Népszava, 1967. július (95. évfolyam, 153–178. szám)
1967-07-07 / 158. szám
Befejezte munkáját a közlekedési szakszervezet XXVII. kongresszusa A Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetének XXVII. kongresszusa csütörtökön folytatta munkáját. A tanácskozásra megjelent Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Szaktanács főtitkára, Kisházi Ödön, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának helyettes elnöke, Somoskői Gábor, a Szaktanács titkára. Horn Dezső, a közleked vita során szóba került a közlekedésben dolgozó nők, családanyák helyzete, gondjai. Örömmel üdvözölték a kormány új családvédelmi rendelkezését, a gyermekgondozási segélyt, de szóvá tették, hogy a bérezésben még gyakran előfordul, hogy különbséget tesznek az egyazon munkakörben dolgozó férfi és nő díjazásában. Az új gazdasági mechanizmus várható hatásával kapcsolatban szóba kerültek a munkaidő-csökkentés lehetőségei, a megvalósítása érdekében hozandó intézkedések. Beszéltek a megkötendő vállalati kollektív szerződésekkel összefüggő szakszervezeti kérdésekről, valamint az ösztönzőbb bérezés kialakításának lehetőségeiről, feltételeiről. Szó esett még az utazószolgálat munkaidejének rendezéséről, túlóráinak csökkentéséről, az üzemi és közúti balesetek alakulásáról, a szakszervezetek nevelő tevékenységéről és több felszólaló a szakszervezet segítségét kérte a közlekedési dolgozók lakásgondjainak enyhítésére. dés- és postaügyi miniszter első helyettese, továbbá Kiss Dezső és Földvári László miniszterhelyettesek. A kongresszus táviratban köszöntötte a szovjet testvér-szakszervezeteket és üdvözölték, támogatásukról biztosították a harcoló hős vietnami népet, majd folytatódott a vita a beszámolók és a határozati javaslat f ****+ + szakszervezeti szervek várható munkakapcsolataiban a jövőben jobban el kell határolni a feladatokat és nagyobb körültekintéssel kell meghozni a döntéseket. Szólott a munkaidő-csökkentésről, megállapítva, hogy a legelső feladat az utazószolgálat munkaidejének csökkentése. Reálisnak ítélte, hogy az Autófenntartóipari Trösztnél, illetőleg a MÁVAXIT javító, a 17-es és 18-as Autóközlekedési Vállalatoknál a feltételek megteremtése után bevezessék a heti 44 órás munkaidőt. A forgalmi dolgozóknál első feladat a munkaidő fogalmának megfelelő kialakítása. Első lépésként 1967-ben a készenlétinek minősített kiállási időket munkaidőnek tekintik, az 50 százalékos díjazás változatlanul hagyása mellett. Ezentúl minden egyebet, tehát a kötelező oktatást, az előkészítést, a kocsileadást a jövőben be fogják számítani a munkaidőbe. 1970-ig a forgalmi dolgozóknál a havi munkaidő 15—20 órával való csökkentését tűzték ki célul. A vitában felszólaltak még: Séllei Ferencné Fővárosi Villamos Vasút, Baksa László Miskolc, Pintér Jenő Budapest, Szűcs Ferenc Fővárosi Autóbuszüzem, Balázs Imre MAHART és Kovács Lajos, a Fővárosi Villamos Vasút küldötte. A választás i vitában elhangzottakra Földvári Aladár válaszolt, majd a kongreszszus megválasztotta a 75 tagú központi vezetőséget és 9 tagú számvizsgáló bizottságot. A szakszervezet elnökévé Földvári Aladárt, alelnökévé Maróti Károlyt, főtitkárává Tóth Istvánt, titkárrá Kaszás Bélát választották. A számvizsgáló bizottság elnöke Sziklási Dezső lett. A csütörtöki vita Kiss Dezső felszólalása Kiss Dezső, a közlekedés- és postaügyi miniszter helyettese a közeljövő megnövekedett feladatai közül a gazdaságirányítási rendszer közlekedési vonatkozásairól és az új közlekedéspolitikai elképzelésekről beszélt. Felhívta a figyelmet, hogy a gazdasági vezetés és a Egyik zuglói olvasónk, dr. Szarka Sándor népfront-aktivista a lakásszerzés egyik sajátos jelenségéről számolt be levelében. Azokról írt, akik magányos öregekkel eltartási szerződést kötnek, de kötelezettségeiket csak bizonyos ideig tartják be. Amikor pedig a bíróság felbontja