Népszava, 1955. május (83. évfolyam, 102-126. sz.)
1955-05-01 / 102. szám
RÉGI GYÁR-ÚJ ÉLET Az üzemet, a Telefongyár műhelyeit járom. A tiszta, nagyablakos falak, a korszerű gépek nem árulkodnak arról, hogy itt nyolcvan évvel ezelőtt sebtében összecsapott, aprócska ablakú Kodályban megkezdte a vasúti jelzőkészülékek gyártását egy Neuholdt nevű gyáros. Arról sem árulkodik semmi, hogy itt valamikor falbavert szegekre akasztották ruhájukat a munkások, egész nap szállt rájuk a fekete korom, fröccsent a piszkos olaj. Nyolcvan év nagy idő, öszszefüggő történetét nincs aki elmondja s nincs olyan, aki az egészet végigélte volna. Itt is, ott is elkapok egy-két emlékfoszlányt öreg munkások szájáról és feljegyzem. A karbantartó műhelyben egy magas, testes esztergályossal, Várhegyi Ferenccel beszélgetek. ősz, ritkuló haja az évek múlásáról beszél, szavaiban élettapasztalat s ezernyi átélt emlék. Majd negyven éve annak, hogy ez az esztergályos — akkor halkszavú, csendes, nyúlánk fiú, inas — elindult a reggeli órákban a villamosmegálló felé. Közben betért egy trafikba és retúrjegyet váltott a villamosra. — Tizenöt fillér — mondta a trafikos. Várhegyi nehéz szívvel számolta le a pénzt, hiszen több mint három órát dolgozott érte. Meg is takaríthatta volna, igaz, ha gyalog megy a Hungária útig. De fáradt volt hozzá. Előző nap 24 órát dolgozott egyfolytában. A gyárba érve szokatlan kép fogadta." A tanulók gyülekeztek az udvaron. Akkor ütötte először meg fülét ez a szó:sztrájk. A vezérigazgató elutasította béremelési kérelmüket és nem volt hajlandó az éjszakai munka alól felmenteni őket. A fiatal Várhegyi, akinek örökké fülében csengtek édesanyja nyomortól elkeseredett szavai, beállt a sorba. Azután harci dalokat énekelve, kivonultak a gyárból. És abban a pillanatban talán boldogok is voltak. Meghajszolt, fiatal szívükben már ott bizsergett a forradalom láza. . . Amikor azután 1919-ben Magyarországon is kitört a forradalom, a telefongyáriak az elsők között álltak melléje. Azonnal termelőbizottságot alakítottak és vasúti berendezéseket gyártottak a munkások államának. Május 1-én vörös lobogódíszbe öltöztették a gyárat, ünnepelték a proletárdiktatúrát, majd családostul kivonultak a Ligetbe, hogy vidáman csorduló kedvvel üljék meg az első szabad május elsejét. Furcsa érzés fogja el az embert, amikor ilyen régi történetek között keresgél. A kincsgyűjtögetők szenvedélyével szeretne mindent megtalálni, felhozni az idők homályából, megmutatni tanulságul: íme, hogy éltek a munkások régen. A présmerhelyben dolgozik harminc éve Majláth Béláné. Az 1924-es sztrájkról beszél, meg a harmincas időkről, amikor a télen majd lefagyott a kezük a műhelyben és 128 filléres órabért kaptak. A női munka olcsóbb volt, mint a férfiaké. Ráadásul hetenként csak két-három napot dolgoztak, a nagy gazdasági válság hurokként fojtogatta őket. Rossz napok után csak roszszabbak következtek. Az ország háborúba sodródott, a gyár hadiüzemmé vált. S elkövetkezett a 44-es év, mindenek közt a legnehezebb s legsötétebb. Egy reggel három fiatal lépett be a gyár kapuján. A portás megnézte igazolványaikat, aztán intett, hogy mehetnek. A munkások már szállingóztak a reggeli váltáshoz. A három fiatal gyorsan eltűnt az udvaron s az udvar egyik zugában várt rájuk Frank Ferenc, a gyár egyik munkása. Átadta nekik a röpcédulákat. A fiatalok fellopakodtak a gyár tetejére selhajították a lapokat. Egy pillanat múlva száz és száz fehér papírlap villogott a reggeli napfényben és hullott az éjszakai munkából hazasietők közé. A