Népakarat, 1957. december (2. évfolyam, 282–304. sz.)
1957-12-01 / 282. szám
A budapesti üzletek és a közérdek Belterület, külterület — A jó kiszolgálás feltételei — Kirakatok és ,,eltűnt boltok“ — A sokat vitatott tatarozások — Sok-e a vendéglő, vagy kevés? A Népakarat október 10-i számában Szekeres Júlia, a november 26-i számában pedig Szirmai Károly írt a fővárosi üzlethálózat problémájáról. A KPVDSZSZ elnöksége foglalkozott a két cikkel, az azokban felvetett kérdésekkel s néhány egyéb vitás problémára is felhívta a figyelmet. A KPVDSZSZ elnökségének állásfoglalását az alábbiakban közöljük. A budapesti üzlethálózat még mindig magán viseli a kapitalizmus anarchikus hálózatfejlesztésének bizonyos hibáit. A külső kerületekben a felszabadulás előtt főleg elhanyagolt, kisméretű szatócsboltok voltak, kevés volt az iparcikkszaküzlet, áruház egyáltalán nem volt. Szép üzletek a Belvárosban épültek, mert a kapitalistáknak jobban kifizetődtek a belvárosi üzletek, hiszen itt éltek a jómódú emberek. Ilyen hálózatot vett át az állami kereskedelem. 1950 óta a szocialista kereskedelem nagy erőfeszítéseket tett a külterületek hálózatának kiépítésére. Ma már számos olyan üzlet van a külső városrészekben is, amely felveszi a versenyt a legszebb belvárosi üzletekkel. (Például a Kerepesi úti új építkezések modern üzletsora, a Zalka Máté téri üzletek, az Újpesti Áruház, a Béke úti lakóházak üzletei stb.) Több üzletet a külső kerületekbe ! Mégsem helyes az az álláspont, hogy meg lehetünk elégedve az üzlethálózat megoszlásával. Az üzletek megoszlása nem felel meg a lakosság megoszlásának. Míg a külső kerületek lakossága — 1955-ös adatok szerint — az összlakosság 44,4%-a, addig a boltok száma 41,3%, az eladóhelyek száma 18,1% A belső kerületekben ezzel szemben a 27,7% lakossághoz képest a boltok száma 32,8%, az eladóhelyeké pedig 38,6%. A vegyes övezetben szintén kisebb a boltok aránya a lakosságénál. A belső kerületek üzletsűrűsége mintegy tizenötszöröse a külső kerületekének, ami még akkor is túlzás, ha figyelembe vesszük, hogy a lakósűrűség is tizenkétszeres a belső kerületekben. Azt is figyelembe kell venni, hogy az üzletek, a külső kerületekben főleg azok gócpontjaiban helyezkedtek el, s így egyes kerületekben a háziasszonynak sokszor jócskán kell gyalogolnia ahhoz, hogy üzletet találjon. Az üzlethálózat fejlesztését még mindig a külső kerületekben kell erőteljesebben folytatni még akkor is, ha figyelembe vesszük, a belső kerületek speciális, egész várost ellátó ipareltek szaküzleteit. A külső kerületekben természetesen nem ilyen, hanem elsősorbannapi cikkeket árusító üzletekre van szükség. Már a közeljövőben is javíta- nak a helyzeten az új — üz-letekkel ellátott — lakótelepek. • Vevők és eladók Az üzlethálózat az államosítás óta általában nem fejlő- dött megfelelően, sőt, az i 1950-es helyzethez képest —s bár 1952 óta már növekszik — a boltok száma országosan csökkent. Csökkent — bár nem olyan mértékben, mint a bol-! toké — az eladóhelyek számai is. A csökkenés az iparcikk-! boltoknál a legnagyobb. A kis-! kereskedelmi forgalom 1950 óta ugyanakkor 41%-kal növekedett. Ez azt jelenti, hogy az üzletek sokkal zsúfoltabbak és kevesebb idő jut egy-egy vevő kiszolgálására. Sok szó esik a jó kiszolgálásról, az eladók udvariasságáról, szakértelméről. Igaz, a* jó kiszolgálás elsősorban az* eladóktól függ, akiknek munká- ♦ jában még sok a javítani való,* de sokat jelent az is, hogy mi-* lyen az üzlet, megfelel-e nagy-* sága, berendezése, elegendő-e* az üzletek száma a forgalom lebonyolításához. A legjobb eladó sem tud igazán jó munkát végezni és a vásárlók sem lehetnek megelégedve, ha zsú-* folt üzletben, hosszú ideig vá-t rakozntiuk kell, amíg a pulthoz