Népszava, 1969. január (97. évfolyam, 1–25. szám)
1969-01-03 / 1. szám
Sztlvesvic a tv is a radio- szelet „Nincsenek öreg viccek — csak régi nézők vannak! Különben is az új tv-tulajdonosnak minden vicc új!” Óhatatlanul is ez a jól bevált (és némileg módosított) mottó jut az eszembe, amikor végignéztem a televízió szilveszter-újévi non-stop műsorát Nemcsak azért mert a kétnapos programban jócskán akadt ismétlés — hanem azért is, mert az egész műsorösszeállításból hiányzott a friss ötlet, a többlet, a „mást akarás”, a hagyományostól eltérő vállalkozás. Korántsem akarom a „konkurenciát” dicsérni — de például amíg a rádióban a szerkesztők és a riporterek hada szilveszter egész délutánját „beszórták” friss poénekkel, ötletekkel — addig a televízióban hagyományosan, „mindenkinek a magáét” stílusban folyt a játék. Kezdődött a 120 perces „Csak a képre emlékezem” összeállítással. Aztán jött az operettest, majd a nóta- és népdalkedvelők kaptak műsort, ezután a slágerimádók örülhettek Koós— Hofi—Toldy sikerének. A kabaré — majd ismét tánczene. (Most látom, a komolyzene, az ismeretterjesztés kimaradt.) Szóval, indoklás nélkül, a puszta felsorolásból is kiderül, hogy idén a televízió túlságosan is a „biztosra” ment jó előre mindent dobozokba adagolt, patikus pontossággal , s közben valahol „elkallódott” a frisseség, az újdonság, az igazi szilveszteri hangulat mámorító-nevetés varázsa. Kitűnő példa erre meg a kabaré is. Ez esetben is „tuti’-ra ment a televízió. Róna Tibor ugyanis kitűnő szerző — vele nem lehet semmi baj. Szellemes, okos, verbális humora elsőrendű. Jeleneteinek, humoreszkjeinek többsége (még ha túlságosan is ismertek és olykor elavultak) életünk lényegbe vágó problémáit, ellentmondásait szatirizálja-bírálja — a nemes veretű humorral. Vele nem is volt semmi baj de sokkal inkább zavart, hogy a jól bevált poének, a remek helyzetek — elsikkadtak a televíziós feldolgozásban. Deák István pedig jó rendező. Nemegyszer már bebizonyította, hogy fogékony a humorra, hogy tempóérzéke kitűnő, hogy ismeri a kabaré játékszabályait Most azonban ezek az erények cserbenhagyták. Persze, mindehhez hozzájárul az is, hogy a rádió 6-os stúdiója elég kicsi, s a rendezőnek (micsoda paradoxon, ha az ember összeveti a televíziós lehetőségekkel) elsősorban arra kell ügyelnie, hogy a színészek valahogy elférjenek a parányi színpadon. Tehát egy ilyen színpadon — rossz, szegényes, fantáziátlan díszletek közt — önmagában is nehéz pergő, ritmusos játékot produkálni. Kiváltképp ha a színészek sem megfelelőek. Félreértés ne essék, nem akarom megbántani a Kis Színpad művészeit — de sokukra vonatkozik ez a megállapítás. Ma már a kabarétréfához, az epizódszerepekhez is szükséges az egyéniség. Nem elég csak kihegyezni, fel- vagy alámondani a poéneket — hanem játszani is kell, végig, tempóval és szikrázva Nem véletlen, hogy azok a művészek aratták a legnagyobb sikert — Major Tamás, Kibédy Ervin, Kazal László, Alfonzó, Agárdy Gábor —, akik a jó értelemben vett rutin mellett egyéniségüket is „átküldik a rivaldán”. Végül: az igazsághoz tartozik az is, hogy túl sokat várunk minden esztendőben a szilveszter—újévi műsoroktól — s így könnyen csalódunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy ezért nem mi vagyunk a hibások, márcsak azért sem, mert minden esztendőben túl sok interjú, nyilatkozat ígéri jó előre — a jó szórakozást! Gardner Ilona „A Magyar Rádió és a világtörténelem leghosszabb szilveszteri műsorát” — ígérte a rádió, s valóban ezt is kaptuk: kedd kettőtől szerda