Népszava, 1960. április (88. évfolyam, 78–102. szám)
1960-04-01 / 78. szám
1960. április 1 * Amit ígértek, teljesítették a párt kongresszusi zászlajának gazdái — Főművezető elvtárs! — a DT lánctalpas traktorok kereszttartóiból 26 darabot öntöttem — mondja Végh Lajos, a Vörös Csillag Traktorgyár munkása. — Meg plusz kettőt — teszi hozzá büszkén. — S ezzel Lalikám — törli meg verítéktől gyöngyöző homlokát a köpcös öntől, a 30 darabból, amit terven felül vállaltam kettőt teljesítettem. De meglesz a többi is — hunyorít hozzá, majd összeszedi a szerszámait, jelezve, hogy a mai napra befejezte a munkát. Harc a tizedszázalékokért Slezák Lajos, a 26 éves fiatal művezető előveszi jegyzetfüzetét és Végh Lajos neve mellé bejegyzi: terv 26, teljesítve 26 -22. — Ez a két darab már az 1960. évi hatmillió forint értékű pótalkatrész vállalásunk és a terven felül vállalt 100 darab erőgép törlesztése — magyarázza. — Nagy az igény a pótalkatrészek iránt. És nagy a hiány is. Több traktor áll emiatt, pedig nyakunkon a tavaszi mezőgazdasági munka. Hát így igyekszünk segíteni a bajon. De külön anyagot nem kapunk hozzá. Korszerűbb technológiával, találékonysággal ízeli megtakarítani a hozzávaló acélt. — Ne búsulj, Lali — szól közbe Kreivich Béla, az öntöde szocialista brigádvezetője. — Amit ígértünk, teljesítjük. Tudod, tavaly is megtettük a magunkét. 120 ezer forint megtakarítást eredeményezett a három újításunk — és ezt már nekünk mondja. — A selejtet 1,65 százalékról 0,55-re csökkentettük éves átlagban. Ebben az évben is beadtunk három újítást. A selejtet pedig 0,5 százalékra szeretnénk leszorítani. És hogy Kreivich Béla szocialista öntőbrigádjának versenyvállalása nem kis dolog, talán legjobban érzékelteti az a tény, hogy öt éve az öntöde még 20—22 százalékos selejttel dolgozott. Ma a tizedszázalékokért küzdenek nagy akaraterővel és szaktudással. Úgy mondják: »Azt szeretnénk, ha minél többet és időben végez— A mi brigádunk 430 ezer forint értékű anyagot takarított meg a múlt évben — kontráz rá a Kreivich-csoportra Pellek Sándor a darabotéban. — Elnyertük a szocialista címet is. Két gépet alakítottunk át Azelőtt 30 milliméteres darabok kerültek a hulladékba a drága anyagból. Most 15 millimétert is vágnak. — Ha csak 5 kilót takarítok meg naponta, már megvan a harci bérem — jegyzi meg Szalai bácsi, a csoport legidősebb tagja. 250 ezer forint értékű anyag meg taxakra st vallattunk, de most úgy látjuk, meglesz a 400 ezer is. A gyártmányainknak leginkább megfelelő méreteket szabványosítottuk, mert a szériák nem jól futottak ki. Ezzel a módosítással, amennyi anyag bejön a műhelybe, majdnem annyi ki is megy — felszabva. 3—4 éve még nem gondolták a gyár vezetői, hogy a darab Mindezek eredményeként tavaly terven felül 210 darab erőgépet és 4,6 millió forint értékű pótalkatrészt adtunk a népgazdaságnak — számol be Szabó Elek, az szb termelési felelőse. A munkások és a műszaki dolgozók összefogásának tulajdonítható, hogy az elmúlt évben — az előző évihez viszonyítva — majdnem megháromszorozódott az újításokból adódó népgazdasági eredmény. A költségszint-csökkentési tervünket is 24 százalékkal túlteljesítettük. S ami a legfontosabb: a termelésnövekedés kétharmad része a termelékenység emelkedéséből származik. — Az sem közömbös — folytatja —, hogy a múlt év végén nem éltük fel a raktár- sészletünket. Sőt, körülbelül 100 gépegységnek megfelelő alkatrésszel növeltük azt. Ezek szerint az üzem dolgozói — vezetők és beosztottak, kétkezi munkások , és mérnökök — rászolgáltak az ered-bolóban ilyen szépen kifutnak a szériák. Vagonszámra nem! vert a hulladék a műhelyben