szerződésüket — annak határozata ellenére sem hagyják el a lakást. A bírói döntés tehát végrehajthatatlan, mert mint a volt eltartók mondják: nincs hová menniük. Ugyanakkor a tanácstól, e helyzetükből is adódó nyomással igyekeznek új lakást kicsikarni. Jogcím nélkül — a „szorítóban" Bár statisztika nincs erről — tény, hogy Budapesten számos ilyen eset akad. A bíróságok, illetve a tanácsok pedig, ezekben éppoly tehetetlenek, mint amikor elvált házastársak valamelyikét a hajdani közös otthon elhagyására kötelezik —, de továbbra is ott maradnak, másik lakást követelve. Persze, a szerződést bontó öregek helyzete sokkal súlyosabb, mint az elváltaké, mert régi eltartójuk már nem törődik velük — új eltartójuk pedig éppen miattuk nem akad ... Másként ugyan, de kétszeresen ilyenszokítóba került a 84 éves özv. Kustyán Lajosné, a VIII., Rozgonyi utca 2 alatti szoba-konyhás, félkomfortos lakásában. A két bottal járó néni még 1963 júniusában eltartási szerződést kötött Horváth Ferencnével. Kapcsolatuk azonban elromlott, végül Kustyán néni a bírósághoz fordult, ahol múlt év január közepén felbontották szerződésüket — Horváthné hibájából. A volt eltartót a lakás záros határidejű elhagyására és — annak teljesítéséig — Rustyán néninek fizetendő 300 forint havi életjáradékra is kötelezték. Ez, persze, nem elégíthette ki a havi 440 forintos nyugdíjú néni szükségleteit. Ezért idén január elején 3,5x4 méteres lakószobájába új eltartót , egy kétgyermekes házaspárt vett magához. Nyilvánvaló, hogy az új eltartó, Nagy Béla raktári munkás és felesége, nagyfokú felelőtlenséggel járt el, amikor olyan lakásba költözött, ahonnét még a régi eltartó sem ment el. S tették mindezt azzal a reménnyel, hogy így hamarabb kitúrhatják a már jogcím nélkül ott lakó régi eltartót. A körülményekre való tekintettel azonban a tanács nem érvényesítette Nagy Béla eltartási szerződését. És így most már ő is jogcím nélkül lakik Kustyán néninél — negyedmagával. Természetes ezek után, hogy e zsúfolt kis Rozgonyi utcai lakásban naponta robbanásig feszülő helyzet alakul ki, veszekedésekkel, s botrányokkal. Két eltartó között a kórházban... Amikor felkerestem őket, csak Nagy Béláékat találtam az öt fekhellyel telerakott, szegényes lakásban. Az öreg néni éppen kórházban feküdt gyomorvérzéssel. Az új eltartó egyébként mindjárt azzal kezdte: — Mi főleg a néni iránti sajnálatból költöztünk hozzá, hogy legyen végre, aki gondozza... — Én még a munkából is kimaradtam, hogy ápolhassam a nénit — tette hozzá a felesége. És miközben minden elképzelhető rosszat elmondtak a volt eltartóról, teljesen illetéktelenül és alaptalanul még erkölcscsőszként is bírálgatták nevetséges dolgok miatt. A beszélgetés közben viszont az is kiderült, hogy Nagy Béláné szülei e házban lakó segédházfelügyelők és így talán szintén volt némi szerepük abban, hogy lányuk, vejük ilyen meggondolatlanul beköltözött e lakásba. Megerősítette ezt Horváth Ferencné, a volt eltartó, aki gyógytornász egyik kórházunkban, s akivel a lakásán kívül beszélgettünk. Ennek az asszonynak egyébként az arcáról is lerítt a helyzete miatti megviselt idegállapota. — Annak idején még a férjemmel együtt kötöttem az eltartási szerződést — mondotta. — Később azonban a férjem, sajnos, inni kezdett, s emiatt elváltunk. Rustyán néni ekkor mások hajtogatására azzal állt elő, hogy őszerinte a férjem nélkül nem tudom teljesíteni kötelezettségeimet, ezért fel akarja bontani velem a szerződést. Pedig én még másodállást is vállaltam, csakhogy eltarthassam a nénit. Igaz, hétköznap csak üzemi koszttal tudtam ellátni, amit én is fogyasztottam, mert hát nem volt időm az ő részére külön főzni. Így jutottunk el a szerződésfelbontáshoz, s ehhez a pokoli helyzethez ... — S ezek után vajon elkövetett-e mindent, hogy innét minél hamarabb elkerüljön? — Jártam a tanács nyakára, hogy segítsenek, albérletet