Népszava, 1964. augusztus (92. évfolyam, 179–203. szám)

1964-08-01 / 179. szám

A „városi falusiak" seregéért Pest megyei „bejárók“ gondjai a népfront és a szakszervezet mérlegén Budapesti munkás... Ha kimondjuk a szót, azokra gondolunk, akik Csepeltől Újpestig és Ke­lenföldtől Mátyásföldig ezer meg ezer üzemben dolgoznak. Aztán — ez a sablonszerű elképzelés — felülnek a villamosra és hazamennek. Az elképzelés csak négy­ötödrészben igaz. A budapesti munkások 19,5 százaléka ugyanis nem budapesti. Honnan jönnek? Mindenekelőtt Pest megyéből, amelynek 850 000 lakosából ma már csupán 150 000-en­ dolgoz­nak a mezőgazdaságban és ahonnan Pestre járni olyan természetes, akár a piacra. A váci járásból például a lakosság 42 szá­zaléka Budapestre jár. Minden nap, télen, nyá­ron — úgy is lehetne mondani, hogy a fél járás Pesten él. Ezek a számok — né­melyike már ismert, né­melyike új és kissé meg is hökkenti az embert — a Hazafias Népfront Pest megyei bizottsága és a Szakszervezetek Pest me­gyei Tanácsa értekezletén hangzanak el. A prob­lémák megoldásáról évek óta beszélünk — egy hónappal ezelőtt a Szakszervezetek Buda­pesti Tanácsának vizs­gálata nyomán a Nép­szava is ismételten fel­vetette —, de a sikertől még nagyon távol gyünk. igazgatói, műszaki veze­tői maguk is járjanak ki a gyárak számára sok munkást adó falvakba; egy-egy szakmai, politi­kai, technikai előadás megtartására, de a leg­reálisabb és most 12­0 kí­sérleti községben­ szerve­zésre kerülő megoldás: esti tanfolyamok, mun­kásakadémiák, szak­szervezeti előadókkal, a szakmaközi bizottságok és a népfront közös szerve­zésében. (Dicsérték a Bor­­tex és a nagykátai műve­lődési ház példamutató kapcsolatát, kulturális vo­nalon. Ez is az egyik le­hetséges forma.) Csak művelődési otthonban ? Itt ülnek az ecseriek, a ceglédberceliek, az ül­lőiek. Elküldte népfront- és szakmaközi bizottsági titkárait Tápiószele és Dunaharaszti, Pilisvörös­­vár és Diósd, itt vannak a dunakesziek. Amit el­mondanak: kötetre való észrevétel és egy kisebb füzetre való javaslat. La­pozzunk bele. A fővárossal határos Ecser küldöttei érdekes kérdést vetnek fel: van-e realitása nagy és költsé­ges kultúrotthonok építé­sének szinte kőhajítás­­nyira Budapesttől? A mendei művelődési ott­honra költött kétmillió szerintük kidobott pénz volt, ebből a közelségből szinte senki sem jár a művelődési ház szükség­szerűen alacsonyabb szín­vonalú rendezvényeire. Művelődési otthonokra. A fővárosi üzemekbe járó százezrek ugyanis nehezen mozdíthatók ki az otthonukból, ha már egyszer hazatértek. Csoda ez? Egyáltalán nem. Ve­gyük például a tápiósze­­leieket (itt csak őket kép­viselik — de problémáik nyilván közösek Nagyká­­ta egész környékével, Györgyével, Szentmárton­­nal is). Napi 2 és fél— három óra vonaton, utána tavasszal, nyáron, ősszel a mezőgazdasági munká­ban segítés (amelyet az egész társadalom helye­sel, dicsér, sőt sürget). Asszonyoknál még min­dennek tetejébe az a bi­zonyos második (vagy már inkább harmadik?) mű­szak — nem valami ideá­lis alap arra, hogy a be­járó munkás ezek után gyűlésre, értekezletre, is­kolába menjen. De az üzemben sem marad ott, hiszen »megy a vonatom!