rendőrség hiába kutatott, nem tudta meg, kikacoltak a német- és nyilasellenes röpcédulák terjesztői. A tőkés kapui gyanakodtak Frank elvtársra. Néhány nap múlva behívatták a főkapitányságra. Hórihorgas, nagy darab ember fogadta. — Mit keres itt? — rivallt rá. — A Telefongyárból jöttem, Frank Ferenc a nevem, beidéztek. Többet nem is mondhatott, mert akkora ütést kapott az arcára, hogy eszméletlenül csuklótt össze. Frank Ferencre, az idős művezetőre éppen akkor akadok rá, mikor egy sötétszemű, feketehajú fiatal esztergályosnak magyaráz. Amikor megtudja, miről van szó, készségesen elmond egyet-mást a régi harcokról, de legszívesebben a közelmúltról beszél. 1949-ben kergették el az utolsó tőkés igazgatót. A munkások nem is fértek be a kultúrházba azon az estén. Kint a folyosókon, az udvaron állva hallgatnak, amikor Bogár László, az új igazgató, a régi munkásmozgalmi ember bejelentete: — A gyárat a mai napon birtokába veszi a magyar munkásosztály. Percekig zúgott utána az éljen, a taps. — Mekkorát fejlődött azóta a gyárunk? Egy példa is elég. A tőkések mindössze ha tíz gépet vásároltak 1924-től a felszabadulásig. Az államosítás óta pedig 16 új, modern gépet kaptunk. Hol vannak már a transzmissziók, a mennyezetről lelógó hajtószíjak, amelyektől úgy nézett ki a műhely, mint valami ócskavastelep. — S elégedetten néz körül a rendezett, tiszta, világos műhelyben. Végleg visszaérkezünk a mába. Beszélgetés közben átmegyünk a tágas étterembe, éppen ebédhez terítenek. — A mai ebéd? Zöldségleves, törtburgonya, sertéssült, savanyúság — válaszul az egyik felszolgáló s a fehér abroszt igazítja. Áthaladva a folyosón szanatóriumnak beillő orvosi rendelőbe jutunk. Mellette a két évvel ezelőtt legmodernebb felszereléssel berendezett fogászat. A bölcsődében 160 gyerek csiripelő lármája fogad bennünket. (Egy volt kalapgyáros bérháza volt ez.) De ki tudná mindazt felsorolni, ami tíz év alatt történt. Itt van például a filmvetítőgépet készítő műhely. Ugyanakkora épület, mint a két régi, és mégis mennyire más. Mind a három emeleten van zuhanyozó, mosdó és minden emeleten 150 munkásnak külön-külön szekrénnyel öltöző. Nyolcvan éves a Telefongyár. Ünnepre készülnek, a 11. szabad május megünneplésére és hogy a múlt év eleje óta hatodszor vegyék át az élüzem-zászlót. Titkos vágyuk, hogy a gyár alapításának nyolcvanadik évfordulójára kiérdemeljék a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét is. Eseményekben gazdag nyolcvan esztendő áll mögöttük: az elnyomás hetven sivár esztendeje és a szabadság gazdag tíz esztendeje. Az ünnepi köntösbe öltözött épületen vidáman csattogtatja a tavaszi szél a vörös és nemzetiszínű zászlókat. S fent, a gyár legtetején, miként a nagy proletárköltő megjósolta, ott ragyog a szabadság jelképe: »Az ember ötágú csillaga.« Hollós József A FÖLÖSLEGES (”- nMdíR írta: NEMES LÁSZLÓ Putai János egyik nagy építkezésünkre érkezik mint kubikos. Egy szállítási vállalat igazgatója volt, de leváltották, mert súlyos hibákat követett el és inni kezdett. Felesége, aki minisztériumban dolgozik, Pesten marad a kislányukkal. Pusztait az első napokban többen bizalmatlanul fogadják, egyesek gúnyolják is. Felesége mind hidegebb iránta, az megbántva, megértésre vágyva, brigádvezetőjének, Vagyóczkinak asszonylányánál, Katinál keres vigasztalást. Találkozik az építkezésen volt iskolatársával, a deklassvált Halmossal, aki igyekszik feleleveníteni barátságukat. Beleveti magát a munkába is, megtudja, hogy felterjesztették sztahanovista címre, de végül mégis elutasították. — Dehát