Népakarat, 1957. december (2. évfolyam, 282–304. sz.)

1957-12-01 / 282. szám

A budapesti üzletek és a közérdek Belterület, külterület — A jó kiszolgálás feltételei — Kirakatok és ,,eltűnt boltok“ — A sokat vitatott tatarozások — Sok-e a vendéglő, vagy kevés? A Népakarat október 10-i számában Szekeres Júlia, a no­vember 26-i számában pedig Szirmai Károly írt a fővárosi üz­lethálózat problémájáról. A KPVDSZSZ elnöksége foglalkozott a két cikkel, az azokban felvetett kérdésekkel s néhány egyéb vitás problémára is felhívta a figyelmet. A KPVDSZSZ elnöksé­gének állásfoglalását az alábbiakban közöljük. A budapesti üzlethálózat még mindig magán viseli a ka­pitalizmus anarchikus hálózat­fej­lesztésének bizonyos hibáit. A külső kerületekben a felsza­badulás előtt főleg elhanya­golt, kisméretű szatócsboltok volta­k, kevés volt az iparcikk­­szaküzlet, áruház egyáltalán nem volt. Szép üzletek a Bel­városban épülte­k, mert a ka­pitalistáknak jobban kifizetőd­tek a belvárosi üzletek, hiszen itt éltek a jómódú emberek. Ilyen hálózatot vett át az ál­lami kereskedelem. 1950 óta a szocialista keres­kedelem nagy erőfeszítéseket tett a külterületek hálózatá­nak kiépítésére. Ma már szá­mos olyan üzlet van a külső városrészekben is, amely fel­veszi a versenyt a legszebb belvárosi üzletekkel. (Például a Kerepesi úti új építkezések modern üzletsora, a Zalka Máté téri üzletek, az Újpesti Áruház, a Béke úti lakóházak üzletei stb.) Több üzletet a külső kerületekbe ! Mégsem helyes az az állás­pont, hogy meg lehetünk elé­gedve az üzlethálózat megosz­lásával. Az üzletek megoszlása nem felel meg a lakosság meg­oszlásának. Míg a külső kerü­letek lakossága — 1955-ös ada­tok szerint — az összlakosság 44,4%-a, addig a boltok száma 41,3%, az eladóhelyek száma 18,1%­ A belső kerületekben ezzel szemben a 27,7% lakos­sághoz képest a boltok száma 32,8%, az eladóhelyeké pedig 38,6%. A vegyes övezetben szintén kisebb a boltok aránya a lakosságénál. A belső kerületek üzletsűrűsége mintegy tizen­ötszöröse a külső kerületeké­nek, ami még ak­kor is túlzás, ha figyelembe vesszük, hogy a lakósűrűség is tizenkétszeres a belső kerületekben. Azt is fi­gyelembe kell venni, hogy az üzletek, a külső kerületekben főleg azok gócpontjaiban he­lyezkedtek el, s így egyes ke­rületekben a háziasszonynak sokszor jócskán kell gyalogol­nia ahhoz, hogy üzletet talál­jon. Az üzlethálózat fejlesztését még mindig a külső kerüle­tekben kell erőteljesebben folytatni még akkor is, ha fi­gyelembe vesszük, a bel­ső kerületek speciális, egész várost ellátó ipareltek­ szaküz­­leteit. A külső kerületekben természetesen nem ilyen, ha­nem elsősorban­­napi cikkeket árusító üzletekre van szükség. Már a közeljövőben is javíta-­ nak a helyzeten az új — üz-­­letekkel ellátott — lakótelepek. • Vevők és eladók Az üzlethálózat az államosí­tás óta általában nem fej­lő-­ dött megfelelően, sőt, az i 1950-es helyzethez képest —s bár 1952 óta már növekszik —­ a boltok szá­ma országosan­­ csökkent. Csökkent — bár nem­ olyan mértékben, mint a bol-! toké — az eladóhelyek számai is. A csökkenés az iparcikk-! boltoknál a legnagyobb. A kis-! kereskedelmi forgalom 1950­ óta