Népszava, 1961. június (89. évfolyam, 128–153. szám)
1961-06-01 / 128. szám
Chicagói és pesti szemmel■ Ami kirakataink előtt és mögött zajlik? A Chicago Daily Tribune munkatársa nemrégiben hazánkban járt, és az útjáról közölt cikkében a többi közt azt írta: »Budapest közel kétmilliós város. A kirakatok tele vannak fogyasztási cikkekkel. De a kirakatok előtt álldogáló emberek száma kétszer, akkora, mint azoké, akik odabenn vásárolnak. Fogyasztási javakat ma már lehet kapni, csak kevés az olyan magyar, aki meg tudja vásárolni...« Ez megdöbbentő. Lám, ide jön egy éles szemű amerikai kolléga és úgy a dolgok mögé néz, hogy azt is meglátja, amit mi, »bennszülöttek« észre sem veszünk ... Ez arra késztetett, hogy a chicagói szaktársnál alaposabban szemügyre vegyem mindazt, ami a kirakataink előtt és mögött zajlik. Egy garnitúra helyett kettő Ahogy a Lenin körúton árgus szemekkel bámulok, feltűnik, hogy a 80-as szám alatti színesbútor-boltnál jó néhányan nézik a kirakat mögötti kék, zöld, piros, vajsárga bútorokat. De bent is sokan rajzanak és amint fizettek s megérdeklődtek, vajon a Boy Vállalat kellő gondossággal szállítja-e haza a megvett bútoraikat. Balogh László boltvezető először olyasféle tréfás cifrasággal reagál a chicagói kolléga cikkére, amilyet ő nyilván hazájában is gyakran hallhat. Ezután hozzáteszi: — Bár annyi bútorunk lenne, amennyi pénzük van ilyen célra félretéve a vásárlóknak! Nevetve meséli el, hogyan járt legutóbb egy fiatal munkás-házaspár. Konyhagarnitúrát akartak venni és különkülön indultak el azzal, hogy valamelyiküknek csak sikerül nekik tetsző bútort találni.. Nos, mind a kettőnek már az első boltban szerencséje volt: az asszonyka a Baross utcában, a férj pedig itt, azonnal kifizette a 2500 forintot. Kiderült: egyben is alig reménykedtek , és kettőhöz jutottak. Kérésükre azután a körúti bolt visszavette a felesleges garnitúrát. . . Arrább, a Lenin körúti férfi ruházati bolt kirakata előtt is sokan nézelődnek. Egy aszszony összehasonlította a férjének márciusban máshol vett felöltőjét a kirakatban levővel. Némi vita után megállapodnak, hogy az övék mégis szebb színű. Egy fiatalember a mamájának mutatja a már korábban kiszemelt öltönyt, s utána a boltba lépnek. Itt már többen is válogatnak, próbálnak. Félrehívom Frisch Ignác boltvezetőt, hogy tájékoztasson: csakugyan több-e a néző, mint a vásárló? — Kérem, minden nagyobb vásárlás kirakatnézéssel kezdődik, így van ez világszerte, Chicagóban éppúgy, mint Pesten. Nálunk viszont nincs munkanélküli és mondhatom, egyre több értékes holmit vásárolnak az emberek. Mindjárt elő is szedi a füzetét és abból néhány adattal bizonyít. 1957 elején nyílt meg a bolt, és már az első évben 18 milliós volt a forgalom. Tavaly majdnem kétszer akkora, idén pedig május közepéig már 13 millió felett állnak, és még hátra van az őszi csúcsforgalom. A Pannitől a Pannóniáig A Lottó Áruházban az az első benyomásom: ha itt érvényes lenne a chicagói kolléga megállapítása, hogy »a kirakatok előtt álldogálók száma kétszer akkora, mint az odabent vásárlóké« , akkor olyan utcarekesztő sokaság tolongana az áruház körül, hogy teljesen megbénítaná a környék villamos- és autóforgalmát. A rádióosztályon néhányan már becsomagolt televíziókkal cipekednek. Egy férfi táskarádiót keres, mert sofőr, és az jól jön a teherautón... Egy asszony magnetofont vásárol. Zenetanár, és a tanítványi produkciók elemzésére használja majd. A műszaki osztályon megszólítok egy markáns arcú férfit, aki éppen egy 22 000 forintos