jutnak. Ilyenkor nem csoda, ha a vásárló és az eladó is ideges, mert kevés idő jut a kiszolgálásra. Különösen azokban a szakmákban érezhető ez, ahol a vásárló tanácskozni szok 5 kott az eladóval, mint pl. a* vagy cipőszakmakonfekcióban. Mi az igazság az üzlet-átalakításoknál? Az államosítás után bezártak árusításra alkalmatlan üzleteket. De igen sok üzlet, étterem volt, amely továbbra is megfelelt volna, csak másra használták. Iroda, raktár, lakás lett belőle (amire viszont alkalmatlan). Azelőtt virágzó üzletsorok képtelenedtek el, mint például a Bajcsy-Zsilinszky út, Majakovszkij utca. Ez nemcsak a vásárlók szempontjából hátrányos, hanem a városképet is rontja. Az utóbbi időben gyakran hangzik el az észrevétel arról, hogy feleslegesen tataroznak, alakítanak át amúgy is jó állapotban levő üzleteket. Lehet, hogy egyes esetekben helytállóak ezek a vélemények, de az igazság általában az, hogy sokkal több üzletet kellene rendbehozni, korszerűsíteni, mint jelenleg. Igaz, hogy sok üzlet előtt láthatunk állványokat, de ezeket nagyrészt az ellenforradalom alatti rombolások, vagy az árkádosítás miatt kell helyreállítani, illetve átalakítani. Ha már úgyis építkezni kell, létesüljenek szép, modern üzletek. Így olcsóbb is, mert nem első két évig, hanem hosszabb ideig is megfelel a korszerű követelményeknek. A Ferenciek téri Csemegebolt és a Tejvendéglő Többször felrótták a kereskedelemnek a Ferenciek téri Csemege Bolt »pazarló« átalakítását. A Csemege Bolt már olyan állapotban volt — ha a felületes szemlélő nem is vette ezt észre —, hogy életveszélyes volt a benntartózkodás. A tatarozás után olyan üzlet nyílt meg, amely hozzájárult fővárosunk világvárosi arculatához és a vásárlóik minden igényét kielégíti. Nem egy, hanem több ilyen boltra lenne szükség. Sor kerül most a Marx téri Tejvendéglő tatarozására is. Bizony, már előbb szükség lett volna erre. Sokan nem tudják, hogy egészség-* ügyi előírások kötelezik a ke-« reskedelmi szerveket arra, hogy bizonyos időközörtként * kifestessék az élelmiszerüzlete- ket. « Korábban sokszor kifogásolták — jogosan — az üzletek cserélgetését, ami felesleges volt és csak költségtöbbletet, bosszúságot okozott. Most már hosszú idő óta nem találkozunk ezzel a káros jelenséggel, legfeljebb akkor, ha italboltot szüntetnek meg egy főútvonalon. Ez pedig helyes törekvés. Távlati fejlesztési tervre van szükség Ami a vendéglátóipari egységek hálózatát illeti, ebben a fővárosi tanács főelőadójának van igaza. Nem lehet arról beszélni, hogy Budapesten túl sok a vendéglő, cukrászda. 1950-hez képest a vendéglátóipari egységek száma is csökkent, a forgalom pedig — akárcsak a kiskereskedelemben — növekedett. Az emberek növekvő igényeit is figyelembe kell venni, különösen akkor, ha a nők háztartási munkáját is meg akarjuk könnyíteni. Sok fő- ezéstől kíméli meg a dolgozó nőt a vendéglő, amit ma már mind több család vesz igénybe. Az üzlethálózatot tehát nem; a vendéglátóipar rovására, ha-; nem azzal párhuzamosan kell fejleszteni. (Természetesen: nem az italboltokra gondo-! lünk.) A lakosság jelenlegi élet-! színvonalát országunk mai gazdasági helyzetében csak úgy lehet fenntartani, ha szűk-! re szabjuk a beruházásokat. Ezért a közeljövőben nem ke- rülhet sor a budapesti üzlet- hálózat nagyobb arányú fej- lesztésére. Szükség van azon-ban arra, hogy felmérjék az üzlethálózat jelenlegi helyze- tét, a szükségleteiket és pers- pektivikus tervet készítsenek a hálózat további fejlesztésé- ről. Erre szükség van ahhoz is, hogy a meglevő szűkös be- ruházási kereteket valóban a legszükségesebbre használják fel. . 