Népszava, 1934. július (62. évfolyam, 145–170. sz.)
1934-07-01 / 145. szám
1934 július 1. NÉPSZAVA DIKTATÚRA, ÓH! írta: Vámbéry Rusztem Jóformán nincs év, amelyben a történelem itt vagy ott egy újabb diktatúrával meg ne ajándékozná az emberiséget. Sőt legutóbb volt olyan hét is, amikor egyszerre két diktatúra — a bolgár és a lett — virágzott ki a gazdasági válság rothadó talajából. Ebben a diktatúra-fölburjánzásban nem is anynyira a tény meglepő, hisz kétségbeesett helyzetekben mindig akadnak stréberek, akik fölismerik honmentő hivatottságukat, hanem inkább a tömegek magatartása, amelyet néhol az apátiás beletörődés, néhol a frenetikus lelkesedés jellemez. Mivel magyarázható tehát,hogy még szervezett tömegek is mukkanás nélkül belenyugszanak oly emberek vagy csoportok uralmába, akik jobban vélik tudni a közösségnél, hogy a közösség voltakép mit akar és a közjó megvalósításában nem kérnek a köz támogatásából? Erre a kérdésre igyekszik válaszolni J. A. Hobson, az angol radikális szabadelvűség egyik szellemi vezére, a demokráciáról szóló, most megjelent könyvében . (Democracy and changing civilisation 1934). Kétségtelen, hogy a gazdasági válság megkönnyítette egyes demokráciák összeomlását, de a katasztrófa okai mélyebben, a XIX. század liberalizmusában gyökeredznek, amely nem ismerte föl, hogy „szabadság" többet jelent, mint az egyén szellemi mozgását korlátozó akadályoknak elhárítását. „Laisser faire" még nem szabadság, mert erről csak akkor lehet szó, ha a szellemi mozgás korlátainak ledöntését oly gazdasági lehetőség egészíti ki, amelyben az egyén teljesebb életet élhet. Ezt a szabadságot a kapitalista demokrácia nem biztosította, sőt ellenkezőleg, Európaszerte csak munkanélküliséget és nyomort termelt. Viszont a nagytőke, amely nem volt hajlandó a gazdasági hatalmat kezéből kiengedni, mindenütt egyengette a diktatúra útját, hogy megelőzze a „veszedelmet", amely a kapitalista demokráciát szocialista demokráciává változtathatta volna. Látszólag a dikatúrák ugyan a faji „eszmét", a nacionalizmust vagy a militarizmust szolgálják, de a munkásszakszervezetek föloszlatása, az ipar ellenőrzése autokratikusan kinevezett állami megbízottakkal, vagy a korporációs állam gazdasági terve alig enged kétséget a fasiszta diktatúrák végső céljai iránt. Hobson meggyőző erővel bizonyítja, hogy az új állarakapitalizmus belső szerkezeti ellentmondása miatt nem válhat állandó intézménnyé. Egyrészt ugyanis működésben kívánja tartani a termelésnek állandóan növekvő erejét, másrészt azonban változatlanul hagyja a profit rendszeréből származó jövedelem megoszlását. Éppen a termelés és fogyasztás közti helyes arányt borítja föl a profit rendszer, mert sem a részvénytársasági tartalékok, sem a gyümölcsözősén befektetett egyéni tőke nem szolgálja a fogyasztást. Ily gazdasági politika csak akkor volna lehetséges, ha az államok gazdasági versenyét oly békés inter-imperializmus váltaná föl, amely a fogyasztásnak külföldi piacokat biztosít. Csakhogy a kapitalizmussal szövetkezett agressív nacionalizmus szükségképpen gazdasági elszigeteltségre törekszik. Ebből a zsákutcából nincs más kivezető út, mint a háború, amelyben nem csupán a nehéz- és vegyiipar igyekszik profitot gyűjteni részvényeseinek, hanem a kapitalizmus elhelyezést talál termelési fölöslegesnek is. Lenne ugyan még egy alternatíva: a magasabb munkabéreké, amelyek, bár csökkentik a nyereséget, de fokozzák a fogyasztást. Azonban