és az udvaron. Most naponta »feltakarítják« a műhelyt. — A brigádból hét főt iskoláztatunk — tájékoztat Torma Antal szakszervezeti bizalmi.! — öten általános iskolába, egy! technikumba jár, egy pedig! német nyelvet tanul. A költsé-! geket természetesen a brigád! fedezi a különböző jutalmak-! ból. Megéri, mert úgy kell a tudás, mint egy falat kenyér. De bármelyik műhelyben érdeklődünk, mindenütt ered-' ményről számolnak be. Az ed[ zőműhelyben a lánc-csapszs-[ gek edzéstechnológiájának[ megváltoztatásával 28-ról 1,5[ százalékra csökkent a selejt. A[ festők ugyancsak a technoló-' gia megváltoztatásával 30 százalékkal csökkentették a gépek szárítási idejét. A lánccsapszegek fúrásához készített célgéppel műszakonként duplájára emelték a teljesítményt ... és így tovább. Eredmények — mindenütt, egy-egy levél akad a kezünkbe a szerkesztőség postájából, amely ilyenfajta kifejóban, s egyetlen gép se álljon ett már teljesítették — a lazát réseket tartalmaz: »Mi, proletárok, nem tűra földeken pótalkatrész hiának semmiképpen sem mond-t t etjük tovább az ilyen visszásságokat... nya miatt.« Csak ezért várhaható első negyedévi tervisz vagy: »Én, aki világéletemben proletár váltott lehetővé, hogy március 23- két: «Jana és ma, is annak vallom magam ...« Magyarországon nem élnek többé proletárok — fokozatosan eltűntek, amidőn fokozatosan eltüntettük a történelem színpadáról a burzsoáziát is, mint osztályt, államosítva gyárait, bankjait, termelőeszközeit, felszámolva gazdasági és politikai hadállásait. A proletariátus a marxizmus tanítása szerint »történelmi kategória«, azaz nem forrott össze az örökléttel, nem volt mindig s nem is lesz öröklétig. Proletár csak ott van, ahol burzsoá is él, aZ ÉLETSZÍNVONAL EMELKEDÉSE okoz** ta talán e változást? Ez mindenesetre figyelemre méltó és mellőzhetetlen tényező a kérdés megítélésében. A köztudomás a sápadt, sovány, foltos ruhájú munkásalakkal kapcsolta össze a Horthy-Magyarország proletárjának fogalmát, aki a külvárosi nyomortanya penészvirágos falai között tengeti életét s aki munkanélküliség idején a köpködőkben árulja munkaerejét. Nos, ma Magyarországon — a múlt év harmadik negyedéről készült statisztika szerint — 2 650 000 munkás és alkalmazott él s nem rongyosak, s nem munkanélküliek — hacsak nem átmenőben egyik munkahelyről a másikra — ezzel szemben az állami iparban — ugyanezen időszakstatisztikái szerint — 1660, az állami építőiparban pedig 1679 forint az átlagkereset,ami történelmi távolságban hagyja már maga mögött a múltat. Mindamellett, az életszínvonal emelkedéset magánban véve mégsem szolgáltathat perdöntőbizonyítékot ebben a tekintetben. Senki semállíthatja például, hogy a Német SzövetségiKöztársaságban, az Egyesült Királyságban, •vagy az Amerikai Egyesült Államokban általában alacsonyabb életszínvonalon élnek amunkások, mint a mi országunkban, mégakkor sem, ha — ugyancsak a múlt év harmadik negyedének adatai szerint — az NSZK-ban 231 000, Angliában 464 000, az USA-banpedig 3 670 000 munkanélkülit tartottak nyilván. Nyugat-Németország, a Brit Birodalomvagy az USA munkásai mégis a proletárok sorába tartoznak —, míg a magyar népi demokrácia viszonyai között a munkás viszonylagalacsonyabb életszínvonala mellett sem tekinthető többé proletárnak. A FŐ DOLOG, amely a szocialista és a szocializmust építő társadalmakban kiemelik a munkást a proletársorból: az, hogy gazdaságilag felszabadult, hogy mentessé vált atőkés kizsákmányolástól, minthogy a termelőeszközök — döntő többségükben — nem a telkes tulajdonosok, hanem a társadalom — azállam és kisebb részben a szövetkezetek — tulajdonában