Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)

1971-06-13 / 138. szám

6 NÉPSZAVA Jelentés a hazának Sivatagi vizsga, rakétával Hordja a szél a homokot. Sivatagi szél, a tűző nap elé fátylat von, a bokáig érő cserjéket betemeti, milliárdnyi zizegő szemcsével csapkodja a műszerkocsik falát, megállít­hatatlanul, egyenletben, sivatagi módra fúj, így fújt már évmilliókkal ezelőtt is, tízezer évekkel ezelőtt, amikor még csak viperákat látott és a homokfátyolos égen kiterjesztett szárnnyal keringő vércséket. És így fáj most, amikor lent — valahol a Szovjetunióban — fiatal magyar katonák állnak a műszeres kocsik mellett, ülnek a félhomályban, az indi­­kátorernyő zöld fénycsíkjait figyelve, a rakéták kilövőállvá­nyai mellett, ezen a több megyényi gyakorlótéren. A harcállásponton halkan surrog a mennyezetre erősített nagy, fehér ventillátor szárnya. „Duna-3" jelentkezik Idegközpont. Azok a pa­rancsnokok, akik alegységeik gyakorlatát innen irányítják, szemben ülnek egy hatalmas üvegfallal. A falon egymás után jelennek meg a zsírceru­zával írt betűk. Két hosszú, nyurga fiatal katona tökéletes tükörírással rója egymás alá az adatokat, amelyek a­ fül­hallgatón keresztül érkeznek. Odakint forognak a lokátor­ernyők. Valahol több 100 kilo­méterre — egy repülőbázison — egymás után emelkednek a magasba az ezüsttörzsű MiG vadászgépek és néhány Iljusin. Az ernyők forognak, jelzik, hogy a légtér megélénkült. Az alezredes szája elé emeli a mikrofont. Az, amit mond, a két távolabb eső műszeres ko­csiban, az alegységparancsno­kok számára ebben a pillanat­ban a legfontosabb a világon. — Tájékoztató a légi hely­zetről. Az ellenség megkezdte tömeges légi csapásait, kötelé­kekkel és egyes gépekkel. Ké­szüljön fel különböző irányból támadó légi célok felderítésére és leküzdésére! A hangszórón érkezik a vá­lasz: — Duna—3, értettem! — Duna—4, értettem! A párbeszéd, folytatódik. — Célkutatás! — Duna—3 jelentem: e fokú harckészültséget elért — Figyelem, mindenkinek! 4808-as légi cél, két darab, 65 fok, 110 kilométer távolság, a magasság 50­ (ez itt száz méte­rével értendő: 5000 m). Amit a hangszóró közöl, ugyanakkor megjelenik az üvegtáblákon is. A katonák kezében repül a zsírceruza. Zöld, fehér fények égnek, jel­zőlámpák. A megelevenedett légtér pontos térképre kezd ki­rajzolódni: az érkező célok út­ját is fehér vonalak követik. Már megjelent a 4809-es, a 4810-es cél is, nagy magasság­ban repülő támadó gépek és alacsony támadással, sőt, pasz­­szív zavarással is kísérletező ravasz légi célok. A Duna—3 és a Duna—4 rávezető tisztjei és kézikövető „kiskatonái” (a sor­állomány hivatalosan soha el nem fogadott, inkább becéző és jórészt egy méter nyolcva­nas fiatalokra vonatkozó ra­gadványneve) ülnek a műszer­kocsikban, amelyek falát át­­forrósítja a sivatag napja, pre­cízen és szikrázó feszültséggel — itt összefér a két ellentétes fogalom — fogják a célokat. A célok „kézben vannak”, a harcállásponton már csak a legkedv­ezőbb tizedpillanatot kell kiválasztani. Megvan. — Duna—41 Semmisítsd meg a 4810-es célt! — Duna—4 jelentem, tüzet­­ nyitottam a 4810-es célra, ket­­t­­tővel megsemmisítettem, elindításán kívül. (Otthon is sok ilyen gyakorlat előzte meg az útnak indulást.) Amit itt elméletben lelőttek, az a gya­korlatban szétfröccsent roncs­ként heverne öt vagy nyolc, vagy tíz kilométerrel odébb. Ahhoz, hogy a légvédelmi raké­tás eljöhessen erre a nagy lőtérre, nemcsak vonat kell. Az is kell, ezer