miért nem beszélünk egymással őszintébben? — Hirtelen támadón csattant a hangja. — Itt van ez a Pusztai is ... Biztosan kínlódik- Miért nem jön hozzám? Miért nem mondja el a baját? — Hiszen alig ismer .. s annyi dolgod van ... látod, én is milyen régen szerettem volna veled beszélni, csak nem akartalak zavarni... — Hülyeség! Arra mindig van ideje az embernek, hogy az elvtársaival beszéljen. S várja is, különben honnan ismerné a problémákat? — Megint tompán, fáradtan beszélt. — Persze ... mindent nem bír az ember... mindenkit meghallgatni ... még a fiam is... tudom, napok óta látom rajta, hogy valami nyomja a lelkét .. . tizennégy éves, az isko-■ jában lehet valami... s én húzom, halasztom a beszélgetést ... — Pedig kell... Vadász nem felelt a közbevetésre, magától szőtte tovább a gondolatait: — Mi azért várjuk, hogy jöjjenek hozzánk, mert tudjuk, hogy kell, de nem sokat teszünk érte... Úgysincs időnk... az emberek meg zavarni sem akarnak, azt is hihetik, hogy mi nem akarjuk őket... s így két oldalról nő a távolság... aztán megállapítjuk, hogy nincs lelkesedés ... Hirtelen elhallgatott és zavartan, fáradtan mosolygott. — De mit is akartam mondani? Persze... Pusztai... — Én beszélek vele holnap — mondta Virág. — Jó. — Elővette nagy zsebóráját. — Az ördög vigye el, már megint nem tudoik a fiammal beszélni... majd holnap ... Fizetünk! Megkocogtatta a kávéscsészét. Az utcán jólesően zúdult rájuk a friss levegő. Csendes éjszaka volt, ragyogtak a csillagok s megint érezni lehetett a rejtélyes, messzi forrásokból fakadó tavaszi illatot. 29. Másnap délután Pusztai fáradtan, bágyadtan ment haza a munkából. Itt van előtte egy hosszú este, amivel nem tud mit kezdeni, amit magánosan kell legyűrnie. Még a múlt héten kivett egy regényt a könyvtárból, de alig jutott túl az első lapokon. Most majd megint előszedi s nézi, bámulja félórákon át ugyanazt az oldalt. Nyuli Gyuri mellette baktatott, néha beszélgetésbe kezdett, nem bírta a szótlanságot, de ő nem válaszolt. Minek folyton beszélni? . . Bika-Sós már izgatottan várja a szombatot — próbálkozott megint Nyuli. Pusztai vállat vont. Benyitottak a szobába. A többiek már otthon voltak, Horváth Miska a kályhát tömte, Vagyóczki a reggeli újságot olvasta. Aztán szépen összehajtogatta s rá tette drótkeretes pépaszemét. — Szabad? — kérdezte Pusztai s az újság után nyúlt. Az öreg felemelte szemüvegét és odahajította az újságot. Szokatlan indulat, durvaság volt a mozdulatában. S azonnal elfordult, csendesen morogva: — Az ember fia soha nem tudhatja, kiben mi lakozik. Néha a Nyuli Gyuri orra megbízhatóbb, mint az ember jóindulata .. . Dühösen csapkodva igazgatta az ágyán a takaróját. Pusztai is lecsapta az újságot. Érezte, hogyan szökik a vér a fejébe. Valakinek a szája járt! Hogy nincs jobb dolguk... S most mit mondjon? Menjen oda Vagyóczkihoz és magyarázkodjon? Hisz nem mondta az ő nevét... de félreérthetetlen ... Kérdezze meg talán, hogy mennyit tud, amit nem? Biztosan több a rágalom, mint a való... Vagy mondja azt, hogy tulajdonképpen semmi sincs közte és a lánya között ... semmi, ami a becsületét sértené ... Vagy mégis? Mi hát egyáltalán a becsület és hol a határa? Őrültségek ... Ha meg hallgat, paprikavörösen, olyan mint a rajtakapott, leleplezett kölyök... A keservű a pletykás vénasszonyoknak! Minden dühével a hírharang ellen fordult. Virág Sanyi... nem, az nem Vagyóczkihoz szalad ... Vagy Göblyös Feri? A fene tudja ... Dehát ennek be kellett következnie ... előbb-utóbb. Csak nem képzeltem, hogy az idők végezetéig