Népszava, 1963. október (91. évfolyam, 229–255. szám)
1963-10-01 / 229. szám
Szemérmes szenvedély . Bekopog a szerkesztőségbe egy középkorú férfi. — Matusek János nyugdíjas esztergályos vagyok. — Örvendek, foglaljon helyet. — Nem tartom fel sokáig — mondja —, mert megyek haza főzni. Nagyon szeretek főzni és most ráérek. Rágyújtunk, s ez elég az átmenethez. — A fiatalokról szeretnék beszélni. Olvastam az újságban a cikket, hogy a fiatalok húzódoznak a vasas szakmáktól. Erről akarok beszélni. A cigarettafüstöt elhajtja a szeme elöl nagy, öblös kezével. Olyan ember mozdulata ez, aki szeret mindig tisztán látni, akit ez a lenge szövevény is zavar. — Apám és nagyapám kovács volt, engem iskovácsnak adtak. Jó apám hetvenhárom évet élt. Négy éve, november elsejével ment nyugdíjba, november harmadikán azt mondta: — Meglásd, fiam, én belehalok a tétlenségbe. — És november harmincadikén meghalt. Eddig hűvös, csöndes hangon beszélt. Hangja most izzani kezd, mint a kovácsszén a fújtató szelétől. A szerkesztőségi szoba egyszerre kormos műhellyé válik. Érezni lehet a pörkölt vas csípős tormaszagát, a széngáz finom buborékait. Megigazítja a táskát, amelyben a főznivalót viszi haza, Szív utcai lakására. — Amikor felszabadultam, Karcagra kerültem egy mesterhez. Tizenhárman voltunk inasok, én a kovácsmesterség után megtanultam az esztergályos művészetet. ’— Mert az esztergályosnak, kérem, nem mestersége van, hanem művészete. Olyan művészet ez, mint a szobrászé, holt anyagból művészi tárgyat készíteni. De a fiatalok ezt nem tudják, nem hiszik. A mi mesterünk azzal kezdte, hogy megtanított szerszámot készíteni. Az volt az elve, hogy aki nem tudja megcsinálni a saját szerszámát, az nem tud jó munkát végezni. A másik elve az volt, hogy aki nem szereti a szakmáját, az nem való esztergályosnak, egyáltalán nem való vasasnak. Az olyat elkergette, de csak egyet kergetett el. Mi szerettük a szakmát, mi azt lestük, hol lehet többet tanulni, a fiatalok sokszor azt lesik, hol lehet többet keresni. Pedig többet csak az keres, aki többet tud. Meg kéne fordítani ezeknek a fiataloknak a gondolkodását. Nagyon csöndesen, higgadtan beszél, de forrón. A szemérmes szenvedély hangja ez. A kovácstűz sohasem lobog, csak izzik és parázslik, de a rideg vas engedelmes, lágy anyaggá válik benne. — Egyetértünk — mondom —, de hogyan fordítsuk meg? — Azt látni kell. Ahogyan a magamfajta vénember dolgozik. Egyelőre magam látogatom meg régi munkahelyén, egy finomvegyipari üzem karbantartó műhelyében, ahol a nyugdíjasok hetét ledolgozza. — Ez az utolsó állomás — mutatja be a műhelyt. A hangját figyelem, meg se rezzen. A hatvanhárom évnek semmi külső nyoma, csak az évek alig látható gyűrűi az edzett bőrön, az arcon. Most ez is eltűnik. Rugalmas, fürge, valahogy szisszenő lesz minden mozdulata. Egy szobrász barátomra emlékeztet, amikor hoszszú, bénító, betegség után először vette kezébe a mintázó fát. Annak az ujjaiban keringtek ilyen izgalmasan az alkotás áramai. Közben halkan, dünnyögve beszél. — Dolgoztam Csepelen, még a Weiss Manfréd időkben az autótraktorban, később a Tudományos Akadémia műhelyében. De itt is nagyon jó a munka. Egy gömbcsapot esztergál valami rideg, saválló fémből. — Ennek olyannak kell lenni, hogy meg lehessen benne borotválkozni. A műhelyben sokan