Népszava, 1934. május (62. évfolyam, 97–120. sz.)
1934-05-01 / 97. szám
1934 május NÉPSZAVA Szabadság és szocializmus írta: Mónus Illés A felfogásbeli zűrzavar teljes• A kapitalizmus válságának következményei a bomlás jelenségei. A válság folyamata a bomlás folyamata. Teljes gyógyulást csak új társadalmi rend nyújthat, olyan, amelyik mentes a válság alapvető okaitól. Mégis, sajtóban, napi politikában egyre gyakrabban hangzik fel, hogy a kapitalizmus válsága a liberális gazdasági rendszer válsága és miután a „liberális rendszer kora lejárt", az állami beavatkozás rendszerét sürgetik. A liberális gazdasági rendszer rosszaságát hangoztatják, de a szabadságjogokat korlátozzák és a kizsákmányolás korlátlanságát továbbra is fenntartják. A munkás továbbra is kiszolgáltatottja marad a munkáltatónak; a nagytőkés továbbra is versenytársa a kistökésnek, akit fölfal; a fogyasztó továbbra is a gazdaságilag erősebb tényezők: bankok, iparvállalatok, nagyagráriusok vagy kartellek kezében marad. A gazdasági élet terén az állam nyomul előtérbe. Bevonul a bankokba, a nagyipari vállalkozásokba és a jegybank révén rendelkezik a valuták fölött és megszabja a behozatal és a kivitel mértékét. Ezzel urává lett a gazdasági élet legfőbb szektorainak, befolyása túlhalad minden más tényezőt. A közigazgatási szerepre hivatott állam hatalmi állammá alakul át. A gazdasági liberalizmus helyébe az államkapitalizmus kezdetleges formája lép, amely külső látszat meghagyja a kis magántulajdont, meghagyja a társadalmi osztályok egymással való viszonyában az osztálykülönbségeket és ellentéteket, csak éppen a gyengébb társadalmi rétegek és osztályok küzdelmét fojtja el és rákényszeríti őket arra, hogy nyugodjanak bele változatlannak tartott társadalmi és osztályhelyzetükbe abban a tudatban, hogy a gazdasági liberalizmus korszaka lejárt, ezzel együtt tehát megszűnt küzdelmeik szabadsága is. Ezt a felemás társadalmi rendszert sehol sem lehet tartósan fenntartani és amúgy alá van vetve változásoknak és forradalmi kitöréseknek, belső összeütközéseknek, mint minden olyan társadalmi rend, amely mesterségesen, hatalmi eszközökkel fojtja el a társadalmi osztályok érdekellentétből származó harcait. A szocializmus kialakulása elé leghatalmasabb gátként a tekintélyi, hatalmi állam mered, amely a gazdasági élet terén nyert erejével hatalmi tényezővé vált azon az okon, hogy a gazdasági életbe beleavatkozik: — egyoldalúan! Ezen a jogon fojtja el a társadalmi küzdelmeket szellemi téren is és a szabadságot ártalmas, saját rendjével, érdekeivel ellentétes, sőt felesleges dolognak tartja. Így alakul a totális, tekintélyi állam is kétarcúvá: a gazdasági életbe korlátozóan avatkozik bele, de szabadon érvényesül benne az erősebb a gyengébb felett, a munkabér lehet bármily alacsony, a munkabéruzsora elé nem emel gátat, de már a magasabb munkabéreket a termelésre és a közgazdaságra károsnak tartja. A munkaviszályt a rendi szervezettel kell kiküszöbölni, de viszont a munkásság nem élhet a gazdasági harc fegyverével, hogy jogos igényeit a munkáltatók túlkapásaival szemben érvényesítse. Az állam pedig hatalmi szóval nem avatkozik be, akárcsak a „lejárt" liberális gazdasági rendszerben. De amíg a liberális gazdasági rendben a be nem avatkozó állam szabaddá tette az osztályellentétek során összeütközésbe került társadalmi osztályok és rétegek küzdelmét és amíg az állam szociális törvényhozásával a gyengébbek, a munkásosztály védelmére teendő intézkedéseket kötelességének, tartotta, addig az új rendi állam ez alól felszabadultnak érzi magát és legfeljebb szemkápráztató ünnepi játékokkal szórakoztatja a munkához jutni nem tudó, korgógyomrú százezreket és milliókat. Szabadság helyett cirkusz, a munkás igazi megbecsülése, tisztességes munkabére és egyenlőrangú elismerése helyett látványosságok és mutatványok! Az új rendi állam nem kialakult állami kapitalizmus. Nem is állami rabszolgaság, hanem mindezek keveréke: rendőrállam, felsőbbségi, tekintélyi alapon. Rendőrállam, amely a válságban meggyengült gazdasági szektorok fölött trónol és azok életébe avatkozik bele. Rendőrállam, amely polgárait megfosztja a gondolkodás szabadságától, mert modern korunk tökéletes apparátusával igényt tart arra, hogy irányítsa és befolyásolja a gondolkodást. Színház, mozi, újság, rádió — mind egy célt szolgál: a rendi rendőrállam szemléletének szétsugárzását, hogy az „alattvalók" csak ennek korlátai között éljenek és így éljenek. Ez az újkori rendi rendőrállam a kapitalizmus mélyenjáró válságának következménye. A kapitalista állam nem tud a válságból másként kiutat, mint hogy erőszakosan beleavatkozik és a tilalomfák és korlátozó rendelkezések egész sorát alkalmazza ott, ahol eddig meghagyta az élet szabad folyását és alakulását. Azok, akik nagyon hangoztatják a liberális gazdasági rend