Népszava, 1958. szeptember (86. évfolyam, 206–230. sz.)
1958-09-23 / 224. szám
Fekete hajú férfi ül munkaruhában a Kertimag Vállalat pártirodájának kis asztalánál. Tavaly szeptemberben is ugyanennél az asztalnál beszélgettünk. Akkor csak enynyit mondott: »Felesleges ember lettem. Elvették íróasztalomat, nem lehetek tisztviselő. Mert 1956 októberében hibáztam. Mihez kezdjek? Úgy érzem — vége az életemnek.** Jegyzetfüzetemben a levele — egy hosszú év hallgatása után az első sorok. A halványsárga borítékról, a levélről beszélgetünk először. Mintha más ember írta volna, mint az egy év előtti elkeseredett férfi: egy új arcú, új gondolkodású fiatalember sokat mondó, nyílt szavai ezek. A párttitkár már kiment a szobából. De távozóban ezt mondta: »Mondj el mindent, Jenő. Ne szégyelld — rendesen viselkedtél.« Munkások között — Nem hittem volna tavaly ilyenkor, hogy ma Itt ülök és beszélgetek magával. Amikor megtudtam, hogy ellenforradalom alatti magatartásom miatt nem lehetek itt tisztviselő, azt mondtam otthon a feleségemnek: »Veszem a kalapom, fel is út, le is út. Hát nem tudnak megbocsátani? Megaláznak, lefokoznak — nos, találok még munkát másutt az országban.« Elkeseredett voltam — még a saját tetteimről is elfeledkeztem. Tenyerében néhány kis növénymagot forgat, fentről hozta, a magvizsgálóból. Beszél, s közben a rutinos válogató ügyességével szedegeti ki a gyommagvakat. — Aztán valaki, úgy emlékszem az igazgatónk, megkérdezte: »Mondd, te azt hiszed, az íróasztalnál végeztél fontosabb munkát? Tévedsz, fiam! Ha egyszer megpróbálod, mi az: munkásnak lenni — amilyen az apád volt világéletében —, akkor majd meglátod, hogy az az igazi próba — a munkások között. Hibáztál, most meg nyakaskodsz, úgy látszik, nem mered megmutatni, bebizonyítani, hogy meg tudsz változni!« Úgy ment haza, mint akit fejbevertek. »Kevesebb fizetés, piszkosabb munka« — zakatolt agyában a haragos »érv«. És volt egy belső hang, amely így szólt: »megaláznak.« Igaz, a szíve legmélyén a vívódó lelkiismerete hibáiról is beszélt... Egy hét múlva — még nem meggyőződésből, inkább mert nem akart munka nélkül ődöngeni, kellett az állás, a pénz — belépett magvizsgálónak. — Dolgoztam, mérgelődtem és jó nagyokat hallgattam. Vártam, hogy majd piszkálnak, szememre hányják. »No, nagyfiú, most beszélj, mint akkor.« Senki nem bántott. Egy nap odajött a főnököm. Megdicsért: »Ügyes vagy, iparkodó.« Aztán később behívtak a pártirodára. László elvtárs, a párttitkárunk kis megbízást adott. Alig reméltem, hogy ennyire bízik bennem. Pedig bízott. Láttam. Elvégeztem és különös , örültem a munkámnak, kezdtem megszokni. „Lépésenként kerestem az utat“ Kicsit hallgat, aztán halkan hozzáfűzi: — Tudja, azelőtt a munkások nem beszélgettek el velem. Köszöntünk egymásnak, és semmi más. Úgy három hónapja meg odajön hozzám az egyik öreg szakmunkás, vállamra teszi a kezét, és fél órát is eldiskuráltunk. Aztán a többiek is. Kedvesek és jók voltak hozzám. Éjszaka eltöprengtem: »Te Jenő, ezek az emberek jobbak hozzád, mint amit megérdemeltél.« Mikor is világosodott meg előtte, hogy nagy hibát vétett az októberi napokban — nem is tudja pontosan. Talán az újságok leleplező cikkei, talán a kemény szavú, hajlíthatatlan munkásapa érvei? Ez is, az is. — Többször olvastam, hogy mennyi bűnöző szökött Nyugatra. És én ezeket hittem és mondtam »hős egyetemistáknak, hazafiaknak«... Lépésenként, tapogatózva kerestem a kiutat... Felkutattam mindent, amiből tájékozódást reméltem és sokat, egyre többet beszélgettem társaimmal: »Ti hogy látjátok, ti mit tudtok erről?