Népszava, 1958. szeptember (86. évfolyam, 206–230. sz.)

1958-09-23 / 224. szám

Fekete hajú férfi ül munka­ruhában a Kertimag Vállalat pártirodájának kis asztalánál. Tavaly szeptemberben is ugyanennél az asztalnál be­szélgettünk. Akkor csak eny­­nyit mondott: »Felesleges em­ber lettem. Elvették íróaszta­lomat, nem lehetek tisztviselő. Mert 1956 októberében hibáz­tam. Mihez kezdjek? Úgy ér­zem — vége az életemnek.** Jegyzetfüzetemben a levele — egy hosszú év hallgatása után az első sorok. A halványsárga borítékról, a levélről beszél­getünk először. Mintha más ember írta volna, mint az egy év előtti elkeseredett férfi: egy új arcú, új gondolkodású fia­talember sokat mondó, nyílt szavai ezek. A párttitkár már kiment a szobából. De távozó­ban ezt mondta: »Mondj el mindent, Jenő. Ne szégyelld — rendesen viselkedtél.­« Munkások között — Nem hittem volna tavaly ilyenkor, hogy ma Itt ülök és beszélgetek magával. Amikor megtudtam, hogy ellenforrada­lom alatti magatartásom miatt nem lehetek itt tisztviselő, azt mondtam otthon a feleségem­nek: »Veszem a kalapom, fel is út, le is út. Hát nem tudnak megbocsátani? Megaláznak, le­fokoznak — nos, találok még munkát másutt az országban.­« Elkeseredett voltam — még a saját tetteimről is elfeledkez­tem. Tenyerében néhány kis nö­vénymagot forgat, fentről hoz­ta, a magvizsgálóból. Beszél, s közben a rutinos válogató ügyességével szedegeti ki a gyommagvakat. — Aztán valaki, úgy emlék­szem az igazgatónk, megkér­dezte: »Mondd, te azt hiszed, az íróasztalnál végeztél fon­tosabb munkát? Tévedsz, fiam! Ha egyszer megpróbá­lod, mi az: munkásnak lenni — amilyen az apád volt világ­életében —, akkor majd meg­látod, hogy az az igazi próba — a munkások között. Hibáz­tál, most meg nyakaskodsz, úgy látszik, nem mered meg­mutatni, bebizonyítani, hogy meg tudsz változni!­« Úgy ment haza, mint akit fejbevertek. »Kevesebb fize­tés, piszkosabb munka« — za­katolt agyában a haragos »érv«. És volt egy belső hang, amely így szólt: »megaláznak.« Igaz, a szíve legmélyén a ví­vódó lelkiismerete hibáiról is beszélt... Egy hét múlva — még nem meggyőződésből, in­kább mert nem akart munka nélkül ődöngeni, kellett az ál­lás, a pénz — belépett mag­vizsgálónak. — Dolgoztam, mérgelődtem és jó nagyokat hallgattam. Vártam, hogy majd piszkál­nak, szememre hányják. »No, nagyfiú, most beszélj, mint ak­kor.« Senki nem bántott. Egy nap odajött a főnököm. Meg­dicsért: »Ügyes vagy, iparko­dó.« Aztán később behívtak a pártirodára. László elvtárs, a párttitkárunk kis megbízást adott. Alig reméltem, hogy ennyire bízik bennem. Pedig bízott. Láttam. Elvégeztem és különös , örültem a mun­kámnak, kezdtem megszokni. „Lépésenként kerestem az utat“ Kicsit hallgat, aztán halkan hozzáfűzi: — Tudja, azelőtt a munkások nem beszélgettek el velem. Köszöntünk egymás­nak, és semmi más. Úgy há­rom hónapja meg­ odajön hoz­zám az egyik öreg szakmun­kás, vállamra teszi a kezét, és fél órát is eldiskuráltunk. Az­tán a többiek is. Kedvesek és jók voltak hozzám. Éjszaka el­töprengtem: »Te Jenő, ezek az emberek jobbak hozzád, mint amit megérdemeltél.« Mikor is világosodott meg előtte, hogy nagy hibát vétett az októberi napokban — nem is tudja pontosan. Talán az újságok leleplező cikkei, talán a kemény szavú, hajlíthatatlan munkásapa érvei? Ez is, az is. — Többször olvastam, hogy mennyi bűnöző szökött Nyu­gatra. És én ezeket hittem és mondtam »hős egyetemisták­nak, hazafiaknak«... Lépé­senként, tapogatózva kerestem a kiutat... Felkutattam min­dent, amiből tájékozódást re­méltem és sokat, egyre többet beszélgettem társaimmal: »Ti hogy látjátok, ti mit tudtok er­ről?