Népszava, 1941. december (69. évfolyam, 274–296. sz.)
1941-12-14 / 284. szám
1941 december 14. vasárnap NÉPSZAVA ViaSZiálfAZ Pénteken, 1941 december 18-én először CECILS Vígjáték 3 felvonásban. írta: SZILÁGYI LÁSZLÓ FEDÁ& sAm Kiss Manyi, Zsikey Margit, Ladomerszky Margit, Zala Karola, Ajtay, Szilassy, Dénes ny., Mihályi, Vértess, Bihary J., Conda Jilílaíiz&t * 9rő dalom QALÍLYmátig. Irodalom és társadalom Régóta nem csupán marxista tétel, hanem általánosan elismert igazság, hogy a szellemi élet nem független a társadalom életétől és hogy minden kor társadalmi küzdelmeinek, erőviszonyainak, törekvéseinek tükörképét kapjuk a kor szellemi, tudományos, művészeti alkotásaiban. A szellemi életnek tabin egyetlen területén sem érvényesül ez az igazság: olyan nagy mértékben — vagy pontosabban: anynyira közérthetően —, mint az irodalomban. Egyéb művészeti, sőt általában szellemi termék sem érthető mese a társadalmi és gazdasági viszonyok ismerete nélkül, ezeknek az ismereteknek a hiánya azonban a legnagyobb mértékben az irodalmi művek kellő megértését akadályozza meg. Sajnos, ennek az alapjában véve nem is nagyon vitatott igazságnak mindeddig kevéssé vonták le a gyakorlati következményeit. Pedig a fentiekből világosan következik, hogy irodalomtörténet elképzelhetetlen politikai történet ismertetések nélkül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az irodalomtörténész maga foglalkozzék a politikai történelem területén kutatásokkal, adatgyűjtéssel és azt sem, hogy fejezetekre menő kortörténetet adjon minden egyes író tárgyalásánál — hiszen nem ez a feladata —, de jelenti mindenesetre azt, hogy vázlatosan odavessen néhány vonást a kor képéről, néhány utalással figyelmeztesse az olvasót arra, melyik korba, milyen politikai, gazdasági viszonyok közé kell az írót helyezni, ha megérteni és helyesen értékelni akarja. Szemben a korábban megjelent irodalomtörténeti munkákkal. Szerb Antal a Révay kiadásában most megjelent háromkötetes munkájában. ..A világirodalom történetében kísérletet tesz arra, hogy ilyen módon tárgyalja az írói alkotásokat. ..Szerettem volna megmagyarázni író és társadalom összefüggését — mondja könyve előszavában —, arról beszélni, hogy mennyire hordozója egy-egy író osztálya eszméinek és mondanivalóinak. De ezt a legfontosabb szemiontet nem erőltettem, vigyáztam, n, engedjek túlságosan saját elméletem csábításainak. Könyvemben, van érzem, ezek az irodalomszociológiai részek még így is aegvárhatóbbak..." Nagy előnye és komoly hibája Szerb munkájának, hogy valóban megtartotta, amit előszavában ígér. Valóban törekszik arra, hogy magyarázza az író és a társadalom összefüggését, de nagy kár, hogy ezt a szempontot, amelyet maga is a legfontosabbnak nevező, túlságosan nem „erőltette". Ha úgy is érzi, hogy könyvének ezek a részei a legvitathatóbbak, semmi oka nem volt rá, hogy a vitától visszariadjon, hiszen — joggal — meg van győződve a maga igazáról. Így azonban Szerb túlságosan vázlatosan érinti azokat az összefüggéseket, amelyeknek a feltárását maga is fontosnak tartja, pedig kétségtelen, hogy sokkal többet tudott volna alkotni ezen a téren és bizonyos az is, hogy ez munkájának előnyére szolgált volna. Pedig Szerb munkájának felépítésénél, könyve szerkezetének