Népszava, 1964. augusztus (92. évfolyam, 179–203. szám)
1964-08-01 / 179. szám
A „városi falusiak" seregéért Pest megyei „bejárók“ gondjai a népfront és a szakszervezet mérlegén Budapesti munkás... Ha kimondjuk a szót, azokra gondolunk, akik Csepeltől Újpestig és Kelenföldtől Mátyásföldig ezer meg ezer üzemben dolgoznak. Aztán — ez a sablonszerű elképzelés — felülnek a villamosra és hazamennek. Az elképzelés csak négyötödrészben igaz. A budapesti munkások 19,5 százaléka ugyanis nem budapesti. Honnan jönnek? Mindenekelőtt Pest megyéből, amelynek 850 000 lakosából ma már csupán 150 000-en dolgoznak a mezőgazdaságban és ahonnan Pestre járni olyan természetes, akár a piacra. A váci járásból például a lakosság 42 százaléka Budapestre jár. Minden nap, télen, nyáron — úgy is lehetne mondani, hogy a fél járás Pesten él. Ezek a számok — némelyike már ismert, némelyike új és kissé meg is hökkenti az embert — a Hazafias Népfront Pest megyei bizottsága és a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsa értekezletén hangzanak el. A problémák megoldásáról évek óta beszélünk — egy hónappal ezelőtt a Szakszervezetek Budapesti Tanácsának vizsgálata nyomán a Népszava is ismételten felvetette —, de a sikertől még nagyon távol gyünk. igazgatói, műszaki vezetői maguk is járjanak ki a gyárak számára sok munkást adó falvakba; egy-egy szakmai, politikai, technikai előadás megtartására, de a legreálisabb és most 120 kísérleti községben szervezésre kerülő megoldás: esti tanfolyamok, munkásakadémiák, szakszervezeti előadókkal, a szakmaközi bizottságok és a népfront közös szervezésében. (Dicsérték a Bortex és a nagykátai művelődési ház példamutató kapcsolatát, kulturális vonalon. Ez is az egyik lehetséges forma.) Csak művelődési otthonban ? Itt ülnek az ecseriek, a ceglédberceliek, az üllőiek. Elküldte népfront- és szakmaközi bizottsági titkárait Tápiószele és Dunaharaszti, Pilisvörösvár és Diósd, itt vannak a dunakesziek. Amit elmondanak: kötetre való észrevétel és egy kisebb füzetre való javaslat. Lapozzunk bele. A fővárossal határos Ecser küldöttei érdekes kérdést vetnek fel: van-e realitása nagy és költséges kultúrotthonok építésének szinte kőhajításnyira Budapesttől? A mendei művelődési otthonra költött kétmillió szerintük kidobott pénz volt, ebből a közelségből szinte senki sem jár a művelődési ház szükségszerűen alacsonyabb színvonalú rendezvényeire. Művelődési otthonokra. A fővárosi üzemekbe járó százezrek ugyanis nehezen mozdíthatók ki az otthonukból, ha már egyszer hazatértek. Csoda ez? Egyáltalán nem. Vegyük például a tápiószeleieket (itt csak őket képviselik — de problémáik nyilván közösek Nagykáta egész környékével, Györgyével, Szentmártonnal is). Napi 2 és fél— három óra vonaton, utána tavasszal, nyáron, ősszel a mezőgazdasági munkában segítés (amelyet az egész társadalom helyesel, dicsér, sőt sürget). Asszonyoknál még mindennek tetejébe az a bizonyos második (vagy már inkább harmadik?) műszak — nem valami ideális alap arra, hogy a bejáró munkás ezek után gyűlésre, értekezletre, iskolába menjen. De az üzemben sem marad ott, hiszen »megy a vonatom!Annyiféle megoldásra váró kérdés találkozik itt, hogy felsorolásuk se könynyű. Csak Szeléről 1200-an járnak be a nappali műszakra. Olvasókocsit javasolnak minden munkásvonatra, hogy azok, akik a kevésbé zajos úti szórakozások hívei, nyugodtan művelődhessenek — vagy éppen tanulhassanak. Igen sok esti, levelező tanfolyamos kényszerül arra, hogy — a hoszszú utazást kihasználva — a vonaton készüljön a vizsgákra, beszámolókra. Az egyetlen lehetőség a társadalmi út A megbeszélés felszólalói a megoldást csak egy darabig keresik a falusi művelődési lehetőségek beruházással való növelésében. Nem is lehet. 