« Igen, az üzem segített leg­többet. Mennyi, de mennyi ne­velő szó, munkaasztal mellett kicserélt csendes vélemény és felvilágosítás jutott ennek a fiúnak! Mintha összefogott volna a közösség: helyes útra segíteni a megtévedt fiatalem- 3 bért. Munkásöntudatukat, az­­ öreg munkások tapasztalt sza­­ vát, szíves kézfogását kapta.­ Apró kis megbízásokat adott; a járás, a KISZ: »Jenőkém,­ úgy látjuk, hogy ezt te jól meg ! tudod csinálni« — »Hörömpő J elvtárs, a KISZ-ben lenne ré-t szedve egy megbízás.« Az új- J ráéledő bizalom, az iromár be-­ csületesem dolgozó fiúnak ki-­ járó megbocsátás volt a leg- 3 jobb orvosság. Az esztendő’ tanulsága — Az önök cikkében az állt,­ emlékszem rá, megőriztem:­ »Nem hasznavehetetlen, nem] elveszett, nem is felesleges tapasztalja ezt, ha majd teljes'* szívvel igyekszik hibáit jóvá­] tenni.** — Sokszor gondolkoztam; ezen az utóbbi hetekben —­­ mondja pillanatnyi hallgatás­­ után. — Most már lehiggad- ] tam. Tisztábban is látok. Meg-] változtam. Kérdezzen meg] bárkit, nem félek a vélemény- ] től Nehéz ugyan visszafelé is­ megtenni az elvétett utat, dej }nagyon tanulságos, és én sóhaj­­többé nem térek mellékrá-! [ gányra. ! Nem kellett sokat kérdező®-! ; ködnöm Hörömpő J­enőről.! ! Munkástársai ugyanazt mond-t ták, amit ő: megváltozott. Ho-! u­gyan is írja levelében? — Szeretném, ha elvinné] magával egy ember tizenkét* hónapos nehéz, göröngyös út-] - jának minden tanulságát. Most] már van bizalmam, van hitem,] hogy nem vagyok felesleges,] [eldobott ember. És szeretném,­­ ha érezné: becsületes életem­­j­mmel igazolni akarom magam. Sikerült. Az esztendőnek ez]­s a tanulsága. Várkonyi Margit ilLESLEGES EMI Beszélgetés a visszatért bizalomról Történelem — a térképen A Kartográfiai Vállalat tör­ténelmi atlasz kiadását készíti elő. A 32 oldalasra tervezett térkép minden oldalán a ké­­t népiskolában tanult történelmi események egy-egy jelenetét dolgozzák fel. Megtaláljuk raj­ta az ókori Keletet, Babilóniát, Asszíriát, Egyiptomot, a nagy Perzsa birodalmat, Palesztinát, Föníciát, az ókori Görögorszá­got és Itáliát. Illusztrációk se­gítségével ismerteti a Földközi­tenger medencéjének meghódí­tását, a római birodalom ter­jeszkedését, a népvándorlást. Megismerjük Magyarország történelmi helyzetét a honfog­lalás időszakától a mai napig. Az első világháborúról és azt megelőző munkás- és pa­rasztmozgalmakról, az orosz­­országi Nagy Októberi Szocia­lista Forradalomról, a Magyar Tanácsköztársaság honvédő harcairól külön térképoldalon tájékoztatják a diákokat a tér­kép szerkesztői. A térkép a második világháború esemé­nyeit, Magyarország felszaba­dulását is bemutatja. A történelmi atlasz 150 000 példányban jelenik meg jö­vőre. (m. j.) Soha semmi rendkívüli nem történt vele s ezért mindenki nagyon rendes embernek tar­totta. Azt pedig még legköze­lebbi ismerősei sem sejtették, hogy néha, a vaskos ügyiratok tanulmányozása közepette, ő is elábrándozik valamiről. En­nek a valaminek még a puszta gondolata is félelmet ébresz­tett benne, de azért olyan fur­csa, jóleső borzongással járt, hogy ilyenkor percekig bá­multa a szemközti falat... A színésznő, aki végső elke­seredésében őt, az egyszerű előadót kereste fel, nem volt sem kimondottan szép, sem óriási tehetség. De a haját aranyszőkére festette, csuk­lóján bizsuk táncoltak és­­ mindenáron szerződést akart. Mindez