­Annyiféle megoldásra váró kérdés találkozik itt, hogy felsorolásuk se köny­­nyű. Csak Szeléről 1200-an járnak be a nappali mű­szakra. Olvasókocsit java­solnak minden munkás­­vonatra, hogy azok, akik a kevésbé zajos úti szó­rakozások hívei, nyugod­tan művelődhessenek — vagy éppen tanulhassa­nak. Igen sok esti, leve­lező tanfolyamos kénysze­rül arra, hogy — a hosz­­szú utazást kihasználva — a vonaton készüljön a vizsgákra, beszámolókra. Az egyetlen lehetőség a társadalmi út A megbeszélés felszóla­lói a megoldást csak egy darabig keresik a falusi művelődési lehetőségek beruházással való növelé­sében. Nem is lehet. 183 községben a fővárosival egyenlő vagy azt megkö­zelítő művelődési és szó­rakozási lehetőségeket te­remteni egyszerűen lehe­tetlen, persze, szükség van. Min­denekelőtt azért, mert a legtöbben — szakszerve­zeti és népfront-vezetők egyaránt — a helyiség problémát tartják a be­járó munkások tovább­képzése, művelődése kul­csának. A Pest megyei közsé­gek egyharmadában van csak művelődési otthon. El is hangzik egy okos észrevétel: hát az iskolák? Igen ám, de szabad tan­terem sincs mindenütt. Aztán valaki bedob egy mondatot, nevetés gyűrű­zik a nyomában: »...Az iskolában nincs büfé.« Így igaz, az esti, szükség­szerűen szórakozással egybekötött közös prog­ramok mégiscsak nehe­zen képzelhetők el egy pohár frissítő nélkül. Lát­szólag hatodrangú szem­pont, de mégsem az. Viszont lemondani a tíz- és százezrekről? Ezt sem lehet. A megoldás most lehet­séges, egyetlen útja — így találják és biztató, hogy a népfront- és szak­­szervezeti munkások tö­kéletesen egyetértenek eb­ben — a mozgalmi út, a társadalmi segítség útja. Felvetődött olyan gondo­lat is, hogy az üzemek Elhangzott olyan javas­lat is, hogy az üzemek dolgozóinak a gyár részé­ről befizetett adóösszegei kerüljenek vissza az anya­község KÖFÁ-jába, de elsősorban a szakmaközi bizottságok szervezőmun­kájáról, a népfronttal kö­zös, a bejáró munkások tanulási és művelődési lehetőségeit fokozó tevé­kenységről volt szó. Tu­lajdonképpen a munkás— paraszt szövetségen belül jelentkező problémáról, a szocialista nagyüzemben dolgozó és a szocialistává váló falu életében mégis felemás helyzetet elfog­laló munkások felemel­kedésének megkönnyítésé­ről. Helyesen mondotta az egyik felszólaló, hogy még maga ez a réteg is­­ rétegeződik: a gyárak törzsgárdájában helyet foglaló, falusi létük elle­nére régi üzemi munká­sokra; a faluról csak nemrég kikerült »ipari újoncokra«, akik félig még parasztemberek; és a köz­tük levő számtalan átme­netre. De valamennyi ré­tegre a változó helyzet és a növekvő igények a jel­lemzők. Kérdéseik, gond­jaik, még távolról sem megoldottak. Visszatérünk rájuk, s a megoldás min­den új lehetőségét figye­lemmel kísérjük. Baktai Ferenc Olvasókocsik, tanuló utasok­ra- Rétegeződő rétegek, növekvő igényekkel 1964. augusztus 1 Ez is az életszínvonalhoz tartozik Új kórházak, gyógyintézetek Évente több mint egymilliárd forint egészségügyi beruházásokra és felújításokra A Gerecse-hegy erdővel borított lejtőjén, főbejára­tát az új műútnak fordít­va, sokszínű virággal kö­rülvett, hatalmas fehér sziklacsoportként áll az új tatabányai tbc-szanató­rium. A 300 ággyal, 75 négyágyas szobával ren­delkező épület 1963. de­cemberében készült el, s