Népszava, 1964. szeptember (92. évfolyam, 204–229. szám)
1964-09-12 / 214. szám
Jótett fejében?««. *Kaptam egy szobát hatodmagamra ... Jön a fűtési idény, de tüzelni nem lehet benn... Nyolchónapos gyerekem megégne a kályha mellett és egyébként sem lehet tárolni a tüzelőt... Kitolásnak szánták ezt a szobát, hiszen azóta is utalnak ki kisebb családoknak nagyobb lakást. Én pedig ezzel a lyukkal elveszítettem további jogaimat. Az őrülés fenyeget. Segítsenek!« „A megőrülés határán“ Néhány mondat. Szívbe markoló szavak U. Istvánná leveléből. A MÁV lakásügyi illetékeseinek címezte a vádat. Régebben, tán esztendeje írtunk az ottani hibákról. Mi van most? Valóban így intézték el egy hattagú család jogos lakásigényét? A MÁV Budapesti Igazgatóságán dr. Németh István osztályvezetőt keresem. Ő egyébként annak idején komoly munkát végzett a lakásgazdálkodásnál tapasztalt visszaélések leleplezéséért, a helyes és tiszta elbírálási módszerek kialakításáért. — 17. Istvánná? Én intéztem a lakásügyét. — Itt a levele. A megőrülés határán jár. — Tessék? — Igen. Azzal vádolja önöket, hogy egy pici, rossz szobával intézték el jogos lakásigényét, félrevezették és embertelenül elbántak vele. — Tessék?! A többit, az U. Istvánék cseppet sem egyszerű, furcsa lakásügyét jegyzőkönyvekből, iratokból, kiszállásokon készített feljegyzésekből ismerem meg. Készültek: Zala megye egyik kisközségében, Isaszegen, Récésén, Rákoscsabán. És Budapesten tették utánuk a felkiáltójelet! U. Istvánéknak sohasem volt pesti lakásuk. Csak szerettek volna. Erre is elérkezettnek látták az időt. Zalában egy négyszobás házból U.né megkapta az örökrészét. Több tízezer forintot. Vett érte Isaszegen — közelebb Pesthez, a munkahelyhez — egy házat. Itt lakott férjével egy esztendeig. A gyerekek közben a vidéki nagymamánál tartózkodtak. Eladták az isaszegi házat is. Ezt már némi haszonnal, tellett belőle Rákoscsabán egy nagyobbra. Háromszobásra. Csakhogy lakottan. S a mosókonyhai »honfoglalás« — ide hurcolkodtak, hogy »birtokon belül« legyenek — némi hercehurcával járt. Magyarán, öszszeverekedtek a lakókkal. Ezután az adásvételi szerződést bírósági úton megsemmisíttetve, U.-né elköltözött férjével az anyósához Pécelre egy kétszobás lakásba. Az egyik szobában ketten laktak, majd egyik kisgyereküket is odahozták. A társbérlet Innen járt azután U. István a Józsefvárosba szolgálatot teljesíteni, felesége pedig munkahelyére. Ha nem akartak Pécelre hazautazni, rendelkezésükre állt a józsefvárosi szálláson is egy kétágyas különszoba. A gyerekekről akkor nem volt szó, amikor U.-né az előadóktól a miniszterig mindenütt elsírta lakásügyét — mondja az iratokban lapozgató osztályvezető. — Úgy tudtuk sokáig, hogy nevelésükkel a zalai rokonság törődik. Ők ketten maguknak kértek lakást. Magam foglalkoztam ügyükkel. El kell mindjárt ismerni: kevesen tették volna meg azt a sok utat, végezték volna alapos vizsgálatok tucatját több ezer igénylő közül egyért. Utazás Zalába, helyszíni tájékozódás: két nap, Isaszegen környezettanulmány, egy nap. Rákoscsaba, Pécel: ugyancsak napok. Budapesten: soksok munkaóra. Két ember ügyéért. Az osztályvezető ezek után behívatta az aszszonyt. — Kérem, adhatunk egy Rudas László utcai szobát, csupán társbérlet, önnek családostul nem lehet végleges megoldás. Most csak azt tudnám juttatni, később esetleg nagyobb lakást. Gondolkozzon. — Gondolkoztam, kell a szoba. — Hajlandó írásba adni, hogy lakásigényét ezzel megoldja, vagy pedig saját erőből cserél később lakást? — Igen, természetesen, írásban is lefektették a megegyezést. Az osztályvezető úgy gondolkozott: ám legyen, az előzmények ugyan zavarosak (!), de hát két MÁV-dolgozóról van szó, segíteni kell. Beköltöztek. Aztán felhozták a nagymamát. Majd két gyereket, végül a pici babát is. Legvégül megírták a panaszos levelet a Népszavának. Nem szeretnénk, ha félreérthető lenne mondanivalónk. Mindenkinek joga és lehetősége van panaszkodni, kiönteni a szívét, orvoslást keresni sérelmére. Tudjuk azt is, hogy a lakásigénylők jó részének az a véleménye: »ha sokat panaszkodom, hamarabb segítenek«. A rágalmazás I.