titokban lehetett csalni, bujkálni... én állat! S éppen Vagyóczki! De most egyszerre elszállt minden gyengéd szeretete, hálája, csak harag maradt, oktalan düh az emberrel szemben, aki most gyűlöli s megveti őt. Pukkadjon meg! Fütyülök rá s az egész világra! Megint elővette az újságot, tartotta, mereven nézte, de a sorok csak hullámzottak, a betűk táncoltak előtte. Mindegy! Nehéz, ziháló lélegzettel húzódott vissza a kitárt lap fedezéke mögé. Mint a strucc, ő nem látja a többieket, őt se látja senki. Nincs itt. Semmi közük hozzá! Pukkadjanak meg! — Jani! Nahát, ez is a legjobbkor jön. Virág Sanyi! Ez hiányzott csak neki. A nagy, dörgedelmes lelki prédikáció. Ehhez értenek a Virág-fiúk. — Jani! — Na . — Lassan leengedte az újságot, a vér már régen leszállt a fejéből, most hamuszürke volt az arca. (Folytatjuk.) 2 NÉPSZAVA 1955. május 1. vasárnap Hat évtized Egy híján 60 éves vagyok s elmondhatom, egyet-mást megértem az életben. Kora ifjúságom idején az osztrák volt az úr, utána pedig a fehérterror, majd a Horthyuralom következett. Én a 11. szabad május elsejét is 12-nek számolom, mert hozzáveszem az 1919-es május elsejét is, amelyből szintén kivettem a részem. Mennyi küzdelem, mennyi harc emléke tornyosult fel az évtizedek során. Nyolc-tíz esztendős lehettem csupán még — 1900-as évek elején történt —, amikor egy napsütéses tavaszi reggelen kis csoport tanakodott házunk udvarán. Kíváncsi voltam, odalopódzkodtam. A beszélgetésből csak annyit értettem meg, hogy valami nagyon szép ünnepélyre készülődhetnek. »Hej de jó is lenne elmenni oda« — gondoltam. Addig kérleltem apámat, míg végül is magával vitt. Mint afféle gyereknek, nagyon tetszett a dolog. Ilyen embertömeget együtt eddig még sohasem láttam. A Váci úton úgy hömpölygött az emberáradat, mint egy hatalmas folyam. A felvonulók daloltak, beszélgettek, vidámak voltak. A Városligetbe azonban nem jutottunk el, mert hirtelen kavarodás támadt: rendőrök, katonák támadtak ránk mindenfelől. Pillanatokon belül megkardlapozott, véres emberek rogytak a földre. Gyermekésszel fel sem tudtam fogni, mindez miért történhetett. 1919-ben, amikor először ünnepelhettem méltóan május elsejét, markos legény voltam már. Soha nem felejtem el a napot, milyen jókedv és vidámság fogta el az embereket. A mosoly azonban, hamar eltűnt az arcokról, akkoriban mér mindenfelől ellenség támadt az országra. A gondterhelt munkások üzemünkben megalakították a »Vulkán« nevezetű mánk évszázadot és május első napjaiban elindultunk a frontra. Május elsejét a Horthy-időben legtöbbször csak titokban ünnepelhettük. A helyzet egyre rosszabbodott. A második világháború alatt a gyárat (a Láng Gépgyárban dolgoztam akkor) hadiüzemnek nyilvánították. A katonai parancsnokság tudtára adta mindenkinek, hogy május 1-én senki ne merészeljen nolmi ünnepléseken részt venni. Azonban hiába volt minden kísérlete, a műhelyt titokban feldíszítettük és kis csoportokba verődve kirándultunk a hűvösvölgyi nagyrétre. Éreztük, nincs meszsze már az idő, amikor újra szabadon ünnepelhetjük május elsejét , lássák Oszvald főművezető, Gheorghiu-Dej Hajógyár A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése A Szakszervezetek Országos Tanácsa 1955. április 30-án teljes ülést tartott. A teljes ülés Mekis József elvtársat a Minisztertanács elnökének helyettesévé történt megválasztására tekintettel felmentette a SZOT elnökének funkciója alól. A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése a SZOT elnökévé egyhangúlag Gáspár Sándor elvtársat választotta meg. KÉT