Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
Vladimir Babnici Az utolsó szerelem Ugyanabban a kávéházban találkoztak, ahol tizenöt esztendőnek előtte az érettségijüket ünnepelték. Még az asztalok is római kettes alakban voltak széjjelrakva a kis étteremben, mint annak idején, a háború előtt. Minden pontosan úgy maradt, csupán az arcok kifejezőbbek, méltóságteljesebbek. Rájuk vetette árnyékát a komolyság, s itt-ott megjelentek rajtuk az első ráncok is. És — természetesen — néhány szék üresen maradt. Az elsőről, az asztalfőn álló székről, hiányzik az osztály »Cicerója«; több mint egy esztendeje az egyik prágai kórházban fekszik, valami gyógyíthatatlan betegségben. Magda még a télen elment egy egészségügyi küldöttséggel, hosszabb időre Vietnamba, és Jarik sem jöhetett el, akinek vasárnap halt meg a gyereke. Vele szemben kellene ülnie Milánnak, az osztály legnagyobb tréfacsinálójának — csakhogy őkelme, holmi kis félkézkalmárkodás miatt, éppen Lopoldovban ül. Kati meg egyszerűen nem jött el, noha a vidékiek közül a legközelebb lakik. Az asztalfővel szemben két hely üres volt a tízéves találkozó alkalmával is. Az egyik szék előtt egy vázában vörös rózsacsokor virít, ott ült tizenöt esztendővel ezelőtt az érettségi banketten az apró Pongyó. A felkelés alatt aknára lépett. A Bukovec feletti hegyekben temették el. A másik szék elé ugyanolyan rózsacsokrot állítottak, mint Pongyóé, valaki azonban odatett még mellé a fehér abroszra egy kis csokor nefelejcset. Az aprócska, világoskék virágok hervadnak a sűrű cigarettafüsttől, beleremegnek, mikor a nekividámodott jubilánsok a régi diáknótákat éneklik s a kezük fejével verik az asztalon az ütemet; a kék szalag, amellyel a nefelejcsszálakat egybekötötték, lassan megoldódik s a virágok egyre szabadabbá válnak, mintha fellélegeznének és erőt gyűjtenének, egyik-másik szál teljesen kiszabadul a csokorból s a váza felé hajlik. Azonban senki sem törődik velük. A társaság az iskolai élet vidám eseteit emlegeti. Az apák és anyák a régmúlt évek nyughatatlan gyerekeivé válnak, túlkiabálják egymást, mintha azt akarnák bizonyítani, hogy melyiküknek jobb az emlékezete. — Hát arra még emlékeztek, hogy ki akasztotta ki az ablaktáblákat és dugta el a padláson? — Jarik! Jarik! Már hogyne emlékeznénk! — Azt hitte, hogy ablakok híján meghoszszabbítják a szénszünetet? — És sosem tudták meg, ki volt a tettes, mert az egész osztály magára vállalta! — És az egész osztály szenvedte el a büntetést! — Csak Julcsa volt ellene. — Attól tartott, hogy baj lesz belőle. — De amikor megfenyegettük, hogy ellátjuk a baját, nyomban elcsendesedett. — Hogy félt Julcsa, mikor nekiestünk! Emlékeztek meg? — Úgy üvöltött, mint akit nyúznak. — Dodót meg is karmolta, bizonyára még ma is viseli a körme nyomát. Szegény Julcsa. — Bizony, bizony, derék lány volt, csak mindentől félt. — Julcsa egyáltalán nem félt. Ki szólalt fel? Kié ez az éktelen hang? Természetesen Ludo! Gondolhattuk volna. Ludónak az iskolában is minden ellen kifogása volt, semmit se talált jónak. Mindenkibe belekötött. Egyszer még Ciceróba is. Pedig nem volt igaza. Ahogy most sincs. Elvégre az egész osztály tudja, mennyire félt fulcsa. Például a hatodikban, amikor a matematika tanárral akarták a bolondját járatni. A lányok összebeszéltek, hogy mindegyikük szerelmes levelet küld neki, egy csomó ostobaságot. Noha a leveleket