az önkéntes lemondás a profitról a kapitalizmus rendszerének megmentése végett oly lélektani lehetetlenség, amelyet a liberális Hobson szerint is az álmok birodalmába kell száműzni. Sikerrel járhat-e ezek szerint a diktatúra? Ez annál aktuálisabb kérdés, minél inkább kezdenek az emberek a diktatúrához lelkileg alkalmazkodni, minél gyakrabban hallható a kétség: várjon a diktatúrák nem jelentenek-e mégis fordulópontot az államformák történetében? Minden diktatúra lényege, hogy nem tűr ellentmondást. Ez csak látszólag a túlzott önbizalom jele, mert aki igazán biztos a maga igazában, jobban érvényesítheti azt, ha reámutat az ellenvélemény téves voltára, mintsem ha megtiltja annak nyilvánítását. Hobson szerint csak a hatalmi érzés szülte brutalitás magyarázza azt az ostobaságot, amellyel Oroszország, Olaszország és Németország (más nem?) a gondolat, a szó és a társulás szabadságát erőszakosan elnyomja. Nézetem szerint Hobson csak a féligazságot fejezik ki, mert az igazság másik fele: a diktátorok vak hite az erőszakban, hogy azzal saját tehetségtelenségük és gyávaságuk érzését kompenzálják. Ez felel meg a diktatúra logikájának, amelyen az erőszak evangéliuma fölépül. E logika szerint bárha egész civilizációnkat az együttműködésnek lassú automatikus folyamata teremtette, ezentúl az önkéntes együttműködést a nemzeti egységbe pofozó erőszak fogja pótolni. Vannak a diktatúrának is jóhiszemű teoretikusai, akik, mint teszem, G. B. Shaw a „Zátonyon" előszavában, vagy H. G. Wells a „Nyílt összeesküvésben" sajnálkoznak a fasizmusnak fölösleges brutalitásain. Ezek a Plátó önzetlen filozófus-királya után mintázott elit-diktátorok eljövetelében reménykednek, akiknek eszményi kormányzata kényszer nélkül is elnyerné alattvalóik hozzájárulását. Sajnos azonban, csak a jó Isten a megmondhatója, ki állapítsa meg az értelmi próbát, amellyel ez az elit kiválogatható és hogy ki hajtsa végre az elit-diktátorok kiszemelésének műveletét? Akármennyi fogyatékossága van is a demokrácia választási rendszerének, még mindig fölötte áll az ön-kiválasztásnak. Minden diktatúra szükségkép megerősíti Lincoln Ábrahám híres mondását, hogy az önkormányzat jobb, mint a jó kormányzat, mert minden diktatúra — Hobson szavai szerint — háromszorosan átkozott: az önkényuralom rontó mérgével átkozza meg a diktátort, a szabadság elvesztésével és a személyiség Vasárnapi gyűlésünket a rendőrség betiltotta A budapesti rendőrség főkapitánya nem enged egy kötelességet teljesíteni és nem engedi a jog érvényesítését. Pártunk budapesti parlamenti képviselőinek vasárnapra hirdetett beszámológyűlését betiltotta és ezzel a legújabb tilalmával, mint már annyiszor, odaállott a választott törvényhozók és a választók közé, ezúttal is, mint már annyiszor, szükségtelenül és indokolatlanul. Ismételjük, indokolatlanul. Ismételjük annak ellenére, hogy a betiltó véghatározat megokolását két írásos indokkal is fölszerelték. Az Ügetőversenyipályán lefolyó sportünnepség és a bejelentett beszámológyűlés ideje és helye egybeesvén, a pártgyűlés technikailag zavartalanul le nem bonyolítható. Ezért és mert a gyűlésen — értesülésem szerint — oly szélsőséges elemek megjelenése várható, amelyek a gyűlést tüntetésre kívánják fölhasználni, a közrend és köznyugalom megóvása érdekében a gyűlés megtartását ezidőszerint meg kellett tiltanom. Az „ezidőszerinti" betiltásnak tehát mindkét indoka azt hangsúlyozza, hogy a gyűlés zavartalan lefolyása