Népszava, 1962. július (90. évfolyam, 152–177. szám)

1962-07-01 / 152. szám

Bardóczyék az Orion­ból Egy brigád „ 44 Bardóczyékat keresem az Orionban, azt a méltán jóhí­rű ifjúsági televízió-szerető brigádot, amelynek életével és munkájával, kitűnő szocia­lista brigádszellemével riport­­sorozatban foglalkoztam a tél utóján. Bardóczy János azóta se­gédművezető lett s a Televíz A zárkózott A Televízió II. neonfényes műhelyeiben öt brigád dolgo­zik. A három elektromos­ bri­gádban csupa férfi, két női brigád, s április 4. óta mind az öt munkaszalagja fölött vi­rít a büszke felírás: •»Szocialista brigád.« De ki volt az utolsó mohi­kán, melyik brigád érte el utoljára a címet és rangot, s milyen szerepet játszott eb­ben az emelkedésben az első, a Bardóczy alapította »Kan­­dó«-brigád? — A Zsille-féle »Pataki«­­brigád munkájára azelőtt sem volt panasz, de belső élete ho­mályba veszett, összetartása la­za volt, a szocialista szellem még nem itatta át a fiatal munkásokat. Valami különös szerénység és zárkózottság ho­nolt a brigád fölött s »kívül­ről« csak annyit lehetett lát­ni, hogy a brigádvezető elég sokat vesződik három fegyel­mezetlen tagjával. Ez az állam A „bezzeg“ A szomszéd brigádon tehát könnyű lemérni Bardóczyék közvetlen hatását, de a mű­hely nagy — hogyan terjedt, miféle emberi »mikrohullám­láncon« a jeles példa? ... Egy másik épületben, egé­szen más munkaterületen vé­letlenül ezt hallom: — Bezzeg Bardóczyék el­mentek oda... A »bezzeg« tehát bevonult az üzemi argumentáció szó­tárába s méltán kelti fel az ember kíváncsiságát éppen ak­kor, amikor egy brigád szelle­mi kisugárzását méri. A ma­gyarázatot így kapom meg: — Brigádunk — ne tessék kiírni a nevet — meghívást kapott egy másik elektromos üzem hasonló munkán dolgo­zó brigádjától baráti üzemlá­togatásra. Mindent megszer­veztünk, de az üzemlátogatás előtt való napon minden fel­borult, a tagok visszaléptek. Szégyen volt ránk és az egész zió II. termelési felelőse, s a Kandó-brigádot az egyik Ko­vács iker, az idősebb vezeti. Vajon milyen erkölcsi és szakmai kisugárzása van egy nagy műhelyben annak a 10— 12 fiatalembernek, aki elhatá­rozta és vállalta, hogy szocia­lista szellemben él és mun­kálkodik? Zsil­le-brigád pót mindaddig tartott, amíg két szerelő, Sipos Lajos és Kocka Gyula vissza nem tért a katonaságtól. — A két leszerelt fiú a ka­tonaságtól magukkal hozott nyílt, bajtársi szellemmel, nyers őszinteséggel és ügyes »műhelydiplomáciá«-val meg­teremtette azt az eleven kap­csolatot, amelyre Bardóczyék több-kevesebb sikerrel töre­kedtek. Átvették Bardóczyék­­tól az »Ötvenes mozgalom« el­nevezésű akciót, vagyis ők is személyi védnökséget vállal­tak ötven tv-készülék felett. A láthatatlan falak leomlot­tak, a zárkózott brigád rá­­jött, hogy nem titkolni kell belső nehézségeit, de megosz­tani, kérni és elfogadni a se­gítséget. A Kandó-brigád se­gítségével elérték a szocialis­ta brigád címet s május else­jén már közös kiránduláson, fehér asztalnál együtt ünne­pelték a Zsille-brigád szocia­lista címét.