« Igen, az üzem segített legtöbbet. Mennyi, de mennyi nevelő szó, munkaasztal mellett kicserélt csendes vélemény és felvilágosítás jutott ennek a fiúnak! Mintha összefogott volna a közösség: helyes útra segíteni a megtévedt fiatalem- 3 bért. Munkásöntudatukat, az öreg munkások tapasztalt sza vát, szíves kézfogását kapta. Apró kis megbízásokat adott; a járás, a KISZ: »Jenőkém, úgy látjuk, hogy ezt te jól meg ! tudod csinálni« — »Hörömpő J elvtárs, a KISZ-ben lenne ré-t szedve egy megbízás.« Az új- J ráéledő bizalom, az iromár be- csületesem dolgozó fiúnak ki- járó megbocsátás volt a leg- 3 jobb orvosság. Az esztendő’ tanulsága — Az önök cikkében az állt, emlékszem rá, megőriztem: »Nem hasznavehetetlen, nem] elveszett, nem is felesleges tapasztalja ezt, ha majd teljes'* szívvel igyekszik hibáit jóvá] tenni.** — Sokszor gondolkoztam; ezen az utóbbi hetekben — mondja pillanatnyi hallgatás után. — Most már lehiggad- ] tam. Tisztábban is látok. Meg-] változtam. Kérdezzen meg] bárkit, nem félek a vélemény- ] től Nehéz ugyan visszafelé is megtenni az elvétett utat, dej }nagyon tanulságos, és én sóhajtöbbé nem térek mellékrá-! [ gányra. ! Nem kellett sokat kérdező®-! ; ködnöm Hörömpő Jenőről.! ! Munkástársai ugyanazt mond-t ták, amit ő: megváltozott. Ho-! ugyan is írja levelében? — Szeretném, ha elvinné] magával egy ember tizenkét* hónapos nehéz, göröngyös út-] - jának minden tanulságát. Most] már van bizalmam, van hitem,] hogy nem vagyok felesleges,] [eldobott ember. És szeretném, ha érezné: becsületes életemjmmel igazolni akarom magam. Sikerült. Az esztendőnek ez]s a tanulsága. Várkonyi Margit ilLESLEGES EMI Beszélgetés a visszatért bizalomról Történelem — a térképen A Kartográfiai Vállalat történelmi atlasz kiadását készíti elő. A 32 oldalasra tervezett térkép minden oldalán a két népiskolában tanult történelmi események egy-egy jelenetét dolgozzák fel. Megtaláljuk rajta az ókori Keletet, Babilóniát, Asszíriát, Egyiptomot, a nagy Perzsa birodalmat, Palesztinát, Föníciát, az ókori Görögországot és Itáliát. Illusztrációk segítségével ismerteti a Földközitenger medencéjének meghódítását, a római birodalom terjeszkedését, a népvándorlást. Megismerjük Magyarország történelmi helyzetét a honfoglalás időszakától a mai napig. Az első világháborúról és azt megelőző munkás- és parasztmozgalmakról, az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalomról, a Magyar Tanácsköztársaság honvédő harcairól külön térképoldalon tájékoztatják a diákokat a térkép szerkesztői. A térkép a második világháború eseményeit, Magyarország felszabadulását is bemutatja. A történelmi atlasz 150 000 példányban jelenik meg jövőre. (m. j.) Soha semmi rendkívüli nem történt vele s ezért mindenki nagyon rendes embernek tartotta. Azt pedig még legközelebbi ismerősei sem sejtették, hogy néha, a vaskos ügyiratok tanulmányozása közepette, ő is elábrándozik valamiről. Ennek a valaminek még a puszta gondolata is félelmet ébresztett benne, de azért olyan furcsa, jóleső borzongással járt, hogy ilyenkor percekig bámulta a szemközti falat... A színésznő, aki végső elkeseredésében őt, az egyszerű előadót kereste fel, nem volt sem kimondottan szép, sem óriási tehetség. De a haját aranyszőkére festette, csuklóján bizsuk táncoltak és mindenáron szerződést akart. Mindez érthető, nagyon