ugyanakkor 41%-k­al növe­­­kedett. Ez azt jelenti, hogy az­ üzletek sokkal zsúfoltabbak és­ kevesebb idő jut egy-egy vevő­ kiszolgálására. Sok szó esik a jó kiszolgálás­ról, az eladók udvariassá­gáról, szakértelméről. Igaz, a* jó kiszolgálás elsősorban az* eladóktól függ, akiknek munká- ♦ jában még sok a javítani való,* de sokat jelent az is, hogy mi-* lyen az üzlet, megfelel-e nagy-* sága, berendezése, elegendő-e* az üzletek száma a forgalom lebonyolításához. A legjobb el­adó sem tud igazán jó munkát végezni és a vásárlók sem le­hetnek megelégedve, ha zsú-* folt üzletben, hosszú ideig vá-t rakozntiuk kell, amíg a pulthoz jutnak. Ilyenkor nem csoda, ha a vásárló és az eladó is ide­ges, mert kevés idő jut a ki­szolgálásra. Különösen azok­ban a szakmákban érezhető ez, ahol a vásárló tanácskozni szok 5 kott az eladóval, mint pl. a* vagy cipőszakma­konfekció­­ban. Mi az igazság az üzlet-átalakításoknál? Az államosítás után bezár­tak árusításra alkalmatlan üz­leteket. De igen sok üzlet, ét­terem volt, amely továbbra is megfelelt volna, csak másra használták. Iroda, raktár, lakás lett belőle (amire viszont al­kalmatlan). Azelőtt virágzó üz­letsorok képtelenedtek el, mint például a Bajcsy-Zsilinszky út, Majakovszkij utca. Ez nem­csak a vásárlók szempontjából hátrányos, hanem a városké­pet is rontja. Az utóbbi időben gyakran hangzik el az észrevétel arról, hogy feleslegesen tataroznak, alakítanak át amúgy is jó álla­potban levő üzleteket. Lehet, hogy egyes esetekben helyt­állóak ezek a vélemények, de az igazság általában az, hogy sokkal több üzletet kellene rendbehozni, korszerűsíteni, mint jelenleg. Igaz, hogy sok üzlet előtt láthatunk állványo­kat, de ezeket nagyrészt az ellenforradalom alatti rombo­lások, vagy az árkádosítás miatt kell helyreállítani, illet­ve átalakítani. Ha már úgyis építkezni kell, létesüljenek szép, modern üzletek. Így ol­csóbb is, mert nem első­ két évig, hanem hosszabb ideig is megfelel a korszerű követel­ményeknek. A Ferenciek téri Csemegebolt és a Tejvendéglő Többször felrótták a keres­kedelemnek a Ferenciek téri Csemege Bolt »­pazarló« átala­kítását. A Csemege Bolt már olyan állapotban volt — ha a felületes szemlélő nem is vette ezt észre —, hogy életveszé­lyes volt a benntartózkodás. A tatarozás után olyan üzlet nyílt meg, amely hozzájárult fővárosunk világvárosi arcula­tához és a vásárlóik minden igényét kielégíti. Nem egy, ha­nem több ilyen boltra lenne szükség. Sor kerül most a Marx téri Tejvendéglő tataro­zására is. Bizony, már előbb szükség lett volna erre. Sokan­­ nem tudják, hogy egészség-* ügyi előírások kötelezik a ke-« reskedelmi szerveket arra,­ hogy bizonyos időközörtként * kifestessék az élelmiszerüzlete-­ ket. « Korábban sokszor kifogásol­ták — jogosan — az üzletek cserélgetését, ami felesleges volt és csak költségtöbbletet, bosszúságot okozott. Most már hosszú idő óta nem találko­zunk ezzel a káros jelenség­gel, legfeljebb akkor, ha ital­boltot szüntetnek meg egy fő­útvonalon. Ez pedig helyes tö­rekvés. Távlati fejlesztési tervre van szükség Ami a vendéglátóipari egy­ségek hálózatát illeti, ebben a fővárosi tanács főelőadójá­nak van igaza. Nem lehet ar­ról beszélni, hogy Budapesten túl sok a vendéglő, cukrászda. 