• és a hatása gyárra. Bardóczyék meghal­lották és »beszálltak« helyet­tünk, mert azok mindig ott vannak, ahol valamit tanulni lehet. Az utolsó mondatban volt egy csepp keserűség, feloldva őszinte elismerésben. Bardó­czyék tehát elmentek, learat­ták a másik brigád baráti fo­gadtatását és egy­­csokor hasz­nos szakmai tapasztalatot. Igen, Bardóczyék mindenütt ott vannak... Két tagjuk: Hutter Lajos és Hegedűs Já­nos kitűnő eredménnyel vé­gezte a Kandó Kálmán Tech­nikum III. évfolyamát, ketten, Kelemen és Kohajda pedig az általános iskola VII. osztályát. Jó, de hogy halad ez tovább a Tv II-ben? — Úgy, hogy mindenki ta­nul, mivel látja az értelmét. Szeptemberben csak ebből a műhelyből tizenöten tesznek szakmunkásvizsgát. Valameny­­nyien segédmunkásként kerül­tek hozzánk... denféle közös megmozdulás­ból, mindig a maga útját jár­ta, bár ezek az utak nem is ve­zettek a tilosba. Mi lett a fe­kete báránnyal? — Elment. — Nem tudták megtartani? — Ő maga kérte, hogy el­mehessen egy esettel kapcso­latban. Megpróbáltuk vissza­tartani, de sokkal jobban el­­szégyellte magát, semhogy megmaradt volna. Az eset a következő volt: a fekete bárány — nevezzük most már ezen a néven — egy nap bejelentette, hogy né­hány napig nem jöhet mun­kába, mert az édesanyjának eltört a lába. Bardóczyék nem azért Bardóczyék, hogy az ilyen bejelentést egyszerűen és közömbösen tudomásul ve­gyék. Bardóczy másnap este kiment a fiú lakására. Me­gy erre, hátha szüksége van segítségre. A fiút nem találta otthon, csak az édesanyját a Viruló egészségben. A lábtörés mese volt. A fiú késő éjsza­ka érkezett Haza s másnap — ez becsületére válik — meg­jelent a munkahelyen. Bardó­czyék persze megtárgyalták az ügyet a maguk hagyományo­san nyílt, egyenes módján, a fiú szótlanul végighallgatta, majd elment az Izzóba dol­gozni azzal, hogy közelebb van a lakásához. Egy ember elment, s egy ember jött. — Ki jött? — Egy fiú, ebből a műhely­ből. Sokáig kerülgette a bri­gádot,­ de azt mondta, a fele­sége miatt nem lép be, az asz­­szony nem veszi jó néven az ilyesmit. Egyszer azonban, né­­­hány hete eljött asszonyostul Zamárdiba, ahol az üzemi üdü­lő fejlesztésére társadalmi munkát végeztünk. Másnap idejött, hogy belépne a bri­gádba, az asszony is pártolja a dolgot... A hőfok, egy szocialista bri­­gád emberségének, összetartá­sának, szakadatlan fejlődésé­nek hőfoka változatlanul nagy. Szocialista brigáddá érett eb­ben az érlelő sugárzásban a műhely valamennyi brigádja. Száz munkás emberi tartalma változik a kék neonfény alatt, amely bevilágítja a bonyolult szerkezeteket. Ez azonban mesterséges fény, az emberi természetre nincs hatása, an­nak a megváltoztatására más­fajta fény és hő kell, olyan, amely a szocialista emberből árad... Baróti Géza Egy asszony a brigád mellé áll De ne fessünk mesterkélt, még abból az időből, amikor rózsaszín képet a Kandó-bri- sokat jártam közéjük. Volt gádról, ők is bajlódtak reggel­ egy fekete bárányuk, aki je­­m­eretlen emberrel, emlékszem szerivel kivonta magát min­ Valaki járt a kertben. Csendes professzorban a ré­gi detektívregények izgalma ébredt fel, míg a nyomokat követte. Mert annak idején a gimnáziumban filléres regé­nyeket olvasott ő is a pad alatt, főleg latin órákon, de néha még a történelmi magya­rázat közben is, amit­­ most a világ minden kincséért be nem vallana se gyerekeinek, se tanítványainak. — Mit csinálna ilyenkor egy szemfüles