is kerestem, de hol fogadnak be egy aszszonyt gyerekkel? Mint látható, mindnyájan szerencsétlen emberek. Kustyán néni például már kijöhetne a kórházból, de bizonytalan helyzete miatt egyelőre nem tud, mert most már az új eltartó is úgy nyilatkozik: miután a tanács nem érvényesítette szerződését, így ő sem gondoskodhat a néniről. Ugyanakkor a lakásból ők sem akarnak kimenni, pedig a segédházfelügyelő szülőknek kétszobás lakásuk van, s a két kisebb gyermekük mellett még albérlőt is tartanak. Nyilvánvaló, hogy egyelőre Nagy Béláéknak is jobb lett volna a szülőknél lakni, mint ezt a maguk által is teremtett kálváriát járni. Horváthné pedig sírva fogad a sorsa miatt, hogy elsőosztályos kislánya már ideggyógyászati kezelésre szorul... Lakásszankció és garancia Szigorúan jogi szempontból itt senkinek sincs igaza. Emberileg viszont mindnyájan megértésre szorulnak — annak megkövetelésével, hogy nehéz helyzetükben is fékezzék indulataikat. A jogi és emberi szempontok közös mérlegelésével azonban egyrészt a régi és új eltartót is meg kellene bírságolni, másrészt Horváthnét és kislányát valamilyen szükséglakásba, vagy albérletbe kellene juttatni, hogy Nagy Béláék eltartási szerződését mégis érvényesíteni lehessen és annak betartására is kényszerüljenek. Ezt kívánja egyébként jómaguk és Kustyán néni érdeke is. Az ügy tanulságaként megpendítenénk, hogy az eltartási és életjáradéki szerződésekről szóló új törvényerejű rendelet végrehajtási utasítását talán ki lehetne egészíteni olyan előírással, amit dr. Szarka Sándor olvasónk javasol: minden új, de a régi eltartási szerződésekben is rögzíteni kellene, hogy amennyiben a bíróság felbontja a megállapodást, akkor a volt eltartó — kivételes esetektől eltekintve — nem igényelhet tanácsi lakást, mert arra érdemesebb és régibb igénylőiket kell kielégíteni. Múlt év decemberében hírt adtunk a végrehajtás nélküli lakásítéletek rendezésére készülő jogszabály előmunkálatairól. A rendelet megjelenésére mielőbb szükség lenne. Ez ugyanis lehetővé tenné, hogy az állami házkezelő- cégek a lakásban jogcím nélkül visszamaradt személyekre olyan magas havi lakáshasználati díjat állapítsanak meg, hogy kifizetődőbbé váljék nekik gyorsan valamilyen ágy-, vagy albérletet szerezni, vagy rokonukhoz, esetleg új élettársukhoz költözni. És e magas lakáshasználati díjat, mint várható szankciót — az eltartók biztonságának garantálásával együtt — az eltartási szerződésekben is rögzíteni kellene, hogy ezzel is kötelezettségeik betartására szorítsák az eltartást vállalókat. Szenes Imre Szerződésbontás:lakásszerzés? A napokban a Nehézipari Minisztérium tervfőosztályvezetője a dolgozók egészsége, testi épsége sérelméből eredő károk megtérítéséről szóló rendelet végrehajtásáról számolt be a bányászszakszervezet elnökségének. Az összegyűjtött és írásba foglalt tapasztalatokból az derül ki, hogy a szénbányászatban hat esztendő alatt 21 475 kárigényt jelentettek be, s abból ténylegesen csak egyharmadot kártérítettek. A kártérítési igények elbírálásánál a legkülönbözőbb gyakorlatok alakultak ki. A legtöbb helyen csak akkor fizettek kártérítést, ha a balesetvizsgálat során műszaki hiányosságot vagy mulasztást állapítottak meg, jóllehet a rendelet szerint a dolgozó akkor is jogosult kártérítésre, ha mulasztás nem állapítható meg. Sok munkaügyi vita, bírósági eljárás kerekedett a szilikózisból eredő kártérítés jogosságának elbírálása miatt. A Mecseki Szénbányászati Tröszt kalkulációja szerint a kártérítési költségek elérték a 40 millió forintot, s ennyit saját hatáskörben nem mertek kifizetni. A rendelkezés kártérítési ügyekben a vállalat vezetőjére bízta a rendezést. A gazdasági vezetők jó része azonban tartózkodik az állásfoglalástól. Ezért az eddig megállapított magasabb összegű kártérítéseket csak bírósági döntés alapján folyósítják azok számára, akiknek