Népszava, 1932. május (60. évfolyam, 88–110. sz.)
1932-05-26 / 107. szám
8 Az emberek sziavájárásában már századaik előtt benne volt, gondolatvilágukba pedig nagyon is bevette magát, hogy az ember legalább is két tényezőből tevődik össze: a testből és a lélekből vagy szellemből. Úgy képzelték, hogy az ember lelke vagy szelleme a testtől különálló valami, amely magában foglalja a tudatot, az emlékezést és mindazokat a tulajdonságokat, amelyek az ember egyéniségét kialakítják. Azt nem nagyon vitatták, hogy a lélek megvolt-e már, mielőtt az emberi testben elfoglalta volna a helyét, de annál biztosabban állították róla, hogy a test földi élete során kifejlesztett jó és rossz tulajdonságaival egyetemben megmarad, szóval halhatatlan. A spiritizmus Sokáig csak a filozófusok és a vallástudománnyal foglalkozók, a teológusok gondja volt a lélek útja a halálon innen és a halálon túl. De az ember kíváncsiskodó természete nem tűrhette, hogy csak a hivatásosak ismerjék ezeket a titkokat. Kutattak, vizsgálódtak, játszottak a problémával, közvetítőket , »médiumokat" találtak, akik azt állították, hogy egy sajátságos, félig éber, félig öntudatlan állapotban összeköttetésbe tudnak lépni a szellemvilággal, beszélni tudnak elhalt emberek lelkével, szellemével. Egy kis amerikai város egyik elsötétített házában 1873-ban egy ilyen médium, rábírta a szellemeket, hogy kopogás útján jelt adjanak magukról, hangokkal tegyenek bizonyságot létezésükről. Bár csakhamar bebizonyult — a médium később maga is beismerte —, hogy ezeket a hangokat nem a holtak szellemei okozták, hanem a médium lábának nagyujjával kopogtatta cipőjének a belsejét, mégis a „rochesteri kopogások" nyomán a szellemidézésnek, spiritizmusnak nevezett próbálkozások és kísérletezések végigzúdultak az egész világon. Az állítólagos szellemek azonban nemcsak a kopogtatás mérsejeleivel tudnak érintkezni az emberekkel. A médium jelenlétében tárgyak el tudnak mozdulni, anélkül, hogy valamely előttünk ismert erő lökdösné őket. Asztalok fölágaskodnak, hangszerek megszólalnak, láthatatlan kezek zsebkendőket és egyéb tárgyaikat hajigálnak át a szobán. Máskor a médium olyan dolgokat hall és lát, amelyeket a többiek nem érzékelnek, de el kell hinniök a médiumnak. Néha elváltozott, idegen hangon beszél és azt állítja, hogy ez bizonyos elhalt ember szellemének a hangja. Tanácsokat, fölvilágosításokat ad, intim családi titkot beszél el, amelyeket más nem tudhatott, csak az elhalt hozzátartozó. Van olyan médium, aki ebben a félig éber, félig alvó, úgynevezett transz állapotban hirtelen irni kezd és igy közvetíti az üzeneteket. Egy időben nagyon elterjedt a táblaírás. Két palatáblát lapjukkal összekötöztek, lepecsételtek. Majd megfelelő szertartások után fölnyitották azokat és krétával, palavesszővel irt közléseket, válaszokat találtak rajtuk. A materializáció s szellemek néha meg is jelennek a szeánsz (szellemidéző összejöveteli) résztvevői előtt. Ezt materializációnak nevezik. Néhány ilyen jelenséget fényképlemezen is megörökítettek. Többnyire lapos, ráncos figurák és mereven összeszorított szájjal, szemüket nem rebbentve mutatkoznak. Komoly, neves tudósok is vállalkoztak arra, hogy megvizsgálják ezeket a jelenségeket. De itt a tudomány megszokott kísérleti és ellenőrző módszerei nem alkalmazhatók. A médiumok nem szeretik a világosságot, zavarja őket a fény, ezért erősen elsötétített vagy Test és lélek írta dr. SZŐLLŐS HENRIK enyhevörösen megvilágított szobában tudnak csak „dolgozni". A jelenlévőknek rendesen egymás kezét kell fogniuk, lábuknak érintkeznie kell, hogy a „médiumisztikus áram" szabadom keringjen. Néha órákhosszat kell csöndben ülniök s elfáradtan, elálmosodva kerülnek szembe a nagynehezen bekövetkező jelenségekkel. A sikerült kísérletek hite gyorsan terjed, a leleplezett csalóké nehezebben. Voltak médiumok, akik évtizedeken át ejtették bámulatba a világot, amíg azután maguk leplezték le trükkjeik, csalásaik módszerét. Hivatásos bűvészek is végeznek bámulatos, ebbe a körbe tartozó mutatványokat. A telepátia Az álmokból való jóslásnak is sok a híve, mások pedig azt állítják, hogy az egyik ember gondolatai a másikban — közlés vagy célzás nélkül — ugyanazokat a gondolatokat, képzeteket tudják létrehozni. Ezt a tüneményt telepátiának nevezik. Komoly emberek is beszámolnak létezéséről, komolytalan formában pedig mindannyian ismerjük, ahogy „Maud, a csodapók" a vásári mutatványosok között kitalálja partnerének a gondolatait. A tudomány még nem tisztázta mindezeket a kérdéseket. Az egyes jelenségek nem erősítik meg egymást, sőt a legtöbbször egymással ellentmondók. A szellemek nagyon is földi módon éreznek és gondolkodnak, legtöbbször csak lapos közhelyeket mondanak. Még sohasem kaptunk újat, amit egy szellemtől mégis csak elvárnánk. Inkább csak azt kartjuk, amit a médium a szellemről elképzel. Nem állítjuk, hogy képtelenség és lehetetlen mindez, csak azt mondjuk, hogy bebizonyítatlan és minden eddigi biológiai tudásunk szerint vaószínűtlen. A lélek és a tudomány A lélekről közvetlenül csak anynyit tudunk, hogy mi magunk érezünk és gondolkodunk s föltételezzük, hogy a többi emberben is hasonló módom mennek végbe ezek a folyamatok. Nagy tudósok is hirdették, hogy az állatok csak automaták, tudatos lelke csupán csak az embernek lehet. Azonban ma már ismerjük az átöröklés, leszármazás és fajfejlődés bebizonyított tényeit és ezzel lehetetlenné vált ez a fölfogás. Az ember nagyszerű tudatával egyetemben olyan ősökből fejlődött ki, amelyek csöppet sem voltak tökéletesebbek, mint a férgek vagy a polipok. Minden megfigyelés, tapasztalás azt mutatja, hogy az emberi tudat szintén lassan leszármazott és kifejlődött valami, ami tehát — bár alacsonyabb fokon — állati őseinkben is meg kell, hogy legyen. Az állatoknak is van tehát lelkük, csak homályosabb, lassabban rezdülő, mert a tudat az élő anyag egyik sajátsága és nem az emberi agyvelőhöz kötött különleges képesség. A halhatatlanság Ebből a nézőpontból véve a dolgot, nem beszélhetünk a test börtönébe zárt lélekről. Az ember olyan szervezet, amelynek egyik megnyilvánulásformája kézzal fogható, elemezhető, élő anyag, másik megnyilvánulásformája pedig a tudatos lelki élet. Egyaránt áll tehát testből-lélekből, amely a fejlődés évmillióin át csak nehezen kapaszkodott föl arra a magaslatra, hogy gondolatokat összefűzni, mérlegelni, szabad akaratot nyilvánítani tudjon. Ezzel pedig eldől a halhatatlanság kérdése is. Érező, gondolkozó Énünk, amely bekalandozza a Földet és a csillagokat, nehezen nyugszik bele abba, hogy ő sem egyéb, mint az anyag egyik tulajdonsága, amely nem célja, csak eszköze az életnek. Az egyéni halhatatlanság azonban biológiai értelmezésben csak annyiban lehetséges, hogy minden ember élete tulajdonképpen egy végtelen lánc egyik szeme, amely nem kezdődik a születéssel és nem végződik a halállal. A faj sok évmilliós örökségét hozzuk magunkkal, hogy a színpadra lépve, lejátsszuk rövidebb vagy hosszabb szerepünket. "Életünk pedig megmarad, folytatódik és halhatatlanná válik utódainkban és még inkább abban a hatásban, amelyet cselekedeteinkkel a rajtunk keivüleső életre gyakorolunk. u-j.jt-^.MiiMinm.w'imMMMinmmig.rg,jmmmin