Pannónia motort vett. Tóth Gábor, a Csepel Vas- és Fémművekben dolgozik. Csodálkozik a kérdésemen, hogy honnét van ennyi pénze. — Hát miért ne lenne? — kérdez vissza. — Dolgozom, takarékoskodok. Pár évvel ezelőtt vettem egy Pannit, most eladtam, mert közben összegyűlt a nagyobb motor-ra való. És ezzel komolyabb túrára is mehetek a felesé-gemmel együtt... Érdemes feljegyezni Vajay Imre idős elárusító szavait is: — Már sokszor tapasztaltam, hogy az embereknek oly-kor nagyobb az igényük és a pénztárcájuk, mint az egyéb lehetőségük. Nemrég például egy tsz-paraszt hűtőszekrényt vásárolt s mikor megkérdeztem, milyen feszültségre kivánja, kiderült, hogy villany csak ezután lesz a faluban..." Kovács Jenő igazgató előveszi a »kis okos«-nak becé •zett adattárt. Eszerint 1952- ben több mint egymillió vá- • sárlót szolgáltak ki, 121 millió forint értékben. 1960-ban viiszont közel 2 millió 130 ezer vevő több mint 272 millió fo-rintot hagyott az áruház- ban... . Amerikában szívesen elfogadnák... Mondhatnám chicagói kollé- • ga, hogy néhány bolt, áruház , adatai nem jellemzőek. De, sajnálatára, a fővárosi össze-! sített adatok is azt bizonyít-! ják, hogy pesti tartózkodása idején valami baj érhette a szemét a kirakatok körüli • vizsgálódása közben ... Mert ha csupán a tavalyi és az idei, első negyedév összkereskedel-mi forgalmát nézzük, akkor: 4 921 300 000 forinttal szemben ; 5 366 200 000 forint áll, azaz 1 9,1 százalékos növekedés. Úgy véljük, a tollforgató- juknál realistább chicagói ke- reskedők szívesen elfogadnák a mi vásárlóerőnk növekedé- sének ütemét... Szenes Imre « A LÁBATLANI CEMENT- ÉS MÉSZMŰVEK üzembevítésére 728 millió forintot is fordítanak. A rekonstrukció befejezésével a Cement- és Mészművek termelése, a beruházások megkezdéséhez viszonyítva, közel háromszorosára emelkedik. Képeink: Baloldali kép a forgókemencékről, jobboldali kép a 35 méter magas, hatalmas silókról (MTI Fotó : Mező Sándor felvételei) Három hét Kubában (VIII.) Fegyverben a nép Őrszolgálat „társadalmi munkában“ Láttuk fényképeken, láttuk a televízióban, láttuk híradókban a kubai milicisták kékinges menetoszlopait, férfiakat és nőket, fegyelmezett sorokban, fegyverrel a kézben. De igazán csak az mérheti fel ennek a rendkívüli méretű népmozgalomnak (mert az!) a jelentőségét, aki a helyszínen, az eleven valóságban ismerkedett meg a fegyverben álló kubai néppel. Kuba népe ma fegyverben ill. A becslések szerint több mint egymillióra, az összlakosság 16—10 százalékára tehető azoknak a száma, akik ►társadalmi munkában közszolgálatra jelentkeztek a milíciánál. Társadalmi munkában? Hát milyen is a milícia? És ti kaphat fegyvert? Rolando Benito elvtárs, a Subai Kultúrkapcsolatok Intézetének önkéntes útikalauza, .civilben a pénzügyminisztérium dolgozója, és társadalmi munkában a milícia tagja, készségesen válaszol. — A milícia önkéntes, népi fegyveres erő. Mint tudják, a forradalom szétzúzta a jenkiket kiszolgáló Batista-rendszer rendőrségét és hadseregét. A kubai népi fegyveres erőknek ezután háromfajta alakulata létesült. A Sierra Maestrában Fidel Castro vezetésével megalakult forradalmi néphadsereg, amely felszabadította az országot, a később megszervezett forradalmi népi rendőrség és a legátfogóbb fegyveres testület, a népi forradalmi milícia, a dolgozók önkéntes hadserege. 