Népszava, 1945. szeptember (73. évfolyam, 181–205. sz.)

1945-09-16 / 193. szám

j ^ fei^­­A­ TI. évfolyam é. (193.) szánt 1 ' A SZÓ Á L D E M O K R A TA PART K 0 Z P O N T I L A P J A Szerk. és kiadóhivatal: VIII. Conti ucca 4 Megjelenik hétfő kivételével minden nap Telefon: 420-562, 420-563, 420-564 Budapest, 1945 szeptember 16. ANGLIAI VÁLTOZÁSO Az angol szakszervezetek black­pooli gyűlései most tárgyalt hatá­rozati javaslat szerint államosítani kell mindazokat az ipari üzeme­ket amelyek a háborúban a kor­mány közvetlen irányítása alatt állottak. Ez a javaslat messze meg­haladja a Labour Party diadalmas választási programját, mert ez „csak" az Angol Bank, a bányák és a kulcsiparok szocializálását követelte, míg a kormányellenőrzés a háború alatt minden elsőrendű fontosságú iparág közép- és nagy­üzemeire kiterjedt. Érdekes az is, hogy éppen az angol szakszervezeti mozgalom részéről hangzik el ez a követelés, amikor tudvalevő, hogy a múltban a hatalmas Trade Union-ok inkább mérséklőleg ha­tottak a munkáspárt ideológiai vezetésére és radikális szocializá­ciós tervek helyett elsősorban szo­ciális engedményekért harcoltak. „Bread and butter polic./'-nak, t­asjiskenyér-politikának nevezték kritikusai ezt a nem is annyira szoci­alisz­­tik­us, mint inkább szociál­politikus­i irányzatot, amelyet a blackpooli kongresszuson olyan energikusan felszámolnak. Az angol munkásmozgalom bel­politikájának és gazdaságpolitiká­jának radikaliz­álódása a külső szemlélő számára ellentétben áll ,azzal, hogy a külpolitika terén a munkáspárti kormány látszólag változatlanul átvette az előző kabi­net vonalvezetését. Mikor Bevin külügyminiszter elvtársunk nagy alsóházi beszéde végeztével újból helyet foglalt, a konzervatív Oliver Stanley megelégedetten dörmögte: ,,Nincs itt semmi baj!! Érni (Bevin) kicsit közvérebb, mint Anthony (Eden) — ennyi az egész különb­ség!" Persze, a helyzet a valóságban nem ilyen egyszerű. Nincs arról szó, hogy a Labour Party leg­kiválóbb vezetői, élükön Ernest Bevinnel, az angol szakszervezet­i mozgalom vezérével és az angol­szovjet együttműködés régi elő­harcosával éppen a párt nagyszerű választási győzelme után nagyot fordítottak­­ volna a köpönyegen, hogy beálljana­k a brit imperializ­mus védőinek sorába, amikor ezzel egyidőben a legsúlyosabb csapáso­kat készítik elő a brit monopol­kapitalizmus ellen. Még tréfából sem lehet itt ,reakció"-ról beszélni. Hogy megértsük az angliai vál­tozásokat, kissé bele kell mélyed­nünk Nagy-Britannia gazdasági helyzetének és az angol munkás­párt erőviszonyainak elemzésébe. , .Amerika nem lehet az egész világ Mikulás apósa!" — mondotta Truman elnök s a japánok fegy­verletétele után azonnal beszün­tette azokat a hatalmas élelmiszer-, nyersanyag- és áruszállítmányo­kat, amelyek a háború évein át napról napra útnak indultak a szö­vetséges államokba — elsősorban Angliába—,hogy ingyen (illetőleg beláth­ató időn belül való fizetség nélkül) könnyítsenek a nehéz csa­tákat vívó baráti népek helyzetén. A megszokott szállítmányok el­maradása súlyosan érintette az államok egész sorát, de a legsúlyo­sabban Angliát, amely sohasem­­vett önellátó. A birodalmon kívül vásárolni igen nehéz számára, hi­szen a háború során példátlan mér­tékben eladósodott. (A brit állam­adósság jelenleg az államháztartás normális összkiadásainak több mint tizenkétszerese!) A birodalmon be­lüli ellátási rendszert teljesen újonnan kell felépíteni, ami sok időt és nagy szervezési munkát kíván, különösen most, amikor a hajópark legnagyobb részét a tá­voli hadszíntereken maradt, had­seregek ellátása és hazaszállítása veszi igénybe. Jellemző, hogy a Németország felett aratott győzelmet követően az angol élelmiszeradagokat csök­kenteni kellett. S alighogy megjött a Japán fegyverletétel híre. Sir Stafford Cripps, mint a kereske­delmi tanács elnöke, 25%-kal