Népszava, 1965. május (93. évfolyam, 102–126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
A megálmodott és megvalósult regény Szilasiné a Manci-híd építésére, Fogarasi bácsi a régi május elsejékre, Oravecz Erzsébet az első tál meleg paradicsomlevesre emlékezik, amikor a felszabadulás utáni időkről beszélünk a Papíripari Vállalat Csomagolóanyag Gyárának Ilka utcai telepén. Az üzem zsúfolt, lépcsői kopottak, az ajtók magasak és barátságtalanok — egészen addig, míg ki nem nyílnak előttünk. Akkor minden megváltozik. Igaz, hogy a lépcső kopott maradt, de ki veszi észre, amikor barátságos, szíves szót kap? Rényi Károly üzemvezető szavaival kezdem, mert így tulajdonképpen mindenki mondanivalójából idézek egy kicsit: — Azt hittük akkor, a felszabadulás utáni hetekben, hogy fél életünket ledolgozhatjuk, mire itt újra élet lesz. Február 20-án kezdtünk dolgozni — de hogyan! Térdig álltunk a kőtörmelékben, a romok között. Kézzel hajtottuk a legnehezebb gépeket, villanyról nem is álmodtunk. Egyik szak,társnőnk éppen a minap mondotta nevetve: neki köszönheti a posta, hogy egyáltalán megindulhatott. Az első csávókét kézzel készítettük el számukra, azután kocsira raktuk és magunk húztuk át Budára a rakományt . Amikor az első május elsején a kézzel készített gyártmányainkból összetákoltuk az első felvonulási dekorációt és mentünk a romos házak mellett, nem hittük volna, hogy ilyen csodálatosan szép lesz a főváros, ilyen útjaink, lakótelepeink és gyáraink lesznek — szól közbe az idős Ennek a gyárnak külön hangulata van. Harminc-harmincöt éve dolgoznak itt együtt munkások és tisztviselők. Ismerik egymás sorsát, nyitott könyv a családok és a gyár élete mindenki előtt. Szerencsiné, a fiatal szak-, szervezeti titkár,csaktíz éve van itt, mégis olyan ismeretekkel rendelkezik, mintha együtt vonult volna az első szabad május elsején a többiekkel, akik most arra emlékeznek, milyen is volt akkor, hogyan is képzelték a jövőt és mi valósult meg a vágyakból, az elképzelésekből? Pálmai István: — Olyan ez nekem, mint egy megálmodott és megvalósult Verne-regény. Az első május elseje ... Tódulnak az emlékek. Kindlovics Józsefné akkoriban került ide és most arra készül, hogy innen megy nyugdíjba. Erre a szóra a gyár idős munkásai felkapják a fejüket. Igen, a nyugdíj. Ez sem volt régen munkásnak, ezt is ez a társadalom adta. Kindlovicsné visszatér az első május elsejére. — Azelőtt sohasem dolgoztam gyárban. Nagyon nehéz volt. A vegyszertől állandóan sebes volt a kezem és mindennap arra gondoltam, holnap jövök utoljára. Aztán maradtam. Talán éppen annak a május elsejének köszönhetem, amikor a többiekkel együtt én is elindultam, magával ragadott a színes áradat és az az önfeledt boldogság, ahogy vonultunk. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy mennyire magunknak hajtjuk a gépeket és rakjuk egymásra a tégláikat. Kavi Lajosné. — Én magam is Szántótól tanultam meg, mit jelent a munkásemberség és megtanultam azt is, hogy nem elég elfoglalni egy pozíciót, hanem tanulni is kell. Higgyék el, ennek a tanításnak is köszönhető, hogy nálunk itt ragadnak az emberek. Számomra az államosítás után megváltozott minden. Már másnap reggel odajött hozzám az új igazgató és azt mondta: menjek be az irodába, ezután ott lesz a helyem, mert a munkásosztálynak mindenütt helyt kell állnia. Szégyelltem felmenni az irodába. Másnap üzent értem. Végül is én lettem a gyár első munkáskádere az igazgató után. A megváltozott életet a több tíz éve itt dolgozó munkások és tisztviselők egyaránt emlegetik. Arról is beszélnek, hogy a sok évtized alatt igazán csak a felszabadulás után tanulták meg, mit jelent az egyének számára, ha övéké a gyár. Oravecz Erzsike harminchét éve pénztáros, ő pontosan tudja, hogy kinek mennyi hasznot fizetett ki a kis pénztárablakon keresztül