reggel hatig egyhuzamban mulathattunk a rádió mellett. A kedvesen dicsekvő címet, persze, visszájára is lehetne fordítani, mert ez a „leghosszabb” szilveszteri műsor egyszersmind az utóbbi idők alighanem legrövidebb kabaréját rejtette magában: a zenét leszámítva, alig két órát tett ki a megszokott politikai kabaré. Nem kifogásként, pusztán jellemző tényként kellett ezt megemlítenünk, hiszen még mindig jobb egy sikerült rövid kabaré, mint egy bármilyen hoszszúra elnyújtott unalom. A Magyar Rádió automata közönségszolgálatának „külön kiadása” indította meg a maratoni műsort, amelyet irigylésreméltó fáradhatatlansággal és eleganciával vezetett Szepesi György. Ezúttal is bebizonyosodott — mint a „139—660" legjobb számainak esetében —, hogy milyen ötletes szerkesztő a finoman irányított, véletlen, vagy ahogy pontosabban jelölhető, a közönség. Mert hiába tervez például kéményseprőket az elmés szerkesztő, ha a tényleges forgatókönyvíró, az élet másképp határoz, és csak nagy üggyel-bajjal sikerül előhalászni néhány szerencsét hozó szakembert az ügyes riporternek Vagy például hiába próbál a rádiós szerkesztő a telefonkönyv bizonyos oldaláról bizonyos számú előfizetőt feltárcsázni és vacsorára invitálni, ha az illető beteges, idős néni, míg a rádióskocsik után minden kerületben lerázhatatlan tömeg igyekszik, néha kis ügyeskedések árán is, jegyet szerezni. Vagyis kiderült, hogy nyugodtan rá lehet bízni az egész szilveszteri szórakoztatást a pesti közönségre, amely játékosabbnak, humorosabbnak, szellemesebbnek és ötletesebbnek tűnt nem egy érdemes szerkesztőnél. Amíg azelőtt hónapokon át vért izzadt a rádió a legnagyobb titkolózások közepette, s a legjobb írókat, humoristákat nyaggatták a szerkesztők, most egyetlen délután alatt „összedobta” a műsor nagy részét a pesti rádióhallgató közönség. S nem is akármilyen színvonalon dolgozott ez a gárda. Az elmúlt évek „leg”-jei szerepeltek zenében, humorban, prózában, s a rádiós stábnak „csupán” azt kellett válogatnia, mit kérnek a legtöbben, s mit lehet nyugodt szívvel kihagyni. Külön meleg dicséretet érdemelnek a csípős hidegben száguldozó riporterek. Gulyás Gyula, Horváth Gyula, Szilágyi János és Rapcsányi László, akik fáradságot nem kímélve, kutatták fel a pesti utca humorát, s hajtották végre a nemegyszer kissé tekervényes feladatokat. Horváth Ádám rendezőnek sikerült zökkenőmentesen, több órán keresztül, legtöbbször jó szinten tartani a műsort. Mit mondjunk a szokásos, ezúttal rövidre kerekedett kabaréról, amelyet Marton Frigyes most is imponáló biztonsággal rendezett meg? Ez a klaszszikus blokk kevésbé bírja el a kísérletező újításokat, ahol megmaradtak a „hagyományos” keretek közt, ott sikerült a jó poénoknak célt érniük. Kérdés csupán, hogy a délutáni rádiózásban már kifáradt közönség éppen 9 és 11 óra között éri el szellemi befogadóképességének csúcsát? Szerencsére a minikabaréban is sok jó ötlet rejlett, s éjfél előtt minden kabaréba mártott, poénnak annyival nagyobb a hatása, amennyivel több pohár pezsgőt vagy bort „szorított ki” az üvegből a kedves rádióhallgató. S erre a fizikai törvényszerűségre is bátran lehetett építeni... Háry Márta Búcsúzóul a hatalmas országtól, amelyet Egyesült Államok néven ismer a világ, néhány hagyományról hadd szóljak. Érthető, ha az amerikaiak iparkodnak is teremteni — ezt nem lehet áthozni a vén Európából. San Francisco. Valami merőben más, mint aminek hittem. De mondhatom, érdekes, a szememben a legszebb amerikai város. Szerencse, hogy a hirhedt 1906-os földrengés nem