jelenleg már minden szo­bájában gyógyulásra vá­rók vannak. Az egészsé­ges, tiszta levegő, a napsü­tés, a szanatórium korsze­rűen felszerelt rendelői, a barátságos, modern búto­rokkal berendezett belső környezet és a közel 200 főnyi személyzet mind ezt szolgálja. A szanatórium­nak, amely megjelenési formájában nem sokban különbözik egy nagyon modern és nagyon elegáns szállodától, ikertestvérei is vannak. A zalaegerszegi és a pécsi szanatóriumok, amelyek a tatabányaival együtt, egy típusterv alap­ján készültek, egyenként 30 millió forintért. És ha az 1963-ban, illetve idén elkészült új egészségügyi és szociális létesítmények­re mindenre azt monda­nánk, »testvérei« a tata­bányainak, akkor azok na­gyon sokan lennének. Mennyien? És »kik« len­nének azok a kórház teljes felújítása, a szolnok megyei szociális otthon 5 millió forintos re­konstrukciója stb. Bár a fejlődés az igé­nyektől még elmarad — amint erre a Népszava már korábban rámutatott —, a beruházások növekvő számadatai azt mutatják, hogy államunk, a lehetősé­gekhez képest, évről évre növeli az egészségügy ja­vítására, bővítésére szol­gáló öszegeket. 1961-ben 397, 1962-ben 486 és 1963-ban 572 millió forintot fordítottak az em­lített intézmények beruhá­zásaira. Ezenkívül csak 1963-ban több mint 400 millió forintot költött a felújításokra. Az ötéves terv 3 éve •■••■•■■••■••••••■■•■•••■■•a •■•••••••■■••••••••••■■••••a Az ország egészségügyi és szociális helyzetének alakulását, fejlődését azonban nemcsak a beru­házási összegek jelzik, mert sem a milliók, de még­ a milliárdok sem il­lusztrálják híven annak a ténynek jelentőségét, hogy hazánkban ma már 9,4 millió embernek áll ren­delkezésre magas színvona­­lú orvosi ellátás díjmente­sen és hogy a betegség nem vetíti előre az ellá­tatlanság, a nyomor fenye­gető rémét. Az állam ere­jéhez mérten gondoskodik a munkaképtelenné vált dolgozókról is. Mint aho­gyan erről szinte önmagu­kért beszélnek azok az eredmények, amelyeket az utolsó évtizedben a tbc-s megbetegedések csökken­tésében és gyógyításában, a gyermekhalandóság helyzetének állandó javí­tásában, az átlagos életkor emelésében elértünk. Ter­mészetesen a beruházási összegek sem pénzt jelen­tenek, hanem kórházi ágyakat, csecsemő- és szo­ciális otthoni férőhelyeket, rendelőintézeteket, korsze­rű­ orvosi műszereket és gépeket. És nem is keve­set. A kórházi ágyak száma az utolsó három év alatt 3800-zal szaporodott. A szakorvosi órák száma ugyanez idő alatt 16,4 szá­zalékkal emelkedett. A bölcsődék mintegy 2600 fé­rőhellyel bővültek. Majd­nem ilyen ütemben növe­kedett a szociális otthoni férőhelyek száma is, amely ez idő alatt 9 százalékkal lett több és elérte a 22 és félezret. A csecsemőottho­ni férőhelyek 10,6 száza­lékkal, az egészségügyi gyermekotthonok befoga­dóképessége pedig több mint egyharmadával emel­kedett az utolsó három év­ben. Az 1964. évi építési elő­irányzat közel 500 millió forint, s ezen belül a többi között sor kerül a pécsi 400 ágyas klinika, a kom­lói kórház, a kalocsai tbc­­gyógyintézet, a kecskeméti KÖJÁL, a Borsod megyei egészségügyi központ, a dunaújvárosi kórház, a berettyóújfalui rendelőin­tézet, az újszászi szociális otthon, a szekszárdi tbc­­szanatórium és más