és mi jutott ott a munkásoknak. És ma ő a leghivatottabb tolmácsolója, hogy a gyárban ki menynyi nyereségrészesedést kapott, ki hogyan részesült saját gyárának hasznából. Igaz, ilyesmire nem gondolt azon az 1945-ös május elsején . .. Nem kellett fél élet A pénszáradtak mogul Innen már egyetlen »lépés« az a néhány év, amely az államosításig elvezette őket. Ezt az időpontot együtt emlegetik az 1945-ös május elsejével. Ők úgy érzik, hogy már 1945-ben a saját gyárukat kezdték el újjáépíteni. Amikor három év múlva Szántó Józsefet, a közülük kikerült munkást nevezték ki igazgatónak, szinte természetesnek vették, hogy ez is a megálmodott vágyak közé tartozik. Szántó József volt az első munkásigazgató, akit láttak maguk közül, aki egészen az elmúlt évi összevonásig igazgatója volt a gyárnak (most a közös nagyvállalat főmérnöke). Tőle tanulták meg sokan, hogy mi is az igazi munkásvezetés, a munkáshatalom gyakorlása. — Harminchat éve dolgozom itt — mondja GalMár azt hittem, lezárjuk a beszélgetést, amikor ismét május elseje a téma. Szilasiné arról mesél, hogy gyerekkorában az édesapja, aki ugyancsak papíripari munkás volt — mint ahogy az édesanyja és nővérei is —, kivitte egyszer a gyerekeit a Ligetbe május elsején. Arról beszélt, hogy nem vonulhattak fel, mert a csendőrök és a lovasrendőrök kardlappal verték szét a munkásokat. Arról ábrándozott, mikor lesz itt szabad élet... — Szegény apám — mondja most Szilasiné — nem élhette meg, hogy a lánya ugyanabban a szakmában, amiből őt öt évre kizeccölték, művezető lett és annyit keres, mint akármelyik jól képzett férfi. Egyetlen kollektíva néhány régi munkása. Valamennyien ott voltak a romok fölötti május elsején. És felvonulnak azóta is, minden évben. Pedig Szerencsiné mondja: aki úgy érzi, fáradt, ne jöjjön, nézze a televízión. — De mikor olyan boldog vagyok, hogy megértem ezt a világot! — feleli Fogarasi bácsi. Lendvai Vera Senki sem fáradt Ezüst hajjal, májusi szívvel a tetőket a rendőrök. Persze lovaskocsik voltak... De hát számított a kísérő rendőr, ha egyszer vasasok voltak a zsuppkocsiban? Kiszabadítani őket! Megtették. Tüntettek , hogy általános választójoguk legyen, hogy «hazafiak legyünk, ne hazátlan bitangok«. A jelszó Vilmos császárnak válaszolt, a gőgös Hohenzollern megvető mondatával szegezte szembe a jövőt, amelyben a munkás lesz az államalkotó, a nemzetfenntartó osztály. Az asztalon piros kazetták kitüntetésekkel, oklevelek. Az Ipoly utca 16-ban vagyunk, Rezső bácsinál. A nevét most is látni a Láng-gyárban, a dicsőségtáblán — a fiáéval együtt. Két Hampl Rezső egyidőben, mind a ketten a munkáért kapnak elismerést, megbecsülést, immár húsz éve. De az apa húsz évét megelőzte a Lángban — másik negyven év. Május elseje előtt, emlékeit rendezgetve, az ezüstös-ősz szerszámkiadó, a régi géplakatos, sok száz fiatal szakember tanítója — megtalált egy 1919. május elsejei fényképet is: az egyetlen fénysugár ezen a képen világít rá abból a negyven évből. Legtöbben, akik a képen mosolyognak, régen nem élnek már, Rezső bácsival együtt mindössze három maradt a Fóti úti *kilencházi — ma úgy mondanánk — pártcsoportjából. Rezső bácsi még régebbi májusaira is emlékezik. És különös módon ezek a májusok — hiába, nagyon régi évtizedekről van szó— kezdenek eggyémosódni. Mint amikor a filmoperatőr «áttűnéssel« kapcsol össze más-más időszakokból származó képeket, ezzel is sejtetve a történetet mélységét térben, időben — úgy társulnak egymáshoz az emlékek: a Láng-gyári inasgyerek (még előbb csak gyári küldönc) májusai — a fiatal szakmunkás májusai. A Láng legöregebb munkása egyébként (a gyárat következetesen Lang-nak mondja, mint minden öreg angyalföldi) majdnem egyidős a májusi ünneppel. Egyéves volt, amikor a II. Internacionálé nemzetközi munkásünneppé nyilvánította a csikágói