Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)
1954-05-05 / 105. szám
NÉPSZAVA Csökkentjük a selejtet, törlesztünk adósságunkból — ígérték meg termelési értekezletükön a csepeli martinászok Az RM martin Dancsó-műszakja termelési értekezletének emelkedett jelleget adott az a mély felelősségérzettől fűtött szenvedélyesség, amellyel a kohászok feltárták az elmúlt havi termelés hibáit s megígérték: »még jobban csökkentjük a selejtet, még többet törlesztünk adósságunkból pártunk HL kongresszusáig.« A beszámoló nem felelt meg a várakozásnak. Gyulai János főolvasztár akikor látta először a hevenyészett »központilag« elkészített beszámolót, amikor felolvasta. Ebben a »silabusz«-ban szó volt ugyan arról, hogy a martin áprilisban 660 tonna acélt adott terven felül s a kohászok 165 százalékra teljesítették fogadalmukat. Az előadó megemlítette, hogy a Dancsó-műszakban a belső selejt a februári 130-ról áprilisban 11 tonnára csökkent. A munkából derekasan kivették részüket az öntőcsarnoki dolgozók és a kemencekőművesek is. Befejezésül futólag megemlítette, hogy hiba is volt a martinban: romlott a programmszerűség. De úgy látszik nem jutott ideje, hogy arról beszéljen, mit tesznek a műszakiak és mit tegyenek a dolgozók a hiba kijavításáért De ha a beszámolóban nem, a hozzászólásokban annál többet beszéltek erről. S arról is, amit az előadó meg sem említett: a brigádok fogadalmának ellenőrzéséről, a sztahanovista cím odaítéléséről. Követelték a felszólalók — immár ki tudja hányadszor —, hogy a vállalásokat értékeljék a műszakiak és az eredményeket, hibákat hozzák nyilvánosságra. »A vállalások ellenőrzésének elhanyagolása nem ösztönöz újabb eredmények elérésére, a selejt csökkentésére« — mondotta társad nevében Szabó Pál. Szóvátették, hogy április első dekádja óta nem tudják, mennyire csökkentették a selejtet, hogyan tartották meg a programmszerűséget. De hátráltatják a kohászokat adósságuk törlesztésében azzal is, hogy nem bontják fel időben a terveket. A szakszervezet is felelős azért, hogy a dolgozók kezdeményezését lebecsülve, felülről akarják meghatározni egyes brigádok, üzemrészek vállalását. A Dancsó-műszak dolgozóinak például előírták, hogy májusban 60 tonna túlteljesítését vállalják. E merev, elítélendő módszer tarthatatlanságát maga az élet mutatta meg. Hiszen a termelési értekezleten Nagy Imre, a Villámbrigád vezetője, az év eleji adósságból 120 tonna törlesztését vállalta terven felül. A IV. számú elektrokemence kollektívája azt ígérte, hogy májusban öt tonnával túlteljesíti tervét, nem lesz selejtje és nem tér el a programmtól. E fogadalomhoz az öntőcsarnoki brigádok is csatlakoztak. A nagyjelentőségű vállalások megvalósításához a szakszervezet és a műszakiak segítségét igénylik a dolgozók. De nemcsak felülről várnak mindent. Maguk is kezdeményeznek. Az értekezleten elhangzott számos javaslat tanúskodik erről.A selejtet úgyis csökkenthetnék, hogy jobban ügyelnének arra: csak annyit rakjanak a kemencébe, amennyi a csapolásnál az üstbe fér. Mert nem jár semmi haszonnal — mondotta Lénárt elvtárs —, ha a többlet a falak közé folyik.