megalkotásánál ugyancsak ahhoz a szemponthoz igazodott, hogy ne halott lexikont, hanem élő irodalom kénét adja. Ennek kedvéért önmaga szabott munkájának olyan korlátokat, amelyeket általában csak helyeselhetünk. A legelső ilyen korlát, hogy munkája tulajdonképpen nem a világirodalom története, hanem — talán pontosabban kifejezve — az európai kultúra irodalmának története. Elhagyta az exotikus népek irodalmát, amelyek önmagukban lehetnek rendkívül értékesek, de ezek a népek nem vettek részt a tágabb értelemben vett európai ember gazdasági, politikai és kulturális fejlődésében, irodalmuk tehát kiesik abból az egységből, amelyet Szerb megmutatni akart. Elhagyta és csak függelékében, vázlatosan ismerteti azoknak a kisebb európai népeknek irodalmát, amelyek részesei voltak ugyan az álltalános európai történelemnek, de irodalmuk nyelvi akadályok miatt nem válhatott közkinccsé, hacsak fordításban nem. És végül elhagyta, mindazokat az írókat, akik a mai olvasó számára adaton, legfeljebb kortörténeti jellegzetességen felül nem jelentenek semmit. Mindezt Szerb munkája előnyének tartjuk éppen azért, mert ez a kevesebb sokkal alkalmasabb arra, hogy az olvasók számára igaz képet adjon egy-egy kor irodalmáról, mintha az olvasó menthetetlenül és reménytelenül beleveszne az adatok tömkelegébe. És éppen ezért kell ismételten hangsúlyoznunk fenti kifogásunkat, mert ha a szerző jobban elmélyedtvolna a történelmi és társadalmi összefüggések ismeretében, akkor valóban minden feltétele meglenne, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb mértékben hozzájáruljon az elmúlt korok és embereik megismertetéséhez, ami végeredményben az irodalomtörténelemnek is a legfőbb célja. Könyve azonban így is komoly és értékes nyeresége az irodalomtudománynak. Száva István Ezt már nem bírtam tűrni. Berohantam a szobába,megfogtam az úr kabátja ujját és rákiáltottam: — Tüsztént memnen ti tülünt, nem szúrtál ja a nácát! Az úr csak mosolygott, oszteg megsimogatta a fejemet. Mari kivezetett a szobából és megnyugtatott: — Te, kis golyhó, ez a bácsi orvos, ez a Julcsa nénit meggyógyítja. De azt a tűszúrást én nem bocsátottam meg nékie. Lángban égett az arcom. Akkor haragudtam először igazán. Mihelyst az orvosnak nevezett elment, megest megsimogatta a fejemet, de én szájamba dugtam a hüvelykujjamat és feketén néztem rá , csak nevetett és nézett rám és azt mondta: —Milyen aranyos ez a kölyök. Lementem anyácskához, anyácska mosolygott. Ó, mosolygott és ő is megsimogatta a fejemet. — Te kis bolond — suttogta halkan. Mari aznapon kenyeret sütött. A nagykemencét szalmával izzóra tüzelte és lángost pirított, megkente zsírral, adott anyácskának és ő evett a lángosból. Evett, jóízűen, én néztem, néztem és jólesett nekem, hogy anyácska evett a lángosból. Egész nagy darabot megevett. Bort is kért. Bort Szelevényről hozott Mari. Szép piros bor volt és anyácska ivott belőle. Nekem is adott egy kortyot, olyan jó volt az a szép piros bor hogy megtörültem a szájamat és kértem még egy kicsinyég. Még nem ittam bort életemben. Nagyon ízlett. 