érthető, nagyon is ért­hető volt számára és ezért rop­pant igazságérzet kerítette ha­talmába. Legszívesebben azon­nal cselekedett volna, de mi­vel a munkaidő már a végé­hez közeledett, szigorúan órá­jára pillantva, búcsúzóra nyúj­totta a kezét: — Keressen fel a jövő hét elején ... Sietősen zárta el papírjait, felrántotta kabátját és elindult hazafelé. A sarkon utolérte a színésznőt. Már éppen udvarias köszönésfélét akart mormogni, amikor a szemébe nézett és ... eszébe jutottak az ábrándok. Olyan bátorság fogta el, ame­lyet azután később sohasem tudott megmagyarázni magá­nak, s köszönés helyett ezt mondta: — Nincs kedve meginni egy feketét, művésznő? A művésznőnek volt kedve. Az előadó még sohasem járt ebben a helyiségben, de — ő legalábbis úgy érezte — egy világfi könnyedségével kínálta hellyel a nőt. A fekete után konyakot ren­delt. A szokatlan italtól egy kicsit elállt a lélegzete, de ez csak­ néhány pillanatig tartott. Azután megfogta a nő kezét, aki magától értetődő kedves­séggel húzódott közelebb hoz­zá ... Vörös karikák láncoltak a szeme előtt, ideges remegés futott keresztül rajta s már azzal sem törődött volna, ha meglátja a főnöke. Szorosabb­ra zárta tenyerében a pici, párnás ujjakat és felvillant előtte az a most már teljesen mellékessé váló körülmény , ahogyan megismerkedtek. Nem, most nem tagadta önmaga előtt, mennyire várta ezt a pil­lanatot és teljessé akarván tenni férfiúi hódítását, szemer­nyi fölényesség bujkált hang­jában, amikor megjegyezte: — Reggel még csak egy szer­ződésre gondolt és ... — Csak? ... rebbent meg a művésznő keze, de ő ebből semmit sem vett észre és nyu­godtan folytatta: — ... találkoztunk. Mi ket­ten .. . A kis kéz megnyugodott s biztatóan viszonozta a szorí­tást: — Ketten ... — De azt ugyebár belátja, művésznő, hogyha már egyszer így történt, ha... egyszóval, vagy elintézem — és most már egészen diadalmasan csengett a hangja —, vagy mi közünk titkos, szép, mindenféle szín­házinál izgatóbb... A színésznő nem várta meg, amíg az előadó befejezi mon­danivalóját, hanem vörösen, mélységes megvetéssel mérte végig és végérvényesen elhúzta a kezét. A férfi ezen a napon nem többel, csak éppen egy órács­kával későbben tért haza a fe­leségéhez. S mert alapjában véve becsületes ember volt, az elkövetkező héten elintézte a szerződést. Ettől kezdve azonban soha­sem ábrándozott többé a vas­kos ügyiratok fölött. Fodor Gábor A NÉPSZAVA TELEFONSZÁMA: 224-819* ittUUUiUl­­UUU­UUu­» 1958. szeptember 23 yr.y.r . ÍME A »ZIL—111«, a moszkvai »Lihacsov« gyár új hétszemélyes autója. A nyolchengeres motor 220 lóerős. Gyorsasága eléri a 170 kilométert Háromszáz gyerek hangversenyt adott Yehudi Menuhinnak Énekórát tartott a világhírű művész egy budapesti általános iskolában IZGALMAS DÉLELŐTTJE volt hétfőn a Lorántffy Zsu­zsanna úti ének- és zenetago­zatú általános iskolának és az Állami Hangversenyzenekar­nak. Mind a két helyen Yehudi Menuhint, a Bartók-fesztivál alkalmából hazánkban tartóz­kodó nagy hegedűművészt vár­ták. Yehudi Menuhin fél 10- kor meg is érkezett­­ a Lo­rántffy Zsuzsanna útra, ahol az iskola kipirult arcú tanulói díszbe öltözve fogadták. Yehudi Menuhin, felesége, valamint Szjung-Ke-zsan, a tiencsini konzervatórium ta­nára és­­ hegedűje társaságá­ban érkezett az­­iskolába. A lá­togatás előzménye két eszten­dő előtti magyarországi hang­versenyeinek idejére nyúlik vissza, akkor ugyanis kijelen­tette, hogy a magyar hangver­senyközönség zeneérzése és ze­­neszeretete a magyar zenei oktatás