léte­sítmények felépítésére is. ••■•••■•■■•••••••■■•■•■••••a _i­timum­»mi«illtimas Javuló ellátás .:: A szükséges és gyors­­ütemű emelkedést az or­szág lakosainak rohamo­san növekvő igényei köve­telik. Az önálló biztosítot­tak száma 1957-től 58,8 százalékkal, tehát több mint felével szaporodott. Ezen belül az ötéves terv első három éve alatt is, 1961. és 63. között 14,4 szá­zalékkal. Növekedtek az orvosi körzetek is, közel 9 százalékkal. A beruházási igényeket azonban nem­csak az új biztosítottak számának emelkedése kö­veteli, az, hogy a tsz-biz­­tosítás alapján a falusi la­kosság zöme óhajt része­sülni a szakorvosi, illetve kórházi ellátásból, hanem az, hogy az egyes emberek igényei is megnövekedtek. Az emberek mindenütt, egyre alaposabb, körülte­kintőbb orvosi kezelést, szociális ellátást kérnek és ezt egészségügyi, szociális hálózatunk egyre maga­sabb színvonalon adja meg. A fejlődő igények és a biztosítottak szaporodása egyaránt nagy feladatokat rótt az egészségügyi háló­zatra és ezen túl a dolgo­zókra is, akik becsülettel állják a sarat és igyekez­nek képességeik legjavát adni. Leples György Számok és tények A fehérgyarmati új kór­ház, amely 53 millió fo­rintba került, a szolnoki Közegészségügyi és Jár­ványügyi Állomás, a Gyó­gyászati Segédeszközök Gyára, s azok, amelyek idén készültek el: a győri tbc-gyógyintézet, a nyír­egyházi szanatórium, a veszprémi KÖJÁL, a veszprémi kórház, a győri gyógyszertár. Az országos vértranszfúziós szolgálat bővítése, a Budapesti Or­vostudományi Egyetem kollégiuma, a gyöngyösi rendelőintézet és még jó néhány. De említeni kell azokat a felújítási munká­kat is, amelyek szinte egy új építkezés jellegével ren­delkeznek. Ilyenek például a balatonfüredi szívkór­ház teljes rekonstrukciója, a szegedi klinika újjáépí­tése, a hévízi gyógyfürdő- Ormos Cere: TEMPLOMOK A szilvafák gyönyörűen meg­­terhesedtek az idén. Kétoldalt a szomszédok fel is támogatták a dobzók lehúzott ágait, de az öregasszony fáin jó néhány ág megszakadt a terméstől. Eze­ken aztán hirtelen kékülni kez­dett a szilva, darazsak lepték meg, s alulról a tyúkok kap­kodtak a bogarak után, mert itt kószáltak hátul a gyerekma­gasságig megnőtt gazban, hű­söltek az éktelen nagyra nőtt keserűlapok alatt. Kutyamód elhanyagolt volt már az idén az öregasszony kertje. Tavasz óta senki se nyúlt hozzá, hátul a vesszőaj­tót kiforgatta az idő, az jár be rajta, aki akart, s azt vitt, ami a keze ügyébe került. A kis földpúpig még csak eltotyo­gott valahogyan az öregasz­­szony, de nem azért, hogy vi­gyázzon a fáira, gyümölcsére, inkább a kíváncsiság vitte ki: megvan-e még a kert, állnak-e a fák, mert mostanában ál­matlan éjszakákon olyasféle képzelődés gyötörte, hogy a hegyek közül gonosz emberek jönnek ide a sötétségben, ki­vágják a fáit, elhordanak min­dent, aztán egyszer csak a há­zat is elviszik a feje fölül. A fiúk, akik a városból jöt­tek ide a hegyekbe gyönyörködni előbb az alló bokrai között ver­tek sátrat, aztán egyiküknek eszébe jutott, milyen érdekes lenne az öregasszony elvadult kertjébe sátorozni, s be is állí­tottak hozzá a kéréssel. Az igazság az, hogy ilyenfajta vá­rosi embereket maga se tudja, mikor látott már az öregasz­­szony. Zavartan fogadta őket