dolgoznak, de most lankad az iram, elül egy reszelő viszolygó hangja, egy hosszú legény oly csöndesen teszi le a kalapácsot, mint egy szál virágot ... A mester szeme összeszűkül, arcán a feszültség piros fénye. Talán egy kis hőemelkedése is lehet. Az anyag pörög, a kések engedelmesen végzik a munkát. A gömbcsap tökéletes tükör lesz, nevetséges szögben szórja szét a fényt. Tiszta gyapotcsomóra helyezi, hosszan szemléli, de arcán nem enged a feszültség, nem ömlik fel homlokán az elégedettség. — Még nem jó. — Én tökéletesnek látom — mondom s valóban annak látom. Ferde, fanyar mosoly villan a szabályos arcon. — Mert nem ért hozzá. Megméri műszerrel s igaza van. Valahol valami hajszálnyi eltérés töri meg a gömb fényes felületét. Szabad szemmel nem látni. — Csak érezni lehet — mondja és újra befogja a kések közé. Később menetet vág a csapra. Sok embert láttam már menetet vágni, de így még senkit. Bűvöli az ellenséges anyagot, mint a szelidítő egy alattomos állatot. Tekintete a fondorlatos görbékben penderedő forgács mögé fúródik, lefújja a port, pillantásával, mint valami puha ecsettel, kitörli a menet vájulatait. Amikor a gép leáll, haja tövén a keskeny, fehér csíkot egy cérnavékony harmat szegi. Megtörli kezét a gyapotcsomóban, avval a gépies mozdulattal, amellyel az orvosok tisztálkodnak két beteg vizsgálata között. Szemét nem veszi le a csap menetéről, amely úgy pihen a gyapoton, mint egy ötvös munkája a kiállításon. — Szép? — Nagyon szép — mondom őszintén és úgy is érzem, még sohasem láttam ilyen szép menetvágást. Igaz, nem is nagyon figyeltem rá. Ember kell ahhoz, hogy megmutassa egy mesterségben a művészetet. Matusek János ilyen ember. EH Később megiszunk egy pohár sört és megbeszéljük, hogyan kell főzni az igazi marhagulyást. — Rövid lében, lassú tűzön, fedő nélkül. Pörkölni kell a húst, hogy kijöjjön az íze. És a piros paprikát egy perccel a hús előtt tenni a hagymára, különben keserű lesz. Ezt is Karcagon tanultam, amikor legényavatás volt. — Mi lett a tizenhárom inassal? — kérdem, mert a mesterség művészi titkainak fonala elkísér és itt leng a söröző asztala körül. — Valamennyi híres mester lett, egy kivételével, akit a mester elkergetett. — Élnek? — A legtöbb, talán kettő kivételével. Egy Amerikában van, egy Spanyolországban. A többi velem együtt nyugdíjas. Tudja, mi lenne jó? — Nem tudom. — összegyűjteni ezeket az öregeket egy szép, nagy műhelyben, hogy tanítsák a fiatalokat — A mesterségre? — kérdezem, de a nagy, öblös tenyér legyint: — Arra, hogy ebben a mesterségben művészet van. S aki a mesterségben megleli a művészetet, az már bele is bolondul Szerelmes lesz bele. Meglengeti a korsóban a maradék bőrt, míg fölcsap a habja. — Segítsen megkeresni a régi, karcagi inasokat, meg a többit, aki az országban még él. Tanítsuk meg a gyerekeket az esztergályos művészetére, amíg itt vagyunk ... — Segítek —, mondom — keressük meg őket, mert szeretném megírni az öreg esztergályosok művészetének legszebb alkotását, azt a fiatalt, aki úgy izzik, mint ezek az őszi emberek. Baráti Géza SZÜRETI ÜNNEPSÉGEK Kecskeméten: népi táncosok felvonulása a stadionban (MTI Fotó : Bereth Ferenc felvétele) Simon Emil: A kabinosnő a nádfonatú karosszékben ült. Fejét hátrahajtva tartotta a napnak. /I Olyan csend volt, mint a bezárt virágok XI