olyan magas színvona­láról tanúskodik, hogy szíve­sen taníttatná hazánkban gyer­mekeit. Most, hogy újra hoz­zánk látogatott, meg akart is­merkedni zenei nevelésünkkel. SZERETNE RÉSZT VENNI egy órán — mondotta. — A kéznél levő tankönyveket ajándékképpen azonnal átad­ták a művésznek, aki ezután az V. osztályba nyitott be, ahol éppen Bors Irma tanárnő tar­tott órát. Kisvártatva már Me­nuhin állott a tanárnő helyén. A táblához lépett és egy hang­jegysort írt fel. Az osztály szolmizálva elénekelte a táb­lára írt dallamot, a »Csillagok, csillagok ...« kezdetű magyar népdal harmadik sorát. A gyermekeik kiáltozni kezdtek, hogy ez nagyon könnyű kér­dés, nehezebbet kérnek. Erre Menuhin kiszólította az osz­tály egyik tanulóját és egy preklasszikus hegedűtémát dú­dolt el, amit a 9 éves kisfiú azonnal felért a táblára. Menuhin ezután egy, az osz­tály előtt teljesen ismeretlen Bartók-dalt szolmizáltatott kottáról a gyerekekkel. Az iskola és Yehudi Menu­hin hangversenyt adtak egy­másnak a nagyteremben. Az iskola kamarai kórusa — Csík Miklós tanár vezetésével — Bartók, Kodály, Cherubini és Purcell műveiből énekelt, majd egy hétéves kislány hege­dült. Menuhin melegen gratu­lált Görög Anikónak, a kislány tanárának, s megjegyezte: »Az én hétéves fiam még nem ját­szik ilyen jól.** MOST ELŐKERÜLT A TÖKBŐL az a Stradivari, amelynek hangját a világ min­den táján megcsodálták már. Aki nem volt ott, el sem tudja képzelni, hogy háromszáz gye­rek milyen néma csöndben képes hallgatni Bach E-dúr partitáját. De az utolsó hangok után annál jobban zengett a taps, harsogott az éljen. Felejthetetlen nap volt ez háromszáz budapesti általános iskolás számára. De felejthe­tetlen nap volt bizonyára Ye­hudi Menuhin számára is. Er­ről tanús­kodik az iskola em­lékkönyve, amelyben ezek a sorok olvashatók: »A világ legjobb zenei isko­lájának, a legnagyobb elisme­réssel Yehudi Menuhin. 1958. IX. 22.** Menuhin tizenegy órakor in­dult el a fél 11-kor kezdődő fő­próbára. Autója lassan gördült lefelé a Lorántffy Zsuzsanna úton. És a »világ legjobb zenei iskolájának« háromszáz vilá­­goskékinges tanulója, megfe­ledkezve az iskolai fegyelem­ről, az autó után hömpölygött, mint egy zajongó kék lavina. ÍGY TALÁLKOZOTT és így kötött barátságot a nagy mű­vész és az éneklő magyar ifjú­ság. K. L. NÉPSZAVA Menuhin találkozása magyar barátaival A Zeneművészek Szövetsége vasárnap délután találkozót rendezett a Semmelweis utcai Zeneművészek Házában, ahol a világhírű hegedűművész üd­vözlésére egybegyűlt vala­mennyi magyarországi barátja. Yehudi Menuhin kitörő öröm­mel üdvözölte rég nem látott kedves ismerőseit: Weiner Leót, ifj. Bartók Bélát, Fe­­rencsik Jánost, Tátrai Vilmost, Rácz Aladárnét, a közelmúlt­ban elhunyt világhírű cim­balomművészünk özvegyét, és a többieket. A találkozón részt vettek a Kulturális Kapcsola­tok Intézete, az Országos Fil­harmónia és a Bartók-bizott­­ság képviselői is. ­ Várok a 12-es autóbuszra a Nagykörúton, néhány házzal a Rákóczi úton túl levő meg­állónál. Hirtelen észreveszem, hogy egy kalauznő is ott áll a várakozók között, a nyakán kalauztáska függ. Maga a lát­vány nem rendkívüli, hiszen az Autóbuszüzem dolgozói is utaz­nak autóbuszon, ők nem undo­rodnak saját autóbuszaiktól úgy, mint a cukrász a cukrász­­süteménytől. De nem! Ez a kalauznő nem akar utazni! Jegyet árul! Jegy­árus a megállóhelyen. Előre lehet nála jegyet váltani! Va­laki odamegy hozzá és kér tőle egy átszállójegyet. Lenyűgözve nézem, amint a kalauznő jegy­tömböt