nyomolvasó? — állt meg a professzor. — Mert idáig tiszta volt minden. Az utcai kerítés tetején ugrott át a tolvaj, ott, ahol kihajlik a barackfa ága, könnyű dolga volt, csak fölkapaszkodott és egy tornászmozdulattal átve­tette magát. Mély lába nyoma látszik is a ribizlibokrok tö­vében. Eddig világos a dolog. Fiatal ember volt, sovány és izmos, biztosan sportol is, elég nagy lába van, méregette a nyomot saját cipőjéhez a professzor, negyvenkettes. Még csak el se dőlt, amikor át­ugrott a kerítésen, körül a fű épségben áll, a kezét se tette le, talpon maradt és elindult a kert belseje felé. Eddig tiszta minden. Egyenesen a cseresznyefa irányába. De itt már össze­zavarodik a nyom. A fű meg­nőtt, le kellett volna már ka­szálni, de a szomszéd, az öreg Vargha, eddig nem tudott jönni, a környék egyetlen és nagyrabecsült kaszása, villa­moskalauz különben, de sza­bad idejében kertgondozást és kaszálást is vállal jó áron és kéretve magát, pedig kell a fű a kecskéinek. Azután vizsgáz­tatott a professzor, azért nem ért rá, pedig titokban azt ter­vezte, hogy maga kaszálja majd le a gyümölcsöst. Igaz, régen volt már kasza a kezé­ben. De volt! Parasztgyerek vagyok én — szokta mondani kollégáinak és mélyen hallga­tott arról, hogy édesapja soha nem engedte meg azt, hogy kaszáljon, de még azt se, hogy befogja a lovakat: — Tanulj, fiam, az a te dolgod. És nyá­ron inkább elengedte cséplő­­ellenőrnek az uradalomba — ott csak a mázsát kell nézni és irogatni — minthogy mun­kába fogta volna otthon az aratásnál. Azért kaszált ő le­gényke korában annyit, hogy most megbirkózzon evvel a kis gyümölcsössel. Mégis kaszálatlan maradt a fák alja, virágzanak a füvek, a perje, a vadzab, szakállasok és zárt toklászúak, mcpasba nyújtják nyakukat és bólogat­nak: bizony, bizony. Rejtélyes a beszédjük. Mert a cseresznyefa előtt összezavarodnak a nyomok, itt már csak a letört füvek tá­jékoztatnak a tolvajról s a nyom a gledicsia kerítéshez vezet, kerítetlen telek van a szomszédban, itt bújt ki a t­a­­vaj, ahol nyílás van a gle­­dicsia-bokrok között. De talán mégse itt bújt ki, talán itt is bejött valaki. Mert nyomok vezetnek to­vább is, ledőlt a fű néhol egész sátoralja területen, az­tán csak vékony csapás lát­szik és újra szekérnagyságú hely teljesen letiporva. Mi lehetett itt? Csendes pro­fesszor sehogyse tudott eliga­zodni, most már belegabalyo­dott saját nyomaiba is: — persze, itt én jártam az előbb — arra is gondolt: meg kel­lene kérdezni János barátját, a neves sebészprofesszort, aki egyetlen csuszamló­s nyomból meg tudja állapítani, hány éves volt a szarvas, amelyik az Hatónál járt. Most meg­mutathatná, mit tud. Vagy ku­tyát kellene hozni, csodálatos történeteket mondanak mos­tanában a nyomozó kutyák­ról. Aztán mégis arra szánta el magát, hogy a régi megoldást választja, a parasztit: meglesi a tolvajt. Mert tolvaj járt ■ itt kétség­telenül. A cseresznyefa egyik ága teljesen lefosztva. Pedig ez nagyszemű fehér cseresznye, későn érő, dunsztosnak tarto­gatták. Talán ezért értékes a tolvajnak is. Mindegy, most már meglesi. Van idő. Most még kapálgat egy kicsit, a te­lek aljában van néhány bo­kor paradicsom, paprika, két ágyas zöldség, káposzta, ott még locsolni is