névtelenül küldték el, hogy a címzett meg ne tudja, kitől származnak, egyedül Julcsa nem írt levelet. Minden mulatságot elrontott, mert félt, mindig, mindentől félt. Jaj, hogy tudott Julcsa félni. A legjobban attól félt, ha felüvöltöttek a szirénák. Ez a hang szavát és lélegzetét szegte, reszketés fogta el, támogatnunk kellett, másképp még az óvóhelyre sem jutott volna el. Ludo, Ludo, nem javultál meg, egy cseppet sem változtál. Örök rebellis, az voltál és az maradsz. A halottakról csak jót — ez az egyetlen szerencséd. Különben ellátnánk a bajodat, nem vinnéd el szárazon. S mivel jót nem mondhatunk Julcsáról, rosszat ne mondjunk róla. Hagyjuk békében, beszéljünk inkább másról. — Gyerekek, ne veszekedjünk. Nagyszerű hangulatom van ma, ne rontsátok el! Ma az egész világot meg szeretném ölelni és csókolni. — Az egész világot? — Az egészet! Lelkemre mondom. — Igen ám! Egy világ van és mégis kettő — hát melyiket a kettő közül? — Gyerekek, ne bomoljatok, hagyjátok a fenébe a politikát! Hallgathatom eleget a hivatalban. Még otthon is! Az uram — bárcsak ismernétek, nagyszerű ember. Csak ne morogna mindig. »Nem tudom megérteni, miért nem olvasol újságot! Nem kíséred figyelemmel, mi történik a világban ...« Idejövök — és ti is a világgal kezditek ... — Van egy javaslatom! Igyunk egyet — a diákszerelmeinkre! — Nagyszerű javaslat! Hurrá! — Fenékig! Valamennyien fenékig ürítik poharukat, aztán leülnek. Bejönnek a pincérek, kávét és sós mandulát hoznak. Ludo az egész idő alatt mereven nézi Mártát. Márta .. . Egy padban ült Julcsával a legjobb barátnők voltak. Hoszszú ideig figyeli Mártát, gömbölyű vállát, majd jobbra és balra néz. Márta nagyon csinos, Hogy megszépült, gondolta, amint ott ül vele szemben és gyönyörködik benne. Meghízott s ez előnyére vált. Valamikor olyan vékony, hosszúra nyúlt kislány volt, de szép kislány. Nem olvas újságot és azt mondja nekik: gyerekek, és a hangja ugyanolyan, mint régen, semmit se változott. — Tudjátok mit, gyerekek? Igyunk a mai szerelmeinkre! — Hurrá! — Zsivó! — Hahó, Ludo pohara üres volt... — Akkor újra kell innunk. — Ludo feleségének az egészségére! Éljen Ludo felesége! — Ne bolondozz, hisz Ludo nőtlen. Agglegény, hahaha... — Akkor igyunk Ludo szerelmeire! Ludo minden szerelmére! — Fenékig! Kiürítették poharukat. Leültek, csak Ludo maradt állva, mintha valamit mondani készülne, de aztán csak erősebbet szív a cigarettáján és ő is letelepszik. — Van egy javaslatom! Mindenki mondja el az első szerelme történetét. — Rendben van, de a feltétel: mindenkinek igazat kell mondania. A színtiszta igazat. — Ki kezdje? — Hadd kezdje el, aki ma még nem beszélt — Hát ki nem beszélt ma? — Ludo! — Igaz, Ludo, Ludóé a szó. Ludo még mindig Mártát nézi, akinek az arca már egy kissé megszínesedett, tüzeli a bor, bizonyára nem szokta meg az ivást. De lehet, hogy nem is a borpírja ütött ki rajta, hisz’ az imént még teljesen normális volt az arcszíne, gondolja magában Ludo, s egy kortyra felhajtja a kávéját. Aztán megszólal. — Az első szerelmemről nem fogok beszélni. Arra ma már nem is emlékszem jól, a feltétel pedig az volt, hogy igazat kell mondani. Elmondom inkább az utolsó, szerelmem történetét. Beleegyeztek? Tehát: utolsó szerelmemmel először a moziban találkoztam. A bal oldalon ültem szélről, csak ingujjban, a kabátomat összehajtva, a térdemre fektettem. A mellettem levő szék