Népszava, 1956. július (84. évfolyam, 154-179. sz.)
1956-07-22 / 172. szám
y EDVES ELVTÁRS, ön fontos munkája mellett időt szakított arra, hogy egy nemrég megjelent szerény írásomra reflektáljon, önnek — őszinte örömömre — nagyon tetszett a »Szavak becsülete« és arra kért, írjak sokat és írjak elsősorban pozitív riportokat. Például — kérdezte ön — miért nem írok egyszer a Balaton mellett üdülő munkásokról? Kedves elvtárs — önnek tökéletesen igaza van. Sok mindenről nem írunk mostanában és nem írunk eleget. Most például, amikor ezeket a sorokat írom, mellettem az íróasztalon kiterítve fekszik a reggeli újság és benne nagy betűkkel a tudósítás: átadták rendeltetésének a 98 kilométeres Keleti Főcsatornát. Tudja-e, hogy legszívesebben felugranék és felülnék az első vonatra, hogy láthassam a kék vizet, amely ifjúvá varázsolja a szomjas mezők, tikkadt homokú földek birodalmát. Látni szeretném a főcsatornát, amelynek első métereit születni láttam. Akkor gyerekek ülték körül az árokpartot és tátott szájjal nézték, amint a gépcsoda lassúkat lépegetve harapja a földet. Aszszonyok álltak az álétt kukoricásban, az eget kémlelték, amelyen nem mutatkozott izgalmas felhő és hitetlenül csóválták a fejüket. »Itt víz? Itt sohasem volt víz.« Igen, el akarok menni a főcsatornához és írni akarok kertté varázsolt pusztákról, mint ahogy írni akarok a Balaton menti üdülőkről, a magyar televíziós kísérletekről, a csillebérci úttörőtáborról, a csökkenő csecsemőhalandóságról, írni akarok minden örömről, eredményről, diadalról. De nemcsak arról, sőt nem is elsősorban arról. Mert kedves elvtárs, ön az ilyen egyszerű beszámolókat és csak az ilyen eredményregisztrálásokat, illusztrációkat nevezi pozitív írásoknak, az olyan riportot pedig, amelyben küzdelem van, probléma van, bajok, gondok elleni mozgósítás — egyszerűen negatívnak érzi. Ezzel a felfogással nem értek egyet. Hadd mondjak csak néhány példát. Néhány nappal ezelőtt gégegyulladásomat kezelték az egyik kórházban. Az alatt a néhány perc alatt azonban, amíg hallgatásra voltam kárhoztatva — a műtős azzal szórakoztatott, hogy elpanaszolta: négy esztendeig gyűjtötték a pénzt egy varrógépre. »Tudja elvtársnő, holmi reakciósok azt tanácsolták, hogy ne vegyünk új gépet, mert mostanában nem csinálnak olyan jókat, mint ezelőtt. De hát az ilyenekre az ember nem hallgat. Együtt volt a kétezer forintos takarékbetét, megvásároltuk a gépet. Tudja, két kisgyerekünk van, az asszony gondolta, ami magunknak kell, ing, kis nadrág, azt majd ezentúl megvarrja otthon. Haza is vittük a gépet, a nagy örömből nagy bosszúság lett. Csakúgy csurog belőle az olaj, valamit igazítani kéne rajta. Bementem az üzletbe , azt mondják, ők eladók és nem javítók, vigyem be a gyári szervizbe. Mikor vigyem? És negyven forint legalább a taxi oda, negyven forint vissza, lehet, hogy az egész igazítás annyi, hogy egy csavart jobban meg kell húzni rajta ... Hát ha reklamáció van, nem tudnak azonnal házhoz jönni és megnézni?« •VAGY EGY MÁSIK PÉLDA. Előadást tartottam a Chinoin-gyárban. Odajön egy elvtársik, hogy hallgassam meg a panaszát, özvegyasszony, van egy tizennyolc éves kislánya, most érettségizik jó eredménynyel. A kislány szeretne szakmát tanulni. Igen ám, de születési sérülés miatt nem jó a lába, csak ülőfoglalkozást végezhet. Mondjuk órás, bőrdíszműves lehetne. Az anya kétségbeesetten mutatta azt a tekintélyes listát, amelyen azok a címek és telefonszámok voltak, amelyeket már megkeresett kislánya ügyében. Kerületi tanács oktatási osztálya. Szociális osztály. Ipari osztály. Szakszervezetek. MTH. Ipartestület. Még a kispesti könnyűipari minisztériumi szakiskolába is elküldték. Hallott valami