62 km-es I — Akárki, menetgyakorlat! persze, nem * lehet a milícia tagja. Azt, hogy ki kaphat fegyvert, a tömbönként és körzetenként működő »védelmi bizottságok« döntik el, amelyek a helyi lakosság soraiból alakultak s természetszerűleg jól ismernek mindenkit a ’saját körzetükben. De ha már eldőlt is, hogy a jelentkező beléphet a milíciába, még egy próbát kell kiállnia. Mindenki, aki milicista akar lenni, akár férfi, akár nő, 16 óra alatt 62 kilométer menetgyakorlatot kell teljesítenie teljes felszereléssel. Ez arra való, hogy lássuk, valóban hajlandó-e a jelentkező az önfeláldozás, önfegyelem és a kemény testi megpróbáltatások iskoláját kijárni. Ha a menetgyakorlatot teljesítette, akkor kezdődik a nem könnyű, sőt igen megerőltető kiképzés, amelyet szabad időben, a napi munkán kívül kell letölteni, majd az őrszolgálat, ami szintén nem gyerekjáték. De azért, mint láthatták, még ilyen nehéz feltételek mellett is, a felnőtt lakosság zöme milicista. Fegyverrel a kézben kész minden áldozatra a hazáért, a forradalomért. Benito barátunk szavai talán patetikusan hangzanak, pedig minden szavát az élet igazolta. Bármerre jártunk az óságban, lelkes férfiak és nők fegyveres osztagaival találkoztunk. A kék tenger mentén, a Sierra Maestra égbenyúló, vadregényes hegyormai között, a trópusi színpompában díszlő ültetvényeken, a fényűző felhőkarcoló-szállodákban, a középületekben, a gyárakban, a földeken a fegyveres nép őrködik. Egy magyart A Pinar del Rio *milicista " felé vezető úton —" rövid pihenőre megálltunk a cukornádmezők mentén. A nádsövény között kanyargó úton éppen egy szakasz milicista gyakorolta a fegyverforgatást. Végigkérdeztük őket, kinek mi a foglalkozása? A válaszok önmagukért beszélnek. — Vasutas. — Főiskolás. — Borbély. — Tisztviselő. — Pilótaiskolás. A Bacardi-gyárban Luis Cespedes munkás-milicista elmondotta, hogy éppen a napokban jelentkezett felvételre újabb 50 munkás. A telefonmunkások szakszervezetében tartott aktívaülés mintegy kétszáz, részvevőjének több mint a fele — férfiak, nők — milicista egyenruhában jelent meg. A szakszervezetek számos vezetője harcolt — közülük több hősi halált is halt — a betolakodók ellen Gironnál. A Hotel Riviérában, az egykori luxusszállóban a pincérek előttünk dédelgették, ölelgették milicista őrszolgálatra vonuló társaikat. Szilágyi József hazánkfia, aki már több mint három évtizede él Kubában, ötvennégy éves korában, deresedő fejjel állott be a milíciába. — Munkásember vagyok. Tudom, hol a helyem — mondotta, amikor azt kérdeztük, nem volt-e nagyon fáradságos a 62 kilométeres menet? — Bizony, a bakancs alaposan feltörte az öreg lábát — árulkodik a tengerentúlra szakadt magyar munkáscsalád kubai tagja, az unokaöccs pergő nyelvű fiatal felesége —, azért ő csak nem tágított. De igaza volt! A fegyveres nép! Ez az egyik legfelemelőbb élménye a vendégnek, aki Kubában jár. „Káderezés‘' Santiagóban, egy Santiagóban) munkásklubban azegyik este »lekádereztük« a jelenlevő milicista-csoport tagjait. Alább következik, kommentár nélkül, dokumentumszerűen a puszta »adatfelvétel«. S Maria Carida, 26 éves, telefonkezelőn©; 9 José Gonzales, 58 éves, tisztviselő; 8? Manolo Borja, 20 éves, pékmunkás; 9 Amelio Cabrero, 24 éves, villanyszerelő; 9 Roberto Gomez, 26 éves, sofőr. — Amikor az inváziót megelőző napon hajnali hat órakor Santiago repülőterét bombatámadás érte, a robbanások hallatára nem vártam semmiféle utasítást, nem kérdeztem semmit, magamra rántottam az egyenruhámat, felcsatoltam a fegyvert és rohantam önkéntes szolgálatra jelentkezni, de addigra már ezer és ezer milicista, volt mindenfelé az utcákon — meséli Amelio Cabrero. Szavaiban nincs semmiféle hetvenkedés, vagy öndicséret. Így volt, így