a híradó és a szünet alatt is üres maradt. Az elkésett látogató csak azután érkezett meg, hogy eloltották a lámpákat. Egy darabig a filmet néztem — már nem emlékszem, hogy mit játszottak —, aztán a kabátomat lecsúsztattam a földre. S amint felemeltem, a kései látogatóval kicseréltem a csomagomat. Az enyémet egy női kéz vette át. Egy kissé megütköztem. Első ízben történt meg, hogy nővel kellett együttműködnöm. Azok a csomagok — az volt akkoriban úgyszólván az egész munkám. Csomagokat átvenni és átadni. Abban a csomagban, amelyet a kabátom alatt adtam át a moziban, a sejtekbeli elvtársak számára küldtek utasításokat és egyéb anyagot. Abban meg, amelyet átvettem, az alulról jövő jelentések, a sejtek hírei voltak — és két mozijegy a legközelebbi napok valamelyikére — az egyik a jobb, a másik a bal oldalra. Így kellett találkoznunk — rendes körülmények között a bal sorban. Abban az esetben, ha valaki kettőnk közül joggal gyanakodott, hogy követték, az volt a kötelessége, hogy a bal sorra szóló jegyet megsemmisítse és a jobb sorba üljön. Maradt azonban még egy lehetőség, hogy a partner nem használja fel az egyik jegyet sem és helye mind a jobb, mind a bal sorban üresen marad. Ez azt jelentette, hogy a két jegy tulajdonosa nem jöhetett el és soha többé nem is jöhet el. Ez volt az utolsó és egyúttal legrettenetesebb lehetőség is. Más lehetőséget konspiratív elveink nem engedélyeztek. Az első héten kétszer találkoztunk, a másodikon csak egyszer, s a harmadikon, mikor betetőződtek a felkelés előkészületei, majd minden nap. A forró augusztusi estéken a mozik félig üresek voltak. Ezenkívül az emberek a riadóktól is tartottak s így partneremnek bizonyára nem került sok gondjába a jegyek beszerzése. Nem tudom, mi volt az oka, de azt kívántam, hogy a csomagban a következő napra szóló jegyek legyenek, noha azokban a hetekben csupa édeskés limonádét adtak minden moziban, amelyeket kínszenvedés volt kétszer végignézni. Úgy éreztem, hogy valami történik velem. Mi ennek az oka? Hiába igyekeztem elhitetni magammal, hiába akartam meggyőzni magamat, hogy az okot másutt kell keresnem, az ok mégis ő volt — a partnernőm. Már a második találkozás után azon kaptam rajta magamat, hogy gyakran, sőt feltűnően gyakran figyelem a szomszédnőm profilját, majd hogy a további találkozások során, miközben kicseréltük csomagjainkat, a kelleténél tovább tartom kezét a kezemben. Szeptember első hetében egy szél nefelejcset tettem a csomagba. Csak egyetlen árva szál virágot — hisz’ a csomagok is kicsinyek voltak —, csak cigarettaskatulyákat cserélgettünk. Ő Memfisz, én egy Egyiptomi cigarettaskatulyát. Ettől fogva rendszeresen megkapta tőlem az egy szál virágot. Egyszer aztán nem tudtam megállni s az előadás végén odasúgtam neki: Gyere ki ... a partra ... Eljött, kezet nyújtott, hosszasan nézett a szemembe, és én abban a percben mindazt elfeledtem, amit mondani akartam neki. Pedig mennyi minden nyomta a szívemet! Megyünk? — ez volt minden, ami kitelt tőlem. Bólintott. Elindultunk, néztük a vizet és hallgattunk, hogyan susog a szél a folyamparti gesztenyék lombjában. A folyó a kanyarban mintha lángolt volna. A lenyugvó nap visszaverődő narancsszín fénye vonzotta tekintetünket, s arra kényszerített, hogy meglassítsuk lépteinket. Ám ezért lassan elértünk a fasor végére. A közelben senki sem járt, csak mi ketten álltunk a vadgesztenyefa