Népszava, 1954. május (82. évfolyam, 103-127. sz.)

1954-05-05 / 105. szám

NÉPSZAVA Csökkentjük a selejtet, törlesztünk adósságunkból — ígérték meg termelési értekezletükön a csepeli martinászok Az RM martin Dancsó-műszakja termelési értekezletének emelkedett jelleget adott az a mély felelősség­érzettől fűtött szenvedélyesség, amellyel a kohászok feltárták az el­múlt havi termelés hibáit s meg­ígérték: »még jobban csökkentjük a selejtet, még többet törlesztünk adós­ságunkból pártunk HL kongresszu­sáig.« A beszámoló nem felelt meg a vá­rakozásnak. Gyulai János főolvasz­tár akikor látta először a hevenyé­szett »központilag« elkészített be­számolót, amikor felolvasta. Ebben a »silabusz«-ban szó volt ugyan arról, hogy a martin áprilisban 660 tonna acélt adott terven felül s a ko­hászok 165 százalékra teljesítet­ték fogadalmukat. Az előadó megemlítette, hogy a Dancsó-műszakban a belső selejt a februári 130-ról áprilisban 11 ton­nára csökkent. A munkából dereka­san kivették részüket az öntőcsar­noki dolgozók és a kemencekőmű­vesek is. Befejezésül futólag meg­említette, hogy hiba is volt a mar­tinban: romlott a programmszerű­­ség. De úgy látszik nem jutott ideje, hogy arról beszéljen, mit tesznek a műszakiak és mit tegyenek a dol­gozók a hiba kijavításáért De ha a beszámolóban nem, a hozzászólásokban annál többet be­széltek erről. S arról is, amit az elő­adó meg sem említett: a brigádok fogadalmának ellenőrzéséről, a szta­hanovista cím odaítéléséről. Követel­ték a felszólalók — immár ki tudja hányadszor —, hogy a vállalásokat értékeljék a műszakiak és az ered­ményeket, hibákat hozzák nyilvá­nosságra. »A vállalások ellenőrzésé­nek elhanyagolása nem ösztönöz újabb eredmények elérésére, a selejt csökkentésére« — mondotta társad nevében Szabó Pál. Szóvátették, hogy április első dekád­ja óta nem tudják, mennyire csökkentették a selejtet, hogyan tartották meg a programmszerűséget. De hátráltat­ják a kohászokat adósságuk törlesz­tésében azzal is, hogy nem bontják fel időben a terveket. A szakszervezet is felelős azért, hogy a dolgozók kezdeménye­zését lebecsülve, felülről akar­ják meghatározni egyes brigá­dok, üzemrészek vállalását. A Dancsó-műszak dolgozóinak pél­dául előírták, hogy májusban 60 tonna túlteljesítését vállalják. E me­rev, elítélendő módszer tarthatat­lanságát maga az élet mutatta meg. Hiszen a termelési értekezleten Nagy Imre, a Villám­brigád veze­tője, az év eleji adósságból 120 tonna törlesztését vállalta terven felül. A IV. számú elektrokemence kol­lektívája azt ígérte, hogy májusban öt tonnával túl­teljesíti tervét, nem lesz selejtje és nem tér el a pro­­grammtól. E fogadalomhoz az öntő­­csarnok­i brigádok is csatlakoztak. A nagyjelentőségű vállalások meg­valósításához a szakszervezet és a műszakiak segítségét igénylik a dol­gozók. De nemcsak felülről várnak mindent. Maguk is kezdemé­nyeznek. Az értekezleten elhang­zott számos javaslat tanúskodik erről.­­A selejtet úgyis csökkenthetnék, hogy jobban ügyelnének arra: csak annyit rakjanak a kemencébe, amennyi a csapolásnál az üstbe fér. Mert nem jár semmi haszonnal — mondotta Lénárt elvtárs —, ha a többlet a falak közé folyik.