mi ••iimii uh 3—ara NÉPSZAVA 1932 május 21. Gumikerekű vonat A tizenkilencedik század legyőzhetetlennek hitt szülötte, a vasút naprólnapra élesebb küzdelmet kénytelen megvívni új ellenfelével, az autóbusszal. Az autóbusz kiváltképen a gyérebb közlekedésű mellék- és szárnyvonalakon válik egyre legyűrhetetlenebb ellenfelévé a vasútnak. A mozgékony és gyors autóbusz ellen a külföldi nagy vasúttársaságok a modern technika minden vívmányával fölszerelten veszik föl a harxot. Igyekeznek az autóbuszokat az automobiltechnikától átvett eszközökkel megverni. Franciaországban és Olaszországban, például, már javában folynak a kísérletek a gumikerekű vonattal. Első olvasásra meglepően hangzik ez, de ha a fizika törvényeire gondolunk, nyomban megérthetjük, miről is van tulajdonképen szó. A fizika törvénye szerint a vasút tovagördülésénél nélkülözhetetlen a súrlódás. Minél hosszabb a vonat és minél nagyobb sebességet akarunk vele elérni, annál súlyosabbnak kell lennie a mozdonynak, hogy a szükséges súrlódást elérhesse. A vasból készült sín és az ugyancsak vasból készült vasúti kerék között a súrlódás igen csekély, azért a vasúti mozdonyok súlya igen tekintélyes. Minél inkább fokozódik a vasúti közlekedés gyorsasága, annál súlyosabb mozdonyokat alkalmaznak. 1890-ben egy-egy mozdony átlagos súlya körülbelül 50 tonna volt, míg ma már ISO tonnás mozdonyok vontatják az expresszvonatokat. Ezek az iszonyatos súlyú vasszörnyetegek valósággal falják a sínrendszert, amelyet ezért nagy befektetéssel igen erősen kell megépíteni. Minthogy a mislék,Tmalakon a túlságos nagy befektetések nem fizetődnek ki, az azokon közlekedő vonatok sebessége is korlátolt. A vonat és az autóbusz versengése során a vasúttársaságok rendes vaskerekekkel fölszerelt sinautobuszokat kezdtek járatni. Ilyen sinautobuszok Magyarországon is több helyen közlekednek már. De fölmerült az a gondolat, vájjon nem lehetne-e a vasúti szerelvényt gumipneumatikákkal ellátni, hogy ilyen módon lényegesen növeljék a súrlódást, a mozdony súlyát pedig csökkenthessék. Így született meg a legújabb forgalmi eszköz, a „Micheline". A gumipneumatikokkal ellátott sinautobusz ugyanazt a sebességet kisebb lóerőszükséglettel éri el, mint a gőzmozdony, úgy, hogy beszerzése és üzembentartása olcsóbbnak mondható, bár üzemanyaga drágább. Nagy előnye, hogy járása teljesen zajtalan és nyugodt. Az olasz és francia kísérletek azt igazolják, hogy gumikerekű sinautóbusszal könnyen el lehet érni óránként 100 kilométeres sebességet és az utasok nem is érzik a sebességet nyugodt járása miatt. Fontos a könnyűsúlyú sinautóbusz nagy fékezhetősége is. Amíg ugyanis egy rendes gyorsvonatot az állomás előtt egy kilométerrel le kell fékezni, addig a gumikerekű sinautóbusznak alig százméteres fékútra van szüksége. Nagy veszedelme azonban a gumikerekű sinautobusznak a gumipneumatikok fölszakadása. Az ebből eredő balesetek ellen úgy védekeznek, hogy a légtömlőbe beépítenek egy faabroncsot, amely csak nyolc milliméterrel keskenyebb, mint a fölfújt gumitömlő. Ennek a segítségével a kocsi még a gumitömlő kipukkadása esetén is eljuthat a legközelebbi állomásig, ahol a kocsin szállított pótkereket három perc alatt föl lehet szerelni. A gumikerekű sinautobusznak a sínekből való kiugrása ellen azzal védekeznek, hogy kerekeinek belső felületére sima acéllapot szerelnek, amely teljesen úgy működik, mint a rendes vasúti kerekek pereme. A Franciaországban használt 46 lóerős gumikerekű sinautobuszokat benzinnel tartják üzemben. Azok néhány pótkocsi vontatására is alkalmasak. A gumikerekű sínautóbusz újabb