Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)
1971-06-13 / 138. szám
6 NÉPSZAVA Jelentés a hazának Sivatagi vizsga, rakétával Hordja a szél a homokot. Sivatagi szél, a tűző nap elé fátylat von, a bokáig érő cserjéket betemeti, milliárdnyi zizegő szemcsével csapkodja a műszerkocsik falát, megállíthatatlanul, egyenletben, sivatagi módra fúj, így fújt már évmilliókkal ezelőtt is, tízezer évekkel ezelőtt, amikor még csak viperákat látott és a homokfátyolos égen kiterjesztett szárnnyal keringő vércséket. És így fáj most, amikor lent — valahol a Szovjetunióban — fiatal magyar katonák állnak a műszeres kocsik mellett, ülnek a félhomályban, az indikátorernyő zöld fénycsíkjait figyelve, a rakéták kilövőállványai mellett, ezen a több megyényi gyakorlótéren. A harcállásponton halkan surrog a mennyezetre erősített nagy, fehér ventillátor szárnya. „Duna-3" jelentkezik Idegközpont. Azok a parancsnokok, akik alegységeik gyakorlatát innen irányítják, szemben ülnek egy hatalmas üvegfallal. A falon egymás után jelennek meg a zsírceruzával írt betűk. Két hosszú, nyurga fiatal katona tökéletes tükörírással rója egymás alá az adatokat, amelyek a fülhallgatón keresztül érkeznek. Odakint forognak a lokátorernyők. Valahol több 100 kilométerre — egy repülőbázison — egymás után emelkednek a magasba az ezüsttörzsű MiG vadászgépek és néhány Iljusin. Az ernyők forognak, jelzik, hogy a légtér megélénkült. Az alezredes szája elé emeli a mikrofont. Az, amit mond, a két távolabb eső műszeres kocsiban, az alegységparancsnokok számára ebben a pillanatban a legfontosabb a világon. — Tájékoztató a légi helyzetről. Az ellenség megkezdte tömeges légi csapásait, kötelékekkel és egyes gépekkel. Készüljön fel különböző irányból támadó légi célok felderítésére és leküzdésére! A hangszórón érkezik a válasz: — Duna—3, értettem! — Duna—4, értettem! A párbeszéd, folytatódik. — Célkutatás! — Duna—3 jelentem: e fokú harckészültséget elért — Figyelem, mindenkinek! 4808-as légi cél, két darab, 65 fok, 110 kilométer távolság, a magasság 50 (ez itt száz méterével értendő: 5000 m). Amit a hangszóró közöl, ugyanakkor megjelenik az üvegtáblákon is. A katonák kezében repül a zsírceruza. Zöld, fehér fények égnek, jelzőlámpák. A megelevenedett légtér pontos térképre kezd kirajzolódni: az érkező célok útját is fehér vonalak követik. Már megjelent a 4809-es, a 4810-es cél is, nagy magasságban repülő támadó gépek és alacsony támadással, sőt, paszszív zavarással is kísérletező ravasz légi célok. A Duna—3 és a Duna—4 rávezető tisztjei és kézikövető „kiskatonái” (a sorállomány hivatalosan soha el nem fogadott, inkább becéző és jórészt egy méter nyolcvanas fiatalokra vonatkozó ragadványneve) ülnek a műszerkocsikban, amelyek falát átforrósítja a sivatag napja, precízen és szikrázó feszültséggel — itt összefér a két ellentétes fogalom — fogják a célokat. A célok „kézben vannak”, a harcállásponton már csak a legkedvezőbb tizedpillanatot kell kiválasztani. Megvan. — Duna—41 Semmisítsd meg a 4810-es célt! — Duna—4 jelentem, tüzet nyitottam a 4810-es célra, ketttővel megsemmisítettem, elindításán kívül. (Otthon is sok ilyen gyakorlat előzte meg az útnak indulást.) Amit itt elméletben lelőttek, az a gyakorlatban szétfröccsent roncsként heverne öt vagy nyolc, vagy tíz kilométerrel odébb. Ahhoz, hogy a légvédelmi rakétás eljöhessen erre a nagy lőtérre, nemcsak vonat kell. Az is kell, ezer kilométereken át rohan a villanymozdony magyar tájról, a „Duna—3” és a „Duna—4” hazai bázisáról a homokviharok birodalmáig, kocsijaiból nóta