Népszava, 1951. december (79. évfolyam, 280-304. sz.)

1951-12-24 / 300. szám

népszava 4 A H­ULD SÍPÉI® CSALÁD ÚJ új gyárat a­attak. Sztálin elvtárs 72. születésnapjára épült fel értékes, drága ajándékként ötéves tervünk újabb büszkesége, az új csepeli Cső­gyár. A hatalmas, 70.000 légköbmé­teres csarnokban az ünnepi emelvényt az építőmunkások s a gyár dolgozói veszik körül. Az építők hősi mun­káját a vezérigazgató­ méltatta. Sza­vait az emberek csendben figyelték, de amikor egy-egy mondattal találóan fejezte ki a tömeg érzéseit, felharsant a taps. A hatalmas csarnokban hideg van. De senki sem fázott. A hangulat oly forró volt, mint annak a tapsnak a heve, amely Sztálint köszöntötte. Ün­nepélyes percek következtek: az igaz­gató a párt és a kormány képvise­lőinek jelenlétében átadta a kitünte­téseket az építkezés legjobbjainak. Talán harmadiknak lépett az emel­vényre egy magas, szélesvállú férfi. Rövid ködmönkabát rajta, szőrme­­kucsma a fején. Erős, széles, hideg­csípte kézzel szorította meg az igaz­gató jobbját és zavartan nézett rá, mert a tapstól — amely a kézfogást kísérte — nem hallotta a hozzá inté­zett szavakat. Amíg Zwick János át­vette az »ezüstcsillagot« s a velejáró igazolványokat, lent az emelvény kö­rül róla beszéltek munkástársai. — Nézd Jánost, milyen friss még most is — súgta szomszédjának Kind­­linger ács — pedig egy perc nem sok, annyira se hunyta le szemét az elmúlt két nap alatt. Az egyik fiatal munkás nevetve, de elismerően jegyezte meg: — Nem akármilyen ács ám ez a Zwick Já­nos. Sorra gyűjti a kitüntetéseket. Hát még a családja! Azt mondják, heten vannak testvérek és közülük hat ács. Mindegyiknek egy féltucat­nyi kitüntetése van. . Amikor Zwick János ácsbrigád­­vezető visszaült a helyére, tekinteté­vel vele­ együtt dolgozó két testvé­rét kereste Valahol az indításra váró hengersor mellett meglátta Ferencet .No, Feri — gondolta, ahogy bátyja felé pislogott —, nekem is van már »csillagom*. Elérzékenyült öröm­mel — csak nagy és nehéz feladat végrehajtása után érez ilyent az ember — gondolt arra, hogy ezen a szép na­pon újabb kitüntetéssel öregbítette a maga és családja jó munkájának hírét. LÜJ A Zwick-család története a felsza­badulásig olyan, mint sok más csa­ládé. Tizen voltak testvérek.’ Apjuk építőmunkás, ács. A hét fiú közül hat — János, Ferenc, Márton, Jó­zsef, István és Pál — az apa mester­ségét választotta. S ebben a népes családban, amelynek annyi dolgos­­kezű tagja küzdött a mindennapiért, nem a jólét, hanem a nyomor s az éh­ség volt állandó vendég. Télen sohasem dolgoztak, hiszen már no­vemberben abbahagyták a munkát Életüket végigkísérte az állandó féle­lem a téli hónapok iszonyú nyomorá­tól. Nem tudtak örülni a tavasznak sem, mert lerongyolódva, kiéhezve, rossz ruhában, gyakran cipő nélkül kellett munkába állniok. Még az any­juk is otthagyta ilyenkor aprócska gyermekeit, beállt embere mellé s vele együtt húzta a »nagy fűrészt«. A felszabadulás ennek az életnek örökre véget vetett. A szabadsággal új korszak kezdődött a Zwick-család történetében. Az újjáépítés hősi nap­jaiban — amikor az emberek éhesen, gyakran fizetség nélkül láttak a ro­mok eltakarításához, a gyárak, a