183 községben a fővárosival egyenlő vagy azt megközelítő művelődési és szórakozási lehetőségeket teremteni egyszerűen lehetetlen, persze, szükség van. Mindenekelőtt azért, mert a legtöbben — szakszervezeti és népfront-vezetők egyaránt — a helyiség problémát tartják a bejáró munkások továbbképzése, művelődése kulcsának. A Pest megyei községek egyharmadában van csak művelődési otthon. El is hangzik egy okos észrevétel: hát az iskolák? Igen ám, de szabad tanterem sincs mindenütt. Aztán valaki bedob egy mondatot, nevetés gyűrűzik a nyomában: »...Az iskolában nincs büfé.« Így igaz, az esti, szükségszerűen szórakozással egybekötött közös programok mégiscsak nehezen képzelhetők el egy pohár frissítő nélkül. Látszólag hatodrangú szempont, de mégsem az. Viszont lemondani a tíz- és százezrekről? Ezt sem lehet. A megoldás most lehetséges, egyetlen útja — így találják és biztató, hogy a népfront- és szakszervezeti munkások tökéletesen egyetértenek ebben — a mozgalmi út, a társadalmi segítség útja. Felvetődött olyan gondolat is, hogy az üzemek Elhangzott olyan javaslat is, hogy az üzemek dolgozóinak a gyár részéről befizetett adóösszegei kerüljenek vissza az anyaközség KÖFÁ-jába, de elsősorban a szakmaközi bizottságok szervezőmunkájáról, a népfronttal közös, a bejáró munkások tanulási és művelődési lehetőségeit fokozó tevékenységről volt szó. Tulajdonképpen a munkás— paraszt szövetségen belül jelentkező problémáról, a szocialista nagyüzemben dolgozó és a szocialistává váló falu életében mégis felemás helyzetet elfoglaló munkások felemelkedésének megkönnyítéséről. Helyesen mondotta az egyik felszólaló, hogy még maga ez a réteg is rétegeződik: a gyárak törzsgárdájában helyet foglaló, falusi létük ellenére régi üzemi munkásokra; a faluról csak nemrég kikerült »ipari újoncokra«, akik félig még parasztemberek; és a köztük levő számtalan átmenetre. De valamennyi rétegre a változó helyzet és a növekvő igények a jellemzők. Kérdéseik, gondjaik, még távolról sem megoldottak. Visszatérünk rájuk, s a megoldás minden új lehetőségét figyelemmel kísérjük. Baktai Ferenc Olvasókocsik, tanuló utasokra- Rétegeződő rétegek, növekvő igényekkel 1964. augusztus 1 Ez is az életszínvonalhoz tartozik Új kórházak, gyógyintézetek Évente több mint egymilliárd forint egészségügyi beruházásokra és felújításokra A Gerecse-hegy erdővel borított lejtőjén, főbejáratát az új műútnak fordítva, sokszínű virággal körülvett, hatalmas fehér sziklacsoportként áll az új tatabányai tbc-szanatórium. A 300 ággyal, 75 négyágyas szobával rendelkező épület 1963. decemberében készült el, s jelenleg már minden szobájában gyógyulásra várók vannak. Az egészséges, tiszta levegő, a napsütés, a szanatórium korszerűen felszerelt rendelői, a barátságos, modern bútorokkal berendezett belső környezet és a közel 200 főnyi személyzet mind ezt szolgálja. A szanatóriumnak, amely megjelenési formájában nem sokban különbözik egy nagyon modern és nagyon elegáns szállodától, ikertestvérei is vannak. A zalaegerszegi és a pécsi szanatóriumok, amelyek a tatabányaival együtt, egy típusterv alapján készültek, egyenként 30 millió forintért. És ha az 1963-ban, illetve idén elkészült új egészségügyi és szociális létesítményekre mindenre azt mondanánk, »testvérei« a tatabányainak, akkor azok nagyon sokan lennének. Mennyien? És »kik« lennének azok a kórház teljes felújítása, a szolnok megyei szociális otthon 5 millió forintos rekonstrukciója stb. Bár a fejlődés az igényektől még elmarad — amint erre a Népszava már korábban rámutatott —, a beruházások növekvő számadatai azt mutatják, hogy államunk, a lehetőségekhez képest, évről évre növeli az egészségügy javítására, bővítésére szolgáló öszegeket. 