is érthető volt számára és ezért roppant igazságérzet kerítette hatalmába. Legszívesebben azonnal cselekedett volna, de mivel a munkaidő már a végéhez közeledett, szigorúan órájára pillantva, búcsúzóra nyújtotta a kezét: — Keressen fel a jövő hét elején ... Sietősen zárta el papírjait, felrántotta kabátját és elindult hazafelé. A sarkon utolérte a színésznőt. Már éppen udvarias köszönésfélét akart mormogni, amikor a szemébe nézett és ... eszébe jutottak az ábrándok. Olyan bátorság fogta el, amelyet azután később sohasem tudott megmagyarázni magának, s köszönés helyett ezt mondta: — Nincs kedve meginni egy feketét, művésznő? A művésznőnek volt kedve. Az előadó még sohasem járt ebben a helyiségben, de — ő legalábbis úgy érezte — egy világfi könnyedségével kínálta hellyel a nőt. A fekete után konyakot rendelt. A szokatlan italtól egy kicsit elállt a lélegzete, de ez csak néhány pillanatig tartott. Azután megfogta a nő kezét, aki magától értetődő kedvességgel húzódott közelebb hozzá ... Vörös karikák láncoltak a szeme előtt, ideges remegés futott keresztül rajta s már azzal sem törődött volna, ha meglátja a főnöke. Szorosabbra zárta tenyerében a pici, párnás ujjakat és felvillant előtte az a most már teljesen mellékessé váló körülmény , ahogyan megismerkedtek. Nem, most nem tagadta önmaga előtt, mennyire várta ezt a pillanatot és teljessé akarván tenni férfiúi hódítását, szemernyi fölényesség bujkált hangjában, amikor megjegyezte: — Reggel még csak egy szerződésre gondolt és ... — Csak? ... rebbent meg a művésznő keze, de ő ebből semmit sem vett észre és nyugodtan folytatta: — ... találkoztunk. Mi ketten .. . A kis kéz megnyugodott s biztatóan viszonozta a szorítást: — Ketten ... — De azt ugyebár belátja, művésznő, hogyha már egyszer így történt, ha... egyszóval, vagy elintézem — és most már egészen diadalmasan csengett a hangja —, vagy mi közünk titkos, szép, mindenféle színházinál izgatóbb... A színésznő nem várta meg, amíg az előadó befejezi mondanivalóját, hanem vörösen, mélységes megvetéssel mérte végig és végérvényesen elhúzta a kezét. A férfi ezen a napon nem többel, csak éppen egy órácskával későbben tért haza a feleségéhez. S mert alapjában véve becsületes ember volt, az elkövetkező héten elintézte a szerződést. Ettől kezdve azonban sohasem ábrándozott többé a vaskos ügyiratok fölött. Fodor Gábor A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA: 224-819* ittUUUiUlUUUUUu» 1958. szeptember 23 yr.y.r . ÍME A »ZIL—111«, a moszkvai »Lihacsov« gyár új hétszemélyes autója. A nyolchengeres motor 220 lóerős. Gyorsasága eléri a 170 kilométert Háromszáz gyerek hangversenyt adott Yehudi Menuhinnak Énekórát tartott a világhírű művész egy budapesti általános iskolában IZGALMAS DÉLELŐTTJE volt hétfőn a Lorántffy Zsuzsanna úti ének- és zenetagozatú általános iskolának és az Állami Hangversenyzenekarnak. Mind a két helyen Yehudi Menuhint, a Bartók-fesztivál alkalmából hazánkban tartózkodó nagy hegedűművészt várták. Yehudi Menuhin fél 10- kor meg is érkezett a Lorántffy Zsuzsanna útra, ahol az iskola kipirult arcú tanulói díszbe öltözve fogadták. Yehudi Menuhin, felesége, valamint Szjung-Ke-zsan, a tiencsini konzervatórium tanára és hegedűje társaságában érkezett aziskolába. A látogatás előzménye két esztendő előtti magyarországi hangversenyeinek idejére nyúlik vissza, akkor ugyanis kijelentette, hogy a magyar hangversenyközönség zeneérzése és zeneszeretete