pusztította el egészen. Megfogalmazni vajmi nehéz, talán még nehezebb, mint New Yorkot, amelyhez semmiben nem hasonlít. A Golden Gate (arany kapu) híres óceáni hídja nem arany, hanem vörös, akárcsak a merész sziklák, amelyek között kezet fog önmagával. A városban az angol mellett a leggyakoribb nyelv — a kínai. A mellékhelyiségen is megtalálod a kínai útbaigazítást — a Kínán kívüli világ legnagyobb kínai városa is ez. Nyurga földnyelvekre épült, mondhatni a Csendesóceánba bele. Egyik percben a nap süt, a következőben az orrodig sem látsz a ködben, majd ismét két sima felszínű sziklát pillantasz meg a bizarr partvonal mellett, rajta — ha hiszik, ha nem fókák csücsülnek. A lakosok nagyon szeretik őket — hozzátartoznak San Francisco tradícióihoz. *éh»«» kedves hagyó«am És az utcák! Ilyen meredek utcákat nagyvárosban még nem láttam. Külön „tájjellegű” szórakozás, a járókelőkkel együtt drukkolni egy-egy autónak, amelyik virtusból nekivág. Autóbusz ilyent nem tehet, eleve reménytelen. Van itt ellenben egy közlekedési eszköz — mindennek a teteje. Ez aztán a tradíció, a San Franciscó-iak üdvöskéje, fogadott gyermeke, a bájosan nevetséges, idétlen, ósdi fogaskerekű. A régi budapesti 9-es villamos ehhez képest áramvonalas villámvonat. Amikor megpillantottam, azt hittem, idegenek és gyerekek szórakozására hagytak meg belőle egyet. De nem. A század eleji, rozzant tákolmány behálózza a várost, felkocog mindenüvé. A szükség tette, hogy Itt maradt ez a bájosan formátlan vasút, még a földrengés idejéből — ma meg már a fél világért sem engednek belőle a helyi lakosok. A város jelképe lett, levelezőlapon, dísztárgyak formájában, karkötő mütyürkeként lépten-nyomon egy kocsis „szerelvényeivel” találkozik az ember. A régi és a még régebbi tradíciók általában megkapóak a viharos történelmű, sivatag övezte gazdag Kaliforniában. Itt szalad végig a 101-es út, le, egészen a mexikói határig, ez a híres „El Camino Real”, angolul ,,The King’s Road” („a király útja” — a spanyol név elsődlegessége is a hagyományok világába tartozik). El nem tudtam gondolni, mik azok a régimódi kis haranglábak — mint később megtudtam, valódi arany harangokkal —, amelyek jó tízpercenként feltűnnek a szupermodern, úgynevezett Freeway padkáján. (A nagy autóutakat államonként másként nevezik.) Nos, egy mai amerikai autó ezen az úton tíz perc alatt legalább húsz kilométert megtesz, ha nem többet. A derék misszionáriusnak, Junipero Serrának még egyegy nap kellett ugyanehhez a XVI. században — persze, az út is más volt, meg a lovak, öszvérek sem voltak „négyüteműek”. Ahol megálltak a hódítók és hittérítők, mindenütt települést alapítottak. Közülük nőtt ki néhány olyan „község”, mint San Francisco, Santa Cruz, Monterey, Santa Barbara, Los Angeles, vagy San Diego. S ha már itt lenn vagyunk, csaknem Mexikóban (naponta járnak át innen Tijuanába) — a természet százezer éves tradícióit is szépen őrzik ezen a tájon. Kalifornia legszebb része ez. La Jolla elragadó környékével, ahol különös formájú, sosem látott fenyőfélék zöldje integet az óceán mélyben előtűnő kékje felé. A prehisztorikus fa-fajta neve „Torrey Pine”, a világon csak itt lelhető fel, minden darab védett, még az utak is kikerülik, ahol csak lehet. Lo Angeles - sielés Tulajdonképpen csak a legújabb „tradíciók” rigordolkodtatók és elkeserítők Megérkezésemkor az egész ország, egy emberként a televízióhoz eövekelve ült reggeltől késő éjszakáig. (Ez önmagában nem példátlan — már olyan készülék is mindennapos, hogy a tv kapcsológombjáig sem kell