5. Pancsa ángyi gyött át Zalotáról hozzánk. Nagyon ritkán szokott gyönni, akkor is mindig veszekszik, mert semmi sem tetszik nekie, így beszélgettek anyácskával: — Hallottam, Julcsa, hogy beteg vagy, hát gondoltam, megnézlek. — Köszönöm a szívességed, ángyika. — Osztán miféle bajod van? — Megemeltem egy zsák búzát, oszt megszakadt egy ér bennem. — Azám, Julcsa, hallottam, hogy te lopva őröltetsz Szelevényen. Érdekes, hogy neked mi minden sikerül. Más még kérve se kap, te meg kéretlenül is kapsz. Úgy látszik, jól ösmériteik egymást a szelevényi szélmolnárral, hé, kedves. Lepittyesztette a száját. Anyácska nem szólt semmit, látszott, hogy elpirul arcán a bőr, de türtőztette magát. Ángyom foly* tatta: — Különben, Julcsa, én nem értem, hogy tudod ilyen rendben tartani a gazdaságot. A gyerekek is olyanok, mintha skatulyából szedték volna ki őket. Én amamondó vagyok, nem való egy parasztasszonynak ilyen urasan éldemi. Anyácska halkan szólalt: — Ángyi, hagyyon most ezekkel. Ám ángyi nem hagyta. — Hiszen nem bántalak én, galambom, csak beszélgetek. Te mindenért megharagszol, még ha az ember az igazat is mondja. Anyácska itt már komolyan megharagudott. Felkapta az orvosságos fiaskót, és gyér erejével odaröppentette ángyi fejéhez. Ángyi a fejéhez kapott és káromkodást mondott: — A fene egye meg a jósort, de bolond vagy te, Julcsa. Ilyet csinálni. No jó, ide se gyűrök többet. — Isten álgya — mondá anyácska. Ángyom kifordult az ajtón és elfergetegült. Évek múlva gyött csak újból, amikor tizenkettedik gyerekének nem talált keresztanyát, elgyött anyácskáért. És anyácska nem haragudott rá. Most, hogy ángyom bevágta maga után az ajtót, anyácska a baloldalára fordult,befelé a falnak és csak meg-megrázkódása jelezte, hogy sír. Anyácska mindig úgy sírt, hogy nem adott ki magából hangot. Csendítsen sírt. Sergio Failoni: „Hazugságok a művészetben" Temperamentumos embereknél gyakori eset,hogy véleményüket egyszerűen azonosítják az igazsággal s aki az ellenkezőjét vallja, azt rövidesen hazug fráternek bélyegezik. Sergio Failoniról, Operaházunk nagy és színes képzelőtehetségű karmesteréről megoszolhatnak a szakvélemények, de egyben bizonyára azonosak: temperamentumos ember... Ebben a minőségében sok mindent állít, amit viszont utás hasonlóan temperamentumos ember a maga részéről utasíthatna rövidesen a hazugságok közé. Ha például azt írja, hogy Brahms muzsikájából „hiányzik a vitamin: vénleányosan hideg és zsörtölődő erénye csodálattal és unalommal tölt el bennünket". Akkor csak a IV. szimfónia lassú tételére, a B-dúr zongoraversenymű zárótételére, a hegedűversenyre, néhány zongora-intermezzóra vagy dalra kell gondolnunk és mosolyogva lapozunk tovább. Ha a vénleányok ilyenek lennének — nem lenne vénleány! De mond ő egyebet is, aranyigazságokat! Például ezt: „A művészetnek épúgy, mint a szerelemnek, megvannak a kéjencei. A könyvnek is vannak falánk olvasói, a festészetnek ínyencei és a zenének perverz élvezői: olyan emberek ezek, akik a művészetben is a gyönyört és nem a szent elragadtatást keresik. Érzéki mámort találnak a zongorista jól sikerült futamában, a koloratúrszoprán magas ,f-jében, a hegedűs üveghangjaiban: gyönyörrel kóstolgatják ezeket az élvezeteket, úgy mint a kaviárt vagy a tokaji bort. Érzéki. 