Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
EMBEREK FÓTRÓL Legtovább egy régi karácsonyi képet nézegetek. A zöld fenyőről gazdagon omlik a csillogó díszítés, égnek rajta a gyertyák, s az idillikusra szánt felvételen gondosan fésült intézeti fiúk sakkoznak a karácsonyfa előterében. Hirtelen arra gondolok, ilyen szomorú, kietlen ünnepet én sohasem láttam. Az igazgató sem szívesen beszél erről, csak hümmög valamit a család pótolhatatlanságáról A karácsonyról aztán nem is esik több szó, csak a többi napról, amikor a gyermekváros a gondosan fésült és öltöztetett lányoknak, fiúknak igazi otthont jelenthet. Rendes ember lennék A precízen eltett levelekből. Kérdőívekből és a személyes látogatás emlékeiből keressük erre a választ — és a bizonyságot is. Hogy emberré tudták nevelni az érettségivel, szakmával búcsúzó gyerekeket. — Hogy ezt sikerült elérni — néz rám komolyan Barna Lajos igazgató —, hogy ezeket a leveleket kapják, azt hiszem, egyetlen dolognak köszönhetjük: nagyon jó nevelői kollektívánk van... Ide csak az jön és az marad meg, aki valóban szereti és hivatásának tekinti ezeknek a család nélkül felnövekvő gyerekeknek a tanítását. Ezt a szeretetet akkor is érezniük kell, amikor számtalan nehézség jelentkezik a gyerekek nevelésében, akkor is, amikor ennek méltánylása és megértése rendszerint csak azután történik, mikor a növendékek már kikerültek a gyermekvárosból. A kérdőívet diplomadolgozatához küldte szét az igazgató. Egyik kérdése így hangzik, hogy emlékszel vissza az itt töltött időre? L. János: „Jobb, mint most." S. B-né: „Kellemesen emlékszem vissza. Bár velem sok baj volt, de utólag úgy érzem, hogy boldog voltam, most jobb." K. Péter: „Nincs igazság. Én nagy csibész voltam, csak egy pofont kaptam. De higgyék el, nagyon jó lett volna, ha megvernek. Ma talán már rendes ember lennék." B-né S. K.: „A fóti pedagóguskollektívát nem feledhetjük, őket nem tudják lemásolni sehol sem. Nem tudok eléggé hálás lenni a sorsnak, hogy Tótra vetett." — Azokról nem tudunk csak, akiknek vagy nagyon jól, vagy nagyonrosszul megy a soruk — mondja Molnár Istvánná, azaz Joli néni. — őket is megkeressük. Két éve utógondozói státusban foglalkozom a kikerült tanítványaink sorsával, életével. Házassági bajaikban, lakásügyeikben, gyermekeik születésekor egyaránt megkeresnek bennünket. Mindent készen kaptunk Pozsonyi út 73—75. Ordasi Józseféket „hátul az udvarban” találjuk, szoba-konyhás, rozoga lakásban. Nyolcan laknak a hajópadlós, dohos helyiségben. Férj, feleség és két gyermekük, a férj húga, két öccse — egyik, szerencsére, katona, másik vájártanuló — és a feleség húga. A fiatalasszony kissé molett, eleven, kedves arcú teremtés: gyermekgondozási segéllyel van odahaza, a kétéves és tízhónapos csöppségekkel. — Nincs meg itthon a férjem, gépkocsivezető most túlórázik — kínál hellyel a jobbik fotelban — 1962-ben ismertük meg egymást Fóton, akkor volt végzős asztalos tanuló, én érettségiztem. — Hogy emlékszem viszsza? Mit jelentett Fót — kérdi és ölébe húzza Klárikát. — Minden jó és tökéletes volt ott — talán ez volt a hátránya is Mindent készen kaptunk, a tanuláson kívül nem volt más problémánk. De például nem tanultunk meg főzni. Kaszinótojás és tartármártás készítését tanultuk a heti két órában. Itthon pedig egy rántást nem tudtam megcsinálni. — Egyébként — teszi hozzá — elégedett vagyok az életemmel. Ha letelik a szülési szabadság, óvónő- vagy tanítóképzőbe iratkozom. És ha lakást is kapnánk! — lehulló karjai jelzik reménykedő boldogságát. — Azt ígérték ugyanis, hogy ezt a házat szanálják. Szoros kontyban, testhez simuló dresszben, balettcipőben fogad Deák Jutka. Próbaszünet van az Állami Népi Együttesben. Kávéra