száll és folyosóin féltucatszámra cipeli a teáscsészéket a „gyezsurnyica”, aki kalauz is, háziasszony is. De az indulásig hosszú hónapok nagyon összeszedett munkája kell. Üzemi munka, magas technikai színvonalon. A katonaéletről még ma is sok régimódi elképzelés él. Hoszszabb ideig éltem a rakétások között, nagyon keveset lehetett érezni alaktanya légköréből, nagyon sokat egy műszeripari vállalatéból, ahol sok a mérnök és a technikus, a munkások zöme is kvalifikált szakmunkás, a betanított munkás is közel áll az elektronika leglényegesebb fogalmaihoz, ahol főmérnök van és tömérdek műszer, ahol időnként elméleti vizsgákat kell tenni. És ahol végtermék is van. Békében: megsemmisített „néma” cél. Itt kint, a lőtéren, majd a nagy napon: lelőtt, pilóta nélküli célrepülőgép. Háborúban: megsemmisített támadók. Repülőgépek vagy rakéták. A nagy nap még nem jött el. De ahogy közeledik, a vizsgázók napról napra folynak az elméleti vizsgák is a magasabb egységek szakemberei előtt — várakozása úgy erősödik. Nem vizsgaláz: a felelősség láza. Egy rakéta alegység tudása nem egyszerűen műszaki és katonai normák teljesítésének vagy nem teljesítésének osztályzatát kapja. Többet jelent. Azt jelenti, hogy azon a szakaszon, ahol ezek a katonák — alezredestől őrvezetőig — őrködnek, a hazai égbolt, és alatta az ország, biztonságban van. Magasan támadó repülők ellen is, a vietnami tapasztalatokat kihasználó és alacsonyan szálló vadászbombázók ellen is. Ez a tudás, ha tökéletes, kerítés az égbolton. Most megnézzük, milyen. Beszéljünk a kerítés nyersanyagáról. Itt vannak a tisztek. Katonatiszt ... Könnyű élet, egyenruha, elegancia, biztos állás. Fehér kesztyű ... Vajon leküzdöttük a „Noszty-fiúbeli” fogalmakat? Alezredesek, őrnagyok, századosok, akik, ha ügyeletben vannak, nem ismernek nappalt és éjszakát. Akik, ha ide, a korlátlan területek országába indulnak, ugyanúgy búcsúznak el a feleségtől, mintha a szomszéd városba mennének értekezletre — mert mindaz, ami munkájuk körülményeire, helyére, idejére vonatkozik, senkire sem tartozik, csak a hazára. Amikor tanultak, amikor — a magyar légvédelmi rakétaegységek szervezésének kezdeti szakaszában — ugyancsak szovjet földön sajátították el a tapasztaltabb és a világszínvonalat először elért fegyvertárs iskoláiban a tudnivalókat, hónapokat töltöttek el, távol a hazától. A hazáért. A harcálláspont tetején ülünk. Köröskörül a valószínűtlenül lilásszürke alkonyati égbolt semmivel sem emlékeztet Magyarországra, mégis, mintha a filmet látnám, amelyet az egyik este a klubban közösen néztünk a katonákkal. Kedves film volt, színes film, egy helikopter-pilóta útjáról szólt Magyarország fölött, a Duna-kanyartól a Balatonig, városok és falvak fölött. Alig egy hete jöttünk el hazulról akkor, mégis jólesett látni a hullámzó gabonamezők színét, a fehér hajókat a vízen. A katonák hátradőltek a klubmozi székében és hallgattak. A hazáról volt szó. Most is a hazáról van szó. Hogy jó-e az a bizonyos kerítés az égbolton. Forognak a lokátorok. Nem hallom, de tudom, hogy az alezredes most emeli szája elé a mikrofont. Hogy az alacsony, csupa ideg őrnagy a törzsből, hogy a magas mérnök-alezredes, hogy a kék szemű „kis kopasz”, meg a vörös hajú tszkőműves vizsgába elérkezett. A zsírceruzák már felírták, hogy közeledik a 8001-es és a 8002-es cél Most mindent tudni kell. A „kutyagörbét”, a mozgó célt mindig a legrövidebb úton megközelítő vonalat, a követés módjait, a pillanat megválasztását. És eszembe jut, amit délelőtt mondtak az egyik KISZ-csúcstitkárról, karcsú, magas