vannak. A magyar munkás mag.maga látja munkájának hasznát. Változatlanul, sőt esztendőről esztendőre növekedő érvénnyel bizonyul igaznak a jelszó, amely az [államosítások időszakában született: »Miénk ’,az ország, magunknak építjük!» A munkásnemcsak bérét mondhatja magáénak, hanem menyekre. Joggal vehetik át a Minisztertanács és a Szakszervezetek Országos Tanácsának vörös vándor zászlaját és a velejáró pénzjutalmat. Sőt — amire a legbüszkébbek lehetnek — a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának kongresszusi vöröszászlaját is. De — úgy látszik — nekik »ez sem elég ». Pallai István, a mintakészítők szocialista brigádvezetője például már újabb terveket forral a gépek súlyának csökkentésére. Másutt az újítások gyorsabb elbírálását sürgetik. A munkások tehát még a Vörös Csillag Traktorgyárban is, amely valóban betöltötte, túlszárnyalta a hozzáfűzött reményeket — találnak kifogásolni valót. Azt mondják, még mindig akad mit javítani a kétségkívül szép eredményeken. Meggyőződésünk, hogy a traktorgyáriak ezt a munkát is elvégzik 1960-ban. Zsidai Pál Akiknek ,,ez sem elég” *' N TÉVED!« — szeretnénk olykor írni, ha " tinitkiírok, proletárok" mindazt, ami két keze nyomán ennek értékén felül is előáll s amit korábban a tőkés sajátított ki. A munkásnak épül az új lakás — igaz, kevesebb, mint szükséges volna, s mint szeretnénk, de még sem az Odeschalchi, a Windischgrätz hercegek vagy a Kornfeld bárók családjai veszik birtokba őket. A munkásnál szépül a város, a munkásnak játszik az új mozi vágya az új színház, sőt a munkást gyarapítja az új gyár vagy az új gép is. Ha 1959 harmadik negyedében 7 milliárd 741 millió forintot fordítottunk új beruházásokra — akkor ebből pontosan 7 milliárd 741 millió forint szolgálja a munkásosztályt s természetesen a többi dolgozókat is. De a munkásosztály — s általában a dolgozók — érdekeit védelmezik azok a forintok is, amelyeket az államigazgatás, a rendőrség vagy a hadsereg fenntartására fordítunk. A munkás alkotta javakból egyetlen grammnyi sem juthat tőkések közvetlen tulajdonába, vagy a tőkés osztály közvetett szolgálatára — minthogy a munkásosztály nálunk végleg széttépte a tőkés kizsákmányolás láncait. A tőkés tulajdon megsemmisítése, a tőkés osztály megszüntetése emelte szabad munkássá, szabad termelővé, önmaga urává a valamikori proletárt. A tőkés osztály ugyanis a nemzeti jövedelem aránytalanul nagy részét sajátítja ki, szívja ki piócaként a gazdaság vérkeringéséből. A Federal Reserve Board kimutatásai szerint az Egyesült Államokban a családoknak mintegy egytizede az egész nemzeti jövedelem egyharmadát élvezi, így az életszínvonal átlagszámai az USA-ban jótékonyan rejtenek el fényt és árnyat, nyomort és fényűzést. De emellett a tőkést szolgálja a tőkés államban minden, ami a munkás verejtékcseppjeiből előáll a munkabéren felül, az értéktöbblet, a tőkés állam a maga egészében, közigazgatásával, rendőrségével, hadseregével stb. A kapitalizmusban a munkás a munkabérén kívül semmit sem mondhat csringóénak — ezért proletár. A MAGYAR MUNKÁS nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is szabad — s ezért sem tekinthető többé proletárnak. A kapitalizmus körülményei között az állam, a hatalom a tőkésosztály kezén van — ezt a polgári demokrácia semmiféle fügefalevele, szivárvány színű köde sem tudja eltakarni. Anglia uralkodó körei büszkén nevezik államukat »jóléti állam «-nak s való igaz, hogy ez az állam — a kapitalizmus korlátait figyelembe véve — említésre méltó jóléti intézményekkel is rendelkezik —, mégsem képzelhető el az, hogy ennek az államnak a hobbyjai e hajótulajdonosok, ne