1957. december 1 ÖTLITERES OKMÁNYBÉLYEGEK NEM KÉPZAVARRÓL van szó, nem is valami futurista költő szerencsétlen fogalmazásáról. Az »ötliteres okmánybélyeg« mögött társadalmi probléma lapul. »Egy szál deszkára se kap az ember kiutalást ötliteres okmánybélyeg nélkül« — mondta a minap egyik felszólaló egy országos értekezleten. Vidékről jött, és határozottan népi ízű, közmondás-jellegű megállapítása előbb mosolyt fakasztott. . De azután a mosoly lehervadt az arcokról. Vannak-e »ötliteres okmánybélyegek«? Vannak bizony — még tíz-, meg húszliteresek is. Ez év tavaszán sok olvasónk panaszolta levélben, hogy tíz-húsz liter pálinka már bevett■ felárnak számít egy-egy jobb motorkerékpár megszerzéséhez. Másutt nem ilyen folyékony formában kell leróni a »kedvezmények« és »előnyök« adóját — egyszerűbb az ügyvitel és »a pénz beszél«, mint dr. Koós Ferenc, az újpesti tanács lakásosztályának helyettes előadója esetében, aki — két ügyvédtársával egyetemben — azon keresett nehéz ezreseket, hogy Budapesten kevés a lakás. Aminthogy kevés az üzlethelyiség is — és az iparengedélynek is »foga van«. A közvéleményben pedig az ilyen esetek nyomán lassanként magától értetődővé válik korrupcióról beszélni — ha túlzottak is a hírek, amelyek erről terjednek. Ám a korrupció csak az egyik a négy testvér közül, amelyek — mint az Apokalipszis négy korszerű lovasa — ezúttal a közélet és a népgaz,daság felhőiből törnek elő. A másik három se különb társánál: a sikkasztás, a lopás és a hosszú nevű »társadalmi tulajdon hanyag kezelése«. Mit lovagol meg a négy — bibliai látomás helyett, sajnos, nagyon is valóságos — lovas? MINDENEKELŐTT az 1956 ősze óta sajátságosan meglazult közfelfogást, amely elnézően legyint a kereskedelem, a vendéglátóipar és néhány más — most már közigazgatási — területre is be-bevágtató »lovasokra«. Takargatják ugyan a megvesztegethetőség és a hanyagság különféle formáit a nehéz megélhetés látszólag helytálló érvével, de legtöbbször kiderül, hogy a csalárd úton szerzett ezresek nem lakbérre vagy villamosköltségre kellenek — hanem lóversenyre, italra, nőkre és hasonló dolgokra. Meglovagolják azt az eléggé szélesen elterjedt nézetet, amely szerint a társadalmi tulajdon mindenkié — abban az értelemben is, hogy mindenki ott hord el belőle, ahol tud. Felhasználják azt a közismert tényt, hogy a városok felduzzadt lakosságát a mai — a kapitalizmustól örökölt — szűk keretek közt gyakorlatilag csaknem lehetetlen elhelyezni. Kihasználják — és kitűnően használják ki — azt a rejtett tartalékot, amelyet néhány évvel ezelőtt elkoptatott szóval szájtátiságnak neveztünk volna, s egyszerűen szólva bizony az is: az orrunk előtt folyik a lopás, a vesztegetés — csak, mint mondják, megfoghatatlanul, mert nagyon kevés a tanú, és nagyon kevés a vádló is, legalábbis olyan, aki konkrét tényekkel vádol. De az »ötliteres okmánybélyegek« megkövetelői kihasználnak más valamit is. Ez pedig az igazságszolgáltatás lassúsága. Gyakran hónapokig húzódik egy-egy vesztegetési, korrupciósügy tárgyalása, és ez — még ha az ítélet szigorú is — máris csökkenti az erkölcsi hatást. Mindenkinek, aki effajta ügyekbe keveredik, azt kellene tapasztalnia, hogy a törvény keze nemcsak kemény és kíméletlen a társadalmi tulajdon herdálóival és a közerkölcs bomlasztóival szemben — de rendkívül gyors is! A TÁRSADALOM JOGGAL KÖVETELI saját igazságszolgáltató szerveitől, hogy legalább olyan gyorsak legyenek a köztulajdon tolvajaival szemben, mint amilyen gyorsak azok voltak a lehetőségek kihasználásában. Milyen gyors helyzetfelismerés kellett például (a mély erkölcstelenségen kívül) annak a két kisiparosnak az »üzletéhez«, akik nem létező emeletek nem létező lakásainak kijavításáért 284 000 forint indokolatlan bevételhez jutottak — magyarán enynyit loptak el a Ferencváros újjáépítésétől Megoldást követelnek az egyre sűrűsödő, szaporodó esetek — a