kelyhében. — Negyedórám van még — gondolta. Fél kilenc tájban kezdtek szállingózni a nyaralók. A kavicsos úton sietve közeledett valaki. — Idegen lehet — gondolta a kabinosnő. — A nyaralók kényelmesebben járnak, elnehezültek a pihenéstől. Fiatal férfi bukkant ki az épületek mögül. Tétovázóan megállt, körülnézett. — Keres valakit? — kérdezte a kabinosnő. Szeretett volna beszélgetni. — Nem. Köszönöm — mondta kurtán a férfi és távolabb ment. Kis idő múlva megjelent a szőke kontyos lány. Érdekes jelenség volt. Alapszínében is sötét bőrét meleg zonmáccal vonta be a nap. — Mindig ilyen lustán, ringatózva jön — gondolta a kabinosnő. — Amikor közel a vízhez ér, lefekszik a homokba. Napozik, aztán felkel. Úgy kel fel, mintha egy darab földet vinne magával. Mintha akkor születnék a föld. A lány elhaladt előtte, aztán meglátta a férfit. Egy pillanatra megtorpant, de nem fordult meg, tovább ment. A férfi már csak azt vette észre, hogy néhány lépésnyire elhagyta. Akkor felemelte a kezét és utána szólt. — Gizi! Nem fordult meg. Ment, mintha egészen egyedül lett volna, de úgy is, mintha sok száz szempár figyelte volna a mozdulatait. A kabinosnő látta a mozdulatot, a férfi hangját is hallotta. —Mit akarsz tőle? — kérdezte magában, kis kárörömmel. — Minden nap más férfival látom! Mit akarsz tőle? A férfi felugrott a fűből, a vízpartig követte a lányt. Akkor már nem hallotta őket, csak látta a férfi heveskedő mozdulatait, meg a lány nyugalmát, ahogy hátravetette a fejét, s peregtek róla a szavak, akár a vizcseppek. Aztán egyszeriben előtte állt a férfi. Kicsit behunyta a szemét, azalatt jöhetett. Kellemesnek érezte a hangját. — Tud adni kabint? — azt kérdezte. — Kettőt is. — És fürdőruhát? — Van még. — Gyorsan kiemelkedett a székből, asszonyos bájossággal mozgott a férfi előtt. — Én is tudok úgy mozogni! — mondta minduntalan, ahogy szinte dallamosan elevenedtek meg a tagjai. A férfi bement a kabinba, nemsokára kijött, de nem nézett a kabinosnőre. A vízpartot kémlelte, s valamennyire megnyugodott, amikor a kontyos lányt meglátta. — Zárhatok? — kérdezte a kabinosnő, de nem kapott feleletet. Most már eleresztette magát, tomposan ment a kabinhoz és bezárta. Odanézett ő is a vízpartra, vállat vont, elmosolyodott. Néhány perc múlva lement a parti fűzfáig, s ott meghallotta a beszédjüket. — Minek jöttél utánam? — kérdezte a lány. — Nem bírtam már nélküled — mondta a fiú. — Olyan sokszor mondtad már ugyanezt Nem gondolod, hogy unalmas? — Mit mondjak mást? — kérdezte a férfi. Kétségbeesés érződött a hangjából. — Holnap megjön Gyuri. Elvisz. Kár volt idejönnöd! — Azt hittem történik valami csoda! A lány élesen, hangosan nevetett. Hirtelen felugrott és belerohant a vízbe. Csapkodott, habot vert maga körül, a férfi feküdt a parton, úgy érezte, a tó elevenedik meg körülötte. Aztán ugyanolyan hirtelen elcsöndesedett a lány, mozdulatai lekókadtak, s majdnem vánszorogva jött ki a vízből. A férfi felugrott, odafutott hozzá. — Mi van veled? — Semmi. Megszédültem. Túl gyorsan rohantam a vízbe. — Mint az eljegyzésbe — mondta a férfi. A lány haragosan felszikrázott. — Csak ezt ne mondtad volna! Soha, semmikor nem illenek a szavaid! — Hevesen, hangosan beszélt. A férfi szégyellte a feltűnést, arrább húzódott. A lány megrázta magát és elment. Kevesen jöttek ki már, fáradtan