Népszava, 1968. február (96. évfolyam, 26–50. szám)

1968-02-01 / 26. szám

Bérfejlesztés a kollektív szerződésben Meggondoltan, de élni kell a lehetőségekkel A vállalati önállóság növekedésének velejárója, hogy a gazdasági vezetők minden eddiginél meg­fontoltabb, körültekin­tőbb módon igyekeznek dönteni és cselekedni, hi­szen a hatás összetettebb és közvetlenebb módon érinti az adott gyárat, vállalatot és kollektívá­ját. Érthető hát, hogy a korábbinál nagyobb óva­tossággal bánnak a bér­­színvonal fejlesztésével is. Sok kollektív szerző­désben a bérfejlesztés összege egyelőre »zárolt« tétel. Úgy gondolkodnak: hadd teljen el néhány hó­A textiliparban — jó munka esetén — kétféle forrásfend is táplálkozhat a bérszínvonal fejlesztése. Kormányintézkedés révén ugyanis a textilipar mun­kásai átlagos bérfejleszté­sen túl, további 4 száza­lékos béremelésben része­sülnek 1968-ban. A munkások megnyug­vással fogadták a róluk való gondoskodás ezen formáját, ám ha a szak­szervezeti bizottságoktól érdeklődnek a felosztás módja és ideje iránt, rendszerint bizonytalan a­­ válasz. — Osztozunk a textil­ipari dolgozókat ért elis­merésben — fejezi ki örö­mét Tóth Anna, a Textil­ipari Dolgozók Szakszer­— Tudjuk, hogy nem vész el, de ez csak fél öröm — vélekednek a Pamutnyomóipari Válla­lat 25 ezer ember tevé­kenységéért, élet- és mun­kakörülményeinek alaku­lásáért felelős vezetői. S mert nem pénzt osztani, hanem a nagy tempót diktáló, idei termelési fel­adatokra serkenteni akar­nak, a kollektív szerző­nap, esetleg egy fél esz­tendő és majd akkor, a gazdasági eredmények alakulásától függően, in­tézkednek. »Óvatosan és okosan­­— nagyon helyes állás­pont. Azonban a túlzott óvatoskodás és okoskodás mégiscsak károsan hat az alapok gyarapítására, amelyekből pedig nem­csak magasabb bérre, de sok minden másra is kel­lene tenni. Arról nem is szólva, hogy utólag nehéz igazságot tenni, illetve a javak előállításában való, tényleges részvétel szerint adni­ vezetőnek főtitkára.­­ Először azonban az ipar múlt­­ évi bérfelhasználá­sáról kell kasszát csinál­ni. A minisztérium, a vál­lalatok vezetői egyaránt tiszta képet akarnak kap­ni arról, hogy milyen ösz­­szegen osztozhatnak. — Erre azért is szük­ség van — magyarázza a főtitkár —, mert a bér­­színvonal növelését szol­gáló négyszázalékos eme­lést az egyes ágazatok helyzetétől, gondjaitól függően, tehát differen­ciáltan kívánjuk felhasz­nálni. Az viszont biztos, hogy a pénzből egy fillér sem veszhet el, mert visz­­szamenőleges hatállyal, január 1-től számítva ér­vényes az emelés. désben biztosított bérfej­lesztést megelőlegezték. — Most, amikor a gyáregységekben, a mű­helyekben a munkásokkal a termelés szervezéséről, a gazdasági feladatokról beszéltünk — fejtegeti Vég László vezérigazgató —, akkor a munka- és életkörülmények javítá­sának, a keresetek várha­tó alakulásának módjáról, feltételeiről is szólunk. Mi úgy fogjuk fel, hogy ezek együvé tartozó dol­gok, tehát együttesen is hatnak__ — A reform szellemé­nek megfelelően — pél­dázza — a gyáregységek önállóan gazdálkodnak bérrel és minden mással, ami emelője lehet a gaz­dasági eredményeknek, a munkalendületnek ... Sok a tennivaló, s még több a gond, amelyben osztozni csakis