-ék családi gondját megértették és méltányolták a MÁV-nál, még a szokottnál is jobban. Ideiglenesen is módot találtak gondjuk enyhítésére, sőt — függetlenül attól, hogy lakásjogukról önként lemondtak — néhány hónap múlva végleges, megfelelő lakást is adnak nekik, ahol együtt nevelhetik gyerekeiket. Tehát a jó szándéknál sokkal többet, igen nagy humanitást tanúsított a lakásügyi hatóság. Az V. házaspár cserébe rágalmazza, sértegeti, vádolja a MÁV lakásosztályát. Bántó hangon és minden alap nélkül. Ez pedig nagyon csúnya fizetség azért, amit értük tettek. Nem lehet szótlanul hagyni. Íme: egy lakáspanasz. Olyan, amelynek hallatára kézbe vettük a ceruzát. Várkonyi Margit 1964. szeptember 12 Bauxnon kezdeményezés A vezetést is tanulni kell Vezérigazgatók, igazgatók levelei adtak egymásnak »randevút« egy doszsziéban. A vasasszakszervezet közgazdasági titkársága figyelemre méltó tapasztalatcsere-sorozatot rendez az ősszel az iparvállalati vezetés színvonaláról — ehhez fűznek észrevételeket, adnak »tippeket« a levelek szerzői. A megjegyzések rövidek, tömörek — mégis sejtetni engedik, hogy hol, miben látják a vállalati vezetők tevékenységük achillesi sarkait, buktatóit és a tennivalókat. »Mint egyszemélyi felelős vezető tudom, hogy hivatásom gyakorlása közben milyen kevés idő jut az elvi, általánosító tapasztalatok leszűrésére, feldolgozására ...« — írja többi közt Hartai András, az Elektroakusztikai Gyárból. Kifejező, őszinte sorok. A végső tematikát, az alkalmazandó munkamódszereket végül is kidolgozzák majd, annak ellenére, hogy a levelek a témakörök sorrendiségében, az összefüggések hangsúlyozásában, a fogalmazás árnyalataiban eléggé sokrétűek. Több ponton viszont találkoznak, ami elősegítheti az együttes munkát. Milyen témakört, milyen mélységig ? Ténylegesen az a helyzet számos vezetőnél, hogy a napi teendők »elrabolják« idejüket, energiájukat, és ebből a bűvös körből nehezen tudnak kilépni. Morvai Lajos, a Csepeli Szerszámgyár igazgatója is hasonló húrokat penget: »Véleményem szerint többet kellene törődni a távlati fejlesztési feladatokkal, hiszen a mindennapos tevékenység eredményessége attól függ, hogy a múltban a jövőnek számító jelent hogyan készítették elő. Nem cél itt most azt kutatni, mennyiben játszanak ebben közre a vállalati vezetőktől függő és független tényezők. A legfontosabb az, hogy gazdasági életünk minden szintjén igény mutatkozik a szocialista iparvezetés tapasztalatainak a feldolgozására. Joggal állapítja meg Csató László, a Csepel Vas- és Fémművek vezérigazgatója: a vezetés komplex tevékenység, az egyes témaköröket úgy kell meghatározni, hogy arányosan beilleszkedjenek az »egészbe«. És ebben mutatkozik meg a vasasok kezdeményezésének a legfőbb nehézsége is. Milyen témaköröket milyen mélységig vizsgáljanak, hiszen a vezetés meglehetősen sokrétű tevékenység. Hazai irodalma úgyszólván alig található, a fejlett ipari országok vezetéstudományi anyagainak feldolgozásával, elterjesztésével is csak néhány ember törődött idáig, szinte »magánszenvedélyből«. Igaz, hogy az MTESZ ipargazdasági bizottságának egy albizottsága újabban foglalkozik a vezetés