pedig a dokkmunkások ellen használják gumibotjaikat, amikor a Themze partján rakodósztrájk tör ki. A népi demokrácia, a szocializmus körülményei között az állam, a hatalom a munkásosztálynak — s a vele szövetséges dolgozó parasztságnak, a vele szövetséges dolgozó népnek — a kezén van, a munkásosztály uralkodó osztály. A magyar munkás, aki mind gazdasági, mind politikai tekintetben gazdájává vált az országnak, nem proletár többé. S a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy éppen a politikai hatalom jellege az az alapvető tényező, amely hazánkban bármiféle proletariátus fennállását lezárja. A magánszektor jelenleg mintegy ötvenezer munkást és al-kalmazottat foglalkoztat Magyarországon —ők sem tekinthetők azonban proletároknak.A munkáshatalom ugyanis a maga jogszabállyaival korlátot szab kizsákmányolásuknak, »emellett ők is teljes jogú részesei magának a politikai hatalomnak és az ország közjavainak is. -FELMERÜL A KÉRDÉS, mit keres a Nép-*• szava s más lapok homlokán a jelszó: »Világ proletárjai egyesüljetek/« — ha egyszer nem élnek közöttünk többé proletárok? »Talán csak az imperialista és a gyarmati országok munkásaihoz intézzük e felhívást, s önmagunkat kirekesztjük belőle? Talán csak a mások füléhez szól a kürt s mi magunk békén pihenhetünk mar határainkon? Nem! A nemzetközi munkásosztály ma is egységes osztály, amelyhez mind a proletárok, mind pedig a proletár-láncoktól már ► megszabadult munkások hozzátartoznak. Ez ► az osztály az alapvető érdekek közösségének ►talaján áll. Bárhol éljenek is e földön munkások, érdekeik mindenütt a kapitalista ?«► zsákmányolás ellen fordítják őket — a prole► tárok a kapitalista kizsákmányolás megsemmisítéséért harcolnak, a már felszabadultmunkások pedig készen állanak a kapitalistaelnyomás minden restaurációs kísérlete ellen, ► szabadságuk védelmében. Bárhol éljenek is a munkások ezen a földtekén, mindenütt összenőttek a béke követelésével. S bár jelenük széttagolt, jövendőjük közös: a szocializmus, a kommunizmus. Azok a távlatok, amelyeket Sz. Sztromannd akadémikus vázolt fel az Oktyabr-ben nem► rég megjelent, »Gondolatok a jövendőről« ► című cikkében, egyként várnak a jövendő valamennyi munkására. Idő múltával minden munkás élvezi majd a legrövidebb — négy► órás, majd ennél is kisebb — munkanap elő► nyert, s az ebből következő szabadidő örömeitra lehetőséget, hogy olvasson, sportoljon, nő► holjon a művészeteknek, a szórakozásoknak és ► sokoldalúan fejlessze képességeit, vagyis emberhez méltó módon éljen. Így hát: a magyar munkások nem proletárok többé és nem is lesznek többé sohasem proletárok, de mégis részei a nemzetközi munkásosztálynak, mégis vonatkozik rájuk a jelszó: »Világ proletárjai egyesüljetek « Csató István Három csillag Új magyar film Békés József, Galambos Lajos és Várkonyi Zoltán filmje tulajdonképpen három különálló mozaikból áll, amelyeket csak lazán kapcsolnak öszsze vékony cselekményszálak, de annál szorosabb egységbe kovácsol a mondanivaló közössége. így született szabadságunk vérből, könnyből, fájdalomból és elszántságból — erről szólnak a nemesen egybeötvözött történetek. Mihail, Ványa és Jása, a Budapest felé menetelő szovjet hadsereg három katonája, magános, rémült gyereket talál egy bombaszaggatta, égő szobában. Megmentik, s magukhoz veszik, így válik Miska a vonuló szovjet hadsereg vendégévé. Tizenöt esztendő múltán, 1960. tavaszán, Miska az ünnepi díszbe öltözött budapesti repülőtéren fogadja a sokasággal együtt, a Szovjetunióból érkezett küldötteket, közöttük az őt megmentő Mihailt. Mint óriási szivárvány ívének kezdő- és végpontja, kapcsolja