Népszava, 1964. szeptember (92. évfolyam, 204–229. szám)
1964-09-01 / 204. szám
Lajos bácsi, a Jótékony Mennyit keresett a 22-es építők „maszek alvállalkozója“? Névtelen levélnek papírkosárban a helye. De néhány esetben mégis mögéje nézünk. Így történt, hogy a Veszprém megyei Városlődről küldött levéllel felkerestem a 22-es ÉM Építő Vállalat budapesti központját. A faluban ugyanis a 22-esek építkeznek az új — kislődi — bauxitbányánál, amelynek munkálataihoz sok-sok vagonnal rengeteg sóder és más anyag érkezik a helyi vasútálló— Ez nehezen képzelhető el, mert a kirakok csak személyesen kaphatják meg a pénzüket — mondják a vállalat munkaügyi osztályán és bizonyságul elém teszik a Városlődről felküldött elszámolásokat, amelyek egyéni alírásokkal igazolják a felvett bért. Köztük szerepel Demeter Lajos is, mint a kirakok egyike. Már-már arra gondolok, hogy e névtelen levél eldobható. De e papírokból nem derül ki világosan, hogy mázsánként csakugyan 95 fillér-e a bér. Gyanús az ügy, s leutazom Városlődre, a vállalattól pedig velem jön Makádi Mihály normaellenőr, hogy a helyszínen ő is megvizsgálja az elszámolásokat. Először a cigánytelepet keresem fel, s itt előkerítjük Demeter alkalmi vagonkirakóit. Megkérdem a kiterjedt Horváth család fél tucatnyi felnőtt tagját és másokat is: — A kirakási pénzt személyesen veszik fel és írják alá? — Nem. Többségünk írni sem tud, bennünket Demeter Lajos bácsi fizet ki... — mondják másmás szavakkal, de egybehangzóan. — És mázsánként Miközben egy-két cigány — nem tudni, miért — még védi a bérüket megvámoló Demetert, előkerül Rupa Gyula sofőr, egy másik telepi társuk. Most éppen szabadnapos, s ő már el tudja olvasni a névtelen levelet. Utána az öntudatosabb ember módján így szól: — Ilyesmiért már én is fel akartam jelenteni Demetert ... Elmeséli, hogy Demeter a helybeli állami gazdaság vagonkirakodását is intézi. Nemrég, amikor részükre is érkezett három vagon, azaz 870 mázsa sóder, őt is bevonta e munkába. De ez a tanultabb ember tudta: Demeter eltagadja, hogy a gazdaság egy forintot fizet mázsánként, ezért ő is ennyit követelt — a kínált 80 fillér helyett. Emiatt majdnem összeverekedtek s ezt csak az gátolta meg, hogy a vagonoknál véletlenül megjelent Réti László, a gazdaság szállítási vezetője, aki igazolta Rupa követelését és így Demeter — engedni kényszerült... Felkeressük Molnár Józsefet, a helyi vasútállomás főnökét, hogy érdeklődjünk Demeter magánvállalkozása és a levélíró felől. Kiderül, hogy Démásra. Nos, a városlődi cigánysor nevében névtelenül arról írtak, hogy a vagonkirakások megszervezését Demeter Lajos ott lakó vasúti forgalmistára bízták, ő pedig cigányokkal végezteti a munkát — de mint afféle maszek alvállalkozó, be is csapja őket. A vállalat ugyanis neki 95 fillért fizet a kirakott sóder mázsájáért, ő azonban a kirakóknak csak 70 fillért ad... mennyit kapnak a kirakott sóderért? — 70 fillért. — Tudják-e, hogy ő mennyit kap? — Nem. — Megbízták Demetert pénzük átvételére és aláírására? — Nem. Egyszerűen úgy alakult, hogy üzen, ha itt a sóder, s ő fizet... Hogy aztán mit ír alá, azt mi már nem tudjuk ... — Elégedettek Demeterrel? — Igen, mert Lajos bácsi minket is keresethez segít... A névtelen levélen meglepődnek. És tagadják, hogy bárkit is megkértek volna ilyen panasztevésre, mert ők csak hálásak Demeternek, amiért minden kirakás után nyomban fizet. A vállalattól ugyanis csak egy vagy két hét múlva kapnának pénzt. Makádi Mihály normál megerősíti, hogy ellenőrzési és adminisztrációs nehézkesség miatt — ez valóban így van. De most már ő is gyanúsnak tartja Demeter ténykedését, meg is jegyzi: — Úgy látszik, vállalkozása olyan kifizetődő, hogy nagyvonalúan még saját zsebből is »hitelezhet« egy állami vállalatnak ... meter a szomszédos Szentgál állomáson szolgál, ezért a kirakodásban jó maga csak ritkán vesz részt. Vagonérkezéskor felesége értesíti a cigányokat. Az állomásfőnök egyébként úgy véli, hogy a levelet valamelyik itteni vasutas írhatta. — Azelőtt vasutasok