törvényesség nevében. A bűnösök, a társadalom bőrén százezreket keresők, fezőrök, sikkasztók ne bujkálhassanak az ügyviteli nehézségek, a tornyosodó aktahalmok között, hogy mindenki, aki már hajlamos azt hinni: »szabad a vásár«, meghökkentsen és visszariadjon, a kemény és gyors ítéletektől, amelyek az »ötliteres okmánybélyegek« gyakorlatát sújtják! Csak így lehet megállítani a fertőzést, amely további engedékenység és huzavonák esetén lassanként már szinte több politikai kárt okoz, mint gazdaságit — ami pedig nagy szó Több politikai kárt? Többet! Mert elterjeszti azt a látszatot, hogy munkáshatalmunk képtelen leszámolni a kis és főleg a nagy tolvajokkal, s mert azt a látszatot is kelti, hogy államhatalmunknak nincs elég ereje az ötliteres és a negyedmilliós szélhámosságok gyökerei, kíméletlen felszámolásához. A becsületes munkások, a kisemberek nevében, a dolgozók milliói nevében , az óriási többségében tisztességes, dolgos emberekből álló társadalom nevében kell követelnünk a kemény és gyors elbánást a korrupció, a tolvajlás és hanyagság minden lovagiéval szemben. A munkáshatalomért, a mi államunkért, amelynek mindenfajta veszélyeztetése bűn , s amennek se gazdasági megkárosítását, se tekintélye csorbítását nem tűrhetjük el. Mert ereje a nép ereje, tekintélye is a népé, a becsületes millióké. Baktai Ferenc MEGKEZDŐDTEK A GYERMEKVÁROSBAN A MUNKÁS HÉTKÖZNAPOK. Az iskolapadokból szinte kiugranak a jelentkezők a földrajzórán, az óriási földgömb mögött. A VI. osztályosok jól akarják ismerni a világot. S este, a fehér ágyban is ott a könyv — igaz, ezúttal mesekönyv • NÉPAKARAT Csak azt szeretném tudni, hogy mit tett az apám értem? Elntézettnek tekintette a dolgot azzal, hogy újból és újból megnősült — mint mondotta: kizárólag értem. És most várja, hogy hálás legyek. Nos, ha nem lennék olyan, amilyen vagyok s nem kerülök be idejében egy középiskolás kollégiumba, akkor talán ma én is az utca porát nézhetném egyetemnek, mint a többi hasonló sorsú gyermek. Fiatal leány keserű szavai ezek. Szőke, kedves fitosorrú teremtése, aki még mindig telve van valami szomorú befeléfordulással. Pedig azóta már államköltségen elvégezte az egyetemet s ifjú jogász lett. Az apa telve van újkori pedagógiai elvekkel, műveltséggel , s mégis megfeledkezik olyan gyakorlati dolgokról, hogy néha ruhát, cipőt kell varrni a serdülő leánykának, s időnként kell a szeretet is. A sűrűn változó mamák nem érnek rá a kisleánnyal foglalkozni. Elegük van az újabb jövevényekkel, s a könyveket bújó férjjel, aki ezeken kívül semmivel sem törődik. Ha az iskolában a tanárok nem figyelnek fel a kisleány kivételes tehetségére, ha nem veszik észre az ezt zavaró, az otthoni életből fakadó hangulat-hullámzásokat, és nem segítek hozzá, hogydekerüljön egy kollégiumba — a kisleányból nem lesz jogász, értelmes, okos felnőtt, hanem csak egy elkorcsosult vadóc. Ebben az esetben sokat és hamar segített a társadalom. De vajon minden esetben nyújthat-e segítséget? Két szülővel — mégis egyedül jártaim J. Lászlóéknál. A mama a kiadós veszekedés után, migrénnel hever a sezlonexn, vizesiruhával a fején, a szorosra zárt spaletták mögött. A papa a másik szobában »dúl-fúl«, még a folyosóra is kihallatszik a könyvek csapódása. A gyerek, a 9 éves Laci, ha zavartan oson a sötét előszoba bútorai között. — Nem lehet bejönni — mondja félénken. Lesütött szemmel a cipője orrát kémleli. — A papa, meg a mama ... — Jaj istenem — nyög az asszony a vizesruha alatt —, hát már soha nem tudok megszabadulni tőle... Te megint itt vagy — ül föl, hogy ráüvöltsön az ajtó mellett meghúzódó kisfiúra. — Takarodj az apádhoz! — Úgy, már itt vagy újra, mi — kiált rá az apa. — Anyád küldött, mi, hogy leskelődj utánam... A gyerek