nincs biztosítva. Mind a kettőnek ez a lényege. Hogy „technikailag" hogyan és hol kereszteződhetik az Ügetőpályán tartandó sportünnepség és a Tattersallba összehívott beszámológyűlés lebonyolítása, nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, mi készült azon a sportünnepségen... Mi csak azt tudjuk, mit készítettünk elő a magunk gyűlésére. Komoly, föltétlenül szükséges és színvonalas beszámolót készítettünk elő és mindenekelőtt, ami ennek a lefolyását biztosítja: rendet, a legnagyobb és a legkifogástalanabb gyűlési rendet. Miért akarja tehát a rendőrség a ..szélsőséges elemek" tüntetésétől megmenteni a gyűlést, amikor erre az eshetőségre mi magunk már a legkomolyabban fölkészültünk és miért akarja ezt a „mentőakciót" éppen úgy keresztülvinni, hogy az egész gyűlés megtartását megakadályozza. Az ilyen kérdésre nincs válasza a rendőrségnek. Nehéz is volna. Mert nagyon jól tudja, hogy gyűléseinken az odatolakodott rendbontókat a legerélyesebben magunk tanítjuk rendre és tudja a rendőrség azt is, hogy ebben a tekintetben sohasem kértük és a jövőben sem fogjuk kérni a közreműködését. A beszámológyűlés tehát a rendőri tilalom miatt elmarad. A rendőrség megakadályozza képviselőinket egy olyan törvényhozói kötelesség teljesítésében, amelyet kormánypárti képviselőkkel kapcsolatban egy szempillantással sem zavar. Ezek részére sohasem akadnak „technikai" akadályok csorbulásával sújtja azt, aki aláveti magát a kényuralomnak, de megátkozza magát a kormányzatot is, amikor megfosztja a kormányzottak közreműködésétől. Ha állítólag fogyatékos is a tömegek ítélőképessége (vajjon miért nem fogyatékos az angol common sense?), mégse szenvedhet kétséget, hogy a közvélemény, amelynek a diktatúrák torkára forrasztják a szót, ma világszerte kettőt követel: békét és kenyeret. Sem az egyiket, sem a másikat nem tudja a diktatúra nyújtani, mert a nacionalizmusból él, amelynek lerombolása nélkül nincs béke és a kapitalizmusnak rendszerint szolgája, tehát a profit rovására nem elégítheti ki a szükségleteket. Ha pedig, mint a bolsevizmus esetében, a diktatúra szembeszáll a kapitalizmusban kifejezett politikai hatalommal, akkor sem nyújt biztosítékot, hogy a közvélemény elfojtása ellenére is hűséges sáfárja lesz az „osztálytalan" társadalom összességi érdekeinek és nem esik áldozatul a hatalomvágynak. Nem tehető ugyanis föl, hogy a bolsevizmus, amely gazdasági rendjével új erkölcsi rendet kíván teremteni, oly csodás doktrína, hogy a jövőben várható erkölcsnek hőseit előlegezve már akkor kitermeli, amikor az új erkölcsnek még csak gazdasági alapjait fekteti le. Lehet, hogy a történelem kényszerhelyzeteiben, a háborús vagy a gazdasági válság légkörében a diktátor, a Carlyle „nagy embere" époly szükségszerű, mint a villámcsapás az elektromossággal telített levegőben. De reá is vonatkozik, amit állítólag Ferenc József anyja mondott Haynauról, hogy hasznos, mint a borotva, azonban használat után vissza kell tenni a tokjába, különben bajt okoz. Csakhogy még nem akadt diktátor, aki ezt a harakirit önként elvégezte volna, így tehát a diktatúra és a kényszerhelyzet kölcsönösen úgy tengeti egymás életét, mint az anekdotabeli barát és szalonka. Minthogy pedig a beígért békét és jólétet sohasem tudta megvalósítani, a történelem tanúsága szerint kudarca mindig háborúba vagy polgárháborúba fullasztotta. Hobson szerint a diktatúrák állt- 13. oldal Í&V CSAPAti MEGHÓDITOTTA A CíJOLfi CREM A1 EVEZŐSÖKET