a klubba telepszünk, közben elnézést kér, majd rövidesen csizmában, pöttyös próbaszoknyában jön viszsza a beszélgetésre. — Őszintén állíthatom, jól éreztem magam Fóton. Szerettem a tanárokat, könnyű volt megbarátkozni az ottani környezettel. Aztán tánccsoportba kerültem, és a tánc mindent feledtetett velem. Persze, jártam irodalmi szakkörbe, kézilabdáztam is, ennek hatása a darabosság, meg is látszik a mozgásomon. — Mit tartana meg fóti életéből? — Semmit nem akarok elveszíteni belőle! — mondja azonnal, majd elgondolkozva hozzáteszi: — Ők segítettek mindenben. Ole járták ki, hogy munkásszálláson lakhassak, ők neveltek a takarékosságra. Egyedülvalóságomban szerencse az is, hogy önállóvá szoktattak, a többiek is csodálják — keserű mosoly tűnik fel az arcán —, hogy milyen „prímán" megállok a lábamon. Szünetben, ha kimegyek Fótra, azt mondják: megjött a mi Jutkánk."’ Ray Erzsi néninek elmesélek mindent, megtanítok a gyerekeknek egy új táncot — és olyasmit érzek, hogy hazamentem ... Önbizalmat ad a munka Vékony, kamaszosan fiatal srácnak tűnik Máltai László okleveles gépészmérnök. Napokig kerestem munkahelyén, a DIGÉP Hűtőgépgyárában, s vedlett díványú albérletében, ahol egy öreg nénike engedte meg számára az állandó bejelentkezést. — Próbaüzemet vezettem Zalában, jól éreztem magam. Sok új dologgal, rengeteg problémával találkoztam, és sikerült megoldani őket, önbizalmat ad az ilyesmi — neveti el magát. — Mire emlékszik legszívesebben?. .. — Egyik tanáromnak, Gulya Pálnak köszönhetek a legtöbbet. Azután a KISZ-nek is. A gyermekvárosban vezetőségi tagja voltam. De ne higygye, hogy szokványos, unalmas szervezetünk volt, nálunk ez sokkal többet jelentett. Kiterjedt életünk minden területére. Amikor kikerültem, akkor vettem észre például, milyen egoisták az emberek. Belőlünk a hosszú közösségi élet kitörölte ezt a tulajdonságot, csiszolódtunk egymás mellett, mint a kavicsok. Később is hasznát vettem az egyetemen. Leningrádban végeztem, hűtőipari gépészmérnöki szakon. Csodálatos egyéni stílusú, hangulatú város volt, a diákélet ezernyi emléke, társaim odakötnek. Itthoni barátaim egyébként a fótiak. Talán mégsem volt olyan szürke a képen az a karácsony... Valahol kárpótolt ez a közösség. Hiszen a nevelők, diákok, igazi otthont, családot teremtettek egymásnak. Jakab Ágnes A család pótolhatatlan ... Önállóvá szoktattak ... Tovább fejlődik a Druzsba Alig több mint tíz esztendő telt el azóta, hogy a Távközlési Kutató Intézetben megkezdték a Druzsba, a szélessávú rádiórelé-rendszerek elméleti és gyakorlati munkáit. E rendszerek az irányított rádióhullámok segítségével vezeték nélkül nagy távolságra továbbítják az elektromos jeleket A rádióhullámok terjedési tulajdonságait figyelembe véve, 40—50 kilométerenként telepített berendezések láncolata képezi e hírközlési összeköttetést. Ez a rendszer nagy számú távbeszélő csatorna, televízióműsor és egyéb jelek több ezer kilométer távolságú átvitelre, nyújtanak műszakilag kifogástalan és gazdaságos lehetőséget. Az első évek munkája eredményeként kidolgozott berendezéstípus sikerült, bevált itthon is a Szovjetunióban is és több baráti országban. A 600 távbeszélő összeköttetés megvalósítására és televíziójel átvitelére alkalmas, berendezésből eddig körülbelül egymilliárd forint értékben gyártott a magyar ipar. Világszínvonal Az elért eredmények, sikerek feljogosították a TÁKI-t és az ipart, hogy továbblépjen és a korábbiaknál nagyobb felkészültséget, jelentősebb műszaki problémák megoldását igénylő feladatokat vállaljon. A fejlődés, a mind nagyobb igények olyan új rádiórelérendszer kidolgozását jelölték meg célként, amely elődjénél lényegesen több távbeszélő csatorna, színes