alatt, és ott, a fasor végén nem tudtam megállni, átöleltem és szájon csókoltam. Nem védekezett. S hogy visszatértünk az emberek közé, ismét meglassítottuk lépteinket, magunk mögé tekintettünk a vízre, de a napfény már nem lángolt rajta, s nem láttuk már a folyókanyart, sem a vadgesztenyefát, mintha mind elsüllyedt volna. Csak a csillagok világítottak és remegtek a szélben. — Eljöhetsz... holnap? — suttogtam. — Nem, Ludo ... nem szabad ... hisz tudod ... Legalább még egyszer ... Mélységesen mély, kék szemébe tekintettem — és csillagokat láttam benne. Könnyek közt reszkettek. Még két hétig majd mindennap beletettem a cigarettaskatulyába az egy szál aprócska nefelejcset. Aztán egyszer ... Vasárnap volt. Az Adlonban Ilse Wernert adták. A mozi zsúfolásig megtelt, csak a tizennegyedik sorban, az én székem mellett üres egy hely. Jobbra nézek — a tizennegyedik sor kettes és hármas ülőhelye — mindkettő üres. S már a film felében járunk. Nagyon nehéz körülmények között dolgozott. Sokkal nehezebbek között, mint én. Az én feladatom csupán az volt, hogy azt az anyagot, és azokat a jelentéseket, amelyeket ő öszszegyűjtött, átadjam a párt illegális központi bizottsága tagjának. Rajta kívül még rendszertelen időközökben két elvtárssal szoktam találkozni. Az egyikkel a lakásán, a másikkal egy kávéházban, tehát mindig a városban, ő azonban naponta sorra látogatta az illegális sejtek tagjait egy nagy rajonban. Lépteiről tucatnyi ember tudott, tapasztaltak és kevésbé tapasztaltak, ügyesek és ügyetlenek. Én hónapszámra nem hagytam el a várost, ő pedig — egy könyvkereskedés ügynöke — többnyire odakintdolgozott a rajonban, ellenségek és provokatőrök között, iskolákban, háztartásokban, gyárakban, üzemekben, könyvtárakban, hivatalokban járt. Nem tudom, mindmáig nem tudom, hogyan történhetett meg, hogy nem ventém észre, amikor bejött. Csak egyszer, mikor jobb oldalra, a tizennegyedik sorra esett a tekintetem — pedig úgyszólván egy pillanatra sem vesztettem szemem elől! — már ott ült a kettes számú széken... Ott ült egyenesen, már-már szinte mereven, sosem szokott így ülni. Elfogott a kísértés. Az előadás végéig már csak huszonöt perc van hátra, ámbár lehet, hogy csak húsz. Elvégre, milyen egyszerű lenne felállni s megtenni a három sornyi utat, mellé ülni az üres székre. Minden joggal megtehetném, hisz a kezemben a jegy, amely arra a helyre szól. Micsoda lány volt! Mennyi kockázatot vállalt élete minden túlfűtött percében! Micsoda lány... És milyen emlékezőtehetségének kellett lennie! Hány nevet, időpontot, jelszót, üzenetet kellett az emlékezetében tartania! És soha semmit nem zavart össze, semmiről sem feledkezett meg. Most pedig mindennek vége. Vége? Nem, nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolnom. Lehet, hogy semmi sem történt. Természetes, nem történt semmi! Véletlen. A körülmények véletlen összetalálkozása. Úgy vélte, hogy valaki nyomon követi, megijedt, s a biztonság kedvéért inkább a jobb oldalra ült. Igen, bizonyára úgy lesz. Úgy hát. Úgy... ám akkor miért jött olyan későn az előadásra? És miért ül oly mereven, oly természetellenes egyenesen, előrehajtott fejjel, feltűnően előrecsuklott fejjel?... Hisz sosem ült így! Fény. Az emberek felállnak. Fütyörésznek. Istenem, csak el ne veszítsem a szemem elől! Most ott, a padsorok közötti ösvényen, már az oszlop mögött, most kellene