is rakodtak a szolgálati idejük után — mondja — és ez jó kis mellékkeresetet nyújtott. Helyes, hogy cigányok is csinálják, a baj csak az, hogy többségük az ilyen párórás alkalmi elfoglaltság miatt nem is vállal állandó munkát. Pedig erre elsősorban nekik lenne szükségük, anyagiak és fejlődésük miatt egyaránt. Emellett még jó mellékkeresetük lehetne a kirakodás is. De az itteniek egy jó részét ez csak elmaradt életformájuk megőrzésére ösztönzi ... Most már érthető, hogy a becsapott és igénytelen cigányok védik Demetert, s dicsérik is, amiért oly gyorsan fizet. Két vasutassal is elbeszélgetek. Sajnálkozom, hogy nem tudom, ki írta a levelet, mert elismeréssel illetném küldőjét. Erre büszkén megszólal a zömök, már őszülő Szalontai István váltóőr: — Én írtam, kérem ... múlva kapták a pénzt. Most azonban Demeter, akár csak a hajdani nagybirtokosok bandagazdáia bonyolítja le a kirakodást, de őket nem vonja be. Ám a hívására se mennének a mázsánként 70 fillérért. Ezek után a vállalat helyi munkavezetőjétől, a vöröses hajú Schneider Józseftől elkérjük a kirakodási elszámolásokat. A normaellenőr itt is felfedez gyanús dolgokat. De nem mondanak újat, mert csak másolatai a központba küldött papíroknak. Közöljük hát a De arról nem akar tudni, hogy Demeter éppen a saját hasznából fizeti ki előbb a cigányok megkurtított bérét. Inkább azon sopánkodik, hogy könynyelműsége és »jósága« (?) miatt erre az ügyre ráfizethet... Az itteni állami gazdaság szállítási vezetője, Réti László, őszintébb és nem is nyugtalankodik. Elismeri, hogy Demeter nyomban fizet a cigányoknak, mert ezt a gazdaság sem teheti. De neki csak az a fontos, hogy Demeter a gazdaságnak érkező vagonokat is gyorsan kirakassa, mert ha fekbért kell fizetni , akkor »ugrik« a prémiuma ... Érthető, ha Demeter itt még annyi formasággal sem törődött, hogy a bizonylatok alá hamisítsa a kirakok nevét. Itt minden pénzt a maga nevére vett fel... Végül a szentgáli állomáson találkozunk Demeterrel is. A középtermetű, kissé borostás forgalmista első kérdéseinkre hosszan magyarázza az előzményeket. De ahogy közeledünk a lényeghez, egyre izgatottabb lesz. — A cigányok tudták — meri állítani —, hogy mennyit kapok, s ők jogosnak is tartották a nekem jutó különbözetét... Hangoztatja, hogy ő is, családja is megdolgozott e pénzért. A kirakás utáni gyors fizetéssel pedig csak segített a vállalatnak. Miből? Egy újság szélén számol, de olyan gyorsan, hogy nem is követhető. Ám ez csak számbűvészkedés annak alátámasztására. — Nem mondom, kerestem a dolgon, de talán csak 1200 forintot... — Nagyon szerény a számítása — jegyzi meg gúnyosan a normál, mert ő tudja, hogy ide párszáz vagon anyag jött, és a kis munkavezetővel a tényeket. Meglepődik. Úgy tesz, mintha semmit se tudna a 70 filléres mázsabérekről. De ezt a harácsoló vasutast, ezt a mai »bandagazdát« váratlanul előlépteti brigádvezetőnek és elismeri, hogy szabálytalanul ugyan, de ő veszi fel a cigányok bérét. A papírt aztán utólag aláíratja velük. Az analfabétákkal!... Amikor végül felismeri a saját felelősségét — azzal mentegetőzik: — Korábban sok nehézségünk volt a kirakodással ... fizetett kirakási bérek mintegy 25 százalékát ő vághatta zsebre. És ezenkívül hasonlóan kereshetett az állami gazdaság alvállalkozójaként is. Egyébként itt nem is a kiharácsolt összegek nagysága a döntő, hanem az, hogy a régi világ módján megpróbálta mások munkáját kizsákmányolni. — Kikérem magamnak a gyanúsítást... mondja, miután elismeri az ügyködéséhez szükséges aláírások hamisítását. Mi »kiadjuk« neki. De e magánvállalkozás teljes kivizsgálását a hatóságokra bízzuk. Az ügyből persze okulhatnak a 22-es építővállalat illetékesei — de a saját becsapásukhoz »falazó« cigányok is. Szenes Imre A nagyvonalú „hitelező“ Egy névtelen levélíró mégis aláír Bandagazda vagy brigádvezető? — De rosszul tette, hogy nem írta alá ... — Hát... elfelejtettem...