tapasztalatainak tudományos feldolgozásával — de még mindig csupán a kezdet kezdetén tartunk. Az MTESZ és a szakszervezet tevékenységének az összehangolása célszerű javaslat, márcsak azért is, mert a népgazdasági és a vállalati szinten más-más fokon jelentkeznek a vezetés kérdései, ugyanakkor lényeges kapcsolódások, kölcsönhatások is felmerülnek, amit az igazgatók leveleikben »a vállalatok és a felsőbb szervek kapcsolata, összhangja« címszóval érzékeltetnek. Az a vélemény, hogy külön vizsgálják az öszszevont és a korábbi keretek között maradt vállalatok vezetési problémáit, általános helyeslésre talált, mivel a nagyvállalati forma nyilvánvalóan számos új követelményt állított fel a vezetés számára. Csató László, a Csepel Művek vezérigazgatója tíz témakört magába foglaló javaslata ebből a szempontból igen értékes. Néhányat idézünk mutatóba: — A vezetőkor helyes személyi kiválasztásánál mutatkozó nehézségek. A vezető és a vezetőkar kapcsolata. — A vezetés irányító és ellenőrző tevékenységének mechanizmusa. A vezetés tanácsadó testületének helyes felépítése, működése és hatékonysága. — Trösztnél, ipari nagyvállalatnál egyes tevékenységek gazdaságos centralizálása, vagy decentralizálása stb. Nagyvállalatot nem lehet kis-, vagy középüzemi módszerekkel — ahogy szokás mondani, »zsebből« — vezetni, bár kétségtelen az is, hogy minden vállalatra érvényes a Gödöllői Gépgyár igazgatójának megjegyzése, miszerint: »A bevált módszerek figyelembe vételével szükséges olyan szervezeti megoldások kialakítása, amely a vezető részére a gazdasági tevékenység legfontosabb területein közel naprakész adatok birtokában a közvetlen, gyors beavatkozást lehetővé teszi.« A nagyvállalatoknál ez a probléma természetesen bonyolultabb, súlyosabb, de mindenképpen a hatékony vezetés előfeltétele. Nem lehet,,zsebből” Hasonlóképpen »közös« a munkaszervezés, vagy ahogy a levélírók fogalmazzák — a termelésirányítás továbbfejlesztésének problémája, mégha az összevont vállalatoknál — különösen a vidéki gyáregységek esetében — új momentumokat is számításba kell venni. A termelésirányítás szoros összefüggésben áll az új gyártmányok módszerével, a műszaki előkészítéssel, a kialakított gyártási rendszerekkel, a sorozatgyártás kérdésével, és más, el nem hanyagolható körülményekkel. Például az exportra gyárt,tó vállalatoknál azzal: milyen határidőre kell legyártani a terméket. Csak nagyon hosszadalmasan lehetne érinteni mindazokat a tartalmi, módszerbeli témákat, amelyeket a vállalati vezetők levelei érintenek. Végezetül külön »kitérőt« érdemel néhány olyan vélemény, amely ugyan egyetért a tapasztalatcserével, de az igazi megoldást abban látja, ha a vezetés tudománya tantárgy lesz az egyetemeken, a felsőfokú technikumokban. Sajátos művészet Kétségtelen igaz, a vezetést máris tanítani kellene — viszont ez nem áll ellentétben a vasasszakszervezet elképzelésével, hogy érdemi elemzést, vitákat szervezzen a vállalatok vezetőinek gyakorlati munkájáról. A tervezést például tanítják, mégis mennyit vitáznak róla a szakemberek. (És van is min vitázni.) Hallottam már olyan véleményt is, hogy a technika, az ipari szervezet mai fokán az »ideális« vezető mérnök-közgazdász képesítéssel tudja csak jól ellátni feladatát. Szabad legyen megjegyezni: a szocialista iparvállalati vezetés a közgazdasági, műszaki, társadalomtudományi, pedagógiai, pszichológiai, morális tudományok »művészi« ötvözete. (Nem véletlenül nevezte Lenin a vezetést »sajátos művészetnek«). És mindehhez szükségesek a szocialista típusú vezetőnél olyan emberi tulajdonságok, amelyek alkalmassá teszik posztjára. És ha majd tantárgy lesz az