hidak helyreállításához —, a Zwick­­család számára ezernyi munkalehető­ség kínálkozott. Az öreg Zwick — dolgoskezű, kiváló szakember hírében állott városszerte — annyi tánlatot még sohasem kapott, mint akkor Hív­ták tőkés vállalkozók, zsíros csalá­dok: »Hozd helyre a házam, aranyat kapsz, zsírt, lisztet, amennyit csak akarsz « De az öreg megunta már a másoknak végzett rabszolgamunkát, szabadabb életre, munkára vágyott. Fi Zwick József, a szabad ember első öntudatos lépéseként elhatározta, hogy ■dákhoz megy dolgozni. »Az most fontosabb munka« — mondta­­k elfogadták az öreg tér­­* nem akartak bele­ülök menjen a hídra 'adták nevetve —, v *a jál pottyanni a öregember mond '■»lták. "'45 .e .6 Kossuth-híd építéséhez került a négy testvér — János, József, Márton és Pál. Az öreg, akiről bebizonyosodott, h­ogy nem »pottyant a Tiszába«, Szol­nokon maradt legidősebb fiával, Fe­renccel, míg csak be nem fejezték a híd építését. A Kossuth-híd építésénél ismerték meg először a nehéz és kemény, de most már szabad munka örömét a testvérek. Éjjel-nappal dolgoztak, szá­mos nehézséggel, kemény hideggel s jégzajlással küszködve. Az első dunai Zlid, amelynek karcsúan ívelő oszlopai őrzik és sokáig emlékezetessé teszik a hídépítők hősi munkáját — felépült. Az avatás napján kaptak először elisme­rést, dicséretet munkájukért a Zwick­­testvérek. Ekkor vitték haza az első oklevelet Gerő elvtárs aláírásával... Ez a nap sokáig emlékezetes ma­rad a család történetében. Vidáman mentek haza a fiúk a hídavatás után s mindegyikük egy-egy öltözet alsó- és felsőruhát, meg egy pár bakan­csot vitt magával. »Ajándékba kap­tuk« — mondták anyjuknak, aki nem győzött csodálkozni, hogy a fiúk nem a ruhaneműnek örültek a legjobban, hanem annak a díszes, szép perga­­mentívnek, amelyen maga »Gero elvtárs, a hídverő« ismerte el s pe­csételte meg aláírásával a Zwick­­testvérek jó munkáját. Az öreg Zwick — hosszú évtizedes munkája alatt egyetlen dicsérő szót sem kapott — sokáig olvasgatta, forgatta kezéből az ívet s csak az asszony látta, ami­kor kicsordult a könnye. A Petőfi-híd építésénél a négy testvér mellé már az ötödik, Pista is csatlakozott. Ez a híd — rendkívül rövid idő alatt kellett felépíteni — újabb problémát jelentett. János — ekkor már nagylétszámú brigádot vezetett — társai nevében is vállalta, hogy az ácsokra kijelölt feladatot határidő előtt végzi el. A miniszté­rium hídépítési osztályának egyik ta­nácsosa hitetlenül hallgatta a fiatal brigádvezetőit. »Csak annyi munkát vállaljon — mondta —, amennyit minden munkás könnyűszerrel el­végezhet.« Igyekezett lebeszélni a merész vál­lalkozásról Zwick Jánost, aki egy­szerű és jól megfontolt szavakkal válaszolt. »Ne felejtse el, hogy bri­gádomban kommunisták is dolgoznak s ezekkel az emberekkel a legnehe­zebb feladatokat is megoldhatjuk.