MÁJUS 1 ti int annak idején mindig, IVe- 1925-ben is tilos volt a május 1-i felvonulás. Mi, a »Corners« Cipőgyár munkásai mégis készülődtünk. Szabó Mátyással és Buzás Istvánnal hárman mint bizalmiak szerveztük a gyár munkásait május 1-i leállásra. A gyártulajdonos már jóelőre elbocsátással fenyegette meg azokat, akik kimaradnának a munkából. Néhányan azonban már tisztában voltunk azzal, hogy mindenkit nem bolond egyszerre elbocsátani, hiszen ezt ő is megsínylené. Magyaráztuk hát a tétovázóknak: ha egyöntetűen állunk le, a tőkés tehetetlen lesz velünk szemben. Ésszerű volt az érvünk, megértették a munkások s meg is egyeztünk a leállásban. A három bizalmi közölte is a főnökkel a határozatot. A tulajdonos erre nem számított. Első pillanatban egyenesen megdöbbent. De hamar összeszedte magát és kijelentette: — Aki elsején nem dolgozik, az 2-án sem teheti be a lábát az üzembe. Mi elhagytuk az irodát és siettünk vissza a munkások közé. Butás István a »Viola« üzem bizalmija is ezt tette, de alig szólalt meg, mikor betoppant a gyáros s magából kikelve ököllel támadt Butásra, miközben ezt ordította: »Gyalázatos lázító, ne merészelje izgatni a munkásokat!« A műhely dolgozói felháborodottan siettek a bizalmi segítségére. Az erélyes fellépésre a tőkés is megjuhászodott és sietve kotródott el a műhelyből. Május 1-én egyetlen ember sem ment be a gyárba. Másdikán reggel öttagú munkásküldöttség kereste fel a tulajdonost. Tudomására adtuk: amennyiben nem kér bocsánatot Buzás szaktárstól, a gyár dolgozói nem veszik fel a munkát. A »Corners« tulajdonosa négyszáz munkás előtt kért bocsánatot a megsértett bizalmitól. Részleges kis győzelem volt ez akkor, de megértettük belőle, milyen erőt képvisel a munkások egységes akarata. Harminc év telt el azóta. A bizalmiak most is végigjárják a gépsorokat, harcra buzdítanak, de milyen más harcra! Most az a legény a gáton, aki szebb és jobb cipőt készít, jobb munkát végez. Nem kell többé május elsejei leállásra tüzelni az embereket, a Munka Törvénykönyve kétnapos ünnepet biztosít. S mennyire más dolgok tartják izgalomban a bizalmiakat, mint akkor! Vajon „elnyeri-e az üzem az élüzem címet?! (A napokban meg is kaptuk.) Vajon mikor jelenthetik be: »Elvtársak, holnap megyünk a kultúrterem felavatására.« Vajon kinek a csoportjából kerül ki több sztahanovista, szakma kiváló munkása, dolgozója, vajon melyik bizalmi emberei menetelnek az élen a legjobbak közt? Tiszta szívből kívánunk ilyen munkásünnepeket azoknak, akik május 1-én még mindig a rendőrök és katonaság fegyvereivel néznek farkasszemet. Bodó István, a Sport Cipőgyár ab-elnöke Átadták a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét a Kőbányai Sör- és Malátagyárnak Szombat délután adták át százéves fennállása alkalmából a Kőbányai Sör- és Malátagyárnak a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. Az ünnepségen megjelent Kovács István, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára és Harustyák József, az MDP Központi Vezetőségének és a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja. A kitüntetést Harustyák József adta át, majd a dolgozók között 134 000 forint jutalmat osztottak ki. BÁTOR VASUTASOK ELLENÁLLÁSA... HMBC A SIHKÍRT MŰVÉSZI FRANCIA FILM írta és rendezte: RENÉ CLÉMENT Operatőr: HENRI ALBRAN Zene: BOORIER PA DÍSZELŐADÁS Tánc, muzsika, ének Új magyar film legkiválóbb művészeink közreműködésével Bemutatja április 28-tól Vörös Csillag, Puskin, Május 1, Duna, Zuglói, Alkotmány (Újpest), Hunyadi (Kispest), Tátra (Pesterzsébet), Táncsics (Csepel)