úgy lehet, ha a rendelkezésre álló eszkö­zöket, lehetőségeket egy­idejűleg és együttesen al­kalmazzuk ... Ilyen az anyagi ösztönzés is, ame­lyet egyszerűen nem lehet kikapcsolni vagy halogat­ni, arra várva, hogy majd meglátjuk... Vagyis a vállalat veze­tői idejekorán felhívták a gyárak gazdasági és szak­­szervezeti vezetőinek a figyelmét, hogy minde­n vállalat egész évi fel­adatát kitöltő 160 millió négyzetméter finom nyo­mottáru jó minőségben való elkészítése vonzó munkaprogramot és nö­vekvő keresetet kínál mind a 25 000 dolgozónak. Minél nagyobb az első osztályú áruk aránya, an­nál több a norma szerinti pénz is. Ezt egyébként minden gyárban, számít­va a bérfejlesztés lehető­ségeire, kikalkulálták. A vállalat szakszervezeti ta­nácsa pedig pár nap múlva tárgyalja a várha­tó plusz, vagyis a kor­mány által juttatott bér­fejlesztési alap felhasz­nálásának a módját, hogy gyáregységenként, mű­hely- és munkacsoporton­ként ki-ki igazságosan részesüljön belőle. — A vezérigazgató elő­terjesztése alapján úgy akarunk intézkedni — új­ságolja Hevesi Pál, a nekelőtt a minőség to­vábbi javítására ösztönző módon, első fokon azok­nak a brigádoknak, mun­kásoknak adjanak a ren­delkezésükre bocsátott bérfejlesztési alapból, akik eddig is élen jártak és most is a legtöbbet tehet­nek a siker érdekében. — Éltek és élnek is a lehetőséggel — mondják, arra utalva, hogy a ma­gasabb bér, az első osztá­lyú termékek növekvő aránya egyaránt kézzel­fogható előnyökkel ke­csegteti a munkásokat és a vállalatot is. — Mi — bizonyít az egyik szakmány dolgozója — 160 méteres darab el­készítéséért átlagosan 970 forintot kapunk, de ha nem első osztályú minő­séget adunk tovább, ak­kor már 64 forintot veszí­tünk, pedig az előállítás költségei ugyanazok... szakszervezeti tanács tit­kára —, hogy enyhülje­nek a vállalatra nehezedő munkaerőgondok. Minden műhelyben a munkások­kal megtanácskozva, olyan bérpolitikát akarunk ki­alakítani, hogy egyértel­műen megkülönböztessük a jó munkát a gyengétől, a kiválót az átlagtól. Azt akarjuk, hogy mindenki tudásának és képességé­nek a legjavát adhassa, tehát teljesítménye sze­rint alakuljon a keresete, életszínvonala.­­A bérpolitika alapve­tően életszínvonal-politi­kai* — összegezik a vál­lalat vezetői, azt sejtetve, hogy a munkakedvet, a gazdasági sikerek alaku­lását nagymértékben be­folyásoló vállalati bérin­tézkedéseket a kollektív szerződésben előírtak sze­rint megtették, illetve fo­lyamatosan megteszik. Fekete Béla Visszamenőleg érvényes az emelés A bérpolitika­i életszínvonal-politika Együvé tartozó dolgok MA ESTE a cattarói tengerészfelkelés ötvene­dik évfordulójának nap­ján emlékvacsorán talál­koznak a felkelés egykori részvevői, későbbi vörös tengerészek. Kevesen van­nak már, fáradt, kis öre­gek, akik fél évszázaddal ezelőtt nemcsak szemlé­lői voltak a világtörténe­lem egyik legjelentősebb fordulatot hozó esemény­­sorozatának, hanem cse­lekvő részesei is. Kit a tu­datos forradalmi­ meggyő­ződés, kit az események sodró lendülete vitt el ad­dig, hogy szembefordul­jon a háborúval. Abban a nagyszerű ívben, amely végül a proletárforrada­lomhoz vezetett el, tevé­kenységükkel, helytállá­sukkal részesek mind. A fáradó emlékezetnek már nem