19. oldal Szép az élet VASZARY JÁNOS vidám játéka december 17-től az Új Magyar Színházban csalódás ez csupán. A zenét nem a fül gyönyörködtetésére írják, a festmény nem a szem ingerlésére készül. Ezek a szervek csak továbbítják az ingereket — küldöncök csupán s nem tudják, mi van abban az üzenetben, amelyet visznek, épúgy, ahogy a gyümölcs ízét sem ismeri az a faág, amelyen függ. A penész füle semmiben sem különbözik a többiekétől, csak belső világa más... A művészeti kéjenc egyszerűen összetéveszti a kocsit az utazás céljával. Csak utazni akar és nem kíván eljutni sehova..." Az efféle mondatokat az Operaház folyosóin és a hangversenytermek falán kellene kifüggeszteni, olyan maradéktalanul találóak. Az efajta mondataiért szeretjük mi is Sergio Failonit, a még tévedéseiben is művésznek megmaradó, feltétlenül emberies embert! Névtelenül, de feltűnően jó magyarsággal fordított és a Frankius Társulat kiadásában megjelent kis könyve nem egyszerű olvasmány, mert érett és higgadt önálló kritikát igényel az olvasó részéről, nehogy a hetyke kitételek megzavarják, a gondolatlan kirohanások megtévesszék — így Failoni szélmalomharca a zenei továbbfejlődés ellen —, viszont ennek következtében éppen a csendesebb, de becsesebb megjegyzései röppenjenek el az olvasók füle mellett. Jennnitz Sándor internálfozni akarta internálják A filmesek körében történt emlékezetes internálásokkal kapcsolatosan most újabb feltűnő intézkedésről számolhatunk be. Krohjár Géza ismert filmrendezőt és producert internálták, mégpedig azért, mert Bolgár kissé túlságosan élvezte korunk adta lehetőségeit, és számos zsidót azzal fenyegetett, hogy internáltatja. Bolgár Géza nemrégiben bukkant fel a magyar filmgyártásban, akkor, amikor a divatos átállítás kezdődött. A közelmúltban, amikor a filmiparban tevékenykedő egyes személyek ellen rendőri eljárás indult. Bolgár nagyon hangos ember lett — ennek következményeként számos feljelentést tettek ellene a rendőrségen. A főkapitányságon több kihallgatás során megállapították, hogy Bolgár Géza valóban tett fenyegető kijelentéseket és a nyilvánosság előtt rágalmazta a filmszakma több tagját. Eredmény: a főkapitányság toloncügy osztálya Bolgár Gézát a közgazdasági életre káros tevékenysége címén internálta. RÁDIÓKÖZLEMÉNY A magyar rádió belső munkatársainak mikrofon előtti szereplésével kapcsolatban téves hírek kerültek forgalomba. Ezek a hírek arról szóltak, hogy a rádió belső munkatársai, akár zeneszerzők, akár írók, többé nem szerepelhetnek műveikkel a rádió műsorán. A hír ebben a formájában nem helytálló, iuert, a rádió igazgatósága ebben a kérdésben csak arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alkalmaztatásában álló zeneszerzők nem szerepelhetnek a többi zeneszerzőnél nagyobb arányban a rádió műsorain. Visszás lenne, ha valaki — aki különben elismert zeneszerző — pusztán azért, mert közelebbi vonatkozásban áll a rádióval, többszöri szerepléshez, nagyobb nyilvánossághoz jusson esetleg a többi, a rádióval semmiféle személyes vonatkozásban nem álló zeneszerző műveinek rovására. Ugyanez áll a prózai és színműírói szereplésekre vonatkozóan is. A rádió álláspontja az, hogy a mikrofon nyilvánossága rendelkezésre áll minden tehetségnek, de senki számára nem jelenthet előnyt, ha valaki a rádióval szolgálati viszonyban áll. Valószínűnek látszik, hogy ennek azintézkedésnek félreértéséből keltek most szárnyra a szóbanforgó téves híresztelései. *