a magyar zenei oktatás olyan magas színvonaláról tanúskodik, hogy szívesen taníttatná hazánkban gyermekeit. Most, hogy újra hozzánk látogatott, meg akart ismerkedni zenei nevelésünkkel. SZERETNE RÉSZT VENNI egy órán — mondotta. — A kéznél levő tankönyveket ajándékképpen azonnal átadták a művésznek, aki ezután az V. osztályba nyitott be, ahol éppen Bors Irma tanárnő tartott órát. Kisvártatva már Menuhin állott a tanárnő helyén. A táblához lépett és egy hangjegysort írt fel. Az osztály szolmizálva elénekelte a táblára írt dallamot, a »Csillagok, csillagok ...« kezdetű magyar népdal harmadik sorát. A gyermekeik kiáltozni kezdtek, hogy ez nagyon könnyű kérdés, nehezebbet kérnek. Erre Menuhin kiszólította az osztály egyik tanulóját és egy preklasszikus hegedűtémát dúdolt el, amit a 9 éves kisfiú azonnal felért a táblára. Menuhin ezután egy, az osztály előtt teljesen ismeretlen Bartók-dalt szolmizáltatott kottáról a gyerekekkel. Az iskola és Yehudi Menuhin hangversenyt adtak egymásnak a nagyteremben. Az iskola kamarai kórusa — Csík Miklós tanár vezetésével — Bartók, Kodály, Cherubini és Purcell műveiből énekelt, majd egy hétéves kislány hegedült. Menuhin melegen gratulált Görög Anikónak, a kislány tanárának, s megjegyezte: »Az én hétéves fiam még nem játszik ilyen jól.** MOST ELŐKERÜLT A TÖKBŐL az a Stradivari, amelynek hangját a világ minden táján megcsodálták már. Aki nem volt ott, el sem tudja képzelni, hogy háromszáz gyerek milyen néma csöndben képes hallgatni Bach E-dúr partitáját. De az utolsó hangok után annál jobban zengett a taps, harsogott az éljen. Felejthetetlen nap volt ez háromszáz budapesti általános iskolás számára. De felejthetetlen nap volt bizonyára Yehudi Menuhin számára is. Erről tanúskodik az iskola emlékkönyve, amelyben ezek a sorok olvashatók: »A világ legjobb zenei iskolájának, a legnagyobb elismeréssel Yehudi Menuhin. 1958. IX. 22.** Menuhin tizenegy órakor indult el a fél 11-kor kezdődő főpróbára. Autója lassan gördült lefelé a Lorántffy Zsuzsanna úton. És a »világ legjobb zenei iskolájának« háromszáz világoskékinges tanulója, megfeledkezve az iskolai fegyelemről, az autó után hömpölygött, mint egy zajongó kék lavina. ÍGY TALÁLKOZOTT és így kötött barátságot a nagy művész és az éneklő magyar ifjúság. K. L. NÉPSZAVA Menuhin találkozása magyar barátaival A Zeneművészek Szövetsége vasárnap délután találkozót rendezett a Semmelweis utcai Zeneművészek Házában, ahol a világhírű hegedűművész üdvözlésére egybegyűlt valamennyi magyarországi barátja. Yehudi Menuhin kitörő örömmel üdvözölte rég nem látott kedves ismerőseit: Weiner Leót, ifj. Bartók Bélát, Ferencsik Jánost, Tátrai Vilmost, Rácz Aladárnét, a közelmúltban elhunyt világhírű cimbalomművészünk özvegyét, és a többieket. A találkozón részt vettek a Kulturális Kapcsolatok Intézete, az Országos Filharmónia és a Bartók-bizottság képviselői is. Várok a 12-es autóbuszra a Nagykörúton, néhány házzal a Rákóczi úton túl levő megállónál. Hirtelen észreveszem, hogy egy kalauznő is ott áll a várakozók között, a nyakán kalauztáska függ. Maga a látvány nem rendkívüli, hiszen az Autóbuszüzem dolgozói is utaznak autóbuszon, ők nem undorodnak saját autóbuszaiktól úgy, mint a cukrász a cukrászsüteménytől. De nem! Ez a kalauznő nem akar utazni! Jegyet árul! Jegyárus a megállóhelyen. Előre lehet nála jegyet váltani! Valaki odamegy hozzá és kér tőle egy átszállójegyet. Lenyűgözve nézem, amint a