kilométereken át rohan a villanymozdony magyar tájról, a „Duna—3” és a „Duna—4” hazai bázisáról a homokviharok birodalmáig, kocsijaiból nóta száll és folyo­sóin féltucatszámra cipeli a teáscsészéket a „gyezsurnyica”, aki kalauz is, háziasszony is. De az indulásig hosszú hóna­pok nagyon összeszedett mun­kája kell. Üzemi munka, magas tech­nikai színvonalon. A katonaéletről még ma is sok régimódi elképzelés él. Hosz­­szabb ideig éltem a rakétások közö­tt, nagyon keveset lehetett érezni a­­laktanya légköréből, nagyon sokat egy műszeripari vállalatéból, ahol sok a mér­nök és a technikus, a munká­sok zöme is kvalifikált szak­munkás, a betanított munkás is közel áll az elektronika leg­lényegesebb fogalmaihoz, ahol főmérnök van és tömérdek műszer, ahol időnként elméleti vizsgákat kell tenni. És ahol végtermék is van. Békében: megsemmisített „néma” cél. Itt kint, a lőtéren, majd a nagy napon: lelőtt, pilóta nél­küli célrepülőgép. Háborúban: megsemmisített támadók. Repülőgépek vagy rakéták. A nagy nap még nem jött el. De ahogy közeledik, a vizsgá­zók­­ napról napra folynak az elméleti vizsgák is a maga­sabb egységek szakemberei előtt — várakozása úgy erő­södik. Nem vizsgaláz: a fele­lősség láza. Egy rakéta alegység tudása nem egyszerűen műszaki és katonai normák teljesítésének vagy nem teljesítésének osz­tályzatát kapja. Többet jelent. Azt jelenti, hogy azon a szaka­szon, ahol ezek a katonák — alezredestől őrvezetőig — őr­ködnek, a hazai égbolt, és alatta az ország, biztonságban van. Magasan támadó repülők ellen is, a vietnami tapaszta­latokat kihasználó és alacso­nyan szálló vadászbombázók ellen is. Ez a tudás, ha töké­letes, kerítés az égbolton. Most megnézzük, milyen. Beszéljünk a kerítés nyers­anyagáról. Itt vannak a tisztek. Ka­tonatiszt ... Könnyű élet, egyenruha, elegancia, biztos állás. Fehér kesztyű ... Vajon leküzdöttük a „Noszty-fiúbeli” fogalmakat? Alezredesek, őr­nagyok, századosok, akik, ha ügyeletben vannak, nem is­mernek nappalt és éjszakát. Akik, ha ide, a korlátlan terü­letek országába indulnak, ugyanúgy búcsúznak el a fe­leségtől, mintha a szomszéd városba mennének értekezlet­re — mert mindaz, ami mun­kájuk körülményeire, helyére, idejére vonatkozik, senkire sem tartozik, csak a hazára. Amikor tanultak, amikor — a magyar légvédelmi rakétaegy­ségek szervezésének kezdeti szakaszában — ugyancsak szovjet földön sajátították el a tapasztaltabb és a világszínvo­nalat először elért fegyvertárs iskoláiban a tudnivalókat, hó­napokat töltöttek el, távol a hazától. A hazáért. A harcálláspont tetején ülünk. Köröskörül a valószí­­nűtlenül lilásszürke alkonyati égbolt semmivel sem emlékez­tet Magyarországra, mégis, mintha a filmet látnám, ame­lyet az egyik este a klubban közösen néztünk a katonákkal. Kedves film volt, színes film, egy helikopter-pilóta útjáról szólt Magyarország fölött, a Duna-kanyartól a Balatonig, városok és falvak fölött. Alig egy hete jöttünk el hazulról akkor, mégis jólesett látni a hullámzó gabonamezők színét, a fehér hajókat a vízen. A ka­tonák hátradőltek a klubmozi székében és hallgattak. A ha­záról volt szó. Most is a hazáról van szó. Hogy jó-e az a bizonyos kerí­tés az égbolton. Forognak a lokátorok. Nem hallom, de tudom, hogy az al­ezredes most emeli szája elé a mikrofont. Hogy az alacsony, csupa ideg őrnagy a törzsből, hogy a magas mérnök-alezre­des, hogy a kék szemű „kis kopasz”, meg a vörös hajú tsz­­kőműves vizsgába elérkezett. A zsírceruzák