« A termelési értekezlet megmu­tatta, hogy a kohászok újabb terme­lési győzelmekkel akarják ünnepelni pártunk III. kongresszusát. A szak­­szervezet és a műszakiak aligha képzelhetnek el szebb feladatot, mint e győzelem feltételeit megte­remteni s a kohászok nagy és szép elhatározásét minden eszközzel se­gíteni. A Goldberger-gyáriak pótolják elmaradásukat A Goldberger Textilnyomó- és Kikészítőgyár egymillió méter adós­sággal kezdte a márciusi munkát. A hónap végéig felélénkült versenyük eredményeként ebből 450.000 méter­nyit törlesztettek. Áprilisban to­vábbi kiemelkedő eredmények szü­lettek a festöde, a h­engern­yomó és az összerakó műhely dolgozói között. A fehérítő és festöde április utolsó dekádjában 11, 8 százalékot ért el és adósságából újabb 130.000 métert törlesztett. A hengernyomó már ez­zel az anyaggal »megerősödve« kezd­hette a májusi munkát. Május má­sodik dekádjában az egész üzem kongresszusi műszakban kíván har­colni az adósság teljes törleszté­séért. A dolgozók megfogadták, hogy a második negyedévben a lemara­dás megszüntetésén kívül 400.000 métert gyártanak terven felül a bel­földi szükséglet kielégítésére. (Cikkünk első részét tegnapi számunkban közöltük.)J­ókai életpályája nem töretlen út. De mintha az utóbbi időben túl­ságosan sokat foglalkoztak volna Jókai életművének hibáival és túl­ságosan keveset azzal a kérdéssel, hogy miért zárja őt szívébe immár egy évszázad óta az egymást váltó nemzedékek olvasóközönsége. Bizo­nyára nem hibáiért. De éppen az a lényeges probléma: miért bocsátjuk meg hibáit, hogy lehet az, hogy mű­veit akkor is elbűvölteni olvasták, mikor politikai magatartása okán népszerűtlenné vált személye. Elég áttekinthetetlenül gazdag életpályá­jának néhány pontját fölidézni, hogy megleljük töretlen népszerűsége tit­kát s benne Jókai legnagyobb ér­demét. Mikor Jókai életpályáján el­jutott az első alkotásokig, az ország a fokozódó elnyomás igájában szen­vedett, anélkül, hogy a szabadulás, a forradalom lehetőségét világosan látta volna maga előtt. Úgy élt a magyar nép mint a rab, áthatolha­tatlan börtönfalak közt. A remény­telen rab csak egyfélekép tudja áttörni börtöne falát, ha behunyja a szemét és az ábránd, az álom, a kép­zelet szárnyán száll ki börtönéből. Jókai a negyvenes évek elején egzo­tikus vidékekre és egzotikus sorsok különös ábrándvilágában kalando­zott képzeletével (Az ingovány váza, Nepean szigete, Hétköznapok, Az aegyiptusi rózsa) s a sorsa bör­tönébe zárt magyarságnak enyhítő álmok balzsamát permetezte sze­mére. Az 1848-as márciusi forradalom hősei között ott állt közvetlenül Petőfi mellett, szépírói tollát letéve, szónokolt, politikai propagandacik­keket írt, együtt csinálta a forra­dalmat a magyar néppel. Igaz, 1849- ben megtorpant a forradalom útján, az egyezkedők, a békéltetők sorába került. Ám mikor a forradalom és szabadságharc elbukott, mikor az elnyomó hatalom a forradalom hő­seit Kossuth-kutyáknak csúfolta, Jókai egy kutyanevet választva ál­névül, »Sajó« néven elsőnek állított emléket a forradalomnak »Forra­dalmi és csataképek« címmel, első­ként tett hitet a forradalom igaza mellett. S az elnyomatás súlyos, vi­gasztalan éveiben valósággal ontotta azokat a történeti műveket, melyek­ből az derült fényre, hogy népünk a legsúlyosabb megpróbáltatások kö­zött is meg tudta állni helyét, hogy a legnagyobb történelmi katasztrófá­kat is átvészelte (Erdély aranykora, Egy magyar nábob, Törökvilág Ma­gyarországon, Kárpáthy Zoltán, A magyar előidőkből, A régi jó tábla­­bírák, A legvitézebb huszár, Az el­átkozott család, Politikai divatok, Mire megvételünk stb.) s megírta a »Népvilág« elbeszéléseit, melyek a magyar nép egyszerű fiainak egy­szerű életét emelik az irodalom fénykörébe, összegyűjtötte »A ma­gyar nép adomái«-t, melyekben