kellett történnie. Ez természetes. Társai bólogatnak. Hiszen nem is lehetett másként. A nép, amely fegyvert fogott szabadsága védelmében, tudja, mit kell tennie, ha a vérrel kivívott vívmányokat veszély fenyegeti. Még csak egy, talán kissé prózaian ható kérdés. — Napi munka, őrszolgálat, agitáció, gyűlések, hajnaltól késő éjszakáig. Most is, már éjfél után két óra van. Mondja, Cabrero elvtárs, mikor alszanak maguk? Álmatlan! A kérdezett helyett éjszakáka egy idős néger dokk—munkás, Juan Tacechel, a megyei Szaktanács szervezőtitkára válaszol: — Elvtársak, ma itt, ebben a helyiségben Guitares elvtárs emlékének áldoztunk, akit 1933. május 8-án lőttek agyon a fasiszta pribékek. Azért harcolt, hogy megvalósuljon mindaz, amit most önök és a többi barátaink nálunk látnak. Én magam 30 éven át küzdöttem ezért. Hogyan tudnék most, a munka napjaiban aludni? És hogyan tudnának aludni a fiatalok, akiknek még annyi a tennivalójuk? — Persze, azért pihenünk is — kotnyeleskedik közbe Maria, a telefonkezelőnő. — De az áldozatot, az erőfeszítést nem sajnáljuk. Meg aztán, az, hogy mennyit alszunk, részben a jenkiktől is függ. Mostanában elég sokszor zavarták meg az álmunkat berepülésekkel és hadihajó-manőverekkel. — Vigasztaljon azonban az a tudat — nyugtatja meg Gomez, a sofőr —, hogy amióta Kubában győzött a nép, nekik is van éppen elég álmatlan éjszakájuk. A vita így közös megegyezéssel zárult. Gedeon Pál (Következik: A fekete sereg kudarca.) 1961. június 1 NÉPSZAVA Szívek vevőállomásai AZ ALACSONY, derűs tekintetű orvossal Salgótarjántól vagy harminc kilométernyire, a kismizserfai bányatelep orvosi rendelőjében ismerkedtem meg. Két, sokszoknyás, termetes asszony vérnyomását vizsgálta éppen, hümmögve, kicsit tréfálkozó, kicsit komoly fejcsóválással intette a földi javak mérsékeltebb fogyasztására jó húsban levő pácienseit. Aztán — úgy a huszadik beteg után — leült megkopott íróasztala mellé, amely otthonosan terpeszkedett a fogorvosi szék, a vizsgáló s a műszerszekrények tőszomszédságában. Fáradt volt. De amikor arról esett szó, hogy hány esztendeje gyógyítja már a mátraalji bányászokat, hány beteg egészségét adta vissza a kis falusi rendelőben, csillogott a szeme. Évszámokat sorolt, munkás vidéki esztendőket, távol a nagyvárostól — de közel az emberekhez, közel a szívekhez, amelyek nagyratárulták, bőségesen sugározzák a szeretetet a falu orvosa felé. »Ez a hivatásom«... Szavait idézgetem s mindjárt utána egy másik férfi mondatait is, aki a Debrecen környéki tanyavilág egyik kis iskolájában tanít feleségével — ugyancsak esztendők óta. Vonat, villamos nem jár erre, motorral utaznak, ha szórakozás, nagyobb bevásárlás esedékes, de szeretik a tanyák világát, az apróbb, nagyobb gyerekeket, akik így, tanév vége felé mindennap asztalukra hordják a szeretet virágait. »Jó lenne, ha többet járhatnánk moziba. És a téli sár vendégmarasztaló, bizony nehezen vágja át a piros Pannónia. Több kényelem kellene. De itt vannak a gyerekek és az embert ideköti a hivatása.