kalauznő jegytömböt húz elő a táskájából, letép egy jegyet, több helyen kilyukasztja, átnyújtja a megrendelőnek, pénzt vesz át, viszszaad... Új jelenség ez korunkban, mint a sugárhajtású repülőgép, a szputnyik és a rock and roll. Az utasnak nem kell a robogó autóbuszon megváltania a jegyét, nem kell kapkodnia, egyensúlyoznia, nem kell attól félnie, hogy miközben előhúzza a bukszáját és aprópénzt keres, nekiesik valamelyik utastársának és kiváltja annak halálos gyűlöletét. Nem kell attól félnie, hogyha véletlenül kikerül a kalauz hatásköréből, s jegy nélkül marad, otromba gyanúsításoknak teszi ki magát, amelyek jellemét, egyéni becsületét érintik. Érzem, hogy a régi módon már nem tudok jegyet váltani, az új módszerek előfeltételei megértek. És mégis .. Jeges borzongás fut át rajtam. Miért ereszt gyökeret a lábam a földbe? Miért nem lépek oda a jegyárushoz, miért nem kérek tőle bátran, emelt fővel vonaljegyet, miért nem nyújtom át neki határozott mozdulattal a pénzt? Miért töprengek, miért ingadozom? Milyen egyszerű lenne — kérek egy vonaljegyet! Érzem, tudom az új minden előnyét és mégis ... a megszokás, a begyepesedettség, a régihez való ragaszkodás megbénítja akaraterőmet. Kétségek fognak el. Jó lesz az, ha előre megváltom a jegyemet? Hátha a kocsin a kalauz szélhámosnak néz és megkérdezi, hol szedtem fel a jegyet? Hátha hirtelen megáll a forgalom, s akkor ott állok az előre váltott jeggyel, a befektetett összeg elvész, sehol sem tudom érvényesíteni anyagi igényeimet. Hátha elveszítem a jegyet, s akkor szégyenben maradok. Érzem azonban, hogy nem ezek az igazi okok, csak áltatom magamat, nem ezek az érvek tartanak vissza a meghökkentő úttól, hanem a vak megszokás, a konzervatív lelkűlét. Nem tudok, nem vagyok képes lemondani az évtizedeken keresztül beidegzett mozdulatokról. Hallani akarom a kalauz hangját, hogy kérem a jegyeket megváltani, s akkor oda akarok kiáltani neki, hogy egy vonalat kérek, fejeken keresztül akarom neki odanyújtani a pénzt, kapaszkodni akarok, a visszajáró pénz zsebre gyűrésének sokrétű folyamatát akarom lebonyolítani, a jegyet hol ebbe, hol abba a zsebembe akarom gyűrni a régi, lejárt jegyek mellé, hogy ne találjam meg, ha jön az ellenőr ellenőrizni. A meghitt feltételes reflekszek hatására megszólal a csengő a gyomromban, emlékeztetve a hagyományok tiszteletére. Nem! Nem akarom eldobni régi életemet, nem akarok a sötétbe ugrani. Félek az ismeretlen veszélyektől, a kimondhatatlan, kiszámíthatatlan borzalmaktól. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Ebben a pillanatban valaki véletlenül meglök, előretántorodom, éppen a jegyárusnő elé. Megtört a jég! Nem fordulok hátra, tudom, hogy a sors keze volt, a sors rebegett utánam pardont. A lökés elindított pályámon s a végcél már udvariasan kérdezi is: »Milyen jegyet parancsol?** Most már nyugodt vagyok, nem én döntöttem, nem az enyém a felelősség a történelem ítélőszéke előtt, vak eszköze vagyok a világ ■titokzatos erőinek. »Vonalat kérek!** — mondom, s pénzt veszek elő. Amikor azon,ban a jegyárusnő sajnálkozva mondja: »Nem tudok húszforintosból visszaadni, tessék a kocsin megváltani a jegyet— megdöbbenek. Hogyan? Hát így vagyunk? Mégsem tudok kitörni a feudális korlátok közül? Az ember lelke hiába nyílik ki ujjongva az új, a merész elől, orvul elesettenkednek a sötét visszahúzó erők? A kocsin már olyan undorral váltok jegyet, mintha a vas szalonnába harapnék. Feleki László