« A termelési értekezlet megmutatta, hogy a kohászok újabb termelési győzelmekkel akarják ünnepelni pártunk III. kongresszusát. A szakszervezet és a műszakiak aligha képzelhetnek el szebb feladatot, mint e győzelem feltételeit megteremteni s a kohászok nagy és szép elhatározásét minden eszközzel segíteni. A Goldberger-gyáriak pótolják elmaradásukat A Goldberger Textilnyomó- és Kikészítőgyár egymillió méter adóssággal kezdte a márciusi munkát. A hónap végéig felélénkült versenyük eredményeként ebből 450.000 méternyit törlesztettek. Áprilisban további kiemelkedő eredmények születtek a festöde, a hengernyomó és az összerakó műhely dolgozói között. A fehérítő és festöde április utolsó dekádjában 11, 8 százalékot ért el és adósságából újabb 130.000 métert törlesztett. A hengernyomó már ezzel az anyaggal »megerősödve« kezdhette a májusi munkát. Május második dekádjában az egész üzem kongresszusi műszakban kíván harcolni az adósság teljes törlesztéséért. A dolgozók megfogadták, hogy a második negyedévben a lemaradás megszüntetésén kívül 400.000 métert gyártanak terven felül a belföldi szükséglet kielégítésére. (Cikkünk első részét tegnapi számunkban közöltük.)Jókai életpályája nem töretlen út. De mintha az utóbbi időben túlságosan sokat foglalkoztak volna Jókai életművének hibáival és túlságosan keveset azzal a kérdéssel, hogy miért zárja őt szívébe immár egy évszázad óta az egymást váltó nemzedékek olvasóközönsége. Bizonyára nem hibáiért. De éppen az a lényeges probléma: miért bocsátjuk meg hibáit, hogy lehet az, hogy műveit akkor is elbűvölteni olvasták, mikor politikai magatartása okán népszerűtlenné vált személye. Elég áttekinthetetlenül gazdag életpályájának néhány pontját fölidézni, hogy megleljük töretlen népszerűsége titkát s benne Jókai legnagyobb érdemét. Mikor Jókai életpályáján eljutott az első alkotásokig, az ország a fokozódó elnyomás igájában szenvedett, anélkül, hogy a szabadulás, a forradalom lehetőségét világosan látta volna maga előtt. Úgy élt a magyar nép mint a rab, áthatolhatatlan börtönfalak közt. A reménytelen rab csak egyfélekép tudja áttörni börtöne falát, ha behunyja a szemét és az ábránd, az álom, a képzelet szárnyán száll ki börtönéből. Jókai a negyvenes évek elején egzotikus vidékekre és egzotikus sorsok különös ábrándvilágában kalandozott képzeletével (Az ingovány váza, Nepean szigete, Hétköznapok, Az aegyiptusi rózsa) s a sorsa börtönébe zárt magyarságnak enyhítő álmok balzsamát permetezte szemére. Az 1848-as márciusi forradalom hősei között ott állt közvetlenül Petőfi mellett, szépírói tollát letéve, szónokolt, politikai propagandacikkeket írt, együtt csinálta a forradalmat a magyar néppel. Igaz, 1849- ben megtorpant a forradalom útján, az egyezkedők, a békéltetők sorába került. Ám mikor a forradalom és szabadságharc elbukott, mikor az elnyomó hatalom a forradalom hőseit Kossuth-kutyáknak csúfolta, Jókai egy kutyanevet választva álnévül, »Sajó« néven elsőnek állított emléket a forradalomnak »Forradalmi és csataképek« címmel, elsőként tett hitet a forradalom igaza mellett. S az elnyomatás súlyos, vigasztalan éveiben valósággal ontotta azokat a történeti műveket, melyekből az derült fényre, hogy népünk a legsúlyosabb megpróbáltatások között is meg tudta állni helyét, hogy a legnagyobb történelmi katasztrófákat is átvészelte (Erdély aranykora, Egy magyar nábob, Törökvilág Magyarországon, Kárpáthy Zoltán, A magyar előidőkből, A régi jó táblabírák, A legvitézebb huszár, Az elátkozott család, Politikai divatok, Mire megvételünk stb.) s megírta a »Népvilág« elbeszéléseit, melyek a magyar nép egyszerű fiainak egyszerű életét emelik az irodalom fénykörébe, összegyűjtötte »A magyar nép adomái«-t, melyekben