lehet. Aztán lemegy majd a vendéglőbe, harap valamit és telefonál haza, hogy ne várják korán. Kapálás közben egészen bele­lovalta magát, a tolvaj elleni gyűlöletbe. Mégiscsak disznó­­ság! Ő fizeti ennek a gyü­mölcsösnek a bérét, vállalta a bekerítés költségeit, hogy egy kis nyugodt helye legyen, ahol otthonosan érezheti ma­gát, egy kis kikapcsolódás, sa­ját birtok, és amikor itt az első gyümölcs, máris meg­dézsmálják. Nem az a tíz fo­rint, vagy száz, nem az szá­mít! Az illúzióit rabolták meg, azt, hogy itt egyedül lehet a világban, számon tarthatja minden ágacska növését, min­den virág nyílását. — Becstelenség! — morog­ta magában Csendes profesz­­szor és külön is mérgelődött, mert az első éves ribizlibok­rok közül kettő teljesen elszá­radt. Igaz, későn rakta le, de milyen szép volt min­­­egyik nő, külön protekcióval szerez­te a kutatóintézettől. Szántszándékkal sokáig idő­zött a vendéglőben, haza is telefonált, de a tolvajról nem szólt egy szót se, aztán csak ült, nézte a néhány betévedő vendéget. Nagyon nehezen múlt az idő. A harmadik fröccs után elhatározta, hogy visszalopakodik és a szerszám­kamrából lesi meg a tolvajt. Meleg volt a szerszámkam­rában, kis nádfalú építmény, a víkendházat majd csak jö­vőre építi fel, most éppen csak ez a kunyhócsk­a van tele limlommal, egy rossz ággyal, melynek szalmazsák­ját szénával tömte ki. Először csak ült az ágy szélén, aztán leheveredett és el is aludt nemsokára. Késő délután volt, mire föl­ébredt. Óvatosan kikémlelt az ajtó hasadékán, de senkit se látott a kertben. Aztán csöndesen kilépett. Megint itt járt a tolvaj. Pontosan ott lépett be, ahol a múltkor, nyilván újra az ágon hintázta át magát, a ré­gi nyom mellett ugyanannak a pár cipőnek újabb mély nyoma látszik a földön. Ta­lán még itt is van, hátul, a felső részen, a naspolyabok­rok mögött. És Csendes pro­fesszor hirtelen tétovázni kez­dett. Most valami ütőszerszá­mot kellene kézbe venni és hangosan rárontani a tolvaj­ra. De hát meg tudna ő ütni valakit? S ha ő nem is akar ütni, de a tolvaj nekitámad, akkor mit csinál? Nem, az le­hetetlen, a gonosz ember nem cseresznyét lop, hanem pénzt, ruhát, órát, meg az ördög tudja, mit. Cseresznyetolvaj csak jámbor ember lehet. Be­szél majd vele. Ez a gondo­lat egészen megnyugtatta. Minden emberrel lehet be­szélni és az erkölcsi fölény a gazdáé. Jól megmossa majd a betolakodó fejét. Elindult a kert vége felé. Látta a fűben a furcsa, sza­bálytalan csapást, mely néhol indokolatlanul elkanyarodott, ketté is vált, aztán a cseresz­nyefához tartott, friss manók is voltak a fa alatt és innen valóban fölfelé, a naspolya­bokrok irányába. Ment a pro­fesszor óvatosan a megdőlt fű nyomán, a nyomozás önfeledt izgalmával, még a nyakát is behúzta, mintha kisebbnek akart volna látszani. Aztán le­tért a csapásról, az egyik bo­kor mögé állt, lassan szét­húzta az ágakat és előre­kémlelt. A fű körben leheverve, mint egy fészek, körül virágok, lá­bon álló virágzó szálak állnak őrt. A fészek közepén feküdt a fiú meg a lány. Aludtak. A fiú hanyatt feküdt, karját is széttárta, a lány meg oldalt, összegömbölyödve, odabújva, mintha védelmet keresne. A lombok között átszűrődő fény­foltok úgy játszottak halukon, ruhájukon, mintha