egybe a film történeteit a két kép. A szivárvány felszabadult sorsunkat fogja át és jelképpé avatja Mihail és Miska kapcsolatát: egész népünk a fátum lángokban álló szobájából menekült, a Mihailok jóvoltából. A film fényszórója egy-egy kurta villanással világítja meg azoknak az erőknek az arcát, amelyek a fasiszta tiprás ellen az emberségért, a máért küzdöttek. Az Olajfinomító munkásait eleveníti meg az első történet, az ellenállás hősét, aki inkább vállalja a halált, mint a becstelenséget, az árulást. Finom átkötéssel jutunk a kis tanyai házba, ahová éppen gaz náci katonák érkeznek. Garázdálkodnak, lövöldöznek — az ijedelem hatására szülési fájdalmak jelentkeznek a házbéli fiatal asszonykánál. Megszületik a gyerek, s a lázas anya egyre csak azért könyörög: hívjanak papot a kicsihez, kereszteltessék meg, mert máskülönben pogányként hal meg és a pokol tüzére kerül. A nácik menekülnek. Rövidesen az előző képekből már megismert három szovjet katona, Mihail, Ványafi és Jása érkezik a tanyára, ők keresik meg és vezetik el a betegágy elemzésüknek tömör erőt. Hildebrand István fényképezése magára vállalja e jól kiszámított, jól kimért fukarság követelményeit. Különösen ki kell emelnünk az Olajfinomítóban játszódó jelenetek képsorát, amely fekete és fehér színekből épít össze megrendítő szürkeséget. Éppen mint valami forradalmas múltat ábrázoló Derkovits rézkarc — szürke fellegeket látunk, fekete varjakat, szürke hegyoldalakat, fekete, őszi fákat, fekete ház a falu plébánosát és káplánját. Hajnalban tovább indulnak, a hólepte tájon, arrafelé, amerre az útjelző tábla Budapestet hirdeti... Itt, a fővárosban, SS-ek és nyolasok lépnek be a színházba, a színfalak mögé, amikor a film menetével együtthaladva idézkezünk. Egy színész, egy a gettóból kimentett öreg kommunista orvos, egy, a Horthy-hadseregből szökött katona megmenekülésének izgalmas történetét éljük végig ebben a történetben — a felszabadulásig. Várkonyi Zoltán főrendező, Jancsó Miklós és Wiedermann Károly rendező munkájának legfőbb érdemét a művészi mértéktartásban jelölhetnénk meg. Nem engednek a naturalizmus csábításainak, akár a náci barbárságnak, kegyetlenségnek, embertelenségnek, akár a Horthy-tisztek durvaságának, ruhákat gyásznak és komor elszántságnak nyomasztó, ugyanakkor felrázó ötvözetét. Farkas Ferenc zenéje, szerényen és engedelmesen rendeli alá magát a film mondanivalójának, nem tör önállóságra, ezért tud összeforrni a játékkal. A vendégművészek — Apostol Karamitev, Zsitkov, Kantur — közülük is különösen Apostol Karamitev, életerőtől duzzadó, kedvtől és színektől feszített figurákat keltenek életre. Az alakjaikból áradó derű szinte átsüt az események komor fátyolén. Gábor Miklós munkásalakjának elszántsága és erkölcsi ereje meggyőződdé tépelődése nem eléggé hiteles. Ruttkai Éva maga a megtestesült fájdalom és gyász, Várkonyi Zoltán mélyen és erőteljesen ábrázol. Jeles színészi alakításokkal segítik elő új, a felszabadulás történelmi téakát pedig a lázálmokban vergődő anya rettenetének, a pincében bujkáló ellenállók helyzetének bemutatásáról van szó. A rendezők takarékosan bánnak az idővel és az eszközöknyét méltóan megörökítő filmünk hatásosságát a többi szereplők is, kivált Kállai Ferenc, Psota Irén, Básti Lajos, Velenczei István, Törőcsik Mari, Bihari József, Márkus Lászóó ZTK/T kel, nem pazarolják sem a képeket, sem a színeket. Olykor csak futó fényt bocsátanak rá a jelenetekre, az arcokra, és éppen ezzel biztosítanak mellé, Kiss Manyi, Maklári Zoltán, Rajz János, Ungváry László, Bánhidy László és Borsi Béla. Cs. I. Apostol Karamiter és Turőcsik Mari NÉPSZAVA