melegített a nap, olykor kóstolgató szelek futották be a tavat. A férfi visszaballagott a kabinokhoz. Körülnézett, de nem látta az asszonyt, leült a nádfonatú karosszékbe. A kabinosnő szándékosan lassan ment odáig. — Nyissak? — kérdezte lustán. — Igen — mondta felriadva a férfi. A kabinosnő végignézett rajta. — Szárazon tetszett maradni. — Igen — mondta a férfi. A kutató pillantás elöl gyorsan bebújt a kabinba. Amikor felöltözve kijött, az asszony már újra a karosszékben ült. Kezébe adta a kulcsot, egy pillanatra érezte a bőre melegét. — Tizennégy ötkor indul a legközelebbi vonat — mondta a kabinosnő. A férfi csodálkozással nézett rá. — Honnan tudja? — Húsz éve vagyok ezen a strandon. Ismerem az évszakokat is. Most nyárutója van. Bágyadt napsütés, szomorúság, lemondás. Ajánlatos egy hosszú séta, az állomásig. — És még mit ajánl? — kérdezte mosolyogva a férfi. — Egy erős feketét. Tessék azt mondani a presszósnak, hogy én küldtem! — Köszönöm — mondta a férfi. Az asszony most már attól félt, hogy vissszaáll a csönd, s akkor az ősz kidugja vizes fejét a tóból. Tovább beszélt. — Én egész nap itt vagyok. Mindenkit ismerek. Engem meg lehet kérdezni. A férfi odafordult hozzá, egy pillanatra úgy látszott, mondani akar valamit. Aztán legyintett, s a foga között köszönést mormogva, elindult a kijárat felé. Pár lépés után megállt, kotorászni kezdett a zsebében. Aztán visszajött és pénzt nyújtott a kabinosnőnek. — Ne haragudjék — mondta —, ezt elfelejtettem.— Nem azért mondtam az előbb — mondta a kabinosnő. De azért eltette a pénzt, megszokott mozdulatával. Sokáig nézett a távolodó férfi után. — Kedves ember — mondta magában. Párás fátylak rendeződtek a tó fölött, mintha a nyár utóját öltöztették volna. 1963. október 1 A ballada, a földrajz és a csepeli szerelő Olyan a hangulata műszak után a Csepel Vasmű kijáratának, mint egy látványos, zsibongó pályaudvarnak. A bőröndök hiányoznak ugyan, de mindenki siet. De nem mindenki igyekszik kifelé. A gyárváros koromszagú utcáin, tűzevő műhelyek között sokan sietnek az Egyedi Gépgyár mögé, a dolgozók általános iskolájába. Diákok... Nem azok, akik egyenruhás rajokban csivitelnek, hancúroznak. Komolyan ülnek a padban, tankönyveiket olvasgatják, vagy csendesen beszélgetve várják a tanárt... — Figyeljenek, kérem, bevezetem önöket a földrajz tanulásába ... Ahol az embert a természet 1:0 apa. — Nem maradhatok el messze a gyermekeim mögött — mondja Dudinszky József vas- és fémesztergályos. — A lányom másodéves édesipari tanuló, a fiam negyedikbe jár ... Negyvenegy óta dolgozom a gyárban, s csak most jöttem rá igazán, amióta iskolába járok, hogy mennyi mindent nem tudok ... Eleinte hallani sem akart a tanulásról. — Dudi — biztatta következetesen bizalmi barátja —, el kell menni. Miért hagyod magad annyit piszkálni? Nálad öregebbek is tanulnak... S »Dudi« végül is hallgatott munkatársaira: — Most azt mondom, bár hamarább kezdtem volna... Pataki Sándor, a motorkerékpár-üzem beállító lakatosa nemcsak a munkában vetélkedik: — rákényszerítette a nehéz munkára, ott alakultak ki a nagyobb kultúrák ... »Földrajzi környezet, természeti viszonyok« — rója füzetébe az első földrajzórán az öreg darus, meg az esztergályos aszszony. Csend van, csak a tanár kérdéseire zsong körbe a »VIII/a« felelete. Vajon mi készteti