« Ezt mondta a tanító, amikor beszélgettünk, nem nagy szavakkal, csak úgy »hétköznapian«. De érezni lehetett: komolyan gondolt minden szót. HÁNYAN VANNAK, ki tudná összeszámlálni. Nevüket legtöbbször, egy-egy minisztériumi kimutatás, statisztika tartja csupán számon a fővárosban. De annál jobban figyelik, értékelik a vidéki munkát vállaló orvosok, pedagógusok, mérnökök, mezőgazdászok tevékenységét a falu emberei. Mérlegre teszik ténykedésüket, az eltöltött esztendőket, amelyek mindegyike meghozza a maga eredményét, akár a vidéki csecsemőhalandóság csökkenéséről, akár egy új gyár munkábaállásáról legyen szó. S lehet-e méltóbb köszönet, nagyobb elismerés a kézzelfogható, növekvő eredményeknél, olyan emberek számára, akik hiszik és vallják, hogy foglalkozásuk, végzett munkájuk , hivatás? ... A hivatástudat szép fogalmát, becses megnyilvánulásait szinte minden kisvárosban, falun tapasztalhatjuk. De a falvak, tanyák, termelőszövetkezetek kérései, mint sok-sok kis leadóállomás, mégis egyre sugározzák a hívó szót: kevés még a vidéki munkát vállaló orvos, mérnök, nevelő. Iskolák tucatjaiban üres katedrák, betöltetlen orvosi állások várják gazdáikat, azokat a fiatalokat, akiknek szívében érzékeny »vevőállomásra« talál a vidék szava. A fiatal orvos, pedagógus, s egyéb keresett foglalkozású generáció még nem válaszolt egyértelmű »igen«-nel a hívó szóra. Sőt, jó néhány jelenség, tünet enged arra következtetni, hogy igen sok fiatal gondolkozásában, érzéseiben ellenszenv, lenézés és a »falusi állás« iránt. Az egyik budapesti kórházban hat fiatal orvossal beszélgettem nemrégiben a vidéki, munkáról — öten közülük azzal válaszoltak, hogy »nem azért szereztünk diplomát. Egy pesti alorvosi állás is többet jelent, mint a vidéki körzet«. Az a húszéves kis tanítónő pedig, aki inkább segédmunkásként dolgozott két esztendeig, semhogy elvállalja a Pesttől 60 km-re levő falu egyik tanítói állását, csaknem haragosan vágta oda: »Egy poros falu —■ és csak kétszer hetente lehet moziba menni.« ILYEN A KÉP, céltalan lenne rózsaszínűbbre lakkozni, mint amilyen a valóság. S mindjárt meg kell mondani azt is, hogy nem a falu adta jövedelemmel van baj, nem ezt kicsinyük. A bakonyi kisközség ifjú orvosa előbb vett autót, mint négy évi fővárosi klinikai gyakorlattal rendelkező társa, s az egyik alföldi tsz külön 3000 forint »havi prémiumot« szavazott meg leendő állatorvosának. A Balaton-part egyik kis falujában berendezett lakással várják az egyre késlekedő ifjú tanító-házaspárt. A jövedelem, a falu bőkezűsége nem marad el a várakozás mögött, sőt, sok helyütt a törvény és a népgazdaság diktálta lehetőségeknél többet is próbálnak biztosítani. Ami hiányzik — az a bizonyos »plusz« —, amit a mizserfai orvos, a debreceni pedagógus egyszerűen, szívhezszólóan megfogalmazott: a hivatástudat... · Az értelmező szótár tömör megfogalmazással így jellemzi a hivatástudatot: »Egy embber életének legfőbb célja, értelme.« A gyakorlat talán így határozná meg: »Választottál egy pályát, azért, mert szereted, mert vállalod szépségeit és nehézségeit, gondjait és örömeit; ha kell, gyakorolod a város aszfaltos utcáiban, vagy a falu házai között; életedet, céljaidat hivatásod szabja meg.« De — milyen hivatástudat az, amely Pesten elevenen buzog, vidéken elapad, a fővárosban öröm, vidéken teher, a városi állást felbecsüli és megveti a vidékit — nevezhető-e ez igazi hivatástudatnak?... A VIDÉK olyan embereket vár, akik hívavatástudatukat büszkén őrzik, híven gyakorolják. A népgazdaság soron következő feladatai nagy munkát, sokoldalú tevékenységet követelnek meg az új értelmiségi generációtól, azt, hogy szívesen, készséggel vállalja a vidék kínálta munkát, nem holnap és nem holnapután, hanem már ma, mert minden percnek jelentősége van, minden nap fontos és pótolhatatlan. Meg kell hallani mindenütt, minden fővárosi, nagyvárosi egyetemen, főiskolán a »vidéki leadóállomások« hívó szavát, s nem szabad, nem lehet azzal válaszolni, hogy a szívekben kikapcsoljuk a vevőállomást... Várkonyi Margit 3