kimennie. Elvillant a szemem előtt, s már nem látom. De mit tart a kezében? Előretolakszom, megfeledkezem már az óvatosságról is. Bizonyára felfigyelnek rám. Mindegy ... Mindenáron tudnom kell, mi történt vele. Félek, hogy soha többé nem látom meg, hogy eltűnik a forgatagban. Előrerontok a tömeg között a kijárathoz. A kijárat körül valahogy sokan állnak. A tömeg csak lassan halad előre az elszűkült úton. Végre kijutok a levegőre. Odakünn hűvös van, egy kissé már besötétedett. Lassan magamhoz térek, cigarettára gyújtok, s tenyeremmel óvom a gyufa lángját, hogy el ne vakítsa a látásomat. Ott van, ott! Ott áll, éppen a gyalogjáró szélén, egyedül, egyesegyedül, gyanúsan egyedül. Nincs körülötte senki, csak szemben vele, a kirakat előtt sétálgat két férfi és tőlem vagy tíz méternyire két másik vitatkozik szenvedélyesen valamiről. A magasabb hevesen gesztikulál a bel kezével, jobbra kabátja zsebében, különben sehol senki, csak a mozilátogatók újabb és újabb rajai özönlenek ki a kapun és ezt fütyörészik: Es geht alles vorüber,, es geht alles vorber... Ott áll a gyalogjáró szélén s a kezében — kezében egy csokor nefelejcs! Óriási, óriási csokor nefelejcs, benne ezernyi apró kis virág ... búcsúzóra. A gyufa lángja kihunyt. Lépek egyet, kettőt, hármat, kifújom a cigaretta füstjét, felnézek. Tekintetünk találkozott. Csak egy pillanatra — oly rövid pillanatra, mint a száraz villám az égbolton, és hosszú időre, amilyen végtelen hosszú az emberélet. Látom a szemét, mindmáig nagy, mélységesen mély, kék szemét, a napest homályában még mélyebb, mint máskor, hull belőle a harmat orcája kék árnyékára s az apró virágokra. Ám a szeme ezen a csillogó, szivárványszin fátyolon át is mosolyog és azt mondja: »Eljöttem, drágám, eljöttem megmondani neked, hogy ne félj. Sem neked, sem társaink közül senkinek nem kell félnie. Elfogtak, ezért játszottam el előttük ezt a komédiát, a komédiát a nefelejccsel, amelyet úgy szeretsz és amelyet úgy szeretünk mindketten. Eljöttem, eljöttem, hogy lássalak és hogy tudjátok, hogy Julcsa — Julcsa soha el nem árulja társait...« Ez minden, barátaim, minden, amit el akartam nektek mondani. (Kürthy Sándor rajza) 8 Székely Dezső: A salakdombokon. Itt kószálok a salakdombokon, konokul, mintha valamit keresnék. Sötét a föld, csak zúgó homlokom hulló gyöngyei köszöntik az estét. Nem jár itt senki — csupán ez a vers jön a ködben és borul rá szívemre, járok, mert tudom, ahogy percre perc követi egymást, jöttök velem szembe. Ez a tócsába dermedt pillanat a maga múló, torz színeivel csupa valódi valótlanság. Ki tudja honnan, miből mit kever: hidak íve vonul el az úton, diadalmasan és fölényesen, Antalfy István, és elmondjátok mindazt, amiről meccsen vagy nők közt keveset beszélünk, arcunkat veri a szél két felől, hogy érezhessük: a szabadban élünk. Szabadban élünk, sokan s szabadon, s hogy elmondhassam újból, ti segittek. Ha a ceruzám hegyét faragom, én nem siráló csákányt élesítek. — ez az est csendje már. Hajlong a fűz, megyek én is és batyumat viszem. Buta kis álmok csalitjaiból érett valóság ösvényére léptem, nem szivárvány kevert színeiben, hanem csak feketében és fehérben. Szavam a porból szivetekhez írműtt és sorsotokhoz hűséggel kötődik, így várok rátok s (mert nem hoztam ernyőt) a tűz hullái, szálló korom-felhők lassan elfödik homlokom redőit. Feketében és fehérben NÉPSZAVA 1965. július 23 .