« Kommunista munkástársain kívül Já­nos a saját testvéreire, harcos tár­saira is gondolt, hiszen Ferenc, Jó­zsef és István már a párt tagjai, a nehéz, áldozatokat kívánó munka élenjáró harcosai voltak. És Zwick János brigádja ígéretéhez híven ha­táridő előtt készítette el a híd ács­­munkálatait. A Boráros­ téri hTd roncsainak ki­emelése után a Kvassay-zsilip ki­emelésében és újjáépítésében vesznek részt a testvérek. S míg sorra épí­tik a főváros hídjait, gyarapodnak a szakmai tudásban és megerősödnek emberi magatartásban is. Az erzsébeti gubacsi úti híd helyre­­állításánál pedig újabb hőstettet visznek végbe. Az ácsmunkálatokat itt is János irányítja. A közúti híd elkészítése után kezdték meg a vas­úti híd kiemelését a vízből. A feladat­­ minden eddiginél nehezebbnek lát­szott. A vasúti hidat a közúti for­galom megállítása nélkül kellett helyreállítani. Egy alkalommal Gerő elvtárs is kiment a hídhoz. A mér­nökök bizonygatták: a munka érde­kében meg kell állítani a forgalmat. Zwick János egyenesen Gerő elvtárs­hoz fordult és kérte, hogy bízzák rá­juk, elvállalják és határidő előtt megoldják a feladatot. János éjjel-nappal a hídon volt, buzdította, lelkesítette az embereket. Szavai és kitartó, fáradhatatlan mun­kája új, minden eddiginél nagyobb eredmények elérésére lelkesítették az embereket. A hídépítők már az első napon 300 százalékra teljesítették a normát: egy 16 méter magas ívtartó helyett kettőt emeltek be egyetlen nap alatt. A gubacsi úti híd felépítése után nagy tisztesség érte a Zwick-testvére­­ket. Beválasztották őket a Lánchíd­­bizottságba. Zwick Jánost — már ekkorra országos hírre tett szert — meghívták egyik csehszlovákiai vasúti híd építésének munkálataihoz. A Zwick-testvérek hídépítésben gazdag tapasztalataikkal igyekeztek meggyorsítani büszkeségünk, a Sztálin-híd építését is. A hídavatáson — mint eddig is minden esetben — újabb kitüntető oklevelet kaptak a testvérek. III. Sz ipar gyorsütemű fejlesztése a hídépítéstől a Zwick- Egy évvel ezelőtt Zwick ,Jenő és József a Rákosi Művek Vasszerkezeti Gyárába kerül­tek. Hamarosan hírük kelt itt is A nagydaruk építésének ácsmunkál­atai­­ban újabb és újabb rekordteljesemé­nyeket értek el. Ezekhez a napokhoz fűződik Zwick János életének egyik legszebb élménye. Észrevette, hogy a műhelyben az emberek egy hatalmas méretű csillag vasszerkezetén dolgoz­nak. Amikor megkérdezte, hová kerül ez a csillag, megtudta, hogy az Országháza tetejére. Ennek az új, sok szépséget ígérő munkának gondolata nem hagyta nyugodni. Másnap elment az üzemvezetőhöz és kérte: engedjék meg, hogy részt vehessen az Ország­háza kupolájának munkálataiban. Az üzemvezető — Zwick János hosszas kérlelésére — mosolyogva bár és kissé értetlenül megígérte: ha ilyen nagyon akarja, javasolni fogja Zwick Jánost erre a munkára. Néhány nap múlva megbízták az ácsmunkálatok vezetésével. Zwick János, aki sorra építette a hidakat és mindenütt a munka nehe­zét vállalta, most úgy örült ennek az új feladatnak, mint eddig soha sem ilyen más munkának. A 130 méter ma­gas kupola ácsmunkálatainak irányí­tását határtalan lelkesedéssel végezte. A torony újjáalakítása után követke­zett a munka legszebb része: a csil­lag elhelyezése. A mérnökök hosszasan vitáztak, hogyan lehetne a hatalmas, hétmázsás csillagot felhúzni a kupola tetejére. János azt javasolta, hogy egyszerű villanycsörlővel húzzák fel a csilla­got. A mérnökök az ötletet túl egy­szerűnek találták, nem is fűztek sok reményt a megvalósításához. János kitartott javaslata helyessége mellett. Otthon egyszerű