1961-ben 397, 1962-ben 486 és 1963-ban 572 millió forintot fordítottak az említett intézmények beruházásaira. Ezenkívül csak 1963-ban több mint 400 millió forintot költött a felújításokra. Az ötéves terv 3 éve •■••■•■■••■••••••■■•■•••■■•a •■•••••••■■••••••••••■■••••a Az ország egészségügyi és szociális helyzetének alakulását, fejlődését azonban nemcsak a beruházási összegek jelzik, mert sem a milliók, de még a milliárdok sem illusztrálják híven annak a ténynek jelentőségét, hogy hazánkban ma már 9,4 millió embernek áll rendelkezésre magas színvonalú orvosi ellátás díjmentesen és hogy a betegség nem vetíti előre az ellátatlanság, a nyomor fenyegető rémét. Az állam erejéhez mérten gondoskodik a munkaképtelenné vált dolgozókról is. Mint ahogyan erről szinte önmagukért beszélnek azok az eredmények, amelyeket az utolsó évtizedben a tbc-s megbetegedések csökkentésében és gyógyításában, a gyermekhalandóság helyzetének állandó javításában, az átlagos életkor emelésében elértünk. Természetesen a beruházási összegek sem pénzt jelentenek, hanem kórházi ágyakat, csecsemő- és szociális otthoni férőhelyeket, rendelőintézeteket, korszerű orvosi műszereket és gépeket. És nem is keveset. A kórházi ágyak száma az utolsó három év alatt 3800-zal szaporodott. A szakorvosi órák száma ugyanez idő alatt 16,4 százalékkal emelkedett. A bölcsődék mintegy 2600 férőhellyel bővültek. Majdnem ilyen ütemben növekedett a szociális otthoni férőhelyek száma is, amely ez idő alatt 9 százalékkal lett több és elérte a 22 és félezret. A csecsemőotthoni férőhelyek 10,6 százalékkal, az egészségügyi gyermekotthonok befogadóképessége pedig több mint egyharmadával emelkedett az utolsó három évben. Az 1964. évi építési előirányzat közel 500 millió forint, s ezen belül a többi között sor kerül a pécsi 400 ágyas klinika, a komlói kórház, a kalocsai tbcgyógyintézet, a kecskeméti KÖJÁL, a Borsod megyei egészségügyi központ, a dunaújvárosi kórház, a berettyóújfalui rendelőintézet, az újszászi szociális otthon, a szekszárdi tbcszanatórium és más létesítmények felépítésére is. ••■•••■•■■•••••••■■•■•■••••a _itimum»mi«illtimas Javuló ellátás .:: A szükséges és gyorsütemű emelkedést az ország lakosainak rohamosan növekvő igényei követelik. Az önálló biztosítottak száma 1957-től 58,8 százalékkal, tehát több mint felével szaporodott. Ezen belül az ötéves terv első három éve alatt is, 1961. és 63. között 14,4 százalékkal. Növekedtek az orvosi körzetek is, közel 9 százalékkal. A beruházási igényeket azonban nemcsak az új biztosítottak számának emelkedése követeli, az, hogy a tsz-biztosítás alapján a falusi lakosság zöme óhajt részesülni a szakorvosi, illetve kórházi ellátásból, hanem az, hogy az egyes emberek igényei is megnövekedtek. Az emberek mindenütt, egyre alaposabb, körültekintőbb orvosi kezelést, szociális ellátást kérnek és ezt egészségügyi, szociális hálózatunk egyre magasabb színvonalon adja meg. A fejlődő igények és a biztosítottak szaporodása egyaránt nagy feladatokat rótt az egészségügyi hálózatra és ezen túl a dolgozókra is, akik becsülettel állják a sarat és igyekeznek képességeik legjavát adni. Leples György Számok és tények A fehérgyarmati új kórház, amely 53 millió forintba került, a szolnoki Közegészségügyi és Járványügyi Állomás, a Gyógyászati Segédeszközök Gyára, s azok, amelyek idén készültek el: a győri tbc-gyógyintézet, a nyíregyházi szanatórium, a veszprémi KÖJÁL, a veszprémi kórház, a győri gyógyszertár. Az országos vértranszfúziós szolgálat bővítése, a Budapesti Orvostudományi Egyetem kollégiuma, a gyöngyösi rendelőintézet és még jó néhány. De említeni kell azokat a felújítási munkákat is, amelyek szinte egy új építkezés jellegével rendelkeznek. Ilyenek például a balatonfüredi szívkórház teljes rekonstrukciója, a szegedi klinika újjáépítése, a hévízi gyógyfürdő- Ormos Cere: TEMPLOMOK A szilvafák gyönyörűen megterhesedtek az idén. Kétoldalt a szomszédok fel is támogatták a dobzók