népünk nevető kedve derül föl s megírta a magyar nép első forradalmi hősének drámáját, a »Dózsa György«-et. Ezek a művek egy nehéz emberöltőn át tartották ébren nemzeti öntudatunkat, dicső múltunk, népünk hősiességeinek, életerejének öntudatát. A kiegyezés után ismét megtorpant útján, eleve sem utasította el a kiegyezés álmegoldását s később Tisza Kálmánt követve, a kiegyezés politikájának lett a híve. Sokan fordultak el tőle emiatt, sokan kárhoztatták politikai magatartását. Ámde ki állított szebb, lelkesítőbb emléket ezekben az esztendőkben a szabadságharcnak, mint Jókai (A szerelem bolondjai, A kőszívű ember fiai, Enyim, tied, övé, Egy az isten stb.). Ki tartotta ébren Arany János, Vajda János mellett nagyobb következetességgel Petőfi emlékét, mint Jókai, ki esztendőről esztendőre ontotta a Petőfi-cikkek, Petőfi-emlékezések százait! S mikor a kiegyezésben megcsalódott magyar nép rádöbbent a magyar maradiság, a feudális erők továbbélősködésére, egyre sorjáznak azok a Jókai-művek, melyek ezt ostorozzák (Rab Ráby, Kis királyok). Mikor a magyar nép szembekerül a kapitalizmus növekvő hatalmával, mely nálunk a gyarmatosítás formájában jelentkezik, Jókainak ehhez is van szava (Fekete gyémántok, A pénz betegségei, Az aranyember, Gazdag szegények). Nem kell a példákat szaporítani. Jókai sokszor és sokban tévedett, mint gondolkodó, mint politikus. De egyben sohasem tévedett: mindig tudta, hol forr a gond a magyar fejekben, mindig tudta, hol ég az aggodalom a magyar nép szívében, mindig tudta, mire vágyik népünk. Az olvasók ezt érezték meg. Jókaival, a politikussal hol egyetértettek, hol szembeszegültek vele, de elvbarátai és ellenfelei egyaránt olvasták, mert műveit nem tévedései diktálták, hanem a magyar néppel együtt dobogó szíve. Élétében sok kritika érte, nem is jogosulatlanul. Igaza volt a kritikának abban, hogy hőseit sokszor valószerűtlenül eszményíti, hogy meseszövése néha áttöri a regény műfaji kereteit és hol a mese, hol ahősköltemény útjára téved. Idealizmussal, túlzó romantikával szokták volt megvádolni. Nem vállalkozom arra, hogy megvédjem, hanem ismét felteszem a kérdést: miért olvasták mégis ezeket a valószínűtlenül tökéletes hősű és romantikus történeteket olyan lelkesen? Nyilván azért, mert Jókai mindig a haladás, a becsület, a hősiesség bajnokait eszményítette, nem a külföldet majmoló Kárpáthy Abellinót, hanem a Széchenyi nyomát követő Szentirmay Rudolfot, nem Keöcserepyt, a szipolyozó bankárt, hanem a hőslelkű Kárpáthy Zoltánt s romantikája fényébe a honfoglaló hősöket, a Dózsákat, Rákócziakat, a forradalom és szabadságharc hőseit vonta, nem a konzervatív, reakciós maradiságot. Egy hősteleni, szürke korban alkotott s az igazi erkölcsi nagyságra vágyó, hősi példaképek után a valóságban hiába sóvárgó tömegek ezért fogadták el eszményítését, romantikáját. De két dologra ezen túl is fel kell hívnom a figyelmet. Az idealista Jókai életművében először jelent meg a magyar irodalomban — talán az egy Petőfit kivéve — a technikai fejlődésbe vetett birodalom hangja. Jókai kísérelte meg először, hogy a vallásos-metafizikus világkép helyébe a természettudományos világkép lépjen és a romantikus Jókai alkotta meg irodalmunk első munkástípusait, az ő műveiben váltak hősökké mérnökök, bányászok, gyári munkások. Nem tudott eredendő idealizmusának korlátai közül kilépni, de senki sem tett többet azért, hogy ezt a lépést utódai majd megtehessék. Másrészt: sokan bírálták Jókait s mi csak azzal szoktunk foglalkozni, hogy megérdemelte-e Jókai a bírálatot, de azzal soha, hogy miként fogadta Jókai a bírálatot? A »Negyven év visszhangjá«-ban ezt írja: »én egyátaljában nagyon tisztelem a bírálókat. Köszönöm, ha velem foglalkoznak, s tanulok tőlük. Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok. Ez elrontja a fogat. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök Gyulainak, még többet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem is nyilvánosan, de magánhasználatra szánt bírálataikban olykor kegyetlenül bántak velem, s nagyon jót tettek vele.* Akik olvasták azokat a kegyetlen, sőt sokszor értelen és igaztalan sorokat, melyeket Gyulai írt Jókairól, azok meg tudják becsülni azt, ha Jókai azt írja: »Sokat köszönök Gyulainak ...« Ehhez sem kis erkölcsi erő kell. Ha Jókai népszerűségének forrását keressük, rendszerint abban szoktak hívei s bírálói megegyezni, hogy Jókai nyelvének gazdagságát, stáusának pergetett mézhez hasonló édes lágyságát dicsérik. Ebben a kérdésben még Gyulai is egyetértett a legfanatikusabb Jókai-hívőkkel. Ám, azzal nemigen szokás foglalkozni, hogy ez a gazdag nyelv, ez az édesen olvadó stitus hogyan született meg. Bizony mondom, hogy nem magától lett. Jókai rendszeresen és tudatosan tanulmányozta anyanyelvünket. Nagy nyelvemlékolvasó, nagy levéltárkutató, szenvedélyes szótárolvasó volt: megdolgozott érte, hogy ne csak szülőföldje provinciális nyelvét, ne csak mestersége zsargonját, ne csak osztálya kaszt-szólásait, ne csak kora köznyelvét ismerje. És anyanyelvén kívül úgyszólván minden nyelvet tanulmányozott — nem a nyelvtudásért, hanem azért, hogy példát és mintát leljen, hogy legyen anyaga az összehasonlításhoz. Jókai életműve épp olyan sok kifejezetten nyelvtudományi érdekű anyagot szolgáltat, mint Csokonai, Vörösmarty, Arany, Ady, József Attila hasonlókép tudatos nyelvi érdeklődése. Jókai megdolgozott azért, hogy aranyfényes, mézédes pergésű legyen az, amit leír. Ez talán már kezd beszivárogni az irodalmi köztudatba. Van válaszm azonban, amire nem szoktunk gondolni. Mert ma és vannak kötelességtudó íróink, ma is »dolgoznak«, a szó szoros értelmében dolgoznak művükön az írók. De vájjon mindenki elmondhatja-e közülük azt a megható vallomást, amit Jókai tett a maga munkájáról? »Nem tartom semmi érdemnek, hogy sokat dolgoztam... Magamnak írtam, gyönyörűségem volt benne. Ez volt a világom, életemnek titka, uramnak vezetője, nagy bajokban vigasztalom, balsors csapásai között védelmezem, jobb idők reményét, megnyugvást, új erőt új küzdelmekhez ez adott, ez az íróasztal; elvesztett vagyont ez adott vissza, rámtámadó ellenségeket ez vert vissza; az életet újrakezdeni ez buzdított... Sok jó volt, amit szerettem ezen a világon, sok elmúlt már belőle, a többit itt kell hagynom. Megnyugszom benne. Hanem hogy az íróasztalomat itt kell hagynom, azt sajnálom.« Azért szerették olvasni, mert szeretett írni, mert életeleme volt az írás, mert átadta magát neki, mint szerelmes a szerelemnek. Jókai emlékezetét azzal ünnepeljék az írók, hogy úgy írjanak, mint Jókai: nekik is gyönyörűségük teljék benne. Akkor majd olvasóik is olyan elgyönyörödve fogják olvasni műveiket, mint ahogy Jókaiét olvassák! Jókai műve annyira él és hat ma is, hogy lám, emlékünnepén sem a kegyelet szavával szólunk róla, szavunk — példáját idézve — minduntalan mai irodalmunk kérdéseire fordul. Jókai nem megkövült, szoborrá dermedt klasszikus, hanem élő író, népünk tanítója.. Bóka László:JÓKAI Halálának félévszázados emlékünnepére . 