könnyű vállal­kozás ötven évet vissza­felé bejárni. Az esemé­nyek mozaik kockáiból sokat elhullajtott az idő. Az írott történelem azon­ban segít felidézni a fa­kóbb részleteket is. Markovits Gyula 1918 elején a Cattaróban hor­gonyzó osztrák—magyar hadihajóraj Budapest csa­tahajóján teljesített szol­gálatot. Büntetésből ke­rült át Polából sok mat­róztársával együtt. A há­ború harmadik évétől kezdve rendszeresek vol­tak a tengerészek elége­detlenségéből fakadó meg­mozdulásai. — Emlékszem, 1917 ta­vaszán egy alkalommal olyan hússzállítmányt kaptunk, amelyen a vágás időpontja 1895 volt. Hű­tőházban tárolták, ennek ellenére, amikor felnyi­tottuk a húst szállító ha­jó ajtajait, olyan bűz csa­pott meg bennünket, mint egy hullaházban. Forró hipermangános vízbe tet­tük a húst, utána drótke­fével szedtük le róla a romlott részeket, de így is alig volt olyan tengerész, aki meg bírta volna enni. A rossz ellátás miatti elé­gedetlenségnek nem volt szervezett formája. Meg­történt, hogy egy hajó tel­jes legénysége a déli zász­lófelvonásnál tengerbe öntötte az ételt. Azonnali riadó, vizsgálat. Egy hús­konzervvel és egy cvibak­­kal le tudták még szerel­ni az indulatokat. KÉSŐBB, hogy a mind jobban erősödő háborúel­lenes mozgalom az egész Osztrák—Magyar Monar­chia területén általános sztrájkokba, szervezett munkástüntetésekbe tor­kollt, a munkások forra­dalmi megmozdulásai ha­tással voltak a katonákra is, akik a legtöbbet szen­vedtek az egyre kegyetle­nebbé váló háborúban. Ilyen hatásra tört ki 1918. február elsején a Cattaró kikötőjében állomásozó osztrák—magyar hajóraj 40 hadihajóján a matróz­­felkelés, amelyre a jelt a Szent György fedélzetén déli tizenkét órakor fel­húzott vörös zászló adta meg. — A hajóknak vegyes nemzetiségű személyzete volt Magyarok, szerbek, osztrákok, csehek, horvá­­tok, a monarchia vala­mennyi nációja. Sokszor és sokmindenben voltak ellentéteink, amelyeket a tisztikar tudatosan is szí­tott, de a felkelés pilla­natában mind a hatezer cattarói tengerészt azonos elkeseredés és cél fűtötte. A megalakított tengerész komiték — katonataná­csok — hasonlóképpen a teljes egyenjogúság alap­ján jöttek létre, és egysé­gesek voltak követeléseik­ben is. A MOZGALOM nem­zetköziségének bizonyíté­ka az a távirat is, amelyet a tengerész bizottság már nem továbbíthatott, s amelyben követeléseik meghallgatására olyan hattagú bizottságokat kér­tek, amelyben a monar­chia egy-egy nemzetének parlamenti képviselője kapott volna helyet. A magyarok Károlyi Mi­hályt kérték volna fel szó­szólójuknak, a következő távirattal: »Károlyi gróz partjának. Az emberi gondolat szabad­ságáért harcolva és az ed­digi tűrhetetlen helyzet fe­letti elkeseredésünkben, egységesen fordulunk ex­­cellenciádhoz azzal a ké­réssel, hogy szűnjék meg minden további vérontás. Mi, a cattarói cs. és kir. cirkálónotta magyar le­génysége, miután minden vérontás nélkül átvettük minden itteni egység irá­nyítását, kívánjuk, hogy azonnal kössenek annexió nélküli békét, szocialista alapon. Kérjük excellenciád támogatását, és hogy sür­gősen indítson útnak ki­küldötteket. Ugyanezt a fel­hívást küldöttük el az oszt­rák képviselőházba a szo­ciáldemokrata párt vezető­jének. Biztosítva önt meg­ingathatatlan