né­pünk nevető kedve derül föl s meg­írta a magyar nép első forradalmi hősének drámáját, a »Dózsa György«-et. Ezek a művek egy nehéz emberöltőn át tartották ébren nemzeti öntudatunkat, dicső múl­tunk, népünk hősiességeinek, élet­erejének öntudatát. A kiegyezés után is­mét megtor­pant útján, eleve sem utasította el a kiegyezés álmegoldását s később Tisza Kálmánt követve, a kiegyezés politikájának lett a híve. Sokan for­dultak el tőle emiatt, sokan kárhoz­tatták politikai magatartását. Ámde ki állított szebb, lelkesítőbb emlé­ket ezekben az esztendőkben a sza­badságharcnak, mint Jókai (A sze­relem bolondjai, A kőszívű ember fiai, Enyim, tied, övé, Egy az isten stb.). Ki tartotta ébren Arany János, Vajda János mellett nagyobb követ­kezetességgel Petőfi emlékét, mint Jókai, ki esztendőről esztendőre on­totta a Petőfi-cikkek, Petőfi-emlé­­kezések százait! S mikor a kiegye­zésben megcsalódott magyar nép rá­döbbent a magyar maradiság, a feudális erők továbbél­ősködésére, egyre sorjáznak azok a Jókai-művek, melyek ezt ostorozzák (Rab Ráby, Kis királyok). Mikor a magyar nép szembekerül a kapitalizmus növekvő hatalmával, mely nálunk a gyarma­tosítás formájában jelentkezik, Jó­kainak ehhez is van szava (Fekete gyémántok, A pénz betegségei, Az aranyember, Gazdag szegények). Nem kell a példákat szaporítani. Jókai sokszor és sokban tévedett, mint gondolkodó, mint politikus. De egyben sohasem tévedett: min­dig tudta, hol forr a gond a magyar fejekben, mindig tudta, hol ég az aggodalom a magyar nép szívében, mindig tudta, mire vágyik népünk. Az olvasók ezt érezték meg. Jókai­val, a politikussal hol egyetértettek, hol szembeszegültek vele, de elv­barátai és ellenfelei egyaránt olvas­ták, mert műveit nem tévedései dik­tálták, hanem a magyar néppel együtt dobogó szíve. É­­létében sok kritika érte, nem is jogosulatlanul. Igaza volt a kri­tikának abban, hogy hőseit sokszor valószerűtlenül eszményíti, hogy meseszövése néha áttöri a regény műfaji kereteit és hol a mese, hol a­­hősköltemény útjára téved. Idea­lizmussal, túlzó romantikával szok­ták volt megvádolni. Nem vállalko­zom arra, hogy megvédjem, hanem ismét felteszem a kérdést: miért ol­vasták mégis ezeket a valószínűtle­­nül tökéletes hősű és romantikus történeteket olyan lelkesen? Nyil­ván azért, mert Jókai mindig a ha­ladás, a becsület, a hősiesség bajno­kait eszményítette, nem a külföldet majmoló Kárpáthy Abellinót, hanem a Széchenyi nyomát követő Szent­­irmay Rudolfot, nem Keöcserepyt, a szipolyozó bankárt, hanem a hős­lelkű Kárpáthy Zoltánt s roman­tikája fényébe a honfoglaló hősöket, a Dózsákat, Rákócziakat, a forra­dalom és szabadságharc hőseit vonta, nem a konzervatív, reakciós mara­­diságot. Egy hősteleni, szürke kor­ban alkotott s az igazi erkölcsi nagy­ságra vágyó, hősi példaképek után a valóságban hiába sóvárgó töme­gek ezért fogadták el eszményítését, romantikáját. De két dologra ezen túl is fel kell hívnom a figyelmet. Az idealista Jókai életművében elő­ször jelent meg a magyar irodalom­ban — talán az egy Petőfit kivéve — a technikai fejlődésbe vetett bi­­rodalom hangja. Jókai kísérelte meg először, hogy a vallásos-metafizikus világkép helyébe a természettudo­­má­nyos világkép lépjen és a roman­tikus Jókai alkotta meg irodalmunk első munkástípusait, az ő műveiben váltak hősökké mérnökök, bányá­szok, gyári munkások. Nem tudott eredendő idealizmusának korlátai közül kilépni, de senki sem tett töb­bet azért, hogy ezt a lépést utódai majd megtehessék. Másrészt: sokan bírálták Jókait s mi csak azzal szoktunk foglalkozni, hogy meg­­érdemelte-e Jókai a bírálatot, de azzal soha, hogy miként fogadta Jókai a bírálatot? A »Negyven év visszhangjá«-ban ezt írja: »én egy­­átaljában nagyon tisztelem a bírá­lókat. Köszönöm, ha velem foglal­koznak, s tanulok tőlük. Petőfi min­dig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit írok. Ez elrontja a fogat. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök Gyulainak, még töb­bet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem is nyilvánosan, de magán­­használatra szánt bírálataikban oly­kor kegyetlenül bántak velem, s nagyon jót tettek vele.­* Akik olvas­ták azokat a kegyetlen, sőt sokszor értelen és igaztalan sorokat, melye­ket Gyulai írt Jókairól, azok meg tudják becsülni azt, ha Jókai azt írja: »Sokat köszönök Gyulai­nak ...« Ehhez sem kis erkölcsi erő kell. Ha Jókai népszerűségének forrá­sát keressük, rendszerint abban szoktak hívei s bírálói megegyezni, hogy Jókai nyelvének gazdagságát, stáusának pergetett mézhez hasonló édes lágyságát dicsérik. Ebben a kérdésben még Gyulai is egyetértett a legfanatikusabb Jókai-hívőkkel. Ám, azzal nemigen szokás foglal­kozni, hogy ez a gazdag nyelv, ez az édesen olvadó stitus hogyan született meg. Bizony mondom, hogy nem ma­gától lett. Jókai rendszeresen és tu­datosan tanulmányozta anyanyel­vünket. Nagy nyelvemlékolvasó, nagy levéltárkutató, szenvedélyes szótárolvasó volt: megdolgozott érte, hogy ne csak szülőföldje provinciális nyelvét, ne csak mestersége zsargon­ját, ne csak osztálya kaszt-szólásait, ne csak kora köznyelvét ismerje. És anyanyelvén kívül úgyszólván min­den nyelvet tanulmányozott — nem a nyelvtudásért, hanem azért, hogy példát és mintát leljen, hogy legyen anyaga az összehasonlításhoz. Jókai életműve épp olyan sok kifejezetten nyelvtudományi érdekű anyagot szolgáltat, mint Csokonai, Vörös­marty, Arany, Ady, József Attila hasonlókép tudatos nyelvi érdeklő­dése. Jókai megdolgozott azért, hogy aranyfényes, mézédes pergésű le­gyen az, amit leír. Ez talán már kezd beszivárogni az irodalmi köz­tudatba. Van válaszm­ azonban, amire nem szoktunk gondolni. Mert ma és vannak kötelességtudó íróink, ma i­s »dolgoznak«, a szó szoros értelmében dolgoznak művükön az írók. De váj­jon mindenki elmondhatja-e közülük azt a megható vallomást, amit Jókai tett a maga munkájáról? »Nem tar­tom semmi érdemnek, hogy sokat dolgoztam... Magamnak írtam, gyönyörűségem volt benne. Ez volt a világom, életemnek titka, uramnak vezetője, nagy bajokban vigasztalom, balsors csapásai között védelmezem, jobb idők reményét, megnyugvást, új erőt új küzdelmekhez ez adott, ez az íróasztal; elvesztett vagyont ez adott vissza, rámtámadó ellenségeket ez vert vissza; az életet újrakezdeni ez buzdított... Sok jó volt, amit szerettem ezen a világon, sok elmúlt már belőle, a többit itt kell hagy­nom. Megnyugszom benne. Hanem hogy az íróasztalomat itt kell hagy­nom, azt sajnálom.« Azért szerették olvasni, mert szeretett írni, mert életeleme volt az írás, mert átadta magát neki, mint szerelmes a szere­lemnek. Jókai emlékezetét azzal ünnepeljék az írók, hogy úgy írja­nak, mint Jókai: nekik is gyönyörű­ségük teljék benne. Akkor majd olvasóik is olyan elgyönyörödve fogják olvasni műveiket, mint ahogy Jókaiét olvassák! J­ókai műve annyira él és hat ma is, hogy lám, emlékünnepén sem a kegyelet szavával szólunk róla, szavunk — példáját idézve — minduntalan mai irodalmunk kér­déseire fordul. Jókai nem meg­kövült, szoborrá dermedt klasszikus, hanem élő író, népünk tanítója.. Bóka László:J­ÓKAI Halálának félévszázados emlékünnepére­ ­. 