a nyomorúságos konyhában, megpróbált belenézni a sze­mükbe, de magas legények vol­tak, ő pedig derékban görbedt alacsony teremtés, a fejét se tudta már nagyon emelni. — Hát hogy a kertbe? — kérdezgette és sehogyan sem értette, mit akarnak ezek a hosszú legények. — Nyaralunk két hétig, nagymama! — magyarázták. — Sátorban élünk, tetszik a kert­je, nem teszünk semmi kárt. Egyikük azt állította utóbb, hogy félelmében engedte be őket a kertbe. Nem tudni ugyan, kitől-mitől­ miért félt volna, de annyi biztos, hogy akárkinek is említette, hogy városi emberek sátoroznak a kertjében, mindig jelentősen, gyanakodva nézegetett hátra a vaksi szemével, s úgy tett, mintha olyan dolgokról is tud­na, amiket nem lehet akárki­nek elmondani. A fiúk, mielőtt fölverték a két sátort, bementek hozzá, ka­szát vagy sarlót kértek. Meg­fogta a botját, kitotyogott ve­lük a kamrába, ahol régi em­bere a kaszát tartotta, meg is mutatta nekik, de azt bizony régen elmarta a rozsda. Akkor a fiúk a rossz kaszával, de in­kább a jó kezükkel nekifogtak, irtották a gazt, megtisztították a terepet és felállították a sát­rakat. Napközben aztán fölcsava­rogtak a hegyekbe, forgós to­polyákat kerestek a patakban, megfürödtek a hideg vízben. Konzernen éltek, s csak este­felé tértek meg a sátrakba. Akkor bográcsot állítottak a tisztásra, rőzsét szedtek és ne­kifogtak paprikáskrumplit főz­ni. A kiirtott gaz puha illatoc­­kat árasztott, jól érzett már az érő dobzó szaga is és beleve­gyült finoman a zsíron pirí­tott paprika csiklandós párája. Amikor aztán jól megtömték magukat, s a faluba beomlott a zúgó cséplőgépek híg pora, lementek az öregasszonyhoz egy kicsit beszélgetni. A ház előtt találták egy kicsi zsámo­lyon, üresen nézte az elszáradt kamillatömeget, ami körülvette a kutat és nézte a túlsó ház fe­hér falát, amelyre kemény ár­nyékot rajzoltak oldalról a fák. A fiúk leültek az eresz alá, jó hangosan beszéltek, hogy megértse a szavukat, kérdez­gették, hogyan éltek valami­kor az emberével, családjával, s az öregasszony szeme elől el­tűnt a fal a fák rajzával, elő­bukkantak az emlékei, össze­csípte horpadt száját a görbe ujjaival, és mesélt, amíg rájuk nem nyitottak a csillagok. Másnap, harmadnap aztán felajánlották a fiúk, hogy rend­behozzák egy kicsit az elvadult udvart. Fát is vágtak és nagy halomba gereblyézték a gazt. — Ó, ó, édes gyerekeim! — mondogatta az öregasszony és ott totyorgott körülöttük. — Jó volt az már énnekem, hallják! No de még ilyent, városi létük­re! Negyedik napon, pénteken reggel, azt mondták a fiúk, rendet teremtenek szívesen a lakásban is. — Ó, hiszen teremtek én ma­gamnak, amennyit tudok, édes­­kéim! — szabadkozott, aztán amit igen régen fakasztott már lelkéből az élet, nevetgélt csen­deskén, mikor három jókora fiú nekifogott fölsikálni a szür­ke padlóját. S amikor a fiúk tíz óra táj­ban elindultak a hegyekbe, nem győzött örülni, hogy ilyes­mit kellett megérnie nyolcvan­egy esztendős korára. De jó emberek ezek, de jó emberek, mondogatta, ha kíváncsiságból benézett hozzá valaki, és szom­baton estére felajánlotta, hogy megsüt nekik tíz szem tojást, jöjjenek csak, szívesen adja, hogy az a jóságos istenke áldja meg őket a szívességükért. A fiúk elfogadták a