húz elő a táskájából, letép egy jegyet, több helyen kilyukasztja, átnyújtja a meg­rendelőnek, pénzt vesz át, visz­­szaad... Új jelenség ez ko­runkban, mint a sugárhajtású repülőgép, a szputnyik és a rock and roll. Az utasnak nem kell a robogó autóbuszon meg­váltania a jegyét, nem kell kapkodnia, egyensúlyoznia, nem kell attól félnie, hogy mi­közben előhúzza a bukszáját és aprópénzt keres, nekiesik va­lamelyik utastársának és ki­váltja annak halálos gyűlöle­tét. Nem kell attól félnie, hogy­ha véletlenül kikerül a kalauz hatásköréből, s jegy nélkül ma­rad, otromba gyanúsításoknak teszi ki magát, amelyek jelle­mét, egyéni becsületét érintik. Érzem, hogy a régi módon már nem tudok jegyet váltani, az új módszerek előfeltételei megértek. És mégis .. Jeges borzongás fut át raj­tam. Miért ereszt gyökeret a lábam a földbe? Miért nem lé­pek oda a jegyárushoz, miért nem kérek tőle bátran, emelt fővel vonaljegyet, miért nem nyújtom át neki határozott mozdulattal a pénzt? Miért töp­rengek, miért ingadozom? Mi­lyen egyszerű lenne — kérek egy vonaljegyet! Érzem, tudom az új minden előnyét és még­is ... a megszokás, a begyepe­­sedettség, a régihez való ra­gaszkodás megbénítja akarat­erőmet. Kétségek fognak el. Jó lesz az, ha előre megváltom a jegyemet? Hátha a kocsin a kalauz szélhámosnak néz és megkérdezi, hol szedtem fel a jegyet? Hátha hirtelen megáll a forgalom, s akkor ott állok az előre váltott jeggyel, a be­fektetett összeg elvész, sehol sem tudom érvényesíteni anya­gi igényeimet. Hátha elveszí­tem a jegyet, s akkor szégyen­ben maradok. Érzem azonban, hogy nem ezek az igazi okok, csak álta­tom magam­at, nem ezek az ér­vek tartanak vissza a meghök­kentő úttól, hanem a vak meg­szokás, a konzervatív lelkűlét. Nem tudok, nem vagyok képes lemondani az évtizedeken ke­resztül beidegzett mozdulatok­ról. Hallani akarom a kalauz hangját, hogy kérem a jegyeket megváltani, s akkor oda aka­rok kiáltani neki, hogy egy vonalat kérek, fejeken keresz­tül akarom neki odanyújtani a pénzt, kapaszkodni akarok, a visszajáró pénz zsebre gyűré­­sének sokrétű folyamatát aka­rom lebonyolítani, a jegyet hol ebbe, hol abba a zsebembe aka­rom gyűrni a régi, lejárt jegyek mellé, hogy ne találjam meg, ha jön az ellenőr ellenőrizni. A meghitt feltételes reflekszek hatására megszólal a csengő a gyomromban, emlékeztetve a hagyományok tiszteletére. Nem! Nem ak­arom eldobni régi életemet, nem akarok a sötétbe ugrani. Félek az isme­retlen veszélyektől, a kimond­hatatlan, kiszámíthatatlan bor­zalmaktól. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Ebben a pillanatban valaki véletlenül meglök, előretánto­­rodom, éppen a jegyárusnő elé. Megtört a jég! Nem fordulok hátra, tudom, hogy a sors keze volt, a sors rebegett utánam pardont. A lökés elindított pá­lyámon s a végcél már udva­­riasan kérdezi is: »Milyen je­gyet parancsol?** Most már nyugodt vagyok, nem én dön­töttem, nem az enyém a fele­lősség a történelem ítélőszéke előtt, vak eszköze vagyok a vi­lág ■titokzatos erőinek. »Vona­lat kérek!** — mondom, s pénzt veszek elő. Amikor azon­,­ban a jegyárusnő sajnálkozva mondja: »Nem tudok húsz­forintosból visszaadni, tessék a kocsin megváltani a jegyet­­— megdöbbenek. Hogyan? Hát így vagyunk? Mégsem tudok kitörni a feudális korlátok kö­zül? Az ember lelke hiába nyílik ki ujjongva az új, a me­rész elől, orvul elesettenked­nek a sötét visszahúzó erők? A kocsin már olyan undor­ral váltok jegyet, mintha a vas szalonnába harapnék. Feleki László

Next