ringatnák őket. A professzor állt egy pilla­natig, aztán csendesen vissza­engedte az ágat. És olyan óva­tosan ment ki a kertből, mint­ha ő lett volna a tolvaj. És még hazafelé, az autóbuszban is úgy mosolygott, mint akit váratlan öröm ért. Sipos Gyula: TOLVAJ L 1962. július 1 NÉPSZAVA Kincs Belvárdgyulán Fiatalok és modorok Az elnököt, a Közös Út Tsz megyeszerte elismert, tisztelt elnökét nem találom otthon — de itt a fiatal főagronómus, Révész Tibor. Őt magát is bátran a fiatal nemzedékhez lehet sorolni, aminek, persze, előnyei vannak: harmincéves ember könnyebben ért szót a húszévesekkel és itt sok a húszéves. Csak a húsz erőgép közül tizenkilencet ifik vezet­nek. Állunk a műhelyben, egy öreg, javítani való traktor kö­rül és beszélgetünk. Itt van Biczó Feri, Mang Feri, Bog­nár Jóska, Vidákovics Vince, Balatinácz Jancsi, Szilágyi Jóska, Pelcz Fülöp, Sági Kar­csi és egy alacsony, csendes fiú: Palotai Miklós, a megyei szántóverseny első helyezett­je. Azon a kérdésen, mi hozta őket haza, gyorsan túljutunk. Kiváló dolog az iparba járás, de ha az ember itthon annyit kereshet, amennyit ott, vagy esetleg többet: a Pécsre járás Belvárdgyula kis falu a pécs —mohácsi országút tizenkilen­cedik kilométerénél. Belvárd­gyulán kincset találtak. Meg­találták és nem engedték szétszóródni. Egyféle kincs van, amely járni-kelni tud és nehéz ott-Igen, Palotai anyuka is el­mondja mindazt, amit ilyen­kor szülők el szoktak monda­ni — és szülői szemmértékkel tökéletesen igaz is mindaz, amit mond. De a gyerekek? Hiába, más mértékek közt nőnek fel. Ezen a baranyai tájon a szülők gyermekkora a béres­sorsot jelentette az istállóban, a szakadásig munkát a saját kis földön vagy a lányok ese­tében egy naccságát Pécsett. Szerencsés esetben kellemes naccságát és néhány pengőt. Most pedig a tsz-ben — az elsők közt alakították ki ezt a rendszert — a »családi ter­vezés« alapján megtervezik az évi munkát és az évi kerese­tet, jelzik, mennyi munkát vállalnak a szövetkezet egész vagy állami gazdaságokban, távol az, otthontól élés, egy­szeriben elveszti a varázsát. Kérdem a kereseteket és az overallos fiúk egymás után vágják rá. — 2300... 2000... 2800... 3000... 2400... Ezek után aligha csodálatos, hogy a nyolc »felnőtt« trakto­rosból (mert egyikük még csak most kezdi a szakmát a műhelyben) hatnak van saját motorkerékpárja és Palotai most adta be az igénylését Trabantra. — Persze, a családdal kö­zösen gyűjtünk rá — mondja őszintén. Gyorsan megjegyzem, hogy az se restellni való, ha egy volt kisparaszt család eljut az autóig. Erre Palotai néni szó­lal meg a hátunk mögött, a bérelszámoló, ezúttal anyukai minőségben és szűkszavúan megjegyzi, hogy egy kicsit na­gyon is jó ezeknek a mai fia­taloknak ... hon tartani, ha gyenge a falu mágneses varázsa: ez éppen az ifjúság, amelynek a vágyai most is gyakran viselik a Petőfi­ elkeresztelte sólyom­­szárnyakat. De hátha ezekkel a sólyomszárnyakkal itthon is lehet repülni a tervéből és mennyi keresetet igényelnek ennek fejében. Ez a hatezer holdas tsz — amely nemcsak Belvárdgyula, de Hásságy, Olasz és Birján szá­mára is a »közös utat« jelenti — ezzel az elszámolási rend­szerrel vonzóerőt teremtett már tavaly is, amikor még munkaegységben