odalépni, a fotelből nyitják, távirányítással). Robert Kennedyt temették a New York-i Saint Patrick székesegyházból, majd kísérték a gyászvonatot Washingtonba. Nem annyira gyásznak, sokkal inkább rettenetnek nevezhető, ami az egész országon ült. Legtöbben elhessegetik ugyan, sőt, élesen visszautasítják a legenyhébb célzást is arra, hogy valami hiba van egy nagy állam vezetésével, ha a merénylet a gyilok módszerré válhat benne — ugyanakkor a félelem nélküli élet fogalmának kitalálói félnek. A félelem az amerikai életforma integráns része lett. Immár „hagyomány”, ahogy az amerikai polgár továbbadja a félelmet. A háborún túl, amelytől az egész emberiség fél — Vietnammal terhelve azonban itt ez is aktuálisabb és jelenvalóbb — félnek a „hold up”-olástól (amelyről szóltam korábban), az elszegényedéstől, a betegségtől és immár a gyiloktól is. (Nem véletlen, hogy Nixon megválasztásának másnapján már kész volt a hír és a letartóztatás is az ellene készülő merénylet ügyében.) Utolsó amerikai feketekávéim egyikét Los Angelesben, az Ambassador Hotelben ittam. Megmutatták: „innen lőttek rá” (Robert Kennedyre). Esek után a County Central Jailhoz (állami börtön) mentünk: „itt tartják fogva” (Sirhan B. Sirhant, a gyilkosát). Los Angeles, Hollywood azelőtt kedvesebb szenzációkkal szolgált. Ma is szolgál. Van itt egy igazi vadnyugati vásárlási negyed, úgy hívják, hogy „Farmers’ Market” (hajdan csakugyan a farmerek piaca volt). A szó szoros értelmében mindent kapni itt, a bájos hangú kínai csengetyűktől a topless fürdőruháig. Különös valamire bukkantam itt az áruk erdejében. (Említettem, Amerika legnagyobb nemzeti ünnepe idején jártam kinn). Pergamenre nyomva „The unanimous Declaration of the thirteen States of America”. A nemsokára kétszáz éves Függetlenségi Nyilatkozat, Thomas Jefferson híres (és már a maga idején megnyirbált) fogalmazványa. Benne egyebek között a sorok: „Minden ember egyformának születik ... a Teremtő valamennyiüket ugyanazokkal az elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel... közöttük ott van maga az élet, a szabadság és a boldogság megkeresése." Ember vagyok magam is, a jogok rám is vonatkoznak. Felültem hát a repülőgépre. A piciny Bedloe’s Island volt az utolsó, amit láttam Amerikából, rajta a Szabadság hatalmas szobra. Jóval később, mint valahányszor, ha a levegőben Ferihegy felé közeledem, a vecsési káposztafejeket pillantottam meg. Nem tudom, ki hogy van vele. Nekem nagyon tetszenek. Most meg, mintha apró szabadságszobor lett volna valamennyi. „A boldogság megkeresése ■** Tág fogalom. Rajk András Wegel Óceántól óceánig A boldogság megkeresése 1965. január 3 NÉPSZAVA Emmánn FILMJE Milliárdokat érő ember Kaland és izgalom! Azt is mondhatnám, amolyan James Bond film — kicsit szelídített, olasz— francia változatban! Persze azért nem kell félni — folyik a vér, omlik a fal, szaporodnak a hullák minden mennyiségben. Mindenekelőtt igazságot is oszt a film — bár kétes és elgondolkoztató ez az igazság. (Vagy csak a mai, megbocsátó, „ideje feledni” nyugati politikát reprezentálja?) Ugyanis a játék végére a volt kollaboráns, francia náci — lopott milliárdjaiért cserében — megszabadul életfogytiglani börtönbüntetésétől. A szép és sebezhetetlen amerikai nyomozó viszont elnyeri a már említett férfiú ugyancsak szép és elbájoló leánykájának a kezét. Michel Boisrond rendező filmjét stílusbiztonság jellemzi. Sziporkázva, könnyedén vonultatja fel a kommersz kalandfilmek fontos kellékeit: a tempót, az ötletet a rejtélyt az előre nem látható