hűségünkről, hazafias üdvözlettel: a Ten­gerészek Központi Tanácsa. A távirat azonban nem juthatott el a címzetthez. Az eseményekre Mar­kovits Gyula így emléke­zik: — A forradalmi komi­ték által megadott jelre a hajók legénysége lefegy­verezte a tiszteket. Ele­günk volt a háborúból, az éhezésből. Az orosz forradalom győzelmének híre is cselekvésre kész­tetett. S hogy végül mégis mindössze három napig tartott a felkelés, annak ellenére, hogy mögötte teljes fegyverzetükkel a monarchia haditengeré­szetének legütőképesebb egységei állottak, azzal magyarázható, hogy bár az indulatokat egységessé tette a sérelmek és köve­telések azonossága, a fel­kelés vezetői arra vártak, hogy a forradalom cse­lekvés nélkül is tovább­terjed az Adrián is és a szárazföldön is mindenki csatlakozik az akcióhoz. EhELYETT megérke­zett Polából három csata­hajó, a vezérhajón Horthy Miklóssal, miközben az öböl bejáratát német ten­geralattjárók zárták el. Megadásra szólították fel a felkelő matrózokat és büntetlenséget ígértek nemcsak az egész legény­ségnek, de a tengerész ta­nács vezetőinek is. — Máig sem tudom megérteni, hogyan hihe­tett ennek az ígéretnek Franz Rasch és a többiek, — mondja Markovits­­Gyula. — Nemcsak a fel­kelés bukott meg ezen, de személyesen is nagy árat fizettek érte. A felkelés négy vezető­jét kivégezték, több mint háromszáz matrózt állí­tottak bíróság elé és zár­tak a polai várbörtönbe. A nemzetközi szolidaritás azonban a felelősségválla­lásban is megmutatko­zott. Bernard Stulli írta meg a cattarói felkelésről szóló könyvében, hogy amikor a felkelő csoport ügyében a magyar Foltin Gyula őrmestert tanúként hallgatta ki a bíróság, ki­jelentette, hogy ő volt azoknak a parancsnoka, akiknek az ügyében ta­núskodnia kellene. Azon­nal letartóztatták és bör­tönbe zárták. Markovits Gyula azt mondja, hogy azon a na­pon, amikor a cattarói tengerészek felkelése megbukott, csöndes volt a tenger. A FORRADALOM hul­lámai azonban vihart ígértekDióséi László ötven éve, Cattarónál A tanács az emelvé­nyen ül. Két idősebb ül­nök, középen a bíró, fia­tal, harmonikus arcú fér­fi. Ha Justitia férfi volna, ilyennek képzelném el: markáns, szabályos voná­sok, nyugodt szem, római arcéi. A folyosón kövér asz­­szony, pipázó, gondolatai­ba merült öregember, egy csizmás, szőke, fiatal lány. Ügyvédek sietnek, vala­hol kicsapódik egy ajtó: »Kérik Bihari Lajost ta­núvallomásra.­» A Baranyai-tanács tár­gyal a II.—XI.—XII. ke­rületi bíróságon. Néhány óra múlva elhangzik a fe­hérre meszelt falak, a barna, öreg padok felett az ítéletet: »A Népköztár­saság nevében!.. .« A falon, a tanács mö­gött — a címer. Havonta 60 ügy­ szünetet rendel el a bí­ró, fáradtan simít végig a homlokán, cigarettát vesz elő. Kicsit remeg a keze, ahogy felkattintja az ön­gyújtóját. Sztereotip a kérdés, de nem tudok el­lenállni. — Meg tudná mondani, hány kérdést tesz fel egy ügy tárgyalása alatt? A fejét rázza: — Még soha nem szá­moltam meg. Csak a hi­vatalból felteendő kérdé­sek száma több tucat. S az ügy azután kezdődik. Polgári peres ügyeket tárgyal. »Nehezebbek let­tek az utóbbi időben. Leg­többször már akut, elmér­gesedett állapotban kerül elénk a per.