oktatásban a vezetés tudománya, akkor is minden vezetőnek meg kell járnia a maga rögös útját, amíg a gyakorlat szerint is »éretté« válik. Éppen úgy, ahogy az egyetemről kikerülő fiatal mérnök is csak bizonyos idő eltelte után válik jó — vagy éppen kiemelkedő tudású, tapasztalata— mérnökké. A vasasszakszervezet kezdeményezése — mint az a levelekből is kiolvasható — üdvözlendő, és semmi kétség az iránt, hogy a kohó- és gépipar többszázezres létszámú dolgozótábora is egyetért vele. Figyelemmel kíséri ezt a fontos munkát, várja annak megfelelő publikációját, és egy idő után hatását is. Kalocsai Tibor mmnmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmek. Vénségében, ha visszanéz az ember megtett útján, sokat látott szemmel, mégiscsak megokosodva már, bizony, nemegyszer ámuldozik, miféle furafurcsa dolgok estek meg vele. Különösen gyerekkorában. Ez így történt. Mi, fiúk, azokban a hetekben igen nekiveszekedtünk. Egyik bitangságot a másik után míveltük a faluban. Kaptunk is annyi verést, nem volt óra, hogy valamelyik portáról ne süvöltött volna fel a meghupáltak bömbölése. De, igaz lelkemre mondom, nem rajtunk múlt egészen ez a fékevesztett vadulás. Minden összeesküdött ellenünk. Minden. Akármibe fogtunk, tüstént kész volt a baj. Csak kiálltam az új parittyámmal: — Fogadjunk, hogy eltalálom az iskola ablakát! — dülleszkedtem, s Pusztai meg a többiek azon nyomban kiabálni kezdtek, égő szemmel, ugrattak: — Nono ... Ember kell ahhoz ... Te?... — sivalkodott a had, pedig velem együtt tudták, ha kiröpítem a parittyám kövét, hát biztosan beverem a sziporkázó üveget. Éppen ezt akarták. Mondom, abban az időben minden komiszság sikerült nekünk. Gonoszul csillantam, s emeltem a karom. Reménykedéssel azért: meszszi van, nem találok. De a parittyámban a követ mégis keményen nekieresztettem. Talált. Talált az, a fene egye meg! Erre Pusztai Pista kezdett hetvenkedni: — Nem nagy dolog ... Akár kettőt is beverek ... egyszerre! Még a lélegzetünk is elakadt. És a Pusztai fiú már rakta a köveket a parittyája bugába. Mert csak épp hogy lepillantott a földre, rögtön megakadt a szeme két sima, lapos, pompás kavicson. Láttam. Máskor fél napot elkeresgélhettünk ilyenek után. Most meg ott volt. Előttünk. A lábunknál. Odatéve szinte. Csak le kellett hajolni értük. Pusztai Pista nem mórikált sokat, megforgatta a madzagot, jól, értő kézzel, s máris eleresztette. Repült a két kő. Az egyik a jobbszárnyon, a másik a balon vert be egy-egy ablakot. Nahát! Ez igen... Ez már nem kicsinység! Visongtunk, mint az eszükvesztettek. A kis Száraz Jani, különben jámbor természet, pöttöm, nyiszlett gyerek, nagy hirtelen hangra kapott: — Én is akarok ... Halljátok, én is... — És ugrált, kalimpálón hadonászott, nekiszilajulva kapkodott felém: — Add ide ... add ide! — Nesze ... — mordultam rá és a markába nyomtam a parityám. Karmos ujjakkal megragadta. Valaki tüstént, kavicsot is nyújtott neki. Ügyefogyottan beletette a parittyabugba. Hebehurgyán meglóbálta. Gügyéd forgatni kezdte. Mintha látni véltem volna, hogy visszájára, de már el is eresztette. Legyintettem. Kedvem szegve. — Mafla ... te ... mafla — morgott a had. Persze, nem csörömpölt ablak. De váratlan, a hátunk mögül, a Legéndi-udvar felöl, vérfagyasztó üvöltés lépett belénk, s már törtetett is elő a gazda, éktelen káromkodások közt: — Hüsnye, a Ponciusát a sok bitangjának ... Még kiverik a szemem a gaz kölykei... ordítozott, s tapogatta a kék kakasra dagadt homlokát. Elhűltünk. No, ez meg mi? Mi baj velünk? Nem volt időnk azonban tétováskodni a nekibőszült ember előtt, szétrebbentünk. Ki erre, ki arra, amerre közelebb látta