tevíziótel és egyéb felfajták átvitelét teszi lehetővé igen lass távolságra, maximálisan automatizálva. Ez a célkitűzés megfelel a kijelölt világszínvonalnak. A szovjet és a magyar szakemberek a feladatok megoldásának módjában és a műszaki mutatókban megállapodva elhatározták, hogy a szovjet—magyar műszaki-tudományos együttműködés keretében e kidolgozási munkát is közösen végzik. A Szovjetunió postaügyi minisztériumának rádiótechnikai kutató intézete és a Magyar Távközlési Kutató Intézet szoros tudományos és kidolgozási együttműködése eredményeként elkészült az új Druzsba rádiórelé-rendszer. A kidolgozott berendezés mintapéldányain, az üzemszerű vizsgálatok során a szakértők megállapították, hogy azok kifogástalanul működnek. A szovjet—magyar államközi bizottság részletes ellenőrző vizsgálatai után engedélyt adott a sorozatgyártás megkezdésére. A félvezetősített Druzsba hat rádiócsatornája egyenként 1920’ telefonösszeköttetés vagy egy színes televízióprogram négy különböző kísérőhanggal, illetve nagy sebességű adatjelek átvitelére alkalmas. Az automatika átkapcsol Az új Druzsba üzembiztos hatósugara 12 500 kilométer. Az összekötő állomások legnagyobb része emberi kéz érintése nélkül működik, s ha előre nem látott hiba következne be, az automatika önműködően átkapcsol a tartalék rádiócsatornára. Ezzel egyidejűleg a távkezelési rendszer vészjelzést ad a felügyelő állomásoknak. A szocialista tábor hírközlési feladatai megoldásához hozzájárult közös berendezés kidolgozása elmélyítette a politikai és a szakmai kapcsolatot a szovjet és a magyar intézet között A két intézet vezetői értékelték az elért szakmai eredményeket és az együttműködés tapasztalatait. Ezekben a hónapokban folynak a további témaegyeztetések és a következő évek kutatási fejlesztési feladatainak meghatározásai és a munkamegosztással kapcsolatos tárgyalások. Együttműködés A következő évek feladatai a már gyártásban levő berendezéstípusok állandó továbbfejlesztése és a rádiórelé-gyártmányválaszték kiszélesítése. További nagyon fontos feladat a berendezéseknek az analóg és a digitális, rendszerű hírhálózatokba való rugalmas beiktathatósága, és nem utolsósorban a maximális félvezetősi tés. A feladatok nagyok. Lényeges tudományos problémák várnak megoldásra. Számos berendezés továbbfejlesztése és új típus kidolgozása szükséges a szocialista tábor hírközlő hálózatának és hírközlési szolgáltatásainak szakadatlan növelésére és nem utolsósorban a magyar ipar termelési lehetőségeinek fokozására. A program végrehajtásának realitása a szovjet és a magyar szakemberek kipróbált ■együttműködésén alapszik, amely biztosítékot jelent a munka eredményes voltára. Somiiványi György Ünnepen — szolgálatban MINDEN HAJNALBAN pontban fél háromkor ott áll széles pavilonja előtt, s kirakja lapjait akkurátusán, sorba, ahogy értük jönnek. Érdes kezével átbetűzi törzsvendégeinek listáját, miközben bosszúsan félresöpri a hópelyheket a lapokról. A szokásos reggeli forgatagban már ismerős munkások érkeznek, azok, akik minden reggel odaszaladnak Kiss bácsihoz a friss lapokért. Tizenöt esztendeje áll ugyanezen a standon, a Vörös hadsereg útja és Lehel utca sarkán. — Karácsony napján is korán nyitunk. A feleségem délután szokott felváltani s ilyentájt bizony jólesik hazatérni a meleg lakásba. Évek óta a karácsonyfa nekünk meglepetés és nem a gyerekeknek. Délelőtt Erzsike, Miklós és Attila feldíszítik, és estére meleg lakással várnak haza bennünket. Az ajándékok? — Csontkeretes szemüvegét mosolyogva megigazítja: — A szomszédban vannak. A feleségem nem tud titkot tartani... CITUS NŐVÉR varázsa, hogy mindig mosolyog. A Péterfy Sándor utcai kórház portáján találkozunk