fordulatokat. Továbbiakban a szereplők között olyan nevekkel találkozunk, mint Raymond Pellegrin, Peter von Eyck, Frédérick Stafford és Anny Duprey — így tehát rangos színészi játék sokat használt „a hihetetlen” történet hitelének. Igantner) .4 ház és gazdája Egy tapétás, modern, sokablakos gerendaház minden vágya a film főhősének, s mire kétségbeesett erőfeszítéssel fel is építi álmait netovábbját, eltelt az idő, elmúlt az élet. Mindenki elhagyta, nincs aki beköltözzön az házba. ■ Metalnyikov szovjet rendező filmje azt jelképezi, hogy a személyi kultusz éveiben — a film 1915-től 1956-ig ábrázolja hőse életútját —■ az egyéni törekvések erőszakoltan szembekerültek a közösségi érdekekkel. Ebből szükségszerűen bontakozik ki a szomorú végkifejlet. Mégsem pesszimista ez az izgalmas, művészi film. Képeiben ábrázolni tudja az épülő szocializmus fejlődését. Iván Lapikov azt a bizonyos kemény fából faragott egyszerű embert alakítja, aki egy darabig ellenáll, küzd, de végül is összeroppan. Szolovjova a női főszereplő meleg, érző, értő asszonyt formál meg igen egyszerű eszközökkel. Sikerült a szélesvászonnyújtotta lehetőségeket messzemenően kihasználni Haritonov operatőrnek. Néhány pompás képe, újszerű kameravezetése a film egyik legfőbb erénye. Művészi erőfeszítései és eredményei ellenére A ház és gazdája nem „közönségfilm”. Tartamában izgalmas, mondanivalójában igaz és szép — a lassú kibontakozás egyhangúsága miatt viszont helyenként elfárad a néző, csökken az érdeklődése. Csak az igazán nagy pillanatok ragadják meg ismét a figyelmét Ezek miatt a pillanatok miatt azonban feltétlenül érdemes megnézni a filmet. Kitüntetések Az Elnöki Tanács Tömpe Istvánnak, a Magyar Rádió és Televízió elnökének, eredményes munkássága elismeréséül 60. születésnapja alkalmából , a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nyújtotta át. Jelen volt Pullai Árpád, az MSZMP KB titkára, Cseterki Lajos, az Elnöki Tanács titkára és Grósz Károly, az MSZMP KB osztályvezetőhelyet ■ tese. Az Elnöki Tanács Alexits György akadémikusnak, az MTA Matematikai Kutató Intézete tudományos osztályvezetőjének tudományos munkássága elismeréséül 70. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál nyújtotta át (MTI) Műsorok Operaház: Hamlet (K. hér!. 4. ea. 7). — Erkel Színház: Az aranykakas (4. béri. 5. ea. 7). — Nemzeti Színház: A bűnbeesés után (7) — Katóti» József Színház: Széchenyi (7). — Vígszínház: A vörös postakocsi (II. béri. 2. ea. 7). — Pesti Színház: Ha- Jáltánc (7). — Madách Színház : A nagy Romulus (7). — Madách Kamara Színház: Nem félünk a farkastól (7). — Thália Színház: Nincs előadás! — József Attila Színház : Thomson kapitány (7). Fővárosi Operettszírtház: Knock out (Komb. 4- béb. 3. ea. 7). — Irodalmi Színpad: Az előadás elmarad. — Egyetemi Színpad: A* n- Jés-együttes és a Tolcsvaytrió tánczenei hangversenye (7). — Zeneakadémia: MÁV Szimfonikusok, vez. Lukács Miklós (MÁV bém. 4. fél 8). — Kamaraterem: Körmendi Klára zongoraestje . (fél 8). — Kis Színpad: Urak és elvtársak (fél 8). — Mikroszkóp Színpad: Fő a fejünk (fél 5). — Kamara Varieté: Folytassa, Ha esek! (t, fél 3). KOSSUTH RADIO 4.39: H. Időj. 4.32: 7» 5: H. Időj. 5.39: Reggeli krónika. 3.45: Falurádió. 5: H. Időj. 5-13: Mit főzzünk? 5.39: H. Időj. 5.40: Rádióreklám. 5.45: Műsor. 7: Regg. kr. n. Utána Körzeti időjárás. 7.30: Új könyvek. 7.40: Rádióreklám. 8: H. Időj. Műsorok. 8.20: Párizsi vidámságok. Egyveleg Offenbach műveiből. 5.49: Mindenkinek a magáét. L. Sciascia regénye rádióra. 