állomás a közlekedés fejlődésének egyre több új lehetőséget nyújtó útján. Bartos Pál György. A fiatalok ne hátra nézzenek! Nehéz ma a fiatalok sorsa. Nyomorúság és reménytelenség fojtogatja őket. El akarnak indulni és az ajtók zárva vannak. Élni akarnak és a társadalom, lassú pusztulásra ítéli őket. Csak a letisztult és a megalapozott meggyőződéssel harcolók mennek rendíthetetlenül előre: az élet, a szocialista eszme hirdetésének és megvalósításának útján. De sokan vannak, akik, bár rátaláltak az eszmére, még nem látják tisztán az utat. Várkonyi László előtt is tótágast áll a világ. Látja maga körül a nyomorúságot, látja, hogy vajúdik vérrel-kínnal az a század, amelyben született. Szépet, jót akar, békét, tudást, életet és mert ebben a korban még nem kapta meg, visszafordul és manifesztumot ír versben az elmúlt tizenkilencedik század dicsőítésére. „A tizenkilencedik század" a címa a szerző kiadásában megjelent kis füzetnek, amelynek függelékéül egy Heinefordítást is ad. Kétségbeesett kiáltás ez a manifesztum és csak azt mondhatjuk a szerzőnek, hogy az út nem megy visszafelé. A fiatalok ne hátra nézzenek, hanem előre és ne az elmúlt század dicsőségét zengjék, hanem ismerjék föl azt a kort, amelyben élnek. Harcoljanak szóban, írásban, tettel az életükért, amely ebben a században bontakozik ki. A huszadik század minden nyomorúsága ellenére reményteljesebb, mint a tizenkilencedik század. szp. o. Dublini kispolgárok Az életnek ezerféle színe van. Még a fölkavart porfelhő szemecskéi is aranyosan csillognak a napsugár ragyogásában. Szürke, hétköznapi életek mélyén tragédiák húzódnak meg, rejtve, eltemetve s amikor valami kis esemény hatása alatt a tudat rétegezésén keresztül váratlanul és érthetetlenül fojtott indulatok törnek föl emberekből, csak a pszichológus szeme ismeri föl a rugókat. Értékes munkát végez tehát az író, aki mit sem sejtető, sablonosnak látszóéletek hátterébe iparkodik fényt vetni az analízis világosságával, aki napfényre hozza a kitaposott utakon egyhangúan pergő életek kis eltévelyedéseit, tökéletlenségeit, hétköznapi rendes emberek kis komiszságait, durvaságait, amelyekből tragédiák is kerekednek. Azt a sok jelentéktelen apróságot, amiből előáll az élet egyetemes képe — nevezzük akár harmóniának, akár diszharmóniának. A kisváros tespedt, lagymatag levegője érzik azokon a kispolgári figurákon, amelyeket James Joyce rajzol meg „Dubliners" című novellás kötetében. A könyv a The Albatros nevű hamburgi könyvkiadó értékes munkákat igérő, ízléses és finom kiállítású, angol sorozatának első kötete. A sorozat következő számai: Lewis Sinclair, Hugh Walpole és több más jónevű angol író műveit hozzák. De a „Dubliners" az életfestés művészi színvonala ellenére mégis szomorú olvasmány. Milyen sekélyes, kisvonalú, körülzártságukon túl nem látó, szegény, szánalmas életeket sorakoztat egymás mellé! Kis anyagias tülekedések, beletörődés az élet körülhatároltságába, vagy menekülés piszkos kisiklásokban a dorbézolás mámorába. A polgári élet határtalan sivársága, lendületnélkülisége, céltalansága fülled ezekben a portrékban. Hát lehet így élni? Lehet ennyire kivülesni a viharzónán, hogy semmi se hatoljon a kis életekhez a nagy forrongásból, a világmegrendülésekből, a jobb, tartalmasabb, emberibb életért fölmorajló törekvésekből? Az idő forró lehellete hiányzik ezekből a kicsiny tragédiákból. Úgy érezzük, hogy nem adják, nem adhatják vissza azt az igazi mát, amely Dublinben sem — sőt éppen a harcoktól szaggatott Dublinben nem — fulladhat, bele a kispolgári szürkeségbe. A. A. TERJESSZÜK A MUNKÁSZÍATOT!