munkástüntetés emléknapját... Micsoda májusok villannak fel az egymásba kapcsolódó emlékképek sorozatában! Mentek a vasasok, tele a zsebük zúzott kővel. Szemben: lovasrendőrök, katonák, csendőrök, kakastollal. Alig felfegyverzett monarchia közepén: békéért, szocializmusért tüntetni. Mai szemmel elképzelni is furcsa a zöldre festett zsuppkocsikat, ahová begyömöszölték a tánAt évek közben teltek a gyárban. És a történelemben így jött ez az első világháború és így jött el 19. Az a május elsejei kép különös készülődés közepette készült: valahol, a pesti munkásnegyedekben felröppent a hír, hogy a polgárháború és az intervenció frontjain át Lenin eljön Pestre, meglátogatja a fiatal Tanácsköztársaság fővárosát. Nem jött el, de akik a képen együtt ülnek, várták. Elébe is mentek volna. Később együtt gyakorlatoztak a Tarnakét gyepén, a Láng-gyári vörösezred századaiban ... — Ott állnak most a Thälmann utcai házak — mosolyodik el Rezső bácsi és ez a mosoly felvillantja a jelent, amelyben a munkásnegyedek a város legmodernebb részei közé tartoznak. 1919-től azután Rezső bácsi mindig tudta: ő az erősebb. Akkor is, amikor Héjjas tisztjei bevitték a főkapitányság párnázott falú szobájába. Tizenketten jöttek az egy szál, aprótermetű lakatosért és benne volt annyi kurázsi, hogy megkérdezte a kardcsörtető urakat: «Nem szégyentik magukat?« Akkor is tudta, fordulni fog a kocka, amikor május elsejéről még beszélni is tilos volt. Amikor mégis megtették, mert a szívük hajtotta őket, hogy kimaradtak a munkából és párosával, némán, csendben és égő szívvel jártak az utcákon. Léptük kopogott a Váci út, a Lehel út, a Bulcsú utca kövein ... Vártak. Az erősek várakozásával. Akkor is tudta, hogy a májusi lobogók alatt még vonult győztesen is, amikor a 19-es fényképet el kellett rejtenie a nyilasok elől; a régi májusi csaták emléke biztatta. Most a legkényesebb munkák kiadásán dolgozik — az idomszerkiadóban az ő precizitása, szakismerete, alapossága kincset ér. Ujjat szinte megmozdulnak, amikor a munkáról beszél: érzi a kezében az acél hűvös simaságát. Hatvan esztendeje! De mennyit változott az acél is... Hová lettek a stabil «fekvő gőzgépek«, meg az adriai hajóknak gyártott álló masinák? Óriásturbinákat gyárt a Láng. A gyár is nőtt: régi kormos falai helyett új homlokzattal néz a Váci útra. A májusok is megváltoztak. — Tudja, hogy köszöntem el én az anyámtól, ha május elsején kimentem? "Anya, ha nem találok hazajönni, vagy a rendőrségen keressen, vagy a kórházban.« Hogy a mai nemzedéknek nem a kockázatos vállalkozás, hanem az önfeledt ünnep napja május 1 — az Rezső bácsiból új gondolathullámot vált ki. — Egy kicsit túl sokan vannak, akik csak majálisnak tartják az egész napot. Valami olyan ünnepségnek, ahol csak muzsika van meg nevetés. Nekünk, öregeknek, persze, több és arra kellene nevelni a fiatalokat, hogy több legyen nekik is ... " Arra gondol: a munka ünnepén, meg már előtte is, még több becsületet kellene adni a munkának. Amely nem mindig könnyű és nem is mindig egyszerű, amelynek vannak buktatói, gondjai is. De micsoda öröm, amikor egy egész gyár színe előtt átadják az embernek a Munka Érdemrendet, megcsillan a szép kitüntetés ezüstje, ezüstösen, akár az egykori «Lánggyári» inas ma már megőszült haja, s az embert azzal köszöntik, remélik, eljön a gyár százéves jubileumára is__ Már hogyne jönne! Mi az a három év, ami addig van? Vasas-szívvel? S ahogy ilyenkor érzi, májusi szívvel! Valaki, aki ma is dolgozik — egy darab élő munkástörténelem ... — Mit adna át a fiúknak és unokáknak, ha azt kérnék, mondja el a régi májusok, a régi évtizedek fő tanulságát? — A múltra vonatkozóan az volt a fő tanulság: nem kell félni a kardlaptól. A jelenre meg a jövőre? Lelkiismeretesen kell dolgozni. Ennyit mond. De hát mondhat-e többet? Baktai Ferenc . 