van idejük és türelmük járni a bíróságokat. Hogyan lehetne egyszerűsíteni a kárigények elbírálását? — vetődik fel a kérdés. A megoldásra a bányatrösztök olyan javaslatot terjesztettek elő, hogy üzemi baleset következtében megbetegedett dolgozók táppénzes idejükre is a balesetet megelőző, teljes keresetüket kapják táppénz címén. Ezt a javaslatot érdemes fontolóra venni. Esetleg azzal a kiegészítéssel, hogy ennek fejében a vállalatok fizessenek nagyobb összegű társadalombiztosítási járulékot. Zsidai Pál Miért csak egyharmad Így élnek a szövőhot• Fokozott gondoskodást érdemelnek AZ ELMÚLT HÉTEN, riportsorozatunkban az ország különböző szövőgyáraiból munkásnők életét mutattuk be, írtunk sima és jacquard-szövőnőkről, jártunk vidéken és a főváros szövődéiben, hogy néhány üzem, s néhány ember példáján megvilágítsuk, hogyan él 13 000 szövőnő az országban. A textilipar és ezen belül a szövés, a könnyűiparhoz tartozik. Sokan a munkát is könnyűnek tartják, legfőképpen azért, mert a szövők többsége nő. Pedig nem könnyű munka ez. Rendkívül nagy intenzitást, figyelmet követel. A munkakörülmények sem kellemesek, hiszen por- és zajártalmaknak vannak kitéve, három műszakban dolgoznak. Sok ezer kilométert legyalogol egy szövőnő, míg nyugdíjba megy. Talán az is hozzájárul, hogy könnyű munkának tartják a szövést, hogy a tőkések nem tekintették szakmának és alacsonyan fizették, mint általában a női munkát. Ennek maradványaitól, valljuk meg őszintén, máig sem szabadultunk meg teljesen. Hosszú-hosszú évek kellenek ahhoz, hogy annyi mellőzöttséget és lebecsülést pótolni tudjunk. A nők egyenjogúsítása, az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapjaiban segített kimozdulnunk a méltatlan helyzetből, de a köztudatban még most sem eléggé elismert, hogy a szövés komoly szakmai felkészültséget követel. Pedig ma már, igen helyesen, szakmunkásképző iskolákban egy évig tanulnak a leendő szövőnők. Sőt, mint ahogy azt a Pápai Textilgyárban elmondották, még később is üdvös, ha gyakorlott szövőnők mellett lesik el a szakma minden fortélyát. A szakszervezet épp a tapasztalatok alapján, a tanulási idő további felemelése mellett foglal állást. A műszaki fejlődés ugyanis alaposabb ismereteket kíván. A SZÖVÖNÖK SZÁMÁRA, mint a riportokban elmondták, a legnagyobb gondot a három műszak jelenti. Megnehezíti életüket, a gyerekek felnevelését, a család öszszetartását, ritkán jutnak el moziba, színházba. Az állandó váltóműszak a szervezetüket is jobban igénybe veszi, több pihenésre szorulnak. Sokan addig vállalják csak a három műszakot, amíg férjhez nem mennek és gyereket nem szülnek. Még akkor is otthagyják, ha a szakmát már kitanulták. Az utánpótlás is ezért nehezebb, mint más szakmákban, az iparitanuló-képzésben a lehetőségeknek csak 60—70 százalékát használják ki. A kormány, az ország gazdasági erejéhez képest, lépéseket tett a szövőnők, helyzetének javítására. A három műszakban dolgozók számára külön éjszakai pótlékot juttatnak. És bár a textiliparban a háromműszakosoknál átlagban heti 45,3 óra a munkaidő, még ezt is csökkenteni kívánják 1970-ig négy órával. Ez nem lesz könnyű feladat, mert a termelés nem csökkenhet, ez az országnak és ezen belül a szövőnőknek alapvető érdeke. A műszaki fejlesztés, a munkaszervezésben fellelhető hiányosságok megszüntetése, az anyagellátás folyamatossága vezethet el a négyórás munkaidőcsökkentésig. Ezt viszont az ipar vezetőinek és munkásainak együtt kell megoldaniuk. A szövőnők készülnek erre, s azt remélik, hogy a munkaidő-csökkentés a szombat délutáni műszakot törli majd el. Meglehetősen nagy a munkaerő-vándorlás a szövedékben. Országosan megközelíti a 30 százalékot. Ennek különböző okai vannak. Az egyik legfontosabb, hogy bár óriási lépésekkel haladtunk előre az iparágon belül a szociális ellátás fejlesztésében, mégis, öszszevetve, 70 százalékos a szociális