Népszava, 1932. május (60. évfolyam, 88–110. sz.)

1932-05-26 / 107. szám

8 Az emberek szia­vájárásában már századaik előtt benne volt, gondo­latvilágukba pedig nagyon is be­vette magát, hogy az ember leg­alább is két tényezőből tevődik össze: a testből és a lélekből vagy szellemből. Ú­gy képzelték, hogy az ember lelke vagy szelleme a testtől kü­lönálló valami, amely magában foglalja a tudatot, az emlékezést és mindazokat a tulajdonságokat, amelyek az ember egyéniségét ki­alakítják. Azt nem nagyon vitat­ták, hogy a lélek megvolt-e már, mielőtt az emberi testben elfog­lalta volna a helyét, de annál biz­tosabban állították róla, hogy a test földi élete során kifejlesztett jó és rossz tulajdonságaival egye­temben megmarad, szóval halha­tatlan. A spiritizmus Sokáig csak a filozófusok és a vallástudománnyal foglalkozók, a teológusok gondja volt a lélek útja a halálon innen és a halálon túl. De az ember kíváncsiskodó természete nem tűrhette, hogy csak a hivatásosak ismerjék ezeket a titkokat. Kutattak, vizsgálódtak, játszottak a problémával, közvetí­tőket­ , »médiumokat" ta­láltak, akik azt állították, hogy egy sajátságos, félig éber, félig öntudatlan álla­potban összeköttetésbe tudnak lép­ni a szellemvilággal, beszélni tud­nak elhalt emberek lelkével, szelle­mével. Egy kis amerikai város egyik elsötétített házában 1873-ban egy ilyen médium, rábírta a szelleme­ket, hogy kopogás útján jelt adja­nak magukról, hangokkal tegye­nek bizonyságot létezésükről. Bár csakhamar bebizonyult — a mé­dium később maga is beismerte —, hogy eze­ket a hangokat nem a holtak szellemei okozták, hanem a médium lábának nagyujjával ko­pogtatta cipőjének a belsejét, mégis a „rochesteri kopogások" nyomán a szellemidézésnek, s­piritizmusnak nevezett próbálkozások és kísérle­tezések végigzúdultak az egész vi­lágon. Az állítólagos szellemek azon­ban nemcsak a kopogtatás mérse­j­eleivel tudnak érintkezni az em­berekkel. A médium jelenlétében tárgyak el tudnak mozdulni, anél­kül, hogy valamely előttünk is­mert erő lökdösné őket. Asztalok fölágaskodnak, hangsz­erek meg­szólalnak, láthatatlan kezek zseb­kendőket és egyéb tárgyaikat haji­gálnak át a szobán. Máskor a médium olyan dolgo­kat hall és lát, amelyeket a töb­biek nem érzékelnek, de el kell hinniök a médiumnak. Néha elvál­tozott, idegen hangon beszél és azt állítja, hogy ez bizonyos elhalt ember szellemének a hangja. Ta­nácsokat, fölvilágosításokat ad, in­tim családi titkot beszél el, ame­lyeket más nem tudhatott, csak az elhalt hozzátartozó. Van olyan médium, aki ebben a félig éber, félig alvó, úgynevezett transz állapotban hirtelen irni kezd és igy közvetíti az üzeneteket. Egy időbe­n nagyon elterjedt a táblaírás. Két palatáblát lapjuk­kal összekötöz­tek, lepecsételtek. Majd megfelelő szertartások után fölnyitották azokat és krétával, palavesszővel irt közléseket, vála­szokat találtak rajtuk. A materializáció­ s szellemek néha meg is jelen­nek a szeánsz (szellemidéző össze­jöveteli) résztvevői előtt. Ezt ma­terializációnak nevezik. Néhány ilyen jelenséget fényképlemezen is megörökítettek. Többnyire lapos, ráncos figurák és mereven össze­szorított szájjal, szemüket nem rebbentve mutatkoznak. Komoly, neves tudósok is vállal­koztak arra, hogy megvizsgálják ezeket a jelenségeket. De itt a tu­domány megszokott kísérleti és el­lenőrző módszerei nem alkalmaz­hatók. A médiumok nem szeretik a világosságot, zavarja őket a fény, ezért erősen elsötétített vagy Test és lélek írta dr. SZŐLLŐS HENRIK enyhevörösen megvilágított szobá­ban tudnak csak „dolgozni". A je­lenlévőknek rendesen egymás ke­zét kell fogniuk, lábuknak érint­keznie kell, hogy a „médiu­misztikus áram" szabadom kering­jen. Néha órákhosszat kell csönd­ben ülniök s elfárad­tan, elálmo­sodva kerülnek szembe a nagyne­hezen bekövetkező jelenségekkel. A sikerült kísérletek hite gyor­san terjed, a leleplezett csalóké nehezebben. Voltak médiumok, akik évtizedeken át ejtették bámu­latba a világot, amíg azután ma­guk leplezték le trükkjeik, csalá­saik módszerét. Hivatásos bűvé­szek is végeznek bámulatos, ebbe a körbe tartozó muta­tványokat. A telepátia Az álmokból való jóslásnak is so­k a híve, mások pedig azt állítják, hogy az egyik ember gondolatai a másikban — közlés vagy célzás nélkül — ugyanazokat a gondola­tokat, képzeteket tudják létrehozni. Ezt a tüneményt telepátiának ne­vezik. Komoly emberek is beszá­molnak létezéséről, komolytalan formában pedig mindannyian is­merjük, ahogy „Maud, a csodapók" a vásári mutatványosok között ki­találja partnerének a gondolatait. A tudomány még nem tisztázta mindezeket a kérdéseket. Az egyes jelenségek nem erősítik meg egy­mást, sőt a legtöbbször egymással ellentmondók. A szellemek na­gyon is földi módon éreznek és gondolkodnak, legtöbbször csak lapos közhelyeket mondanak. Még sohasem kaptunk újat, amit egy szellemtől mégis csak elvárnánk. Inkább csak azt kar­tjuk, amit a médium a szellemről elképzel. Nem állítjuk, hogy képtelenség és lehetetlen mindez, csak azt mond­juk, hogy bebizonyítatlan és min­den eddigi biológiai tudásunk sze­rint vaószínűtlen. A lélek és a tudomány A lélekről közvetlenül csak any­nyit tudunk, hogy mi magunk ére­zünk és gondolkodunk s föltételez­zük, hogy a többi emberben is ha­sonló módom mennek végbe ezek a folyamatok. Nagy tudósok is hir­dették, hogy az állatok csak auto­maták, tudatos lelke csupán csak az embernek lehet. Azonban ma már ismerjük az átöröklés, leszár­mazás és fajfejlődés bebizonyított tényeit és ezzel lehetetlenné vált ez a fölfogás. Az ember nagyszerű tudatával egyetemben olyan ősökből fejlődött ki, amelyek csöppet sem voltak tö­kéletesebbek, min­t a férgek vagy a polipok. Minden megfigyelés, tapasztalás azt mutatja, hogy az emberi tudat szintén lassan leszár­mazott és kifejlődött valami, ami tehát — bár alacsonyabb fokon — állati őseinkben is meg kell, hogy legyen. Az állatoknak is van tehát lel­kük, csak homályosabb, lassabban rezdülő, mert a tudat az élő anyag egyik sajátsága és nem az emberi agyvelőhöz kötött különleges ké­pesség. A halhatatlanság Ebből a nézőpontból véve a dolgot, nem beszélhetünk a test börtönébe zárt lélekről. Az ember olyan szervezet, amelynek egyik m­egn­yi­l­ván­ulás­for­m­á­j­a k­é­zzal fog­ható, elemezhető, élő anyag, másik megnyilvánulásformája pedig a tudatos lelki élet. Egyaránt áll te­hát testből-lélekből, amely a fejlő­dés évmillióin át csak nehezen ka­paszkodott föl arra a magaslatra, hogy gondolatokat összefűzni, mér­legelni, szabad akaratot nyilvání­tani tudjon. Ezzel pedig eldől a halhatatlan­ság kérdése is. Érező, gondolkozó Énünk, amely bekalandozza a Földet és a csilla­gokat, nehezen nyugszik bele abba, hogy ő sem egyéb, mint az anyag egyik tulajdonsága, amely nem célja, csak eszköze az életnek. Az egyéni halhatatlanság azonban bio­lógiai értelmezésben csak annyi­ban lehetséges, hogy minden em­ber élete tulajdonképpen egy vég­telen lánc egyik szeme, amely nem kezdődik a születéssel és nem vég­ződik a halállal. A faj sok évmil­liós örökségét hozzuk magunkkal, hogy a színpadra lépve, lejátsszuk rövidebb vagy hosszabb szerepün­ket. "Életünk pedig megmarad, foly­tatódik és halhatatlanná válik utó­dainkban és még inkább abban a hatásban, amelyet cselekedeteink­kel a­ rajtunk keivüleső életre