meghí­vást, ketten elfutottak a bolt­ba, vettek fél kiló kekszet, két kis tábla csokoládét, a kony­hán is ott sündörögtek körülöt­te, ki akarták venni kezéből a munkát, de szinte fiatalos len­dülettel tiltakozott. — Nem az, édes gyerekeim! Ez itten, az én dógom, hallják! Máma megvendégülöm én ma­gukat! Az úton port csaptak a se­pergető asszonyok, a nehéz me­legben szétáradt az istállók szaga, a kertből besétált a szil­vák, érő körték illata. Tányérja kevés volt az öreg­asszonynak, a négy közül csak háromnak jutott, s ő maga csak állni akart az asztalnál, kínálgatni, ahogyan a hajdani parasztasszonyok szoktak a családjuk mellett. — Ízlik-e, jó­ ez — kérdez­gette és melléhez fogta az édes­séget, akárcsak a gyerek, ha ritka ajándékkal lepik meg. A fiúk pedig ültek a nyeklő székeken, megtömték magukat, dicsérték az ételt. Aztán, mintha most már egé­szen a szivébe olvadtak volna, azt mondta: — Jézusom, uram, de szép ez most énnekem! Holnap meg az­tán vasárnap, de régen vótam én má’ szentmisén, a gyönge lábam végett!.... Nincs aki en­­gemet oda a templomba elve­zessen, pedig de szeretnék, de nagyon szeretnék!... Akkor az egyik fiú, aki a leg­idősebb volt közöttük, azt mondta: — Elvezetjük mi szívesen, Lidi néni, kedves! — Ó, ó, édes istenkém — lá­gyult meg egészen a hangja. — Hát megtennék énnekem? — Meg, meg, csak tessék szé­pen elkészülni reggel! — felelt a fiú. Aztán megköszönték a vacso­rát, jó éjszakát kívántak és hátra mentek a párás, jószagú kertbe, a sátraikba. Másnap pedig, amikor itt-ott felbúgtak a korán induló csép­lőgépek és dohogtak a munká­ba induló traktorok, dohos, fe­kete ruhában várta őket az öregasszony. Közrefogták ketten, vezették a fölsepert gyalogjárón, egé­szen a templomig, ott azt mondták, menjen csak, csü­csüljön be valamelyik padba. Az öregasszony megtorpant, fölnézett rájuk: — Hát maguk nem gyűlnek be a templomba? A hosszú fiú, aki jobbkézről vezette, lehajolt hozzá, körül­­kanyarított a kezével, a kék mennybolt felé, s azt mondta igen barátságosan, kitárulkoz­va: — Ez itt a mi templomunk, Lidi néni!... NÉPSZAVA Ülést tartott a KNEB A Központi Népi Ellen­­bizottság a jelentést meg­őrzési Bizottság pénteken felelő javaslatokkal a gaz­ülést tartott. Meghalgatta hasági bizottság elé ter­­az elnökség beszámolóját a jeszti. A KNEB ezután folyamatban levő vizsgálat megtárgyalta és elfogadta tokról, majd megvitatta és a vegyiparban, a kohó- és elfogadta az egyes fogyasz­tási cikkek minőségének és árának alakulásával kapcsolatos vizsgálatról készült előterjesztést. A gépiparban sorra kerülő, a minőség javítására tett in­tézkedések hatékonyságát felmérő vizsgálat prog­ramját. (MTI) Belga szakszervezeti vezető magyarországi látogatása Hervé Brouhon, a Bel­ga Általános Munkásszö­vetség brüsszeli szerveze­tének titkára, aki a Szak­tanács elnökségének meg­hívására szabadságát töl­tötte Magyarországon, családjával együtt pénte­ken elutazott. Itt-tartóz­­kodása alatt látogatást tett több üzemben, ta­nulmányozta a magyar szakszervezetek tevékeny­ségét, üzemi, megyei és országos szinten, és talál­kozott a Szaktanács tit­kárságának tagjaival. El­utazása előtt Hervé Brou­­hont fogadta Brutyó Já­nos, a Szaktanács főtit­kára. 3

Next