lehúzott ágait, de az öregasszony fáin jó néhány ág megszakadt a terméstől. Ezeken aztán hirtelen kékülni kezdett a szilva, darazsak lepték meg, s alulról a tyúkok kapkodtak a bogarak után, mert itt kószáltak hátul a gyerekmagasságig megnőtt gazban, hűsöltek az éktelen nagyra nőtt keserűlapok alatt. Kutyamód elhanyagolt volt már az idén az öregasszony kertje. Tavasz óta senki se nyúlt hozzá, hátul a vesszőajtót kiforgatta az idő, az jár be rajta, aki akart, s azt vitt, ami a keze ügyébe került. A kis földpúpig még csak eltotyogott valahogyan az öregaszszony, de nem azért, hogy vigyázzon a fáira, gyümölcsére, inkább a kíváncsiság vitte ki: megvan-e még a kert, állnak-e a fák, mert mostanában álmatlan éjszakákon olyasféle képzelődés gyötörte, hogy a hegyek közül gonosz emberek jönnek ide a sötétségben, kivágják a fáit, elhordanak mindent, aztán egyszer csak a házat is elviszik a feje fölül. A fiúk, akik a városból jöttek ide a hegyekbe gyönyörködni előbb az alló bokrai között vertek sátrat, aztán egyiküknek eszébe jutott, milyen érdekes lenne az öregasszony elvadult kertjébe sátorozni, s be is állítottak hozzá a kéréssel. Az igazság az, hogy ilyenfajta városi embereket maga se tudja, mikor látott már az öregaszszony. Zavartan fogadta őket a nyomorúságos konyhában, megpróbált belenézni a szemükbe, de magas legények voltak, ő pedig derékban görbedt alacsony teremtés, a fejét se tudta már nagyon emelni. — Hát hogy a kertbe? — kérdezgette és sehogyan sem értette, mit akarnak ezek a hosszú legények. — Nyaralunk két hétig, nagymama! — magyarázták. — Sátorban élünk, tetszik a kertje, nem teszünk semmi kárt. Egyikük azt állította utóbb, hogy félelmében engedte be őket a kertbe. Nem tudni ugyan, kitől-mitől miért félt volna, de annyi biztos, hogy akárkinek is említette, hogy városi emberek sátoroznak a kertjében, mindig jelentősen, gyanakodva nézegetett hátra a vaksi szemével, s úgy tett, mintha olyan dolgokról is tudna, amiket nem lehet akárkinek elmondani. A fiúk, mielőtt fölverték a két sátort, bementek hozzá, kaszát vagy sarlót kértek. Megfogta a botját, kitotyogott velük a kamrába, ahol régi embere a kaszát tartotta, meg is mutatta nekik, de azt bizony régen elmarta a rozsda. Akkor a fiúk a rossz kaszával, de inkább a jó kezükkel nekifogtak, irtották a gazt, megtisztították a terepet és felállították a sátrakat. Napközben aztán fölcsavarogtak a hegyekbe, forgós topolyákat kerestek a patakban, megfürödtek a hideg vízben. Konzernen éltek, s csak estefelé tértek meg a sátrakba. Akkor bográcsot állítottak a tisztásra, rőzsét szedtek és nekifogtak paprikáskrumplit főzni. A kiirtott gaz puha illatockat árasztott, jól érzett már az érő dobzó szaga is és belevegyült finoman a zsíron pirított paprika csiklandós párája. Amikor aztán jól megtömték magukat, s a faluba beomlott a zúgó cséplőgépek híg pora, lementek az öregasszonyhoz egy kicsit beszélgetni. A ház előtt találták egy kicsi zsámolyon, üresen nézte az elszáradt kamillatömeget, ami körülvette a kutat és nézte a túlsó ház fehér falát, amelyre kemény árnyékot rajzoltak oldalról a fák. A fiúk leültek az eresz alá, jó hangosan beszéltek, hogy megértse a szavukat, kérdezgették, hogyan éltek valamikor az emberével, családjával, s az öregasszony szeme elől eltűnt a fal a fák rajzával, előbukkantak az emlékei, összecsípte horpadt száját a görbe ujjaival, és mesélt, amíg rájuk nem nyitottak a csillagok. Másnap, harmadnap aztán felajánlották a fiúk, hogy rendbehozzák egy kicsit az elvadult udvart. Fát is vágtak és nagy halomba gereblyézték a gazt. — Ó, ó, édes gyerekeim! — mondogatta az öregasszony és ott totyorgott körülöttük. — Jó volt az már énnekem, hallják! No de még ilyent, városi létükre! Negyedik napon, pénteken reggel, azt mondták a fiúk, rendet teremtenek szívesen