2 1954. MÁJUS 5. SZERDA A százharminchatforintos gyapjúszövet Fekete karolt bácsi öreg szabómester. A nagybetűket is csak szemüveggel tudja elolvasni, de a tűt, cérnát, s a szürkésfehér szabókrétát biztosan kezeli. Vérében van már a szabás-varrás, no meg az anyagismeret Varrástól bütykös ujjaival csak éppen hogy összefogja az új kelmét, máris kész a szigorú szakvélemény: »Ez se az igazi« — szokta mondani sokszor. Az elmúlt héten azonban sokatmondó mosolylyal vette kezébe félig kész sportkosztümömet és fiatalos hévvel forgatta meg maga előtt — Ez már anyag — mondta elismerően. — Tényleg 136 forintért vette méterét? — Annyiért, annyiért — erősítettem. — S melyik üzemben szőtték? — kérdezte tovább az öreg. Nem tudtam válaszolni. A vásárlásnál bizony eszembe se jutott ezt megkérdezni. — Nagyszerű legények lehetnek pedig, akik 136 forintos anyagba ennyi gyapjút tettek. Van szívük — hümmögött Fekete bécsi. — Egyenesen ajándék ez az áru, nekem elhiheti! lírA SZABÓ NAGYON FELKELTETTE érdeklődésemet S amíg a kosztüm készült, rendre megtudtam a nagyszerű sportszövet születésének körülményeit. Néhány évvel ezelőtt érdekes kísérlet indult meg a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár pesterzsébeti telepén. Rottenberg Izsák elvtárs, a telep vezetője — népszerűen »Roti bácsi« —, elhatározta, hogy a Mongóliából, Kínából s máshonnan érkező hosszúszőrű durvagyapjúból finom férfi- és női szöveteket gyárt. Nem tudta tovább nézni, hogy a kiváló nyersanyagból csak takarókat és szőnyegeket készítenek a benne levő erős szálak miatt, amelyek szúrósak és nehezen festhetők. Rottenberg elvtárs 42 éve dolgozik a textiliparban. Ha megkérdezik tőle, hogy mi a szakmája, bizonytalanul mosolyog, mert nemcsak fonó, nemcsak szövő, nemcsak kikészítő, hanem valamennyi együtt. A textilszakma minden ágában volt már munkás, művezető és üzemvezető. Tudása kincset ér. De legújabb találmányával, a róla elnevezett »rotizálással« adta mégis a legtöbbet az iparnak. A rotizálás: a durvagyapjú finomítása úgy, hogy puha, igen tartós szövetet gyárthatunk belőle. A kiálló durva szálakat a kártológépbe épített spirális kés- és elfúvóberendezés segítségével eltávolítják. A rotizálással végeredményben kétféle anyagot nyerünk: selymes tapintású, jól fonható, szőhető erős gyapjút és olyan durvaanyagot, amely megfelelő kémiai eljárás után tökéletesen alkalmas szőnyeg- és takarógyártásra. A próbálkozás, a kísérletezés félesztendeig tartott. A találmányt elfogadták, be is vezették, de csak Rottenberg elvtárs üzemében. A gyapjúipar szakembereinek nagy része akkor még nem ismerte fel a találmány valódi horderejét. Emellett két esztendővel ezelőtt még korántsem törekedtek annyira az ipar vezetői a vásárlók igényeinek kielégítésére, mint most. Ezen a területen is a párt júniusi és októberi határozata, a kormányprogramm megjelenése nyitott új korszakot. Az elmúlt év végén új megvilágításba került Rottenberg elvtárs találmánya. A gyapjúipar vezetői »felfedezték« a retizálást. S ma már hat jelentős gyapjúgyárunk, a többi között a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár, a Magyar Posztó, a Bajai és Soproni Posztógyár készíti a közismert »Maricát« , a női tweed szoknya- és kabátszövetet, a »Lehel«, »Láma«, »Árpád« és egyéb elnevezésű férfi sportszöveteket, 75 százalékos gyapjútartalommal 178, illetve 136 forintos eladási áron. Miért kedvelik avásárlók ezeket az újfajta sport- és kabátszöveteket? A válasz nem nehéz. Három lényeges jó tulajdonságot egyesítenek magukban: olcsók, tartósak, szépek. Vágó elvtárs, a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár kereskedelmi osztályának helyettes vezetője büszkén mondja: — A pesti utcán ma minden tizedik nő tweed szövetből készült tavaszi kabátot visel. De a tíz között kettőn sincs egyforma színű, mintájú kabát. Egyelőre igaza is van Vágó elvtársnak. Mert akik ügyesek voltak és hamar felismerték, hogy a tweed szövet célszerű viselet, az első negyedévben még válogathattak is. De ma már a 178 forintos tweednél csak úgy, mint a 136 forintos sportszöveteknél hiánnyal küzd a kiskereskedelem. Az ATEX Petőfi Sándor utcai 20-as számú boltjában éppen a minap vették be a mintavégeket a kirakatból. Ezzel is elejét akarják venni a »zaklatásnak«. Vagyis ezzel is jelzik a vásárlóknak: elfogyott a »Láma« és a »Lehel«. A Könnyűipari Méteráru Mintaboltban is fogytán van a készlet. De valamennyi ÁTEX-boltban ugyanez a helyzet, sőt az állami és szövetkezeti konfekcióipar ellátása is akadozik. A GYAPJÚIPARI IGAZGATÓSÁG tervosztályán érdeklődtünk, mi az oka a városszerte keresett sport- és tweed-szövet megcsappanásának. »Megnyugtatásunkra« közölték, hogy az ipar annyit tervezett, amennyit a kereskedelem igényelt. A Ruházati Kereskedelmi Központ szakelőadója, Bárány elvtárs véleménye szerint viszont ma négyszer-ötször többet tudnának eladni, mint amennyit az ipar gyárt, vagyis, mint amenynyit a kereskedelem eredetileg igényelt. Az történt ugyanis, hogy az indulásnál nem számoltak eléggé a megnövekedett vásárlókedvvel. Márpedig gondolni kellett volna arra például, hogy mivel asszonyaink és leányaink évek óta többnyire csak egyszínű velour- és más anyagból készült kabátot vásárolhattak , kapva kapnak majd az eredeti mintázású tweed-szövetek után. De ne feledkezzünk meg a »férfitársadalomról« sem. A férfiak többsége szereti a tartós sportruhát. Mégis sokan lemondtak róla, mert a finomabbat bizony drágának, az olcsót pedig a legtöbb esetben silánynak tartották. Természetes, hogy az új anyagnak nagy a kelendősége. Ezek az okok azonban valahogy kimaradtak a tervezésből. S így jött létre az a helyzet, hogy alig jelent meg egy új cikk, s máris hiány van belőle. Reméljük, ez az állapot csak rövid ideig tart. A reményt a többi között onnan merítjük, hogy meghallgattuk Szeli József, a Magyar Posztó főtechnológusának tájékoztatását. Szeli elvtárs elmondta, hogy áprilisban sikerült behozniuk az első negyedévi elmaradást, s így május elején már egyharmadával több sportszövetet szállítanak a kereskedelem részére, mint az elmúlt hónapokban. A kongreszszus tiszteletére tett vállalások teljesítésével az is lehetővé válik, hogy májusban jelentős tervtúlteljesítést érjenek el. Hasonlóan örvendetes a helyzet a gyapjúgyárak között élenjáró Soproni Posztóban, a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyárban s a többi üzemben. ENNEK ELLENÉRE SEM AR •*- TANA, ha az ipar vezetői tüzetesen megvizsgálnák, milyen módon növelhetnék tovább a népszerűvé vált, de tűnőfélben levő újfajta sport- és tweed-szövetek gyártását. Mert ami elég volt »papíron«, az a valóságban kevésnek bizonyul! Radnóti Edit