2 1954. MÁJUS 5. SZERDA A százharminchatforintos gyapjúszövet F­ekete karolt bácsi öreg szabómester. A nagybetűket is csak szemüveggel tudja elolvasni, de a tűt, cérnát, s a szürkésfehér szabó­­krétát biztosan kezeli. Vérében van már a szabás-varrás, no meg az anyagismeret Varrástól bütykös ujjaival csak éppen hogy összefogja az új kelmét, máris kész a szigorú szakvélemény: »Ez se az igazi« — szokta mondani sokszor. Az elmúlt héten azonban sokatmondó mosoly­­lyal vette kezébe félig kész sport­­kosztümömet és fiatalos hévvel for­gatta meg maga előtt — Ez már anyag — mondta el­ismerően. — Tényleg 136 forintért vette méterét? — Annyiért, annyiért — erősítet­tem. — S melyik üzemben szőtték? — kérdezte tovább az öreg. Nem tudtam válaszolni. A vásár­lásnál bizony eszembe se jutott ezt megkérdezni. — Nagyszerű legények lehetnek pedig, akik 136 forintos anyagba ennyi gyapjút tettek. Van szívük — hümmögött Fekete bécsi. — Egye­nesen ajándék ez az áru, nekem el­hiheti! lírA SZABÓ NAGYON FELKEL­TETTE érdeklődésemet S amíg a kosztüm készült, rendre megtud­tam a nagyszerű sportszövet szüle­tésének körülményeit. Néhány évvel ezelőtt érdekes kí­sérlet indult meg a Magyar Gyapjú­fonó- és­­ Szövőgyár pesterzsébeti te­lepén. Rottenberg Izsák elvtárs, a telep vezetője — népszerűen »Roti bácsi« —, elhatározta, hogy a Mon­góliából, Kínából s máshonnan ér­kező hosszúszőrű durvagyapjúból finom férfi- és női szöveteket gyárt. Nem tudta tovább nézni, hogy a kiváló nyersanyagból csak takaró­kat és szőnyegeket készítenek a benne levő erős szálak miatt, ame­lyek szúrósak és nehezen festhetők. Rottenberg elvtárs 42 éve dolgo­zik a textiliparban. Ha megkérdezik tőle, hogy mi a szakmája, bizonyta­lanul mosolyog, mert nemcsak fonó, nemcsak szövő, nemcsak kikészítő, hanem valamennyi együtt. A textil­­szakma minden ágában volt már munkás, művezető és üzemvezető. Tudása kincset ér. De legújabb ta­lálmányával, a róla elnevezett »roti­­zálással« adta mégis a legtöbbet az iparnak. A rotizálás: a durvagyapjú fino­mítása úgy, hogy puha, igen tartós szövetet gyárthatunk belőle. A kiálló durva szálakat a kártológépbe épí­tett spirális kés- és elfúvóberendezés segítségével eltávolítják. A rotizá­­lással végeredményben kétféle anya­got nyerünk: selymes tapintású, jól fonható, szőhető erős gyapjút és olyan durvaanyagot, amel­y megfe­lelő kémiai eljárás után tökéletesen alkalmas szőnyeg- és takarógyár­tásra. A próbálkozás, a kísérletezés fél­­esztendeig tartott. A találmányt el­fogadták, be is vezették, de csak Rottenberg elvtárs üzemében. A gyapjúipar szakembereinek nagy része akkor még nem ismerte fel a találmány valódi horderejét. Emel­lett két esztendővel ezelőtt még ko­rántsem törekedtek annyira az ipar vezetői a vásárlók igényeinek kielé­gítésére, mint most. Ezen a terü­leten is a párt júniusi és októberi határozata, a kormányprogramm megjelenése nyitott új korszakot. Az elmúlt év végén új megvilágításba került Rottenberg elvtárs találmá­nya. A gyapjúipar vezetői »felfedez­ték« a retizálást. S ma már hat je­lentős gyapjúgyárunk, a többi kö­zött a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár, a Magyar Posztó, a Ba­jai és Soproni Posztógyár készíti a közismert »Maricát« , a női tweed szoknya- és kabátszövetet, a »Lehel«, »Láma«, »Árpád« és egyéb elneve­zésű férfi sportszöveteket, 75 száza­lékos gyapjútartalommal 178, illetve 136 forintos eladási áron. M­iért kedvelik a­­vásár­lók ezeket az újfajta sport- és kabátszöveteket? A válasz nem nehéz. Három lényeges jó tulajdon­ságot egyesítenek magukban: olcsók, tartósak, szépek. Vágó elvtárs, a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár kereskedelmi osztályának helyettes vezetője büszkén mondja: — A pesti utcán ma minden tize­dik nő tweed szövetből készült tava­szi kabátot visel. De a tíz között kettőn sincs egyforma színű, mintájú kabát. Egyelőre igaza is van Vágó elv­társnak. Mert akik ügyesek volta­k és hamar felismerték, hogy a tweed szövet célszerű viselet, az első ne­gyedévben még válogathattak is. De ma már a 178 forintos tweednél csak úgy, mint a 136 forintos sport­szöveteknél hiánnyal küzd a kis­kereskedelem. Az ATEX Petőfi Sándor­ utcai 20-as számú boltjában éppen a mi­nap vették be a mintavégeket a ki­rakatból. Ezzel is elejét akarják venni a »zaklatásnak«. Vagyis ezzel is jelzik a vásárlóknak: elfogyott a »Láma« és a »Lehel«. A Könnyű­ipari Méteráru Mintaboltban is fogy­tán van a készlet. De valamennyi ÁTEX-boltban ugyanez a helyzet, sőt az állami és szövetkezeti kon­fekcióipar ellátása is akadozik. A GYAPJÚIPARI IGAZGATÓSÁG tervosztályán érdeklődtünk, mi az oka a városszerte keresett sport- és tweed-szövet megcsappanásának. »Megnyugtatásunkra« közölték, hogy az ipar annyit tervezett, amennyit a kereskedelem igényelt. A Ruhá­zati Kereskedelmi Központ szakelő­adója, Bárány elvtárs véleménye sze­rint viszont ma négyszer-ötször töb­bet tudnának eladni, mint amennyit az ipar gyárt, vagyis, mint ameny­­nyit a kereskedelem eredetileg igé­nyelt. Az történt ugyanis, hogy az indulásnál nem számoltak eléggé a megnövekedett vásárlókedvvel. Már­pedig gondolni kellett volna arra például, hogy mivel asszonyaink és leányaink évek óta többnyire csak egyszínű velour- és más anyagból készült kabátot vásárolhattak , kapva kapnak majd az eredeti min­­tázású tweed-szövetek után. De ne feledkezzünk meg a »férfitársa­dalomról« sem. A férfiak többsége szereti a tartós sportruhát. Mégis sokan lemondtak róla, mert a fino­mabbat bizony drágának, az olcsót pedig a legtöbb esetben silánynak tartották. Természetes, hogy az új anyagnak nagy a kelendősége. Ezek az okok azonban valahogy kimarad­tak a tervezésből. S így jött létre az a helyzet, hogy alig jelent meg egy új cikk, s máris hiány van belőle. Reméljük, ez az állapot csak rövid ideig tart. A reményt a többi között onnan merítjük, hogy meghallgattuk Szeli József, a Magyar Posztó főtechnoló­gusának tájékoztatását. Szeli elvtárs elmondta, hogy áprilisban sikerült behozniuk az első negyedévi elmara­dást, s így május elején már egy­­harmadával több sportszövetet szál­lítanak a kereskedelem részére, mint az elmúlt hónapokban. A kongresz­­szus tiszteletére tett vállalások tel­jesítésével az is lehetővé válik, hogy májusban jelentős tervtúlteljesítést érjenek el. Hasonlóan örvendetes a helyzet a gyapjúgyárak között élen­járó Soproni Posztóban, a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyárban s a többi üzemben. E­NNEK ELLENÉRE SEM AR •*-­ TANA, ha az ipar vezetői tüzete­sen megvizsgálnák, milyen módon növelhetnék tovább a népszerűvé vált, de tűnőfélben levő újfajta sport- és tweed-szövetek gyártását. Mert ami elég volt »papíron«, az a valóságban kevésnek bizonyul! Radnóti Edit

Next