ezeket a meglett embereket arra, hogy deresedő fejjel, a nehéz műszak után az öltözőből egyenesen az iskolába siessenek? Ki, vagy mi kényszeríti a váltóműszakos művezetőt, hogy a műhely és a család súlyos gondjai mellett Grúzia hegy- és vízrajzával, Arany János balladáival, a derék- és tompaszögekkel bíbelődjék? Ja javára Versenyre hívtam a lányomat, ő is nyolcadikos. Tavaly félévkor ő 4,4- gyel, én 4,5-tel végeztem. ,,Szégyelltem a le — A szerszámkiadó csoportvezetője vagyok — mutatkozik be Csatári Lajosné. — Azért vállaltam az iskolát, hogy jobban kiismerjem magam az életben. Szégyelltem a lányom előtt, amikor újságot olvastunk, s legtöbbször nem tudtam, hol az ország, amelyről cikkeznek. És nem vitás: a munka is jobban megy, amióta tanulok. Férje vállalta a mosást, takarítást, tüzelést, de év végére mindketten kitűnő rendűek lettünk. — S aztán mi lesz? Tovább tanul? — 45 éves vagyok. Csak arra van szükségem, hogy a látóköröm tágasabb legyen. Nem végezhettem el még az elemit sem gyermekkoromban. Hát most pótolom. Almádi József géplakatos, a gépgyár művezetője. Idősebbik lánya az idén érettségizett, a fiatalabb harmadéves technikumi hallgató. — A gyerekek már túlhaladtak. Beosztottaim közül is soknak több az iskolája, mint nekem. Családfői és a művezetői tekintélyem forog hát kockán. Pedig higgye el, nagyon nehéz: karbantartással foglalkozunk, a munka szerteágazó, mozgalmas. Mire a három óra eljön, bizony jócskán fáradt vagyok , s ilyenkor kell az iskolapadba ülni. De azért rendben lesz a dolog... ingom előtt... A vásárlást most, erre az időre. Mint mondja: hetedikes jó bizonyítványára a kislánya volt a legbüszkébb. Novák Nándorné az osztály fiataljai közé tartozik: — Itt tanultam meg az esztergályos szakmát Csepelen. Itt ismertem meg férjemet is. ő technikumba jár. Mindig unszolt, hogy én is tanuljak. Hát ezért... NÉPSZAVA Középkorúak Novákné megkedvelte a tanulást: ha végez, tovább megy technikumba, jobbra, többre akarja vinni. Mint a többi »középkorú«, aki folytatni akarja tanulmányait. Az idősebbek gyermekeikért, tekintélyükért, szaktudásuk bővítéséért, műveltségük fokozásáért tanulnak. S a húsz éven aluliak? — Sajnos, ez a nehezebb eset — mondja Jancsó Pál, a csepeli iskola igazgatója. — A fiatalok nagy része csak »muszáj«bál vállalja, vagy nem vállalja a tanulást. Pedig ők már nem hivatkozhatnak arra, hogy nem volt módjuk iskolába járni... Sásdi Sándor, a Motorkerékpárgyár 18 esztendős segédmunkása is tanulhatott volna. De ő most sem hajlandó erre. — Minek? — vonogatja a vállát. — Engem a tanulás nem érdekel, én élni, udvarolni akarok, és fiatalok Tetszik tudni, most egy motorra gyűjtök... Szülei régen elváltak, anyja azóta meg is halt, apja pedig egyáltalán nem törődik vele. A fiatalember most egyedül éli világát m a mának. De meddig? Nemsokára egy segédmunkásnak is kevés lesz hat általános, s továbbhaladásról, előmenetelről megfelelő előképzettség nélkül szó sem lehet. Sásdi Sándoron kívül a Csepel Vasműben 17 500 dolgozónak nincs meg a nyolc általánosa! És 20 százalékuk húsz éven aluli , a többiek munkával töltötték gyermekkorukat. A legfőbb feladat most megértetni elsősorban ezekkel a fiatalokkal, hogy rájuk nézve, éppen fiatal életük boldogsága érdekében kötelező legalább ennyi tanulás. Győri Illés György 3