katona az illető és szeret lendületesen beszélni. Odahaza ezzel a felszólalással búcsúzott el a „Duna—3” otthonmaradt bajtársaitól: „Kívánunk jó munkát az elvtársaknak itthon, és mi megígérjük, hogy legalább kiváló eredménnyel térünk vissza.” Jót akart mondani. Mindjárt kiderül, nyelvbotlás volt-e a „legalább kiváló”? Sűrűsödik az alkonyat, de a célgép már közel lehet. A rakéták orra az ég felé fordul. A magasan szálló „misény” érkezik. Süvítő, üvöltő dördülés. Barnásvörös homokfelhő kavarodik az állványok körül, vörös és sárga és fekete fénycsíkokkal az uszályában, felröppen a két alegység egy-egy rakétája. Szó sincs nyílegyenes pályáról, a célgép is manőverezik, követni kell... Mindez nem tart addig, amíg leírom: szikrázó dördülés odafönn a lila égen. Tudom, hogy odalenn most megszólal a megafonhang, mint valami fantasztikus filmben, s azt mondja: Duna—4, a 8001 -es célt megsemmisítettem.” És tudom, hogy az alacsony alezredes még nem törölheti meg a homlokát, pedig szeretné. Mert a második célgép — mélyen a sivatag fölé ereszkedve — támad. A teherautó hosszúságú, ezüstzöld szivarok „orra” újra szimatolni kezd. A műszerkocsikban ez a koncentrált figyelem és a reflexszé vált, higgadt kézmozdulatok pillanata. Azok a zöld csíkok az indikátorernyőn egy pontban keresztezik egymást. Ha ez a pont most bombát hozna, hogy tűzörvénybe borítsa azt a honi tájat... Nem maradna fent az égen. A „miseny"-ek közelednek . „A célt semmisítse meg!” Azért láttunk viperát is... (A szerző felvételei) Kerítés az égbolton Odakint nem zuhan le semkor a légvédelmi rakétatüzérmi. Az ezüsttörzsű gépek elség alegységei mindent végretűntek. A „némának” vége. A hajtónak a légtérben mutat„néma” az a gyakorlat, amikor a célok ellen — a rakéta Kőművestől főmérnökig Noszty fiú? Kényelmes élet? Amikor itthon vannak, erdei tisztásokon, a nagyvárosoktól távoli katonatelepeiken, órára, percre beosztott életformában telnek a napjaik és éveik. Munkahelyük az égbolt. Munkaidejük hétköznap és ünnepnap, karácsony és húsvét, május 1 és április 4, mindig, minden nap és minden perc. A sorállomány? Van, aki másfél éve katona, van, aki hét hónapja. Van, aki bányából jött,van, aki egyetemről, van, aki technikumból, képzettségük különböző, de egymáshoz közeli. Beszélek egy dunántúli tsz-kőművessel, csak a második negyedórában tudom meg a foglalkozását, addig olyan magától értetődően beszél az elméleti kérdésekről, amelyeket itt kapott, a baráti, de mégis idegen égbolt alatt, hogy azt hittem, elektroműszerész. Ilyeneket kérdeztek tőle: „beszéljen a gyors automatikus erősítésszabályozás jelentőségéről”... „mit tud aH kisebb mint sü törlőblankról?”... Megfelelt. Különben H. Lacinak hívják és kézikövető. Mozgékony, alacsony fiatalember. Barátja, aki viszont valóban elektroműszerész, azt emlegeti, milyen nagy dolog, hogy héthónapos katona létére egyszerűen kihozták ide —■ és rábízták, amit rábíztak. „Érti? Rám, a kis kopaszra! Tudja, mekkora dolog ez?” Ránézek a kék szemű „kis kopaszra”, és azt hiszem, kezdem érteni. ... És eljött a nap. Valahol, azon a távoli Repülőtéren, útra készen állnak a „misények”. Ez az orosz neve a pilóta nélküli célgépnek. Pirosra festett gépmadár, bárki megtekintheti — már aki bejut a támaszpont egyik, üzemébe. Itt állítottak ki egy példányt ebből a célgépből is, meg egyet az ugyancsak célként számbajöhető rakétatípusból. De a Duna—3 és a Duna— ma „visényi” vár. Már a kivonulás — amely alatt természetesen autóbuszra szállást kell érteni a rakétalőtér táborvárosában — is ünnepélyesebb. Ez