összehúzza magát, mint valami szánalmas kis palánta a közeledő vihar elől, és visszaoson az előszobába... Így megy ez, mióta e szánalmas szerelmi házasság kátyúba fulladt. Három éve különváltan élnek, egy lakás két külön szobájában. Idegtépő őrlődésben, örökös gyűlölködésben, számtalan veszekedés között. Közben a feneketlen önzés, a viharrá dagadó veszekedés a kisfiún talál levezetést. Ő a célpont. Ha az egyik magához édesgeti, rögtön simogatni szeretné a másik is. Ha az egyik kiküldi a szobából, a másiknak sem kell. A kisfiú pedig félretaposott cipőkben jár , holott szülei tehetős emberek. Van úgy, hogy napokig nem eszik. Senki sem törődik, hogy rendben van-e a házifeladata, s hogy a parányi gyermek úgy vágyik a megértésre és a szeretetre, mint a levegőre. Az iskolában mindig szótlan, konok és szomorú. Tavaly három tantárgyból elbukott. Senki sem kérdezte: miért, hogyan történt? A tanító üzent a szülőkért. Egyikük sem ment be, a másikra hárítva a felelősséget. A rokonok megpróbálták elvinni a fiúcskát — nem engedték. A „felesleges“ gyermek Egy rákospalotai lánynevelő intézetben találkoztam T. Icával. Madárcsontú, vékonyka kislány, jóval fejletlenebb, mint a vele egykorú, tizenötéves kamaszlányok. Az ellenforradalom után került az intézetbe, piszkosan, kiéhezetten, a csavargástól elgyötörve. Azóta már újra visszatért a sze millil!l i,lllllllilil:ill.l!III!l!l!lliil!lilil:lllll!IIIIII méhe az élet, kócba forrt haja ismét rendezetten simul a homlokára, s néha még nevet is ... Az igazgatónő elmondta, hogy a kislány önként jelentkezett a gyermekvédelmi osztályon, hogy helyezzék el egy intézetben, mert inkább öngyilkos lesz, de nem marad az anyjánál. Befogadták az intézetbe, azóta beiratkozott egy varróiskolába is... Ica már rendbe jött, de mi lesz az otthonmaradt kicsivel? T.-né — az anya — magas, erős asszony. A tétlenség, s a könnyelműség ott ül az arcán. Négy gyermek anyja — négy különböző apától. Jelenleg férfi nélkül él — ezt a házbeliek mondják el —, mert a legutóbbit egy ködös hajnalon hajította ki a lakásból. — Most — mondja a könynyen hevülő asszonyok közlékenységével — megismerkedtem egy kőművessel, talán ő lesz... A gyerekek pedig... A legidősebb fiú, aki most tölti be a tizenhatodik esztendejét — ül. Betörés miatt ítélték el két esztendőre. A másik 13 éves fiú, még múlt év decemberében — megunva a szülői veszekedéseket, cívódásokat — kiszaladt a nagyvilágba, hír sincs róla. Ica a nevelőintézetben, a legkisebbik pedig ott csúszkál az anyja szoknyája körüli elhagyatottam, pisztícosan, csak a szomszédok törődnek néha vele. Az ember keresné a felelősségérzetet. De nincs, még a szikrája sem. Nemcsak az állam dolga Az ember sokfelé jár, sokmindent tapasztal. Találkoztam olyan parasztemberrel, aki miután fiát az állam egyetemre, kollégiumba küldte, megvont tőle minden támogatást, mondván: ha így van, tartsa is el az állam. Jártam olyan helyen is, ahol a szülők — bár nem éltek jól — együtt maradtak, mert fiuk jövője így kívánta. Sokrétű, bonyolult a mi társadalmunk. Megtalálható benne a múlt rossz maradványa, az önzés, az embertelenség, s a jó, amely segítséget nyújt ahhoz, hogy egy-egy kátyúba fulladt kis emberke életét megmentsük. De elegendő lehet-e csupán csak az állami támogatás? A nevelőintézetek, a kollégiumi elhelyezés, s olykor a bírói ítéletek, amelyek — függetlenül a szülők akaratától — a gyermek jövőjét veszik figyelembe? Nem. Egész társadalmunknak fel kell lépni a szülői felelőtlenség ellen! A kis emberkék jelene, jövője nem magánügy. S ott, ahol az ő jövőjük forog kockán, közbe kell lépnie — leleplezéssel, segítségkéréssel, ha kell, intézkedéssel — mindenkinek, aki tanúja a kis lelkek rombolásának. Gantner Ilona Mi lesz veled