tájékoztatást a rádióban is az ott megadott címre is elment. A gimnázium igazgatója is adott egy telefonszámot. Végigtalpalta a minisztériumokat. Négy hónap alatt nem tudta ezt a »végtelenül bonyolult« ügyet elintézni. De folytathatom. Itt van az íróasztalom fiókjában egy sereg levél. Az egyik arról szól, hogy szeretne férjével egyszerre menni szabadságra, de a személyzetin azt mondják, hogy »más nem hiányzik, mint hogy mindenki válogasson. Akkor megy szabadságra, amikorra beütemezik«. A másik: felháborodva írja, hogy a Rákóczi-úton levő »Ajándékbolt«-ot átalakítják, amikor az üzlet nincs több három négyesztendősnél. Miért nem fordítjuk ezt a pénzt egy rossz tető, vagy rossz esőcsatorna, vagy romos lakás megjavítására? A harmadik: a játszóterek ügyében ír. Csak egy kevés fűmag és sok jóakarat kellene ahhoz, hogy minden poros, üres telekből játszótér lehessen. A pesti gyerekeknek nincs hol játszaniuk... SZERINTEM az a pozitív riport, amelyik szóvá teszi a mindennapok problémáit, szóvá teszi a mindennapok harcát a gondok, bajok leküzdésére, az a pozitív riport, amelyik segít a tömegeknek az előrehaladásban, amelyik világosan ki meri mondani: ez jó, ez rossz, és amelyik úgy harcol a hibás kinövések ellen, hogy közben védi, óvja az alapvetően jót. Hol válik pozitívvá — mondjuk — a varrógép-reklamáció ügye? Beszéltem a Keravill-üzlet vezetőjével, annak a Keravill-üzletnek vezetőjével, ahol a varrógépet eladták. A műtős elvtárs igazat mondott: a gépet be kell vinnie a Rákóczi-út 75. sz. alatti javítószövetkezetbe. Helyes ez? Az üzletvezető elvtárs is belátta, hogy nem. Először is szigorítani kellene a gyári minőségi ellenőrzést, hogy ne legyen ennyi apró reklamáció. Másodszor helyes volna, ha a javítószövetkezet az első reklamációra házhoz küldené szerelőjét és a helyszínen megcsinálná a kisebb javítást. Harmadszor pedig nagyon helyes volna, ha bemutatóterme volna a Keravillnak, ahol megtanítanák a gépek helyes kezelését, mert bizony száz panasz közül hetvenszer nincs a megvett masinának semmi baja, csak hozzá nem értő kezek kapcsolgatják, csavargatják ... Persze van olyan elképzelés is, minek megírni, hogy nálunk előfordul, hogy az új varrógépnek, vagy új rádiónak, vagy új biciklinek valami hibája van, hiszen ha nem írjuk meg, csak a vevő tudja, ha megírjuk, tudja az egész világ. Azt hiszem, ennek éppen a fordítottja igaz a varrógép-ügyben is, egyebekben is. Eredményeinkről is, gondjainkról is, hibáinkról is nekünk kell beszélnünk, hogy ne legyen mondanivalója, érve az ellenségnek. A bajok nem múlnak el attól, ha hallgatunk róluk, hanem az égig nőnek. Egy hibás varrógép ügye — jelentéktelen ügy országos problémákhoz képest. Egyetlen kislány elhelyezkedése —• egyetlen család gondja. De ha öszszefüggésükben nézzük a dolgokat, akkor a varrógép ügye már gyártmányaink minőségének ügyévé válik, a javítószövetkezetek, javítószolgálat ügyévé, az érettségizett kislány ügye megmutatja az ifjúság elhelyezkedési gondjait, szót emel a bürokrácia túltengése ellen. A férj fele- FEHÉR KLÁRA: A BIZALOM JELE Federico Garcia Lorca: CARMELÁNAK, A PERUI LÁNYNAK (Húsz évvel ezelőt végezték ki a fasiszta hóhérok Lorcát, a spanyol nép nagy költőjét.) A hajad tinta, s lányhaj. Míg írom, fények árja lebeg kezemre lágyan, s szelíden, mint a jácint, s elképzelem, hogy versem közömbös hamuján a perzselő nyári reggel a napfény füttye játszik. Hogy futva fusson vérem, zord medrét tágra tárja egy csontos, szép Apolló, hadd szőjön sűrű sást, míg kimérák tűje s timsós fuvalmak lobbanása a magok nagy csöndjéből tébolyult, vad kalászt nyit. A szűz dalokért, íme, halálos háború dúl őrület és számok, rózsák és vers között, s te kis fekete