halálát és ujjongva üdvözlik az „új korszakot", úgy látszik, szívesen mondanak le a legnagyobb emberi értékről, a történelem formáló erejéről: a gondolkodás, a lélek és a szellem szabadságáról. Részben jóllakott, biztonságban trónoló és részben rabszolgasorban élő, rosszul táplált alattvalókra gondolnak, akiknek az a feladatuk, hogy az egész felépítményt eltartsák. Minél kegyetlenebbül érvényesül ez a felfogás és minél erőszakosabb úton valósul meg az újkor rendi rendőrállama, annál bizonyosabb, hogy benne a belső összeütközések erői is megnőnek és az elfojtott szabadságnak, szellemnek és gúzsbakötött értelemnek új és minden eddigit felülmúló küzdelme kezdődik. Új szabadságharc veszi kezdetét. Ennek a szabadságharcnak győzelme és sikere az előfeltétele annak, hogy a kapitalizmus válságával meggyengült, megnyomorított társadalmi és termelési rend átalakító erőit viszszanyerje és ezzel szabaddá váljon az út a szocializmus felé. Akik tegnap még értéktelennek hitték és tartották az ember lelkiismereti szabadságát, a meggyőzés lehetőségének szabadságát, az eszmei toborzás szabadságát és az elvek mérkőzését, ma már vizsgálják és kutatják az okokat, amelyek lehetővé tették, hogy a 18. és 19. század minden haladása és törekvése nyers tömegösztönök, hatalmi apparátusok és kisszámú rétegek diktatórikus uralma alá kerüljön- A jelenségek egész sorozatára mutathatunk rá, mindezeket a válság és a bomlás folyamata hívta életre. E jelenségek gyakran megtévesztők és akiknek érdekük, tudatosan is dolgoznak azon, hogy még megtévesztőbbek legyenek. A gazdasági liberalizmus hátrányait túlozzák, halálát siettetik, de nem azért, hogy tökéletesebb társadalmi rend felépítéséhez fogjanak, hanem leplezetlenül azért, hogy a politikai liberalizmust megöljék és ezzel hatalmi érdekeiket minden lelkiismereti és szellemi szabadság letiprásával körülbástyázzák. A polgárság: a sok fasiszta dicshimnusz hatása alatt megfeledkezik polgári mivoltának és rendje születésének forrásáról, a szabadságról. A munkás: megvető könnyedséggel tér „napirendre" a szabadság fölött, nem érzi, hogy a szabadságban igazság lakozik, mert esztendők óta korgó gyomra falat kenyér, tétlen keze pedig munka után sóvárog. Mégis rá kell jönnie mindegyiknek, munkásnak és polgárnak egyaránt az igazság két tényére: a munkás szabadságát nem semmisíthetik meg anélkül, hogy a polgár szabadságát is meg ne semmisítsék és vele az általános szabadságot is sírba ne tegyék. A munkásság helyzetén nem segít, ha megcsillogtatják előtte a leendő rendi társadalomban való jóllakás lehetőségét, mert mindenéből kifosztottan, önmagában megalázva rá kell jönnie, hogy ahhoz, hogy jóllakhasson és emberszámba vegyék, elsősorban meg kell teremtenie a küzdelem szabadságát és hogy ezt megteremthesse, az elő lépés öntudatának forradalmasítása, gondolkodásának tudatosítása. És ha mindezeken túl jutott, akkor juthat csak egy új társadalmi rendért való küzdelem útjára. Szocializmus és szabadság elválaszthatatlanok egymástól. Minden más kísérlet, amely az embert és az emberi szabadságot korlátozza, vagy megsemmisíti, hogy a maga képére formálja és a maga képére „átépítse", a társadalmi küzdelmek történetének sorozatában csak viszszaeséseket és szenvedéseket előidéző történelmi epizód, amely megszakítja az emberi társadalom haladás irányában való fejlődését. Szabadság nélkül nincs szociális mozgalom és szabadság nélkül nincs szocializmus sem! A munkásosztály előbb a szabadság harcosa lesz, hogy megint a haladás harcosa lehessen! 4 A nyolcórás munkanaptól Mikor körülbelül negyvenöt esztendővel ezelőtt, 1889 júliusában, a párizsi nemzetközi szocialista kongresszus a nyolcórás munkanap érdekében a tömegek nagyarányú megmozdítását határozta el, a munkásság már túl volt a kezdetleges kapitalizmus hosszú munkaidején. A kapitalista kizsákmányolás ellen a munkaidő megrövidítéséért folytatott harc nemcsak a munkásosztály győzelmes előrenyomulását jelentette. Jelentette az emberi kultúra megmentését, többet mondunk: az emberi faj megmentését a degeneráció veszedelmével szemben, amely pusztulással fenyegette a kapitalizmus jármába fogott egész emberi fajtát. A tizenhatórás munkaidő, a gyermekmunka, a nők kizsákmányolása ellen folytatott harc, ez volt az igazi fajvédelem. 1889-ben a munkásság szakszervezetei már jelentős eredményre tekinthettek vissza. 1840-ben az ipari munkás átlagos munkahete Németországban 83, Franciaországban és az Egyesült Államokban 78, Nagybritanniában 69 órás volt. 1880-ban a munkahét Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban már csak 60, Nagybritanniában 52 órát tett ki. A haladottabb ipari államokban az 1889-ben kiadott jelszó a tízórás munkanap helyére a nyolcórásat akarta tenni. Ez a küzdelem nemcsak a mun- mis, A VILÁG/EGY TETŐ ALATT 5*1 CSÖVES SZUPERK 3. olnal