1950-hez képest a vendéglátó­ipari egységek száma is csök­kent, a forgalom pedig — akárcsak a kiskereskedelem­ben — növekedett. Az emberek növekvő igé­nyeit is figyelembe kell venni, különösen akkor, ha a nők háztartási munkáját is meg akarjuk könnyíteni. Sok fő- e­zéstől kíméli meg a dolgozó­ nőt a vendéglő, amit ma már­ mind több család vesz igénybe.­ Az üzlethálózatot tehát nem; a vendéglátóipar rovására, ha-; nem azzal párhuzamosan kell­ fejleszteni. (Természetesen:­ nem az italboltokra gondo-! lünk.)­­ A lakosság jelenlegi élet-! színvonalát országunk mai­ gazdasági helyzetében csak­ úgy lehet fenntartani, ha szűk-! re szabjuk a beruházásokat.­ Ezért a közeljövőben nem ke-­ rülhet sor a budapesti üzlet-­ hálózat nagyobb arányú fej-­ lesztésére. Szükség van azon-­­ban arra, hogy felmérjék az­ üzlethálózat jelenlegi helyze-­ tét, a szükségleteiket és pers-­ pektivikus tervet készítsenek­ a hálózat további fejlesztésé-­ ről. Erre szükség van ahhoz­ is, hogy a meglevő szűkös be-­ ruházási kereteket valóban a­ legszükségesebbre használják­ fel. . 1957. december 1 ÖTLITERES OKMÁNYBÉLYEGEK NEM KÉPZAVARRÓL van szó, nem is valami futurista költő szerencsétlen fogalmazá­sáról. Az »ötliteres okmány­bélyeg« mögött társadalmi probléma lapul. »Egy szál deszkára se kap az ember ki­utalást ötliteres okmánybé­lyeg nélkül« — mondta a mi­nap egyik felszólaló egy orszá­gos értekezleten. Vidékről jött, és határozottan népi ízű, köz­­mondás-jellegű megállapítása előbb mosolyt fakasztott. . De azután a mosoly lehervadt az arcokról. Vannak-e »ötliteres ok­mánybélyegek«? Vannak bi­zony — még tíz-, meg húszli­teresek is. Ez év tavaszán sok olvasónk panaszolta levélben, hogy tíz-húsz liter pálinka már bevett■ felárnak számít egy-egy jobb motorkerékpár megszerzéséhez. Másutt nem ilyen folyékony formában kell leróni a »kedvezmények« és »előnyök« adóját — egysze­rűbb az ügyvitel és »a pénz beszél«, mint dr. Koós Ferenc, az újpesti tanács lakásosztá­lyának helyettes előadója ese­tében, aki — két ügyvédtársá­val egyetemben — azon kere­sett nehéz ezreseket, hogy Bu­dapesten kevés a lakás. Amint­hogy kevés az üzlethelyiség is — és az iparengedélynek is »foga van«. A közvéleményben pedig az ilyen esetek nyomán lassanként magától értetődővé válik korrupcióról beszélni — ha túlzottak is a hírek, ame­lyek erről terjednek. Ám a korrupció csak az egyik a négy testvér közül, amelyek — mint az Apokalip­szis négy korszerű lovasa — ezúttal a közélet és a népgaz­,­daság felhőiből törnek elő. A másik három se különb tár­sánál: a sikkasztás, a lopás és a hosszú nevű »társadalmi tu­lajdon hanyag kezelése«. Mit lovagol meg a négy — bibliai látomás helyett, sajnos, na­gyon is valóságos — lovas? MINDENEKELŐTT az 1956 ősze óta sajátságosan megla­zult közfelfogást, amely elné­zően legyint a kereskedelem, a vendéglátóipar és néhány más — most már közigazgatási — területre is be-bevágtató »lo­vasokra«. Takargatják ugyan a megvesztegethetőség és a ha­nyagság különféle formáit a nehéz megélhetés látszólag helytálló érvével, de legtöbb­ször kiderül, hogy a csalárd úton szerzett