10: H. Hazai lapsz. Időj. 10.10: Óvodások műsora. Meseposta. 10.30: Édes anyanyelvünk. 10.35: Chopin-zongoraművek. 10.50: Lottóeredmények. 11: Zkri muzsika. 12: H. Lottó. Idős. 12.15: Táncz. koktél. 13: Világgazd. hírek. 13.05: Bp. kult. programjából. 13.06: Vita a korszerű mezőgazdaságról. 13.21: Áriák. 13.44: Szép ez is! Ádám Jenő írása. 13.53: Chip és Dianne énekel. 14.03: Kétévi vakáció. Rádiójáték. IL rész. 15: H. Nemzetk. lapsz. Időj. 15.15: Zenei üzenetek. 15.55: Ma 50 éve történt. 18: Falusi délután. 16.58: Műsor. 17: H. Időj. 17.05: Kölpol. figyelő. 17.15: Haydn: B-dúr szimfónia. 17.40: Nyitott stúdió. 18: Új Zenei Újság. 18.40: Tánczene. 18.58: Műsor. 13: Esti krónika. 13.30: Néndalcsokor. 20.03: Anyegin. Elb. költemény n. része. 30.56: H. Időj. ti: Dupla vagy semmi... A rádió játéksorozata a muzsika jegyében. 22: H. Időj. Sport. 22.20: Operettrészt. 22.50: Meditáció. 23: A XX. szó zenéjéből. 24: H. időj. 0.10: Könnyűz. PETŐFI RADIO 4.35—8.06: Azonos a I0 . subh-adóval. 5.20: Torna, itt Kálmán Imre: Csárdáskirálynő. Operett. 12.40: Két Schobert-ballada. 13.17: Válasz a hallgatónak. 13.32: Népi 13.47: Vízállás. 14: H. Idős. 14.08: Kedvelt régi melódiák. 14.50: Szántó Jenő műsora. 15: Cesare Siepi énekel. 15.20: Vigasz-kanári. Healingway elbeszélése. 15.31: Magyar fúvószene. 15.44: Turisták ötperce. 15.43: Mai dalok. 16: H. Időj. 16.05: Gershwin: F- dúr zongoraverseny (J. Katchen). 16.35: Aktualitások. 17: Ötórai tea. 18: H. Időj. 18.10: Zenés beszélgetés a tótkomlósi szlovák népi együttes tagjaival. 18.30: Világgazd. krónika. 18.50: Operaáriák 13.13: Táncdalok. 19.23: Kamarazene. 13.34: Mese. 20: Esti kr. II. 20.30: Vokális ze.ne. 21.02: Új könyvek. 21.05: Láttuk, hallottuk. 21.25: Könnyűz. 21.50: Az ACTtl története. 22: Bartók Összes■ vonósnégyesei. 111. 23: H. Időj. Sport. URH 19: H. Időj. 18.10: Táncz. koktél. 18.55: URH zenei kalauz. 19.35: A francia rádió Maitrise-leánykórusának híve a stúdióban. 20.33: A vulkánok rejtélye. 20.48: Kamarazene. 21.10: Wagner operáiból. 21.56: Schumann-művek. 23: H. Idős. Sport. TELEVÍZIÓ 17.25: Pedagógusok fóruma. 17.55: Hírek. 18: Zseb-tévé. 18.30: Molekuláris biológia. 19: Esti mese. 13.10: Tervek, eredmények. A tv politikai tanfolyama. 13.40: Felfedező úton a képzőművészet birodalmában. Népművészet — „nagyművészet”. 20: Tvhíradó. 20.20: Mi és Ők. Tvjáték. 21.40: Stúdiónk vendége: a bécsi Musica Antiqua Kamaraegyüttes. 22: Tv-híradó 2. POZSONYI Tt 16.25: A természet csodái. 17.40: Filmhíradó. 18 30: Víkend. Rajzfilm. 20: Népszerű dalok. 20.30: Kastian. Régi cseh film. 22.19: Boccacciotörténet. Olasz film. Hagyatéki eljárás Az 1968. szeptember 30-án St. Gallenben elhunyt ÖZVOBRITH VILMOS It szül. FITTLER ARANKA RÓZA (anyja neve VASSKÖ IREN, apja neve FITTLER FARKAS KAMILL). 1891. július 3-án született Budapesten St. Gallen (Svájc), Notkerstrasse 179. sz. alatti lakos akinek 1968. XIL 7-i végrendeletét 1968. október - él a St. Gallen-i kerületi tanács nyilvánosságra hozta. Végrendeletében az örökhagyó egész hagyatékáról rendelkezett. A törvényes örökösöket a svájci polgári törvénykönyv 30. számú cikkelye alapján megilleti a jog, hogy a St. Galen-i kerületi tanácsnál, örökösödési jogosultságuk bizonyítása mellett, betekintést nyerjenek az eredeti Végrendeletbe, vagy az okmány másolatát igényeljék. Amennyiben a mostani hirdetménytől számított egy hónapon belül a végrendelettel kapcsolatban felszólamlással nem élnek, a hagyaték elosztása a végrendelet alapján történik. St. Gallen, 1968. december 3. St. Gallen-i kerületi tanács