lányka, kis fűszál derekú, az ősidőkből hoznál parázsló örömöt.. ., félnek birodalma, távoli, bús Peru! És jaj, hazám, te holt hold a rideg kő fölött.. Fordította: Tímár György Egy nap a bíróságon Szellemes olasz játékfilm Főszerepben: Peppino de Filippo, Silvana Pampanini, Alberto Sordi, Sophia Loren Rendező: STENO BEMUTATÓ: JÚLIUS 26 Csak 16 éven felülieknek! ség szabadságidejének megállapítása is országos problémává válik: az emberekkel való bánásmód, a pihenéshez való jog érvényesülésének ügyévé. t_ A SZÓVÁ TESSZÜK A PROBLÉMÁKAT — az olvasók tíz- és százezrei azt mondják: »Bizony ez így igaz, a fiammal, sógorommal is hasonló dolog történt.« Ha szóvá tesszük a problémákat , mérhetetlen erőt mozgósítunk, szabadítunk fel vele, ötletek, javaslatok özönlenek. Gondoljunk csak arra, hogyan mozdult meg az ország a földrengés- és árvízsújtotta családok megsegítésére. Gondoljunk csak arra, hány diák ajánlotta fel nyári vakációját Mohácssziget újjáépítésére. És gondoljunk a javaslatok, hozzászólások tízezreire, amelyek a tárnákban és a kohóknál, satupadnál és laboratóriumban születtek azért, hogy második ötéves tervünk jó és reális legyen. Kedves elvtárs, én nagyon sokszor elolvastam a Központi Vezetőség beszámolóját, különösen az írók feladatára vonatkozó részt. És nagyon egyetértek azzal, hogy tőlünk az élet teljességének ábrázolását kívánja. És mi más volna az élet teljessége, mint az újért folyó szakadatlan küzdelem ábrázolása? Ha a hozzám és író-, újságíró-társaimhoz érkező levélre az volna a válasz, hogy hát jó, majd valahogy elintézem azt az egy varrógép-ügyet, vagy elintézem annak az egy kislánynak az elhelyezési ügyét, vagy majd átszólok telefonon annak a személyzetisnek a szabadságolások ügyében, és így tovább — az azt jelentené, hogy nem hiszem el, hogy mi minden problémát, minden gondot, minden bajt le tudunk győzni. De éppen azzal, hogy nyilvánosan akarom szóvá tenni, hogy riportban akarom megírni — hangot adok annak a szilárd meggyőződésemnekis, hogy a probléma megoldható, hogy mi le akarjuk győzni és le fogjuk győzni a bürokráciát, az embertelenséget a hibákat, az elhelyezkedési gondokat. A hangosan kimon- dott szó — a bizalom jele. És a szabadság jele is. Csak a fé- lelem és a rossz szándék fog- ja suttogóra a beszédet. TEJEM A HIBÁKBAN VÁJ- KÁLNI, nem a napfényt is feketére festeni — de a tö megek gondjait, vágyait, har-cát elmondani, ezt érzem »pozitív riport«-nak. Igazat írni, tiszta szívvel, tiszta hittel írni. . Erre adtam az életemet, amin kor a párt katonája lettem. — Kit keres? Egy lány áll az ajtóban, olyan mozdulattal, mintha nem tudná elhatározni, belépjen-e, vagy visszaforduljon. — Pados Ferenc szerkesztő elvtársat keresem — szólalt meg tétovázva és hátrább húzódott. — Kézirat? kérdezte Anna a benfentesek biztonságával, de hát ez is hozzátartozott a teljes boldogsághoz, ez az otthonosság ... — Nem, dehogy — tiltakozott a lány. — Én nem azért jöttem. Csak beszélni szeretnék vele... Nem szólna neki? — Mindjárt bejelentem — mondta Anna, akit mulattatott, hogy titkárnőnek nézik, holott csak véletlenül cseppent ide, függönyt akart venni Ferivel, s amíg Feri cikket diktált, letelepedett az íróasztala mellé... — Mindjárt bejelentem — ismételte és már látta Ferit, amint kényszeredetten hátrafordul s távollevő arccal tekint a látogatóra. Csak néhány percnyi időm van — mondja mentegetőzve és a kézirathalmazra sandít, mintha abból az egyetlen percből is le akarna csípni. — Bemenjek? — mondja a lány és habozva néz körül. — Mégse megyek be. Annyiszor a lelkemre kötötte, nehogy eszembe jusson a szerkesztőségben felkeresni. — Az ajtóra bámul, megfogja Anna karját. — Én csak egy üzenetet