« A kis szoba, ahova be­ültünk, közben mozgal­mas átjáróházzá változott, ügyvédek jönnek engedé­lyekért, határnapokért, két másik bíró hosszas tele­fonbeszélgetést bonyolít le. Dr. Baranyai János kis, ingerült mozdulatot tesz: — Itt dolgozunk, ami­kor nem tárgyalunk... Havonta átlag 60 üggyel foglalkozunk. Gondolom, ez nem a legideálisabb munkörülmény. De hát — kevés a hely és sok az ügy. Talán ha egyes kerületi bíróságok a maguk »szék­helyén« kapnának irodá­kat ... De hol van még az az idő? Úgy kell dol­goznunk, hogy a munká­­l körülményeink zavarai ne érződjenek az intézetein­­ken. Kilóra is sok rutinnal és nagy em­berismerettel dolgozni, ér­teni, ismerni és jól alkal­mazni a jogszabályokat — tömören így foglalja ösz­­sze a polgári peres ügyek helyes elbírálásá­nak »aranyszabályait«. — A jogot, az elméle­tet az egyetemen megta­nultuk, a fogalmazói idő alatt valamelyest hozzá­szokunk a gyakorlati mun­kához is. De a bírói mun­kához ez még nem ele­gendő. A tényállást kell megállapítani. Családi és társasház­­perek, bonyolult építési, kártérítési ügyek; min­denki saját igazát állítja, s a bíró — nem építési szakember. — Ekkor következnek a szakértők. Nélkülük alig­ha tudnánk jól dolgozni. Asztalán egykilós per­irat. Már lezárult. Sok munkája fekszik benne, közbevetve meg is jegyzi, hogy egy-egy építési ügy aligha végződik egy esz­tendőn belül. »S közben — természetesen — a bí­rónak is meg kell tanul­nia az építési és egyéb szakkifejezéseket, hogy ezekben a kérdésekben vi­szonylag otthonosan mo­zogjon.« Az „abszolút“ igazság felé Filozófiai tétel, de fur­dalja a kíváncsiságomat: lehet-e abszolút igazságos ítéletet hozni? Nevet, a fejét csóválja: — Törekedni lehet és kell is a »százszázalékos igazságra«. De azért... Minden ítéletem előtt vannak álmatlan éjsza­káim. Vitatkozom önma­gammal, újból és újból mérlegre teszek minden érvelést. Azután megbe­szélem a teendőket az ül­nökökkel, s próbálunk kö­zeledni az abszolút igaz­sághoz. Ha jól emlékszem, a filozófiában nincs ab­szolút igazság. Ítéleteink­nél előfordul, hogy fel­lebbezés következtében a másodfokú bíróság egyi­­ket-másikat megváltoztat­ja. A jó és pontos tanú­­vallomások, a figyelem és a tényállás sokoldalú, pon­tos megállapítása minden­esetre közelebb visz ben­nünket az »abszolút« igaz­sághoz. Letelt a szünet, elfo­gyott egy fél doboz Fecs­ke. Visszatér az emel­vényre. Az ajtón kiszól az egyik ülnök: »Kérjük ta­núvallomásra Fodor La­jost.­» A pipás öregember illemtudóan kiveri a do­hányt, és beballag a te­rembe. Néhány szobával odább — már a Pesti Központi Kerületi Bíróság reziden­ciájában — keresem fel dr. Madlics Mária büntető tagozatos bírót. Rendkívül csinos, vörös hajú asz­­szony, nem is lepődik meg, amikor óhatatlanul az az első kérdésem: je­lent-e valamilyen problé­mát tárgyalásain, hogy nő és ■— csinos nő? — Nekem nem — ne­veti el magát. — Maga­tartás kérdése az egész. Fegyelmet tartok, s ha tiszteletlenséget látok, azonnal rendreutasítom a renitenskedőt. De alig­­alig fordul elő ilyesmi. Akiket ítélet nélkül m­elítél A büntetőbíró munkája bizonyos fokig különbözik a polgári pereket tár­gyalótól. Ide a vádirattal kerülnek vádlottak, letar­tóztatva vagy még szabad­lábon, de mindenképpen tele izgalommal, jobban kiszolgáltatva, mint