le­szállította a jegyre kapható textil­áruk mennyiségét. Emanuel Schin­well, a bányászati miniszter, be­jelentette, hogy az idén télen keve­sebb lesz a fűtőanyag, mint tavaly és a közvilágítást szénmegtakarí­tás végett korlátozni kell. Sir Ben Smith közélelmezési miniszter je­lentősen redukálta az élelm­iszer­iparnak kiutalt cukorkvótát és kö­zölte, hogyha nem érkeznek meg idejében az Ausztráliába és G­i­rélandba kiküldött hajók, akkor nem lehet fenntartani a heti 35 de­kás húsadagot sem. Aneurin Bevan közegészségügyi miniszter össze­költöztetési rendeletet adott ki, mert nincs kilátás arra, hogy meg­felelő számú házat és háztetőt ide­jére jókarba lehet helyezni és a bombázások következtében hajlék­talanul maradottak számára sok városban nem is lehetne másként fedélről gondoskodni. Az összkabi­net pedig úgy döntött, hogy to­vábbi öt évre meghosszabbítják a nyersanyagelosztás, a munkaerő­ellátás és az átalakulás háborús ellenőrzését. Magától értetődik, hogy az angol tömegek, amelyek ugyancsak alapo­san megszenvedték a háborút, nem fogadják kitörő örömmel a végre elnyert béke ilyen „ajándékait". S nem tiszta öröm a munkáspártnak, hogy éppen az ő miniszterei kény­telenek sorra beadni ezeket a ke­serű pilulákat. De más tekintetben is súlyos örökséget vett át Labour Party. Hat éven át koalíciós kabinet kor­mányozta Angliát s ebben a kor­mányzati munkában teljes felelős­séggel részt vettek Attlee és társai. Szó sem lehetett tehát arról, hogy a választások után akárcsak egy rész­letkérdésben - például a délkelet­európai államokkal szemben köve­tendő politika kérdésében — egy­szerűen száznyolcvan fokos fordu­latot hajtson végre. Egyáltalán: az uralkodó angol felfogás szerint radikális­­külpolitikai változásokat csek a választók felhatalmazásával lehet végrehajtani, és külpolitikai kérdéseket az angol választásokon egyik párt sem tárt a választó­közönség elé; a konzervatív és a munkáspárti program lényegében csupán belpolitikai és gazdasági követelésekben különbözött. Ilyen értelemben szavazott az angol vá­lasztóközönség döntő többsége a munkáspártra , s nyilván angol elvtársainkra kell bíznunk annak elbírálását, mely kérdésekben érett meg Anglia népének állásfoglalása annyira, hogy az érette való ki­állás, a Labour Party hatalomra­juttatását biztosíthatta A birodalmi politika bizonyos vezérelveinek likvidálásához vagy valóságos forradalomra, vagy a köz­vélemény forradalmasítására lett volna szükség. Egyikre sem került sor: a baloldal egyetlen teoretikusa vagy taktikusa sem tartotta erre alkalmasnak a helyzetet. Ez nem jószándék kérdése volt, hanem az erőviszonyok és a választási kilátá­sok igen reális megítéléséből kö­vetkezett egy országban, amely a birodalmi egység történelmi felté­telei alapján vívta meg minden idők legnagyobb háborúját. Valóban forradalmi jelentőségű volt, azonban az a tény, hogy a munkáspárt olyan programhoz kapta meg a döntő többséget, amely nem csupán a bányák és az energiaszolgáltatás azonnali álla­mosítását, hanem az angol jegy­bank és az összes kulcsiparok záros határidőn belül állami kézre való juttatását követelte s így sokkal messzebb ment, mint bármely kelet­európai munkáspárt szocializációs programja. A Labour Party teoretikusai tisztában voltak azzal, hogy a kül­politikai ideológia megváltozta­tása nem érhető el az adott viszo­nyok között direkt úton, például felvilágosítás vagy propaganda által, hanem csak az angol belső gazdasági és társadalmi létfeltéte­lek megváltoztatásának következ­ményeként. A munkáspárt takti­kusai pedig arra a megállapításra jutottak, hogy a mozgalom nem elég erős a kétfrontos harchoz — nem képes egyidőben megküzdeni a gazdaságpolitikai és a külpoli­tikai vonalon fellépő ellenállással. Választani­a kellett a választottak. S hogy ők jó választottak, azt bizo­nyítja az a majdnem kétharmados parlamenti többség, amelyet