létesítmények aránya az üzemekben. A puszta számok alapos elemzésre hívják fel a figyelmet, mert már bebizonyosodott, hogy azokon a helyeken, mint például a Kistextben, ahol maximálisan gondoskodnak a szövőnőkről, nincs munkaerő-gond, ottmaradnak, jól képzett törzsgárdává forrnak össze az asszonyok. Tóth Józsefné Kistext-gyári dolgozó hangoztatta is riportokban: ő éppen a gyári gondoskodásnak köszönheti, hogy mint egyedülálló asszony, gyerekeit szépen felnevelhette, maga pedig kiváló szövőnő lett. Csak egyet lehet érteni a szakszervezet törekvéseivel, hogy ezekben az üzemekben több óvoda, szakorvosi rendelő, fürdő létesüljön. Szociális és gazdasági érdek, hogy a munkahelyi körülmények is vonzzák a szövőnőket egyegy gyárhoz. A gondoskodáshoz tartozik természetesen, ha nem is szoktuk ezzel a meghatározással illetni, a bérezés is. A szövőnők országos kereseti átlaga 1550 forint. Ez valamivel meghaladja a textilipari átlagot, de úgy véljük, semmitképpen nem jelentheti azt, hogy minden múltbeli bérezési igazságtalanságot leküzdöttünk már, amely annak idején a szakma lebecsüléséből és a női munkaerő másodrendűvé minősítéséből fakadt. Sokat jelentett az eddigi éjszakai pótlék mellett az a speciális műszakpótlék, aminek bevezetését leginkább a textiliparban állandóan észlelhető munkaerőgond indokolta. A jövőben mód nyílik arra, hogy ezt a speciális műszakpótlékot a vállalat eredményességétől függően javíttsák. A törekvés az, hogy a háromműszakos dolgozókat még jobban megbecsüljék. VEHÉZ munkakörülménnyekről beszéltünk cikkünk elején. Szóltunk arról, hogy naponta kilométereket gyalogolnak a szövőnők és nagy a zaj- és porártalom. A műhelyekben észlelhető magas hőmérséklet, a levegő nagy páratartalma is erős próbára teszi a szervezetet. A legtöbb szövőnő a zajártalmakra és idegeinek kimerülésére panaszkodik. Igen soknak a lába lesz visszeres az állástól és a járkálástól. A legutóbbi szakszervezeti taggyűléseken számos felszólalás hangzott el, hogy sok szövőnő megrokkan, mire a nyugdíjkorhatárt eléri. A fokozott gondoskodásnak egyik módszere lehet, ha a Pápai Textilgyárban tapasztalt megoldást több gyárban a saját lehetőségeikhez képest alkalmazzák. Ebben az üzemben azok a szövőnők, akik 30 esztendőt töltöttek gép mellett, és elérték az 50 éves életkort Iff forírftbs személyi kört, 10 forintos órabérrel más, könnyebb beosztásba kerülnek. NM MAGYARORSZÁGI probléma az, hogy a szövödék dolgozói zajártalmakról panaszkodnak. Nálunk is, másutt is végeznek kutatásokat azok csökkentésére és mindazok a szakmai betegségek, amelyekről írtunk, a világ valamennyi szövödéjében észlelhetők. Nálunk, azonban a gondoskodásban kell az eddigieknél is nagyobb különbséget tenni a kapitalista országok szövőnői és a mieink élete között. A sok bölcsőde, óvoda, az orvosi rendelők és a gyógyfürdőkbe szóló beutalók már eddig is elismerést váltottak ki az itt járó külföldiek körében. Ha mi még többet akarunk, ez csak abból fakad, hogy a szocializmus körülményei között a dolgozó emberről való gondoskodásnak jellemeznie kell minden tevékenységünket. A gazdasági mechanizmus lehetőséget ad majd arra, is, hogy a gyárak önerőből fejlesszék szociális beruházásaikat. Ebben nem szabad szűkmarkúaknak lenniük, mert az emberről való gondoskodás visszatérül az anyagi javak megtermelésében. A SZÖVÖDÉK speciális női üzemek, ezért a gondoskodásnak az általános munkásellátásban túl kell lépnie a megszokottakat. Segíteni kell az aszszonyokat a bevásárlásban, a szolgáltató hálózat fejlesztésében, vacsora-hazaviteli lehetőség megteremtésében, a szakorvosi rendelőórák számának felemelésében is, hogy érezzék, számít rájuk az ország, munkájuk nagyon fontos, s a gondoskodással, amellyel körülveszik őket, szeretnék könnyebbé tenni a gyárban töltött műszakot és otthoni életüket is. Lendvai Vera NÉPSZAVA 1967. július 7 .