gya­korolunk. u-j.jt-^.MiiMin­m.w'imMMMinmmig.rg­,jmmmin mi ••ii­mii uh 3—ara NÉPSZAVA 1932 május 21. Gumikerekű vonat A tizenkilencedik század legyőzhetet­lennek hitt szülötte, a vasút napról­napra élesebb küzdelmet kénytelen meg­vívni új ellenfelével, az autóbusszal. Az autóbusz kiváltképen a gyérebb közleke­désű mellék- és szárnyvonalakon válik egyre legyűrhetetlenebb ellenfelévé a vasútnak. A mozgékony és gyors autóbusz ellen a külföldi nagy vasúttársaságok a modern technika minden vívmányával fölszerel­ten veszik föl a harxot. Igyekeznek az autóbuszokat az automobiltechnikától át­vett eszközökkel megverni. Franciaország­ban és Olaszországban, például, már ja­vában folynak a kísérletek a­­ gumi­kerekű vonattal. Első olvasásra meglepően hangzik ez, de ha a fizika törvényeire gondolunk, nyomban megérthetjük, miről is van tu­lajdonképen szó. A fizika törvénye sze­rint a vasút tovagördülésénél nélkülözhe­tetlen a súrlódás. Minél hosszabb a vo­nat és minél nagyobb sebességet akarunk vele elérni, annál súlyosabbnak kell len­nie a mozdonynak, hogy a szükséges súr­lódást elérhesse. A vasból készült sín és az ugyancsak vasból készült vasúti kerék között a súr­lódás igen csekély, azért a vasúti mozdo­nyok súlya igen tekintélyes. Minél in­kább fokozódik a vasúti közlekedés gyorsasága, annál súlyosabb mozdonyokat alkalmaznak. 1890-ben egy-egy mozdony átlagos súlya körülbelül 50 tonna volt, míg ma már ISO tonnás mozdonyok von­tatják az expresszvonatokat. Ezek az iszo­nyatos súlyú vasszörnyetegek valósággal falják a sínrendszert, amelyet ezért nagy befektetéssel igen erősen kell megépíteni. Minthogy a mislék,Tmalakon a túlságos nagy befektetések nem fizetődnek ki, az azokon közlekedő vonatok sebessége is korlátolt. A vonat és az autóbusz versengése so­rán a vasúttársaságok rendes vaskerekek­kel fölszerelt sinautobuszokat kezdtek já­ratni. Ilyen sinautobuszok Magyarorszá­gon is több helyen közlekednek már. De fölmerült az a gondolat, vájjon nem le­hetne-e a vasúti szerelvényt gumipneuma­tikákkal ellátni, hogy ilyen módon lénye­gesen növeljék a súrlódást, a mozdony súlyát pedig csökkenthessék. Így született meg a legújabb forgalmi eszköz, a „Mi­cheline". A gumipneumatikokkal ellátott sinautobusz ugyanazt a sebességet kisebb lóerőszükséglettel éri el, mint a gőzmoz­dony, úgy, hogy beszerzése és üzemben­tartása olcsóbbnak mondható, bár üzem­anyaga drágább. Nagy előnye, hogy járása teljesen zajtalan és nyugodt. Az olasz és francia kísérletek azt igazolják, hogy gumikerekű sinautóbusszal könnyen el le­het érni óránként 100 kilométeres sebes­séget és az utasok n­em is érzik a sebes­séget nyugodt járása miatt. Fontos a könnyűsúlyú sinautóbusz nagy fékezhető­sége is. Amíg ugyanis egy rendes gyors­vonatot az állomás előtt egy kilométerrel le kell fékezni, addig a gumikerekű sin­autóbusznak alig százméteres fékútra van szüksége. Nagy veszedelme azonban a gumikerekű sinautobusznak a gumipneumatikok föl­szakadása. Az ebből eredő balesetek el­len úgy védekeznek, h­ogy a légtömlőbe beépítenek egy faabroncsot, amely csak nyolc milliméterrel keskenyebb, mint a fölfújt gumitömlő. Ennek a segítségével a kocsi még a gumitömlő kipukkadása ese­tén is eljuthat a legközelebbi állomásig, ahol a kocsin szállított pótkereket három perc alatt föl lehet szerelni. A gumikerekű sinautobusznak a sínekből való kiugrása ellen azzal védekeznek, hogy kerekeinek belső felületére sima acéllapot szerelnek, amely teljesen úgy működik, mint a ren­des vasúti kerekek pereme. A Franciaországban használt 46 lóerős gumikerekű sinautobuszokat benzinnel tartják üzemben. Azok néhány pótkocsi vontatására is alkalmasak. A gumikerekű sínautóbusz