tűzifából elkészítette a kupola és a torony mintáját. A vil­­lanycsörlőt cérnagurigával helyettesí­tette, a csillagot egy hetvendekás súllyal. Pontos mértani művelet volt ez s az otthoni kísérlet sikerrel járt- Javaslatát a mérnökök végül is elfo­gadták és kitűzték a csillag felhúzá­sának napját. A műszaki vezetők meg­ígérték, hogy a nagy munka napján megjelennek újságírókkal és fotó­­riporterekkel együtt. Zwick János brigádja már 7 órakor hozzákezdett a munkához. Először csak próbaképpen akarták megindí­tani a gépet. János a kupola tetejéről irányította a munkát. Hét óra után tíz perccel jelt adott: — Indulhat a motor! S a csillag a vastag, majdnem függőlegesen feszülő sodronykötélen elindult felfelé. Nagyszerűen haladt s minden hiba nélkül megtette a fél utat. A munka lenyűgöző szépsége, a kísérletezés eredményessége olyan gyönyörűséget okozott Jánosnak, hogy­­ egyszerűen nem tudta abbahagyni a munkát. Olyan érzés volt ez, mint azoké a harcosoké, akiket a csata győztes pillanataiban már semilyen erő nem állíthat meg. Megfeledkezett a mérnökökről, az újságírókról, a fotó­­riporterekről. Harsogó hangon kiál­tott le: — Mehet tovább a gép! És a csillag tizenöt perc múlva már fenn volt a helyén. Mit érzett akkor Zwick János? Ma sem tudja pontosan elmondani. Csak állt a torony tetején valami kimondhatatlan örömmel szí­vében. Az elmúlt néhány perc alatt egész élete megfordult fejében. S amikor először kigyúlt az Országháza csillagának sugárzó vörös fénye, Zwick János forró, mérhetetlen vágya­kozással gondolt arra: — Most már talán én is jelentkezhetem. Kérhe­tem ... felvételem a pártba ... A csepeli új Csőgyár avatásának napján az öreg Zwick türelmetlenül várta haza fiait. Zwick apó ezen az estén is ott ült mozdulatlanul — csak öreg emberek tudnak így elmé­lázva, hosszan üldögélni — a kályha melletti párnás lócán. Bizony meg­­töpörödött termetével, hófehér hajával s ezerláncú arcával koránál jóval idő­sebbnek tűnt. De hogy életének alko­nyára is elég energiát őrzött meg haj­dani nagy erejéből, erről izmos kezé­nek, bütykös ujjainak szűnni nem akaró mozgása beszél. Egyszerre csak felugrott a helyéről s oda állt az asz­­szony elé. — Idefigyelj, mama! — mondta s sza­vait bütykös mutatóujjának mozdula­taival kísérte. — Ezek a gyerekek négy hónap alatt építettek fel egy hatalmas csőgyárat Elhiszed ezt mama? Hiszen te is értesz valamit a mesterséghez. Mi azelőtt négy hónap alatt egy házzal sem készültünk el. És gondold még hozzá, hogy most tél van! Zwick anyó régen nem hallotta már ilyen hosszan és szenvedélyesen be­szélni emberét. Nem is fogta fel egy­szeriben szavainak értelmét, csak fiai dícséretét érezte ki belőle. Honnan is tudta volna Zwick anyó, hogy ma már az építkezés helyén készítik el az épület fő elemeit, vagy készen szállít­ják oda a gyárakból. Nem tudta ezt. Ezért hát így válaszolt az apának csendes, reszketős öregasszony-han­gon: — Elhiszem én, hát hogyne hinném. Hogyan csinálták, azt nem tudom, de amit a mi fiaink eddig még megígér­tek, mindig megtartották... Egy óra sem telt bele s már együtt volt a népes — 28 tagból álló — Zwick-család. Az unokák csicsergése s az asszonyok vidám beszélgetése