ezresek nem lak­bérre vagy villamosköltségre kellenek — hanem lóverseny­re, italra, nőkre és hasonló dolgokra. Meglovagolják azt az eléggé szélesen elterjedt néze­tet, amely szerint a társadalmi tulajdon mindenkié — abban az értelemben is, hogy min­denki ott hord el belőle, ahol tud. Felhasználják azt a köz­ismert tényt, hogy a városok felduzzadt lakosságát a mai — a kapitalizmustól örökölt — szűk keretek közt gyakorlati­lag csaknem lehetetlen elhe­lyezni. Kihasználják — és ki­tűnően használják ki — azt a rejtett tartalékot, amelyet né­hány évvel ezelőtt elkoptatott szóval szájtátiságnak­ nevez­tünk volna, s egyszerűen szól­va bizony az is: az orrunk előtt folyik a lopás, a veszte­getés — csak, mint mondják, megfoghatatlanul, mert na­gyon kevés a tanú, és nagyon kevés a vádló is, legalábbis olyan, aki konkrét tényekkel vádol. De az »ötliteres okmánybé­lyegek« megkövetelői kihasz­nálnak más valamit is. Ez pe­dig az igazságszolgáltatás las­súsága. Gyakran hónapokig húzódik egy-egy vesztegetési, korrupciós­­ügy tárgyalása, és ez — még ha az ítélet szigorú is — máris csökkenti az er­kölcsi hatást. Mindenkinek, aki effajta ügyekbe keveredik, azt kellene tapasztalnia, hogy a törvény keze nemcsak kemény és kíméletlen a társadalmi tu­lajdon herdálóival és a közer­kölcs bomlasztóival szemben — de rendkívül gyors is! A TÁRSADALOM JOGGAL KÖVETELI saját igazságszol­gáltató szerveitől, hogy leg­alább olyan gyorsak legyenek a köztulajdon tolvajaival szem­ben, mint amilyen gyorsak azok voltak­­ a lehetőségek kihasználásában. Milyen gyors helyzetfelismerés kellett pél­dául (a mély erkölcstelenségen kívül) annak a két kisiparos­­nak az »üzletéhez«, akik nem létező emeletek nem létező la­kásainak kijavításáért 284 000 forint indokolatlan bevétel­hez jutottak — magyarán eny­­nyit loptak el a Ferencváros újjáépítésétől Megoldást követelnek az egyre sűrűsödő, szaporodó esetek — a törvényesség ne­vében. A bűnösök, a társadalom bőrén százezreket keresők, fe­zőrök, sikkasztók ne bujkál­hassanak az ügyviteli nehézsé­gek, a tornyosodó aktahal­mok között, hogy mindenki, aki már hajlamos azt hinni: »szabad a vásár«, meghökkent­sen és visszariadjon, a ke­mény és gyors ítéletektől, amelyek az »ötliteres okmány­bélyegek« gyakorlatát sújt­ják! Csak így lehet megállíta­ni a fertőzést, amely további engedékenység és huzavonák esetén lassanként már szinte több politikai kárt okoz, mint gazdaságit — ami pedig nagy szó Több politikai kárt? Töb­bet! Mert elterjeszti azt a lát­szatot, hogy munkáshatal­­munk képtelen leszámolni a kis és főleg a nagy tolvajok­kal, s mert azt a látszatot is kelti, hogy álla­mh­atalmunk­­nak nincs elég ereje az ötli­teres és a negyedmilliós szél­hámosságok gyökerei, kímé­letlen felszámolásához. A becsületes munkások, a kisemberek nevében, a dolgo­zók milliói nevében , az óriási többségében tisztességes, dol­gos emberekből álló társada­lom nevében kell követelnünk a kemény és gyors elbánást a korrupció, a tolvajlás és ha­nyagság minden lovagiéval szemben. A munkáshatalo­­mért, a mi államunkért, amelynek mindenfajta veszé­lyeztetése bűn , s amennek se gazdasági megkárosítását, se tekintélye