újabb állo­­más a közlekedés fejlődésének egyre több új lehetőséget nyújtó útján. Bartos Pál György. A fiatalok ne hátra nézzenek! Nehéz ma a fiatalok sorsa. Nyomorú­ság és reménytelenség fojtogatja őket. El akarnak indulni és az ajtók zárva vannak. Élni akarnak és a társadalom, lassú pusztulásra ítéli őket. Csak a le­tisztult és a megalapozott meggyőződés­sel harcolók mennek rendíthetetlenül előre: az élet, a szocialista eszme hirde­tésének és megvalósításának útján. De sokan vannak, akik, bár rátaláltak az eszmére, még nem látják tisztán az utat. Várkonyi László előtt is tótágast áll a világ. Látja maga körül a nyomorúsá­got, látja, hogy vajúdik vérrel-kínnal az a század, amelyben született. Szépet, jót akar, békét, tudást, életet és mert ebben a korban még nem kapta meg, vissza­fordul és manifesztumot ír versben az elmúlt tizenkilencedik század dicsőíté­sére. „A tizenkilencedik század" a címa a szerző kiadásában megjelent kis füzet­nek, amelynek függelékéül egy Heine­fordítást is ad. Kétségbeesett kiáltás ez a manifesztum és csak azt mondhatjuk a szerzőnek, hogy az út nem megy visszafelé. A fiatalok ne hátra nézzenek, hanem előre és ne az elmúlt század di­csőségét zengjék, hanem ismerjék föl azt a kort, amelyben élnek. Harcoljanak szóban, írásban, tettel az életükért, amely ebben a században bontakozik ki. A huszadik század minden nyomorú­sága ellenére remény­telj­es­ebb, mint a tizenkilencedik század. szp. o. Dublini kispolgárok Az életnek ezerféle színe van. Még a fölkavart porfelhő szemecskéi is aranyo­san csillognak a napsugár ragyogásá­ban. Szürke, hétköznapi életek mélyén tragédiák húzódnak meg, rejtve, el­temetve s amikor valami kis esemény hatása alatt a tudat rétegezésén keresz­tül váratlanul és érthetetlenül fojtott indulatok törnek föl emberekből, csak a pszichológus szeme ismeri föl a rugókat. Értékes munkát végez tehát az író, aki mit sem sejtető, sablonosnak lát­szó­­életek hátterébe iparkodik fényt vetni az analízis világosságával, aki napfényre hozza a kitaposott utakon egyhangúan pergő életek kis eltévelye­déseit, tökéletlenségeit, hétköznapi ren­des emberek kis komiszságait, durva­ságait, amelyekből tragédiák is kere­kednek. Azt a sok jelentéktelen apró­ságot, amiből előáll az élet egyetemes képe — nevezzük akár harmóniának, akár diszharmóniának. A kisváros tespedt, lagymatag leve­gője érzik azokon a kispolgári figurá­kon, amelyeket James Joyce rajzol meg „Dubliners" című novellás kötetében. A könyv a The Albatros nevű ham­burgi könyvkiadó értékes munkákat igérő, ízléses és finom kiállítású, angol sorozatának első kötete. A sorozat kö­vetkező számai: Lewis Sinclair, Hugh Walpole és több más jónevű angol író műveit hozzák. De a „Dubliners" az életfestés művé­szi színvonala ellenére mégis szomorú olvasmány. Milyen sekélyes, kisvonalú, körülzártságukon túl nem látó, szegény, szánalmas életeket sorakoztat egymás mellé! Kis anyagias tülekedések, bele­törődés az élet körülhatároltságába, vagy menekülés piszkos kisiklásokban a dorbézolás mámorába. A polgári élet határtalan sivársága, lendületnélküli­sége, céltalansága fülled ezekben a portrékban. Hát lehet így élni? Lehet ennyire kivülesni a viharzónán, hogy semmi se hatoljon a kis életekhez a nagy forrongásból, a világmegrendülé­sekből, a jobb, tartalmasabb, emberibb életért fölmorajló törekvésekből? Az idő forró lehellete hiányzik ezek­ből a kicsiny tragédiákból. Úgy érez­zük, hogy nem adják, nem adhatják­ vissza azt az igazi mát, amely Dublin­ben sem — sőt éppen a harcoktól szag­gatott Dublinben nem — fulladhat, bele a kispolgári szürkeségbe. A. A. TERJESSZÜK A MUNKÁSZÍATOT!

Next