felvette az öreg ház szobáinak csend­jét. Volt miről beszélni a családban. Az asszonyok férjeik munkájával . Vasárnap délben a Műcsarnok fel­lobogózott épületében ünnepélyes ke­retek között nyitották meg a Kínai Népköztársaság kiállítását. A meg­nyitó ünnepségen megjelent Dobi István, a minisztertanács elnöke, Kiss Károly elvtárs, külügyminiszter, Házi Árpád elvtárs, belügyminiszter, Szabó István elvtárs, altábornagy, honvé­delmi miniszterhelyettes, Háli László elvtárs, a külkereskedelmi miniszter első helyettese, Jánosi Ferenc elv­társ, a népművelői miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő népműve­lési miniszterhelyettes, Rusznyák Ist­ván elvtárs, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Bernát György elv­­társ, a Magyar-Szovjet Társaság or­szágos titkára, a Kultúrkapcsolatok Intézetének képviselői és a magyar politikai, gazdasági és kulturális élet számos más kiválósága. Jelen voltak a kiállítás ünnepélyes megnyitásán: J. D. Kiszeljov, a Szovjetunió nagy­követe, Huan Cen, a Kínai Népköz­­társaság nagykövete, a kínai nagy­­követség tagjai s a többi baráti or­szág külképviseletének vezetői. A kiállítást Háy László elvtárs nyi­totta meg. Beszéde elején rámutatott, hogy a kínai nép élt a történelmi helyzet adta lehetőséggel és nagy vezére, Mao Ce Tung elvtárs, a Kommu­nista Párt vezetésével hősi harc­ban lerázta magár­ól a feudális igát, kisöpörte országából az ameri­kai imperializmust és vele együtt a többi imperialista rablót. Hangsú­lyozta: Magyarországon kevesen vol­tak tisztában azzal, hogy az utóbbi harminc év alatt milyen hatalmas erők sorakoztak fel a Kínai Kommu­nista Párt mögé. Annál nagyobb ér­deklődéssel fordultak a magyar dol­gozók Kína felé, amikor a kínai nép hatalmas győzelme kibontakozott.­­ A Magyar Dolgozók Pártja és népköztársaságunk kormánya fontos feladatának tekinti, hogy a "forradalmi harcban újjászületett Kína gazdasági és politikai eredményeit, kultúrforra­­dalmát, új művészetét megismertesse a magyar dolgozó néppel. Ennek a feladatnak a megoldását segíti elő ez a ma megnyíló kiállítás. A kiállítás megmutatja, hogy Kína természeti kincsekben milyen gazdag ország. Az imperialisták éppen ezért akarták rab­láncon tartani a kínai népet, hogy megtarthassák maguk számára eze­ket a busás profitokat hozó és még nagyobb profitokat ígérő természeti kincseket. A kiállítás megmutatja, hogy a feszab­adulás óta a kínai ipar ugrásszerűen fejlődött. A kiállítás rá­irányítja a figyelmünket az óriási méretű földreform korszakalkotó je­lentőségére. A kiállított anyag képet ad a régi Kína és az új Kína művé­szetéről és megmutatja, hogy a fel­­szabadulás milyen lendületet adott a művészet és a művészi színvonalú kézműipar fejlődésének. A továbbiakban arról szólott, hogy ez a kiállítás érzékelteti velünk, mit jelent a majdnem 500 milliós, a Kom­munista Párt vezetése alatt dolgozó felszabadult nép békés alkotó mun­kája Minél többet látunk a kínai élet­ből, annál világosabbá, annál kézzel­, keresetével dicsekedtek. Mert jól élnek valamennyien. Van ruha, cipő a gyer­mekeknek bőven, rádió, kerékpár min­den házban. Az öreg szülőket is ellát­ják minden jóval. Csak az apával nincsenek