szeretnék itt hagyni a részére. Csak anynyit mondjon meg neki, hogy Ilussal nem lehet így bánni. —• Kivel? Kivel nem lehet? — kérdi Anna, s a mosoly elcsúszik az arcán. — Hússal. Ő már tudni fogja. — Magával húzza Annát a folyosó legvégére, oda, ahol már nincsenek ajtók, ablakok, csak homály van, egymásra rakott újságcsomók, melyből porszag és egérszag árad. A lány valami megmagyarázhatatlan bizalommal hajol feléje. — Mondja, ismeri maga ezt a Ferit? ... Ezt a Padost? — Ismerem — mondja szűken Anna. A lány nagyot nyel. Kétszer is megnedvesíti az ajkát, amíg kiböki. — Van ennek a Padosnak valakije? — Miért kérdi? — Anna kemény kis ütést érez a melle táján. — Szóval van. — A lány a kabátgombját babrálja. Kinyitja, becsukja egyiket a másik után. — Én már hetek óta észrevettem, hogy megváltozott. Azelőtt is PALOTAI BORIS: KOMPLETT REGGELI... — Mi Volt azelőtt? — kérdi Anna és a hangját figyeli, amely ugyanolyan mint máskor. Minden olyan, mint máskor. Az ablakon keresztül csupasz körúti fákat látni, gipszfüzéres falakat, jövő-menő embereket, autókat, gyerekkocsit, az áramló várost. Ezt látta tegnap is?... Ki ez a lány? Készenvett kabát van rajta, amely a gallérnál kikopott. A fején svájci sapka, s az arca semmi kis arc. Mintha hógolyóból, két tenyér között formálták volna. Szavakat keres magában, melyekkel megjelöli. Egy »olyan« mondja gondolatban az édesanyjának, az pedig úgy beszél majd róla, »az a nőszemély«. De rögtön érzi, hogy ez nem igaz, a lány nem »olyan«, és nem »nőszemély«, csendes, rendes kis teremtés, aki örül, hogy talált valakit, akinek kiöntheti a szívét. — Azelőtt mindennap értem jött Feri az üzembe. Az Elnök utca sarkán várt rám. Az utcán mászkáltunk, vagy beültünk valahová, ott vacsoráztunk komplett reggelit. — Komplett reggelit... — ismétli megrendülve és arra gondol, érdemes Volt friss vacsorát készíteni Ferinek, pirítani, keverni, sütni... Azért piszkált hát az ételben, mert előzőleg komplett reggelivel lakott jól. Ő meg aggódott érte, hogy nincs étvágya és egyre nógatta, hogy menjen orvoshoz, vizsgáltassa meg magát. — Nyolcra hazasietett — folytatta a lány —, mert az édesanyja várta. Nagyon derék fiú lehet, imádja a családját. Anna biccentett A kislánya jutott eszébe, akit most hoznak haza az óvodából s már veszik le róla nyuszi sapkáját. Imádja a családját, gondolta lazán. Mosd meg szépen a kezed, apu csak a tiszta kislányokat szereti. Hallod? Itt van már apu, már nyitja az ajtót. Na, kit szeret apu? Anyukát meg Kisannát! — Vacsora Után is gyakran együtt voltunk... Mért mondom ezt el magának? — hökkent meg a lány egy pillanatra. — Ne haragudjon... de nem bírom tovább. — Csak mondja... — Tudja, ez nem udvarlás volt, valami egészen más ... Tanítgatott engem, mindent elmondtunk egymásnak. És egyszer megfésült, ő sajátkezűleg. Azóta úgy fésülködöm. Anna a hajára nézett. Úgy volt fésülve, mint ő, simán hátrafelé, kétoldalt hullám. — Mikor fésülte meg? — kérdezte merőben értelmetlenül, de már csak a részletek érdekelték. — Vagy négy hete... és azóta ritkábban jön. Napok óta nem is láttam. Olyan rossz érzésem van. — A lány álla elpuhul, beszívja alsó ajkát, amely reszket. — Mondja, igazán van valakije? Pedig nem érdemlem meg. Könny futja el a szemét, s Anna azt gondolja, ha sír, nem is csúnya ... cseppet sem csúnya... — Úgy tudom, felesége van — szólal meg csendesen. — Nagyon derék asszony — »Derék asszony«. Nevetnie kell. Tegye azt is hozzá, hogy ő sem érdemli meg? — Ne sírjon — szólalt meg olyan gyöngéden, mintha önmagát vigasztalná. A lány kisujjával tapogatja a szemét. Az ujja hegye nedves, leejti a kezét, mintha nehéz lenne neki a könnycsepp. — Sohasem említette, hogy