számolták a tervezett és teljesített mun­kát (idén már egyszerűen egy­ségára lesz az x területen el­végzett y minőségű munká­nak ...). Az állattenyésztésben két­ezer forint körüli a havi át­lagkereset, a növénytermelés­ben 1300—1400)! A lehetőségek érezhetően kihatnak az élet egész ritmu­sára, rám a kis barna paradicsom­­palántázó. Milyen gondjaik vannak? Rettentő erőfeszítéssel vájkál­­nak saját jelenükben, s végül előkerülnek a következő nagy problémák, amelyek fejtörést és gondot okoznak: 1. A traktorosok időnként nagyokat bosszankodnak, hogy egy-egy valóban jelentéktelen pótalkatrészt — például ada­goló ellenrugót — nem lehet kapni az új Zetorokhoz. 2. Az egyik lány sóhajtva kiböki: — Nincs ebben a faluban semmi, csak mozi, tv, meg lemezjátszó. A sóhaj őszinte. Közben senki se mosolyog. 1962-t írunk. „Fiatalság — nem bolondság .. .** A harmadik probléma még jellegzetesebben mai: igaz, hogy a tsz négy falu határára terjed ki, igaz, hogy a szö­vetkezet össze is fogja ezt a négy lakóterületet —, de a község maga erre még nem képes. A gazdasági alap már kész egy új, nagyobb, centra­lizált település megszületésé­hez — és ha a vasasi vízle­vezető árkot, a környék pa­takját valóban víztároló »igá­jába« fogják, méginkább így lesz. Lehet, hogy egy jövendő mezőgazdasági kisváros ala­pítóival beszélgetünk? Nemhogy lehet, biztos. . . Azt mondja az egyik kis­lány, a kis Vidákovics, aki vasárnap két gólt dobott a szomszédok kézilabda-kapu­jába: — Mindig azt mondták, fia­talság, bolondság. Hát fiatal­ság — nem bolondság! Egy csapatra való lány és fiú szavai közt kutatok, mind alátámasztja ezt az új jel­mondatot. Lehet, hogy még sok mindent meg kell tanul­niuk? Természetesen. Lehet, hogy nem az »Álom jedli« a zene csúcspontja, noha itt ez a kedvenc? Bizonyára. Lehet, hogy a motorismeret csak az élet egy — bár igen fontos gyakorlati — oldalához kap­csolja őket? Bizonyos. Hanem tessék az időt nem húsz­, csak tíz esztendővel visszapergetni: volt ilyen fiatalságunk falrul? (Most hosszú statisztikát idéz­hetnék a fiatalok teljesítmé­nyeivel, a gépszemle kiváló eredményét, azt, hogy a gépe­ket úgy ápolják, mint a hímes tojást; hogy a kertészetben nagyon megbecsülik a 16—20 éves gárdát; hogy ez a legerő­sebb KISZ-szervezet a pécsi járásban ...) Igen, fiatalság — nem bo­londság. És ha még csiszolni kell is — Belvárdgyulán kin­cset találtak. Másutt is megvan. Baktai Ferenc Új szemmérték „Nincs ebben a faluban semmi...1* Hét lánnyal beszélgetünk — hát már a gép köti egy izgas­paradicsomot palántáznak a kertészetben. Vidákovics Mari — a traktoros Vince húga; Sági Ili — a traktoros Karcsi húga; Palotai Ili — a megyei első traktoros húga; Szalai Annus, a brigádvezető lánya, Király Ili, Pavin Annus és Ju­hász Zsuzsi is családtagi minő­ségben tsz-tago­k. Talán egy kis­sé még jobban parasztlányok, mint amennyire bátyáik és társaik falusi fiúk, mert azo­nalabb, érdekesebb életfor­mához? Kiderül, ez is csak afféle megszokásbeli, beideg­­zett elképzelés. — Tud valaki maguk közül motort vezetni? Három kéz emelkedik fel. — Neki robogója is van — böknek a kis Palotaira. — A bátyjáé? — kérdem a szokásos férfi fölény maradé­kával. — Nem, a sajátom — néz 3

Next