kibékülve, aki még most is mindenáron munkába akar állni. A csőgyáriak — János, Ferenc és József’’— érkeztek meg legvégül. Vi­dáman jöttek most is, kitüntetéssel, pénzjutalommal. Az öreg izgatottan topogott fiai közül. Nem szólt, csak várta, mikor veszik már észre. Aztán János odament hozzá és boldogan mutatta meg apjának legújabb kitün­tetését, a sztahanovista jelvényt. Péter Ilona foghatóbbá válik, hogy milyen erő­­gyarapodást jelent a béketábor szá­mára az a tény, hogy a hatalmas kí­nai nép ebben a táborban dolgozik: békés célokkal épít, a békéért harcol. — Amikor ezt a kiállítást szemlél­jük — mondotta a továbbiakban —, amikor Kína felé küldjük gondolatain­kat, nem lehetséges, hogy ne gondol­junk a kínai népnek azokra a hős fiaira, akik Korea csatamezőin a koreai népet, saját hazájukat, az egész emberiség szabadságát és a mi szabadságunkat is védelmezik. Gon­dolunk rájuk és testvéri üdvözletün­ket küldjük nekik. De ennél több a kötelességünk. A kölcsönös gazdasági segítség szellemében együtt kell dol­goznunk a kínai néppel. Együttes munkával kell fokozni gazdasági erőinket és ellenállásunkat mindenféle imperialista támadási kísérlettel szem­ben. A Szovjetunió oldalán együtte­sen és győzelmesen helyt fogunk állni a világbéke frontján, amelyet a nagy Sztálin vezet, s amelynek olyan kiváló harcosai vannak, mint népeink szeretett vezérei, Mao Ce Tung és Rákosi Mátyás elvtársak. Ezután Huan Cen, a Kínai Népköz­­társaság magyarországi nagykövete mondott beszédet. — Mindenekelőtt szeretnék kifeje­zést adni őszinte tiszteletemnek a bé­két forrón szerető magyar nép és sze­retett vezetője, Rákosi elvtárs iránt — mondotta — és kifejezni hálás köszö­­netemet azért a nagy segítségért, amelyet a magyar kormány illetékes szervei nyújtottak. Ugyancsak kiérde­melték hálás köszönetünket azok a szakértők is, akik fáradságot nem kí­mélve tervezték a kiállítást és mind­azok az elvtársak, akik lendületes munkájukkal segítették annak meg­rendezését. Beszéde további részében hang­súlyozta: a Kína és Magyarország kö­zötti kereskedelmi szerződés és kultu­rális együttműködési egyezmény arról tanúskodik, hogy a két nép barátsága egyre szilárdabbá és szorosabbá válik. — Reméljük, hogy a kiállítás, amely különböző területeken mutatja be Kína új életét, hozzájárul ahhoz, hogy megerősítse az egységet és barátságot a kínai és a magyar nép között, hogy előmozdítsa a két ország közötti kul­turális és gazdasági együttműködést és ezzel is segíti a világ békéjéért és a demokráciáért folyó nagy harc ügyét. Huan Cen elvtárs lelkes tapssal fo­gadott beszéde után a megjelentek megtekintették a kiállítást. A hatalmas Kínai nép békés célokkal épít, a békéért harcol Ünnepélyesen megnyitották a Kínai Népéí­ztársaság kiállítását V 'öV * A Zwick-család 1951 DECEMBER 24. HÉTFŐ Félévi tanulmányi jutalmat kapnak az egyetemeken és főiskolákon Egyetemeinken és főiskoláinkon az idei tanévben ismét jutalomban része­sítik azokat a hallgatókat, akik félévi vizsgájukon kiváló eredményt érnek el. Népi demokráciánk 300.000 forint jutalmat — 600, 400 és 200 forintos összegekben t oszt ki a tanulásban élenjáró egyetemi és főiskolai hallga­­gatóknak.

Next