1965. május 1 Az élet szépsége A gondokat is közösnek vállalják. Panaszkodnak, hogy rendkívül szűken vannak, de tudják, hogy egyelőre nincs pénz a bővítésre. Azt azonban egyik sem felejti elmondani, hogy régen a munkásöltöző egyetlen helyiséget jelentett a mosdóvályúval, ahol a patkányok szaladgáltak. — Most sem állíthatjuk, hogy valami különleges, modern az öltözőnk. De hát itt olyat nem is tudunk létesíteni, amilyen más gyárakban ma már megtalálható. Ha nem a tisztaság, a rend és a gondoskodás, az nálunk is megvan. — Nézzék csak meg a fiatalokat — csap át másik témába a 72 éves Fogarasi bácsi. — Olyan országban élünk, ahol mindenki tisztességgel dolgozhat, élhet. Ebben látom én nagyon szépnek a fiatalok helyzetét. Most már az egész országról szó van. Az Ilka utcai Papírgyárból meszszire látnak. Pontosan tudják, hogy milyen fejlődésen ment keresztül Zugló — társadalmi munkában ők is részt vettek a parkosításban, a kerület szépítésében. És ellátnak az ország más részeibe is. Számon tartják az épülő városokat, gyárakat, figyelik a parasztság életét. Látják a hibákat is. Meg is említik jó szándékkal, ahogy az ember a sajátján akar javítani. NÉPSZAVA 3 Négy fiatal a menetből Négyen az Alumíniumárugyárból. Valamennyien fiatalok. A legidősebb huszonhat, a legfiatalabb tizenkilenc éves. Van közöttük gépmunkás, szerszámkészítő, technikus, műszerész és mérnök. Mint minden évben, ma reggel ők is együtt vonulnak a gyáriakkal, az ünneplő budapesti százezrekkel a Hősök terén. Négy fiatal a tömegben, ünneplőbe öltözve, apró májusfával, vagy egy szál virággal. Részei a délig hullámzó vidám sokaságnak. Néhány nappal ezelőtt mind a négyüknek ugyanazt a három kérdést tettem fel: 1. Mit tudnak a régi, harcos május elsejék immáron történelemmé lett eseményeiről, azokról a küzdelmekről, amelyeket ezen a munkásünnepen vívtak — a legnehezebb időkben is — jogaikért a dolgozó milliók? 2. Személy szerint miért vonulnak fel együtt a többiekkel? 3. Ha valaki megállítaná egy percre őket e májusi hullámzásban, hogyan vallanának életükről, terveikről? 11 gépmunkás B. Irén húszéves. Határozott. — Tanultam arról, hogy milyen küzdelmes volt néha ez az ünnep. — Mondana egy példát? — A háború alatt, a háború ellen. A felszabadulás évében született, s azokról a küzdelmekről, amelyeket könyvből ismert meg, az édesapja sem mesélhetett. Valahol a keleti fronton feküdt egy lövészárokban. Amikor hazatért, az ő karjáról látta — csak kíváncsi gyermekszemekkel — a szabadság első májusainak hullámzó zászlóerdejét. — Azért megyek el most is, mert az a hatalmas embertömeg valahogy annyira együtt van, együtt lélegzik. Rég nem látott ismerősök köszönnek át egymásnak, idegenek sodródnak úgy egymás mellé, mintha mindig ismerték volna egymást. — És ez jó? — Nagyon jó. A harmadik kérdés előtt kicsit eltűnődik. — Gépmunkás vagyok és ha sokan nem hiszik el, akkor is elégedett. Magam választottam így az utat. Lehet, eleivel volt bennem tüskéje a keserűségnek, de most már semmi nincs belőle. Tanár akartam lenni az érettségi után. Helyhiány miatt nem vettek fel. Mehettem volna irodába, de én gépre kértem magam. Ha már így hozta a helyzet, keresni akartam. És még valami: imádom a mozgást, az embereket. A műhely él körülöttem. Egy irodában porosnak éreztem volna magam. Az olaj az más. Annak életszaga van. — És a terveivel? — Most technikumba járok. Innen biztattak. Nagyon jól megy. Másra igaz, nincs is időm. Nem is tudom mikor táncoltam utoljára. De azt hiszem, mérnök leszek. fi szerszámkészítő J. László tizenkilenc éves, még elmosódó gyerekvonásokkal. Rézszínű frizurát visel — lehet, hogy természetes? — amely elől a szeméig, hátul a gallérjáig húzódik. A régi május elsejéről apjától hallott néha. Néhány általánosságon kívül nem maradt meg más benne a régi május elsejék eseményeiből. De