csorbítását nem tűrhetjük el. Mert ereje a nép ereje, tekintélye is a népé, a becsületes millióké. Baktai Ferenc MEGKEZDŐDTEK A GYERMEKVÁROSBAN A MUNKÁS HÉTKÖZNAPOK. Az iskolapadokból szinte kiugranak a je­lentkezők a földrajzórán, az óriási földgömb mögött. A VI. osztályosok jól akarják ismerni a világot. S este, a fehér ágy­ban is ott a könyv — igaz, ezúttal mesekönyv • NÉPAKARAT ­ Csak azt szeretném tudni, hogy mit tett az apám értem? Elntézettnek tekintette a dol­got azzal, hogy újból és újból megnősült — mint mondotta: kizárólag értem. És most vár­ja, hogy hálás legyek. Nos, ha nem lennék olyan, amilyen va­gyok s nem kerülök be idejében egy középiskolás kollégiumba, akkor talán ma én is az utca po­rát nézhetném egyetemnek, mint a többi hasonló sorsú gyermek. Fiatal leány keserű szavai ezek. Szőke, kedves fitosorrú teremtése, aki még mindig tel­ve van valami szomorú befelé­­fordulással. Pedig azóta már államköltségen elvégezte az egyetemet s ifjú jogász lett. Az apa telve van újkori pe­dagógiai elvekkel, műveltség­gel , s mégis megfeledkezik olyan gyakorlati dolgokról, hogy néha ruhát, cipőt kell varrni a serdülő leánykának, s időnként kell a szeretet is. A sűrűn változó mamák nem ér­nek rá a kisleánnyal foglal­kozni. Elegük van az újabb jö­vevényekkel, s a könyveket bújó férjjel, aki ezeken kívül semmivel sem törődik. Ha az iskolában a tanárok nem figyelnek fel a kisleány kivételes tehetségére, ha nem veszik észre az ezt zavaró, az otthoni életből fakadó hangu­lat-hullámzásokat, és nem se­gítek hozzá, hogy­­dekerüljön egy kollégiumba — a kisleány­ból nem lesz jogász, értelmes, okos felnőtt, hanem csak egy elkorcsosult vadóc. Ebben az esetben sokat és hamar segített a társadalom. De vajon minden esetben nyújthat-e segítséget? Két szülővel — mégis egyedül jártaim J. Lászlóéknál. A mama a kiadós veszekedés után, migrénnel hever a sezlo­­nexn, vizesiruhával a fején, a szorosra zárt spaletták mögött. A papa a másik szobában »dúl-fúl«, még a folyosóra is kihallatszik a könyvek csapó­­dása. A gyerek, a 9 éves Laci­, ha zavartan oson a sötét elő­szoba bútorai között. — Nem lehet bejönni — mondja félénken. Lesütött szemmel a cipője orrát kémleli. — A papa, meg a mama ... — Jaj istenem — nyög az asszony a vizesruha alatt —, hát már soha nem tudok meg­szabadulni tőle... Te megint itt vagy — ül föl, hogy rá­­üvöltsön az ajtó mellett meg­húzódó kisfiúra. — Takarodj az apádhoz! — Úgy, már itt vagy újra, mi — kiált rá az apa. — Anyád küldött, mi, hogy leskelődj utánam... A gyerek összehúzza magát, mint valami szánalmas kis pa­lánta a közeledő vihar elől, és visszaoson az előszobába... Így megy ez, mióta e szánal­mas szerelmi házasság kátyú­ba fulladt. Három éve külön­­váltan élnek, egy lakás két külön szobájában. Idegtépő őr­lődésben, örökös gyűlölködés­ben, számtalan veszekedés kö­zött. Közben a feneketlen ön­zés, a viharrá dagadó veszeke­dés a kisfiún talál levezetést. Ő a célpont. Ha az egyik ma­gához édesgeti, rögtön simo­gatni szeretné a másik is. Ha az egyik kiküldi a szobából, a másiknak sem kell. A kisfiú pedig félretaposott cipőkben jár , holott szülei tehetős emberek. Van úgy, hogy napokig