a lakásban is. — Ó, hiszen teremtek én magamnak, amennyit tudok, édeskéim! — szabadkozott, aztán amit igen régen fakasztott már lelkéből az élet, nevetgélt csendeskén, mikor három jókora fiú nekifogott fölsikálni a szürke padlóját. S amikor a fiúk tíz óra tájban elindultak a hegyekbe, nem győzött örülni, hogy ilyesmit kellett megérnie nyolcvanegy esztendős korára. De jó emberek ezek, de jó emberek, mondogatta, ha kíváncsiságból benézett hozzá valaki, és szombaton estére felajánlotta, hogy megsüt nekik tíz szem tojást, jöjjenek csak, szívesen adja, hogy az a jóságos istenke áldja meg őket a szívességükért. A fiúk elfogadták a meghívást, ketten elfutottak a boltba, vettek fél kiló kekszet, két kis tábla csokoládét, a konyhán is ott sündörögtek körülötte, ki akarták venni kezéből a munkát, de szinte fiatalos lendülettel tiltakozott. — Nem az, édes gyerekeim! Ez itten, az én dógom, hallják! Máma megvendégülöm én magukat! Az úton port csaptak a sepergető asszonyok, a nehéz melegben szétáradt az istállók szaga, a kertből besétált a szilvák, érő körték illata. Tányérja kevés volt az öregasszonynak, a négy közül csak háromnak jutott, s ő maga csak állni akart az asztalnál, kínálgatni, ahogyan a hajdani parasztasszonyok szoktak a családjuk mellett. — Ízlik-e, jó ez — kérdezgette és melléhez fogta az édességet, akárcsak a gyerek, ha ritka ajándékkal lepik meg. A fiúk pedig ültek a nyeklő székeken, megtömték magukat, dicsérték az ételt. Aztán, mintha most már egészen a szivébe olvadtak volna, azt mondta: — Jézusom, uram, de szép ez most énnekem! Holnap meg aztán vasárnap, de régen vótam én má’ szentmisén, a gyönge lábam végett!.... Nincs aki engemet oda a templomba elvezessen, pedig de szeretnék, de nagyon szeretnék!... Akkor az egyik fiú, aki a legidősebb volt közöttük, azt mondta: — Elvezetjük mi szívesen, Lidi néni, kedves! — Ó, ó, édes istenkém — lágyult meg egészen a hangja. — Hát megtennék énnekem? — Meg, meg, csak tessék szépen elkészülni reggel! — felelt a fiú. Aztán megköszönték a vacsorát, jó éjszakát kívántak és hátra mentek a párás, jószagú kertbe, a sátraikba. Másnap pedig, amikor itt-ott felbúgtak a korán induló cséplőgépek és dohogtak a munkába induló traktorok, dohos, fekete ruhában várta őket az öregasszony. Közrefogták ketten, vezették a fölsepert gyalogjárón, egészen a templomig, ott azt mondták, menjen csak, csücsüljön be valamelyik padba. Az öregasszony megtorpant, fölnézett rájuk: — Hát maguk nem gyűlnek be a templomba? A hosszú fiú, aki jobbkézről vezette, lehajolt hozzá, körülkanyarított a kezével, a kék mennybolt felé, s azt mondta igen barátságosan, kitárulkozva: — Ez itt a mi templomunk, Lidi néni!... NÉPSZAVA Ülést tartott a KNEB A Központi Népi Ellenbizottság a jelentést megőrzési Bizottság pénteken felelő javaslatokkal a gazülést tartott. Meghalgatta hasági bizottság elé teraz elnökség beszámolóját a jeszti. A KNEB ezután folyamatban levő vizsgálat megtárgyalta és elfogadta tokról, majd megvitatta és a vegyiparban, a kohó- és elfogadta az egyes fogyasztási cikkek minőségének és árának alakulásával kapcsolatos vizsgálatról készült előterjesztést. A gépiparban sorra kerülő, a minőség javítására tett intézkedések hatékonyságát felmérő vizsgálat programját. (MTI) Belga szakszervezeti vezető magyarországi látogatása Hervé Brouhon, a Belga Általános Munkásszövetség brüsszeli szervezetének titkára, aki a Szaktanács elnökségének meghívására szabadságát töltötte Magyarországon, családjával együtt pénteken elutazott. Itt-tartózkodása alatt látogatást tett több üzemben, tanulmányozta a magyar szakszervezetek tevékenységét, üzemi, megyei és országos szinten, és találkozott a Szaktanács titkárságának tagjaival. Elutazása előtt Hervé Brouhont fogadta Brutyó János, a Szaktanács főtitkára. 3