a pol­gári ügyeknél. Társadalmi tulajdon elleni bűncselek­mények, üzérkedés, devi­za- és vámbüntettek, lo­pás, csalás, sikkasztás, zsarolás — a szép, vörös hajú asszony ilyen ügyek­ben ítélkezik. Rokonszen­vesen szerény, szerelmese a hivatásának, emellett — mint ő maga is megjegy­zi — néha meg kell bir­kóznia az érzelmeivel is. — Különösen felhábo­rít, ha gyermekekkel, fia­talkorúakkal, asszonyok­kal történt sérelem kerül elém. Nemrégiben tár­gyaltam egy zsarolási ügyet: a börtönbüntetése elől bujkáló férfi megis­merkedett egy vidéki fia­tal lánnyal. Később meg­zsarolta azzal, hogy a lány szerelmi kapcsolatot folytat Pesten élő nagy­bátyjával. Fizettetni akart mindkettőjükkel, több ezer forintot követelt. Szerencsére józanok vol­tak, értesítették a rend­őrséget, sikerült is elfogni a zsarolót. Megkapta a megérdemelt­ büntetést. Kis történeteket idéz, főleg olyanokat, ahol fel­háborító közönyt tapasz­talt azok részéről, akik nem voltak ugyan vádlot­tak — de közük volt a bűnhöz,, jogszabályt nem lehetett alkalmazni rájuk, de megvetést igen. — Egy kislány több ha­sonló fiatalkorú társasá­gában tiltott határátlé­pést kísérelt meg — me­séli. — Ide került, s töb­bek között vallomást tett az anyja is. Cifra és kö­zönyös dáma, amikor megkérdeztem, visszafo­gadja-e a lányát, ciniku­san odavetette: vigyék csak javítóintézetbe. Kény­szerültünk rá, hogy inté­zetbe l­üldjük a gyereket, pedig próbára lehetett volna bocsátani. Azóta már nagykorú lett. Elhe­lyezkedett, rendesen dol­gozik. Az anyját, sajnos, nem, küldhettem javító­ba... Derül a tárgyalóterem Szomorúság és a derű, mert ilyen is előfordul a tárgyalóteremben. Nemré­giben például kénytelen volt soron kívüli szünetet elrendelni egy tárgyalá­son. Hogy miért? — Előttem állt az öreg jegyüzér, a mozilátogatók vámszedője. Visszaeső volt, ■ jókora pénzbünte­tést szabtunk ki rá. Meg­hökkent és elkezdett kö­nyörögni, haladékot kért. »Minek magának a hala­dék? — kérdeztem. — Hát... nyáron nem megy az üzlet, meg kell várnom az őszi moziszezont, akkor tudok keresni...« A szakértők munkájára a büntetőbírónak is szük­sége van: könyv-, írás- és orvosszakértőkkel gyak­ran konzultál. A nagy munka, az ítélet előkészí­tése, meghozatala azon­ban önálló döntést, mérle­gelést kíván. — Minden ügy új, ér­dekes — és minden ügy nehéz. A bíró sokszor ön­magával, saját szubjekti­vizmusával is szembeke­rül, le kell győznie az esetleges szimpátiát vagy azt hogy a vádlott kelle­metlen, visszataszító be­nyomást keltett. És gon­dolnia kell a nevelésre, arra, hogy a büntetés ne csak megtoroljon, hanem segítse elő a javulást is. Az első esetben vétkező­nél különös gonddal fon­toljuk meg, milyen bün­tetésfokozatban részesül­jön. Mert nem mindig a börtön a leghatásosabb nevelőeszköz... Ü­gyvéd jön, beszélőt kér egy előzetesben levő vádlott részére. Papírokat ír alá a bírónő és érzem a mozdulatán: sok még a dolga. Holnap tárgyal, öt ügyben kell kérdeznie, mérlegelnie, és már hoz­zák a következőket, nincs vége soha az áradatnak. Holnap ő ül a tanácste­rem bírói emelvényén. Ő áll fel, hogy ítéletet hir­dessen: — A Népköztársaság­­He­vében __ És a címer, ott mögötte, kötelez: Várkonyi Margit NÉPSZAVA 1968. február 1­3

Next