nem eszik. Sen­ki sem törődik, hogy rendben van-e a házifeladata, s hogy a parányi gyermek úgy vágyik a megértésre és a szeretetre, mint a levegőre. Az iskolában mindig szótlan, konok és szo­morú. Tavaly három tantárgy­ból elbukott. Senki sem kér­dezte: miért, hogyan történt? A tanító üzent a szülőkért. Egyikük sem ment be, a má­sikra hárítva a felelősséget. A rokonok megpróbálták el­vinni a fiúcskát — nem en­gedték. A „felesleges“ gyermek Egy rákospalotai lánynevelő intézetben találkoztam T. Icá­val. Madárcsontú, vékonyka kislány, jóval fejletlenebb, mint a vele egykorú, tizenöt­éves kamaszlányok. Az ellen­­forradalom után került az in­tézetbe, piszkosan, kiéhezetten, a csavargástól elgyötörve. Az­óta már újra visszatért a sze­­ millil!l­ i,lllllllilil:ill.l!III!l!l!lliil!lilil:lllll!IIIIII méhe az élet, kócba forrt haja ismét rendezetten simul a hom­lokára, s néha még nevet is ... Az igazgatónő elmondta, hogy a kislány önként jelentkezett a gyermekvédelmi osztályon, hogy helyezzék el egy intézet­ben, mert inkább öngyilkos lesz, de nem marad az anyjá­nál. Befogadták az intézetbe, azóta beiratkozott egy varró­­iskolába is... Ica már rendbe jött, de mi lesz az otthonmaradt kicsivel? T.-né — az anya — magas, erős asszony. A tétlenség, s a könnyelműség ott ül az arcán. Négy gyermek anyja — négy különböző apától. Jelenleg férfi nélkül él — ezt a ház­beliek mondják el —, mert a legutóbbit egy ködös hajnalon hajította ki a lakásból. — Most — mondja a köny­­nyen hevülő asszonyok közlé­­kenységével — megismerked­tem egy kőművessel, talán ő lesz... A gyerekek pedig... A leg­idősebb fiú, aki most tölti be a tizenhatodik esztendejét — ül. Betörés miatt ítélték el két esztendőre. A másik 13 éves fiú, még múlt év decemberé­ben — megunva a szülői ve­szekedéseket, cívódásokat — kiszaladt a nagyvilágba, hír sincs róla. Ica a nevelőintézet­ben, a legkisebbi­k pedig ott csúszkál az anyja szoknyája körüli elhagyatottam, pisztíco­san, csak a szomszédok törőd­­nek néha vele. Az ember keresné a felelős­ségérzetet. De nincs, még a szikrája sem. Nemcsak az állam dolga Az ember sokfelé jár, sok­­mindent tapasztal. Találkoz­tam olyan parasztemberrel, aki miután fiát az állam egye­temre, kollégiumba küldte, megvont tőle minden támoga­tást, mondván: ha így van, tartsa is el az állam. Jártam olyan helyen is, ahol a szülők — bár nem éltek jól — együtt maradtak, mert fiuk jövője így kívánta. Sokrétű, bonyolult a mi tár­sadalmunk. Megtalálható ben­ne a múlt rossz maradványa, az önzés, az embertelenség, s a jó, amely segítséget nyújt ahhoz, hogy egy-egy kátyúba fulladt kis emberke életét megmentsük. De elegendő le­het-e csupán csak az állami támogatás? A nevelőintézetek, a kollégiumi elhelyezés, s oly­kor a bírói ítéletek, amelyek — függetlenül a szülők akara­tától — a gyermek jövőjét ve­szik figyelembe? Nem. Egész társadalmunknak fel kell lépni a szülői felelőtlenség ellen! A kis emberkék jelene, jövője nem magánügy. S ott, ahol az ő jövőjük forog kockán, közbe kell lépnie — leleplezéssel, segítségkéréssel, ha kell, intéz­kedéssel — mindenkinek, aki tanúja a kis lelkek rombolásá­nak. Gantner Ilona Mi lesz veled

Next