nős. Pedig mindent, de mindent elmondott, még azt is, hogy elutasították a darabját a színházban, meg hogy felolvas a rádióban ... De hiszen ez eddig sem volt titok. Örült, hogy még valakinek elmondhatja, gondolta Anna és nevethetnékje támadt, pedig olyan merev az arca, hogy szinte fáj. Itt már mindenki tudta, a szerkesztőségi altiszttől kezdve a telefonügyeletesig. Végigsimít a blúzán, a monogrammos zsebén, mintha rendbe akarná hozni, ami alatta van. Mert apró lökéseket érez belül, melytől megrebben a blúza ... Elmúlik ez is gondolja, s mintha csak az édesanyja hangját hallaná, azt a türelemre intő, fakó hangot, mely a sok csitís árban fényét vesztette. Elmúlli, ismétli vékony mama-hangon s gépiesen a táskája után nyúl Haza kellene menni, biztatja magát Lassan elindul, előrebotorkál a folyosón, melyen annyit szór ment már végig, hogy minden parkettcsíkját ismeri. Most mégis elvéti az utat... Valahogy nem találja a kijáratot, és vissza sem talál. SZERETLEK Budapest, csak azt nem szeretem, hogy nem szereted a tisztaságot. Olyan vagy, mint egy kamaszfiú, aki csak azokat a részeit mossa meg, amelyek kilátszanak ruhadarabjaiból. S azokat is csak akkor, ha a mama ott áll a mosdótál mellett és kérlelhetetlen szigorúsággal ügyel arra, hogy a térd is meg legyen súrolva és a fülkagyló minden tekervényébe jusson a szappanhabból. Ne feleld erre, kedves Budapest, hogy azért nem vagy tiszta, mert neked nincs mamád, aki ügyeljen a tisztaságodra. Éppen ellenkezőleg. Azért, hogy te nem vagy tiszta, felelős a mama, sokszázezer mama, a papa, ő, meg én, akik pillanatnyi meggondolás nélkül szórjuk el villamosjegyünket, almacsutkánkat, barackmagunkat és ami a kezünk ügyébe kerül. Sokszor gondolkodtam már ezen és bizonyára te is gondolkodtál, kedves Budapest. Egy kicsit mindannyiunk otthona ez a város, úgy megyünk át a Vörösmarty téren, vagy a Nagykörúton, mintha lakásunk egyik szobájából mennénk át a másikba. Úgy ülünk a szigeti, vagy ligeti padon, mintha nagyapánk kényelmes karosszékében pihennénk. És mégis abban a pillanatban, ha szemetelni lehet, elfeledkezünk erről a meghitt, otthoni környezetről. De még az sem jut eszünkbe, hogy egy barátunknál vagyunk. Hiszen ki hallotta még, hogy valaki beállított egy jó ismerőséhez, apró papír szeletekkel szórta tele a szőnyeget, dinnyehéjat paszírozott a parkettába és aztán, amikor a könyvtár egyes könyveiből lapokat tépett ki, bicskájával szívet faragott a kombinált szekrény politúros lapjába. Miért tesszük ezt veled, Budapest? Jó, én tudom, te is hibás vagy. Neked is szólnod kellene a hivatalból kirendelt gyámodnak, a Köztisztasági Hivatal bácsinak, hogy modern korban élünk. Helyes, hogy igyekszik a természetet igájába dönteni, vagyis locsolóautónak az esőt, seprőautomatának pedig a szelet szerződtette. De azért az se lenne rossz megoldás, ha a természet erői mellett a modern technika úttisztító gépezeteit is nagyobb számban és gyakrabban alkalmazná. Időnként kampányszerűen »Tiszta Budapestért«-hónapot tartunk. Jelentős propagandaköltséggel plakátok, brosúrák, röplapok hívják fel a figyelmet a tisztaságra. A röplapok jelentős része az úttesten heverve beszél a kampányok tiszavirág-életéről. Ha az utcákon elegendő locsolóautó, seprőautó és kézierővel működő utcaseprő járna, ha mi, budapesti lakosok otthonunknak tekintjük az utcát is, akkor nem lenne szükség »tisztasági hónapra«. Akkor önmagától és önmagunktól minden év — tisztasági év lesz. Ezt állítom. Tiszta lelkiismerettel. Vajda Albert MAGYAR TÁNCOSOK NIZZÁBAN Az építő-szakszervezet táncosai, akik Nizza város vendégei a nemzetközi folklór-fesztivál alkalmából, felvonulnak július 14-én a nizzai Rue de la Victoire-n