vele. Az elmúlt éjjel tizenkét órás fárasztó szolgálata, még ilyenkor, reggel kilenc óra felé sem látszik rajta. — A B-belosztályon negyven betegem van. Nálunk, éjszakás nővéreknél nincs szabadnap, minden második nap dolgozunk. Az idén már harmadik éve, hogy az ünnepestét munkában töltöm. A betegekkel ilyenkor kedves ünnepségeket tartunk. A kórházban, azért mindenki kicsit szomorúbb. A nővér azonban legyen mindig vidám. A mi osztályunkon is lesz karácsonyfa. Mire az ünnepség után visszatérünk a szobába, titokzatos módon mindig ott áll az asztalomon néhány kis édességcsomag. Jó érzés tudni, hogy a betegek szeretnek. Ez természetes. Igyekszem őket mindig megnyugtatni és kicsit elfeledtetni velük a betegséget. — De idén karácsonykor is biztosan akad olyan idősebb bácsi vagy néni, akit meg kell vigasztalnom, mivel az ünnep estéjét nem töltheti szerettei körében. Nekem így kezdődik az ünnep. És másnap délben már otthon leszek... A 63-as buszjárat kirándulóvonal. — Ma már, a Nagykovácsi—Hűvösvölgy útvonalon még az útszéli fákat is jól ismerem. fJETÉNYI JÓZSEF buszvezető huszonkét éve viszi ugyanabban az irányban a turistákat és a hegyi lakosokat. — Itt a hegyen hajnalban sincs olyan zsúfoltság, mint lenn a városban, mégsem unalmas a vezetés. Nagyon szeretem a természetet — mondja a végállomás melegedőjében, amíg a forró teát készíti. — Reggelente és estefelé a szürkületben óvatosabban és jóval körültekintőbben kell vezetni az erdei lakók miatt. Szarvasok, őzek vagy éppen egy róka nemegyszer váratlanul a kocsi elé ugrik. — Hamar eltelik majd a karácsony délután. Szolgálatban leszek és nagy forgalomra számítok. Igaz, hogy csak este tíz után érkezem haza, de a család mindig megvár az ünnepséggel. A karácsonyi ajándékátadásnak nálunk hagyományai vannak. Az ajándék mindig meglepetés. A feleségemnek gyűrűt vásároltam. Nem is sejti, hogy a rejtekhely az idén a vitrinben álló porcelán volt. JPIATAL ARC, nagy kék -* szemek. Középiskolásnak nézné az ember. Szalóki Sándor őrmester öt éve irányítja a forgalmat a Krisztina körúton. — Nem zavar se a túl meleg, se a túl hideg időjárás. Megszoktam. A forgalmas utat szeretem, azt a helyzetet, amikor gyors, határozott intézkedésekre van szükség. Ha elgondolom, karácsony este tíz felé már egyhangú, kihalt lesz a környék, mert mindenki ünnepel. Én szolgálatban leszek, de a vacsorát együtt fogyasztjuk el. A feleségem megvár. Lesz nagy meglepetés, mert megbeszéltük, hogy minden fillért félrerakunk, nem veszünk ajándékot, mivel jövő tavasszal szövetkezeti lakásba költözünk. Én azonban a zsebpénzemet rakosgattam össze, és egy új karórát tudtam venni neki... Esteledik. Siető árnyékok suhannak végig a sötétedő utcákon. Az ablakokból ragyogó világosság árad. ÜNNEP VAN, karácsony este. A családtagok előveszik a szeretet ünnepére vásárolt ajándékokat. De meghittebben, családiasabban ragyognak a karácsonyi fények, ha gondolunk az ünnep közkatonáira, akik azért munkálkodnak, hogy zavartalanul pihenhessenek a többiek. Győri Margit NÉPSZAVA 1969. december 21* II ldoto A kik visszajöt... Három emberrel beszélgettem. Hárommal azok közül, akik hosszú évek után ezekben a hetekben tértek haza külföldről. Nem firtattam, hogy annak idején miért mentek el, csak arra voltam kíváncsi, mi az, ami visszahozta őket...