vajon jól mondtuk-e, s eleget mondtunk-e el neki, és vele egykorú társainak? A második kérdésre a keveset beszélők gyakorlatlanságával válaszol: — A kivonuláson mindenki jókedvű... A jókedv — mint a zászlók, a virágerdő, az apák nyakában lovagló gyerekek, az elpukkanó luftballonok, a régi munkatársaknak, az ország vezetőinek tovalengő üdvözletek — hozzátartozik ehhez a májusi munkásünnephez. Csöppet se furcsa, ha tizenkilenc vidám esztendejével valaki erre a jókedvre készül. — És ha megállítanák? — Mindenki azt mondta, hogy elit szakma a szerszámkészítés. Gondoltam, megpróbálom. Ha nem tetszik, biztos itthagytam volna. De hamar beleástam magam. Tudja, ahol én vagyok, csupa régi munkás dolgozik. Vártam, hogy majd küldözgetnek ezért, azért. Nem küldtek sehová. Legfeljebb megkértek, hogy hozzak el valamit. És az egészen más. Ha meg bármit kérdeztem, mindig volt, aki válaszoljon. Mondják, hogy nem jó, ha valaki ott marad dolgozni, ahol felszabadult. Kihasználják, gyereknek nézik. Én ebből semmit nem érzek. Szeretek dolgozni. Különösen kényes munkán. Abba mindent beleadhat az ember. Kapok ilyen munkát is. Az is megtörtént, hogy tőlem kérdeztek. És ez jó. — És a későbbi évek? — Maradok. A szakmában és a gyárban is. Még akkor is, ha tanulni fogok. 11 technikus-műszerész R. Ferenc. Szülei munkások, nehéz évekkel a hátuk mögött. A régi májusokról sokat tud. Közgazdasági technikumot végzett. Tudja a történelmet. De szavaiból hiányzik az élménynek az a lágy melege, amely a rég volt dolgokat is közelünkbe képes hozni. Örömtelenül él, de ehhez semmi köze a külső világnak, vagy ha van is, önmaga gyártotta bonyolult áttételeken. — Megmondaná, miért megy együtt a többiekkel? — Ez a szokás. — Semmi másért? — Nem tudom. Ha az életéről kérdeznék, azt mondaná el, hogy nem közgazdasági technikumba akart menni, de ide vették fel. Amikor elvégezte, újabb két évet szánt tanulásra. Műszerész lett, de egy percig sem dolgozott a szakmájában. Pénzt akart keresni, segédmunkásnak állt. Letöltötte a két év katonaidőt, akkor jött a gyárba. Szerszámkészítőre éppen nem volt szükség, de közgazdászra igen. Jobban is fizetett az irodai munka. Most visszasírja másik mesterségét, de belevágni nem mer, fél, hogy keveset keresne. Van két szakmája. Anyagi gondjai most sincsenek. Több fizetést kapott már indulásnál, mint az osztályon évek óta dolgozó lányok. Többet akar keresni, de ezért áldozatot hozni nem akar. fi mérnök S. István életszeretetében, vitalitásában, okos töprengésében feloldódik a kétszakmájú technikus minden áron a külső világban hibát kereső sötétebb tónusú képe. Arra kér, hogy az első kérdéstől tekintsek el. »Szakbarbár vagyok« — mondja. Történelemmel soha nem foglalkozott, de szívesen emlékszik vissza az 1957-es május elsejére. — Tizenhat éves voltam, a KISZ menetoszlopában vonultam, s éreztem, hogy kiállás az a néhány száz méter, amit a Kommunista Ifjúsági Szövetség zászlója mögött megteszünk. — És a mostani? Nevet, széttárva a kezét. — Még mindig ezt a hangulatot érzem. A vallomás nehezen indul. — Az adott körülmények között elégedett vagyok. Technikusként kezdte az üzemben. Két évet úgy járt egyetemre, hogy a család vállalta újra az eltartását. Harmadéven társadalmi ösztöndíjat kapott a gyártól. Technológus, egy hónapja emelték a fizetését, önálló munkaköre van. Ami az adott körülményeket illeti, szűkszavúan csak enynyit mond: — Annyi mindent kellene, okosabban, megfontoltabban, tervszerűbben csinálni. Erre készül, hogy saját munkájában ezt a rendet megteremtse. A kérdések végére érve összevetést kéne a válaszok között tenni. Engedjék meg, hogy elhagyjam ezt. Helyette lássuk együtt — olyan egyszerűen, amilyen egyszerűen benne van a mai fiatalok sorsában, gondolataiban — hetvenöt év munkás-májusainak gazdag gyümölcsét Diósdi László