rend­kívül radikális program­juk alap­ján Anglia népétől kaptak. * Az óriási méretű angol államosí­tási program szellemi atyja Harold Laski, a Labour Party végrehajtó­bizottságának elnöke, a baloldal szellemi vezére, aki — általános megdöbbenésre — éppen a londoni egyetem politikai tanszékéről hir­dette meg néhány év előtt a ,,Bank of England", a finánz-kapitalizmus világközpontjának államosítására vonatkozó követelések aktualitását. Mert ezen múlott minden: elvi kö­vetelésként ez mindig minden munkáspárti eszmefuttatásban sze­repelt — Laski azonban tudomá­nyosan bizonyította, hogy itt idő­szerű, szükséges és az adott ha­talmi viszonyok között is keresztül­vihető követelésről van szó. Laski nemcsak Anglia egyik leg­nagyobb tekintélyű tudósa, hanem évtizedek óta a kommunistákkal való együttműködés és a szoros an­gol-szovjet kapcsolatok szószólója. A „vörös Harold" — aki egyébként mindvégig hű maradt pártjához, sohasem disszidált, tartotta a párt­fegyelmet s egyben előbbre vitte a pártiját — 1934-ben Moszkvában tar­tott előadásai során elméletileg is­ megindokolta az angol és az orosz munkásosztály érdekközösségét s a mostani demokratikus átalakulások szempontjából döntő népfront-el­gondolás egyik legelső hirdetője volt. Hogy az angol helyzetet ma hogyan látja, arra talán legjellem­zőbb következő kijelentése: „Ha a Szovjet­ Unió kommunista pártja teljes hatalma s az egész orosz nép vótumának birtokában önként le­mondana politikája megvalósításá­ról, ez se lepne meg jobban, mint hogyha a nyugati demokráciák szervezett ellenállás nélkül tűrnék, hogy saját szocialista pártjaik sza­vazócédulák gyűjtése útján meg­valósítsák végső céljaikat.­. Ha a végsőkig ki is akarjuk használni eddigi eszközeink hatásfokát, tud­nunk k­ell, hol az a határ, amelyen túl már nem lesznek hatásosak.'* Amint látjuk, La­ki nagyon is tisztában van a demokratikus és a forradalmi magatartás dialektikus viszonyával. Nyilván ennek köszön­hető, hogy szocializációs programja a szó szoros értelmében a végsőkig kihasználja a pártja történelmi helyzetében adott demokratikus le­hetőségeket, anélkül, hogy holmi demokratikus illuzionizmusba es­nék, mert hiszen nyilvánvaló, hogy "igazi és teljes demokrácia csak a szocialista társadalomban lehetsé­ges, azon kívül vagy az előtt pedig nem. . A taktikát is teoretikus színvona­lon érvényesítő Laski mellett igen nagy szerepet­­játszik az angol bal­oldal vezetésében Aneurin Bevan is, aki éppen fordítva és barátját, Laskit, jól kiegészítve a teóriát is, taktikus eszközként „veti be". Lapja, a Tribune, híven tükrözi szemléletét. Éppen a napokban eze­ket írta: „Magától értetődően együtt kell működnünk az Egye­sült Államokkal. Erre szükségünk van. Ha azonban Amerika kitart a szabad monopolkapitalizmus ter­melési rendje mellett, akkor nekünk védenünk kell magunkat a­ kon­junktúrák és krízisek hullám­szerű vállalkozása ellen, amely szükség­képpen együttjár a monopolkapita­lizmus fejlődésével. Össze kell fog­nunk dominiumaink s az európai államok, szocialista kormányaival, hogy felfogjuk és elhárítsuk a vár­ható megrázkódtatásokat." Amint látjuk, itt már egészen más távlatok nyílnak meg a mun­káspárt külpolitikájában, mint amelyeket a jelenlegi nehéz napi­politikai helyzet megenged. Tömeg­bázist ez azonban csak akkor kap­hat, ha már végbement a tervezett szocializálási folyamat és megtette hatását az általános külpolitikai ideológiára is. Ne felejtsük el azonban, hogy Cripps, aki Laski és Bevan mellett ma a balszárny har­madik nagy vezetője, még úgy kezdte karrierjét, a­hogy eltaná­csolták a pártból... A munkáspárt aktivistáinak leg­főbb támasza három nagy szakszer­vezet, a vasasoké, a szállítómunk­á­soké és a bányászoké, ezen fel­ü­­l pedig a nagymértékben radikali­zált angol szocialista egyetemi ifjú­ság és a nőmozgalom. Ellen Wil­ ÍRTA: SZALAI

Next