* KI SÁNDORT nővére** * Krisztina körút lakásában találtam. A most 44 éves ember 1956-ban indult el nyugatra. Néhány hetet Ausztriában töltött, majd miután hallotta, hogy Angliában bányamunkásokat toboroznak, jelentkezett, így jutott ki Angliába, ahol bányamunkásnak egészségi állapota miatt nem vált be. Dolgozott építkezéseknél, útépítésnél, majd az egyik autógyárban Londonban. — Nem mondom, nem volt rossz dolgom — meséli most. — De valahogyan mindig idegen maradtam, pedig megtanultam a nyelvet, barátkozni azonban csak a kint élő magyarokkal tudtam. Egy jó barátom volt, akivel annak idején együtt dolgoztam Magyarországon. Az időjárást is nehezen szoktam, hiába kerestem meg a pénzt, nem találtam a helyemet. — Közben kétszer is jártam idehaza látogatóban. Nem is tudom elmondani, mit éreztem, amikor először hazai földre léptem. Már akkor elhatároztam, hogy végleg hazajövök, de előbb össze akartam egy kis pénzt spórolni. Annak ellenére, hogy már benne vagyok a korban, nem házasodtam meg,hogy könnyebb legyen majd a hazatérés. November elseje óta végleg itthon vagyok. És higgye el, végre jól érzem magam. * . ZOLTÁN közgazdász, aki 58 éves, több mint húsz éve vándorolt ki Venezuelába Most, hogy régig hant jött, öt felnőtt gyermeke kint maradt. — A honvágy, alföldi szülőfalum, ahol régi ismerősök most is keresztnevemen szólítanak, ezek a vágyak hoztak haza. Ott három bérháza is lehet az embernek, de hiányzik az „ambiente”, ami magyarul légkört jelent. Ezt csak itthon találtam meg. Nem vagyok már fiatal ember, öt gyermeket neveltem fel. Odakint mindig volt bennem nosztalgia a szellemi élet iránt. Bár kitűnően beszélek spanyolul , analitikai tanulmányokat is írtam ezen a nyelven —, most irodalommal szeretnék foglalkozni, s ezt csak az anyanyelvemen lehet. Szeretem a dél-amerikai irodalmat, de egy színházi előadást igazán élvezni csak magyarul tudok. — Amikor tavaly látogatóban itt jártam szétnézni, már tudtam, hogy itt a helyem, ahol öreg édesanyám él és apám sírja van. Gyermekeim már saját útjukat járják, s öreg anyámnak nagyobb szüksége van rám, mint nekik. Mit mondjak még? Amikor annyi év után megláttam a Dunát, és beültem a Ruszwurm cukrászdába, akkor éreztem igazán, mit jelent otthon lenni.* KDOS. TÖRÉKENY, EZÜSTHAJÚ, finomvonású asszony B. Jánosáé. Évtizedekig védőnő volt, aztán nyugdíjba ment. 1962-ben meglátogatta Franciaországban élő fiát és kint maradt. Erről így beszél: — Fiam magyar lányt vett feleségül és négy gyermeke van. Amikor annak idején megérkeztem Franciaországba, a legkisebb unoka kéthónapos volt. S bizony, fiam háztartásában is nagyon elkelt a nagymama. Addig kértek, hogy maradjak kint, amíg ráálltam De csak azzal a feltétellel: ha a gyermekek mra nőnek, visszajövök. . . Fiam és menyem gondoskodó szeretettel vettek körül, vezettem a háztartásukat és neveltem a gyerekeket. Fiam magyar maradt, a gyermekek odahaza csak magyarul beszélhettek. Én is csak keveset tanultam meg franciául. — Aztán egy napon nem bírtam tovább... Az utóbbi időben már olyan honvágyam volt, hogy aludni sem tudtam. Legkisebb unokám szeptemberben már iskolába ment, és én úgy éreztem, teljesítettem a feladatomat. Nehéz volt a gyerekeket otthagyni, de a honvágyam erősebbnek bizonyult. Ott mindig idegennek éreztem magam, más a lelkivilága egy franciának, mint egy magyarnak. A hatóságok engedélyezték visszatérésemet és november 10-én megérkeztem a Ferihegyi repülőtérre. Úgy éreztem, álmodom. S azóta már négy kilót híztam.•» * Három ember mondta el őszintén a sok közül, miért jött haza. S hadd tegyem hozzá még személyes élményemet is a világ másik feléről, a napsütéses Kaliforniából, ahol nyáron vendégeskedtem. Egyik este vacsorára voltam hivatalos Hollywood dombon levő villájában egy harminc évvel ezelőtti kivándorolt házaspárhoz. Vacsora előtt kinéztem az ablakon, alattunk terült el az esti fényben tündöklő Los Angeles. — Milyen szép — jegyeztem meg önkéntelenül a háziasszonynak. — Szép, szép, de mennyivel szebb lenne a Gellérthegyről nézni a Dunát — válaszolta, és könnyes lett a szeme ... Balta Ödön