— mondja és utólag alá is írja. — Tényleg a cigányok bízták meg e panasztevéssel? — Hát nem... De tudtam erről és megírtam ... — Mert ennyire a cigányok pártját fogja? — Igen, és Demeter ne harácsoljon se tőlük, se tőlünk... Ebben, persze, igaza van, bár hamarosan az is kiderül, hogy a levélíró főleg hazabeszélt. Társaival ugyanis azért haragszanak Demeterre, mert korábban ők mindenféle irányítás nélkül is jól elvégezték a kirakodást, aztán leadták a vagonbárcát a vállalat helyi munkavezetőjének és két hétr e A’em mondom, kerestem a dolgon . M • • 1964. szeptember 1 Szökőkút és bisztró a régi város kis parkjában Az épülő új városrészben már működik az 50 férőhelyes bölcsőde Utcarészlet Zalaegerszeg új negyedében (Gonda György képriportja) NÉPSZAVA 3 Aprópénz Fölszállok a minap az autóbuszra, kérek egy vonalat. Tízforintossal fizetek. A kalauznő visszaad hét darab forintost és húsz darab tízfillérest. Ilyen esetben mások méltatlankodnak, én azonban tudom a kalauzi mondókát: »a pénz az pénz.« Tehát zsebrevágom az aprót, még köszönöm is szépen. A következő megállóban fölszáll egy fiatalember. Átszállót kér, kétforintossal fizet. — Nagyon sajnálom, nem tudok visszaadni — mondja a kalauznő. Én készségesen a segítségükre sietek. A fiatalember kétforintosát fölváltom húsz darab tízfilléresre. Ebből ő tizenöt darabot átad a kalauznőnek. A kalauznő dühösen rámvillog. Ha tekintettel élni lehetne, már nem tudnám leírni ezeket a sorokat. Folyó bor Vendéglői cégtáblán, étlapon sokszor találkozom evvel a felírással: »folyó bor«. Mindig elgondolkoztam rajta, miért hangsúlyozzák, hogy folyik a bor. Óvatosan érdeklődtem ettől, attól (nehogy műveletlennek tartsanak), de csak a gyakorlati helyzetről világosítottak föl. A folyó bor az, amit kimérve árusítanak. Miért? A palackozott bor nem folyik? Tudomásom szerint csak a nagyon-nagyon régi bor nem »folyó«, mert az megkocsonyásodik. De az olyan ritka, hogy a tőle való megkülönböztetésnek nincs értelme. Vagy talán annak a barátomnak van igaza, aki szerint a »folyó bor« kifejezésben a »folyó« nem melléknévi igenév, hanem főnév? (Folyam.) Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy amikor ezt fejtegette, kicsit többet ivott a normájánál. Igaz, nem »folyó bor«-ból. Modern mumus Az én gyerekkoromban még létezett a mumus személyesen, és azok számára, akik nem hittek benne, ott voltak félelmetes szolgálói, mint például a postás a táskájával, a handlé a zsákjával, a javasasszony a batyujával. Ma azonban a rádiót hallgató, a televíziót néző, az újságot olvasó gyereknek a hagyományos mumus társaság — úgy látszik — meg sem kottyan. Ezért találhatta ki a lelem,énkes szülő a modern mumust, amelynek létezéséről az alábbi beszélgetés engedett megbizonyosodnom: — Te hány éves vagy? — kérdezi az uszoda sekély vizében ficánkoló kisfiú a mellette úszkáló, hasonmagasságú legénykét. — Én? Tíz múltam — válaszolja az prüszkölve. — Akkor te mindjárt tizenegy leszel. Igaz? — Jövőre, februárban. — Én de nagyon szeretnék már tizenegy éves lenni. — Mért? — Mert akkor már bicajozhatnék egyedül. — Én már most is bicajozhatnék egyedül. — Nem félsz a Rendelettől? — Így mondja, nagy betűvel! — Mitől? Te? — Hát a Rendelettől. Az tiltja, hogy a gyerek egyedül bicajozzon. — Ki az a Rendelet? — Hát az... az csak a Rendelet. Ha a papa, vagy a mama ott van, akkor bicajozhat a gyerek akár három éves korben is, de egyedül... Én már nyolc múltam és mégsem engedi. — A rendelet? — Az! , — És uszodába jöhetsz egyedül? — Ide elhoz a Klári, de itt se mehetek a mély vízbe, pedig tudok úszni. — Látod, én megyek. — Nem félsz a Rendelettől? — Hát ezt sem engedi az a Rendelet? — Ha elmúlt az ember tizenegy éves, csak akkor. — Csak akkor? — vigyorog gúnyosan az idősebb. — Hát nézz meg! — Evvel ráfekszik a vízre és csapkodva nekivág a mélységnek. — Azt hiszed, te kivételes vagy? — kiabál utána a kicsi. Ekkor fölharsan az úszómester sípszava, és a korláton áthajolva, kézzel, szóval visszaparancsolja a kapálózó gyereket a sekély vízbe. — Na látod? — fogadja őt diadalmasan a másik. — Ugye mondtam, hogy a Rendelet nem engedi. Sólyom László