alatt ne tessék díszegyenruhát érteni. Az ünnepélyesség a beszélgetések visszafojtott tónusában rejtőzik, őrnagyok, alezredesek és katonák összepillantásaiban, amelyekben több a biztatás, mint egy Népstadionra való szurkolóban. Délután van. Éles, a sivatagon és sztyeppén átfúvó egyáltalán nem májusias szél tépi a cserjéket, hordja a homokot. Bent a harcállásponton ugyanúgy zümmög a ventillátor, mint a „némák” idején, a lámpafények és zsírceruzával írt számok is azonosak. De az állványokon most áramkörbe kapcsolva állnak a honi légvédelem ezüstzöld rakétái. Már megtörtént a „rátöltés”, ez a katonák fizikai erejét is igénybe vevő, a gépkocsivezetésben is pontosságot igénylő munka. A lokátorernyők megmoccannak. A két óriás nyílvessző kiröppen a földhányásokkal körülvett állványról. Tíz másodperc, tizenöt — a röppályák fehér, egymáshoz közeledő csíkjain minden szem. Az egyik csíkon kibomlik a fehér füstfelhő, szétfröccsen, bent az indikátorernyőkön megjelenik a szétlőtt cél ezernyi darabja. Amíg földet nem érnek, mindegyikbe beleütközik a kisugárzott energia, és a darabkák „visszaköszönnek”. Azt mondják: „találat!” A katonák nem ezt mondják. Mindent mondanak. Egymás szavába vágnak. A nagy üvegfal mögül kirobban a két kis szovjet katonalány, akik a házigazda parancsnokság helyzetjelzéseit rögzítették a maguk légitérképén. És egyszerre kiáltják: „maradék!”. És aki nem tud oroszul, az is érti: „legények vagytok!”. Másnap, az értékelés napján, amikor az egész munka, törzsé, alegységeké, tiszteké és katonáké megkapja a kiváló minősítést (szóval nem túlzott a KISZ-titkár...), mindez már higgadtabban, de a szemekben még mindig az öröm tiszta fényeivel jelentkezik. A vizsga megvolt, most már a találkozók órái következnek, itt van egy szibériai rakétás egység, nem messze tőlünk foglalták el a lőállásokat, volt délután, hogy az ő rakétájuk dörejét hallgattuk és célkövetését figyeltük. Alezredesük most a magyar internacionalisták és a régi vöröskatonák közös csatáiról beszél, kissé rekedten, mert mint megjegyzi, ott, ahonnan ő indult el néhány napja, mínusz 7 fok volt. Nagy ország. Az út hazafelé: az élmények megbeszélése. Már otthonos a vonat , és a moszkvai nap, mikor a katona a nagyvárossal, a történelmi emlékekkel ismerkedik, no meg a GUM áruházzal, ahonnan anyukának és a gyereknek vinni kell valamit, már csak kirándulás. Csap és Záhony közt, a Tisza hídján, újra hullanak a forintok és kopejkák a vízbe. Kifelé jövet is potyogtak: a hazatérés reménye a szülőföldre és a visszatérés reménye a rakétások nagy kék tantermébe, elővarázsolja a nadrágzsebből az aprópénzt. A hegyek és az erdők közt megbúvó lakótelepeken nyílik az ajtó. Megjött a családfő, leteszi a bőröndöt, szalad a fürdőszobába, lemossa az út porát. Sz. alezredes, egy pesti üzem valamikori textilmestere. R. százados, a tegnapi nyírségi pályamunkás és a többi mind, leül a fotelbe. Csak lenne valami jó tv-műsor! Nagyon jó, hogy a képernyő nem indikátorernyő. Hogy nem kereszteződnek rajta azok a baljós csíkok. Nagyon jó, hogy béke van. A „kis kopaszt” körülveszik a barátai. „Milyen volt?” Elmondja. Bizonyára elmegy haza is, ő is, a többi is. Ott nem mondják el. Csak érzik, milyen jó, hogy béke van. " Amíg ők hazalátogatnak, amíg odakint jártak, amíg a „néma” és „éles” célokra lőttek, a kerítés akkor is ott feszült az égés. Láthatatlanul és biztonságosan. Ők most a tulajdon szemükkel látták, milyen biztonságosan. Ez a legfontosabb jelentenivaló a hazának. Baktai Ferenc Legények vagytok! A nagy vizsga után 1971. június 13