a menekülést. Eltűntünk, mint a riasztott verebek. Csak később, napszállta felé verődtünk össze a Csurgónál, a nádas székben. Egyenként, lassan szállingóztak a fiúk. Nagyokat hallgattunk. Szeppenten. Sápadozva, mert híre jött, hogy a göthös rektor cudarul fenyegetődzik, végigveszszőzi az egész iskolát, ha nem adjuk ki a bűnösöket. Hosszú feszengés után megszólaltam: — Megfizeti édesapám az ablakot ... és kész!... — így uralkodva szegény öregem szűkös tanári fizetésén. Pedig gondoltam, nem lesz az egyszerű azért. Kidukál tőle holmi náspángolás is. Meg harag. Hanem a fiúk fellélegzettek a szavamra. Csak Pusztai Pista meg Száraz Jani fészkelődön. — Elvállalhatnád .... a Janikát is ... — fordult felém Pista halk, fojtott szóval. Felkaptam a fejem. Verdeső pillákkal rámeredtem. De a többiek is biztatóan dünnyögtek: — Azám ... Neked az már akkor... úgyis mindegy... Tedd meg! — A barátság is valami... — bökte felém foghegyről Pusztai Pista. — Az ... Bizony ... A barátság! ... — hülgetett a had. Hallgattam. Fontolgatva a helyzetet. Nem lehet az effélére csak úgy, hübelebalázs, rászánni magát az embernek. Jó darabig latolgattam az eshetőségeket. — Az igaz, hogy Legendi bácsi engem nem mer megverni... — nyögtem ki végre. — Na, látod!... — villant rám Pusztai Pista. Janika meg, ahogy a verést emlegettem, tüstént sírva fakadt. Cingár gyerkőc volt, köztünk a legnyápicabb. Szívünket tépte a kegyetlen jajongása. Megszántam. — Jól van ... Nem bánom ... — egyeztem bele, magamra vállalva a dobását. Nosza, körülfogtak a fiúk, ölelgettek, dicsértek, hízelegtek: — Ez derék... Ez az igazi barát... Fátyolos szemmel néztem a síró Száraz gyereket. — Ne ríjj, no ... — csitítgattam, de bizony, bennem is fojtogatódzott a feltömt, készülő könnyem. Tán, nem is a verésért. Megilletődtem magamtól. Lassacskán mégis megcsöndesedett a nyüszítő Száraz gyerek. Megértette, hogy nem esik bántódása. Semmiképpen sem adjuk ki. Felbátorodva, aztán hazament. Mi is elszéledtünk. Pusztai Pista velem tartott. Kettesben ballagtunk. Mi tagadás, nehéz szívvel. — Engem cifrán elhegedülnek majd... — sóhajtott nagyot Pista. Éreztem, nem bánná, ha őt is elvállalnám. Törtem magam rajta, mit tegyek. — Nem merem, Pisti... nem merem... — nyögicséltem s engesztelően szorongattam a karját. — No ... no ... bele csak nem halok... — erősítette magét fennszóval, de fakó volt az arca, falfehér, így, riadozó lélekkel, fordultunk be az álvégi kertek alá. Elszántan a legrosszabbra is. Akkor csak elénk toppan a kis Száraz Janika. Véresek a szemei a sírástól, pofonok nyoma tüzel a képén. Szakértőén nyomban megláttuk, ezt alaposan megverték. Szipogva megállt előttünk: — Már vártalak titeket... — Mér’?... — küzdöttem fel a szót az összeszorult torkomból. — Elkapott Legendi Feri bácsi... — mondta tovább — Kutyául megvert... Úgy elabriktolt, tudjátok ... — s komoran csóválta dagadt fejét. — Ujnye... — nyögött föl bennünk a rémület. — Aztán... — vette újra elkámpicsorult szájára a szót Janika — gondoltam én már megkaptam a verést... hát elvállaltam az oskolaablakokat is ... Értitek? Értettük. Másnap göthösködve, azt rikácsolta a rektorunk az iskolában: — Ki nem néztem volna ebből az ártatlan báránykából... De nem bántotta, ujjal se Janikát. Nem volt azon tenyérnyi ép hely se, merő kék meg vörös meg zöld folt az egész gyerek. Hallgatott az osztály. Szivetállító csendben. Abbamaradtak ezután a vad bomladkozásaink. Megjuhászodtunk. Mind. Meghozatott az áldozat. Bűnbakkal. Akár Szofoklész, Euripidész tragédiáiban vagy a többi régieknél hajdanán. Nálunk is éppúgy. Kicsinyben. Újhásy György: A parittya NÉPSZAVA 3