már felírták, hogy közeledik a 8001-es és a 8002-es cél Most mindent tudni kell. A „kutyagörbét­”, a mozgó célt mindig a legrövidebb úton megközelítő vonalat, a követés módjait, a pillanat megválasz­tását. És eszembe jut, amit délelőtt mondtak az egyik KISZ-csúcstitkárról, karcsú, magas katona az illető és sze­ret lendületesen beszélni. Oda­­­haza ezzel a felszólalással bú­csúzott el a „Duna—3” otthon­maradt bajtársaitól: „Kívá­nunk jó munkát az elv­társak­nak itthon, és mi megígérjük, hogy legalább kiváló ered­ménnyel térünk vissza.” Jót akart mondani. Mindjárt kiderül, nyelvbotlás volt-e a „legalább kiváló”? Sűrűsödik az alkonyat, de a célgép már közel lehet. A ra­kéták orra az ég felé fordul. A magasan szálló „misény” érkezik. Süvítő, üvöltő dördü­­lés. Barnásvörös homokfelhő kavarodik az állványok körül, vörös és sárga és fekete fény­csíkokkal az uszál­yában, fel­röppen a két alegység egy-egy rakétája. Szó sincs nyílegyenes pályáról, a célgép is manőve­rezik, követni kell... Mindez nem tart addig, amíg leírom: szikrázó dördülés odafönn a lila égen. Tudom, hogy oda­lenn most megszólal a mega­­fonhang, mint valami fantasz­tikus filmben, s azt mondja: Duna—4, a 8001 -es célt meg­semmisítettem.” És tudom, hogy az alacsony alezredes még nem törölheti meg a hom­lokát, pedig szeretné. Mert a második célgép — mélyen a sivatag fölé ereszkedve — tá­mad. A teherautó hosszúságú, ezüstzöld szivarok „orra” újra szimatolni kezd. A műszerko­csikban ez a koncentrált fi­gyelem és a reflexszé vált, hig­gadt kézmozdulatok pillanata. Azok a zöld csíkok az indiká­­torernyőn egy pontban keresz­tezik egymást. Ha ez a pont most bombát hozna, hogy tűz­­örvénybe borítsa azt a honi tájat... Nem maradna fent az égen. A „miseny"-ek közelednek . „A célt semmisítse meg!” Azért láttunk viperát is... (A szerző felvételei) Kerítés az égbolton Odakint nem zuhan le sem­­kor a légvédelmi rakétatüzér­­mi. Az ezüsttörzsű gépek el­­ség alegységei mindent végre­­tűntek. A „némának” vége. A hajtónak a légtérben mutat­­„néma” az a gyakorlat, ami­­kor a célok ellen — a rakéta Kőművestől főmérnökig Noszty fiú? Kényelmes élet? Amikor itthon vannak, erdei tisztásokon, a nagyvárosoktól távoli katonatelepeiken, órára, percre beosztott életformában telnek a napjaik és éveik. Munkahelyük az égbolt. Mun­kaidejük hétköznap és ünnep­nap, karácsony és húsvét, má­jus 1 és április 4, mindig, min­den nap és minden perc. A sorállomány? Van, aki másfél éve katona, van, aki hét hónapja. Van, aki bányából jött,van, aki egye­temről, van, aki technikumból, képzettségük különböző, de egymáshoz közeli. Beszélek egy dunántúli tsz-kőművessel, csak a második negyedórában tudom meg a foglalkozását, addig olyan magától értető­dően beszél az elméleti kérdé­sekről, amelyeket itt kapott, a baráti, de mégis idegen égbolt alatt, hogy azt hittem, elektro­műszerész. Ilyeneket kérdez­tek tőle: „beszéljen a gyors automatikus erősítésszabályo­zás jelentőségéről”... „mit tud a­­H kisebb mint sü törlő­­blankról?”... Megfelelt. Kü­lönben H. Lacinak hívják és kézikövető. Mozgékony, ala­csony fiatalember. Barátja, aki viszont valóban elektroműsze­rész, azt emlegeti, milyen nagy dolog, hogy héthónapos katona létére egyszerűen kihozták ide —■ és rábízták, amit rábíztak. „Érti? Rám, a kis kopaszra! Tudja, mekkora dolog ez?” Ránézek a kék szemű „kis kopaszra”, és azt hiszem, kez­dem érteni. ... És eljött a nap. Valahol, azon a távoli Re­pülőtéren, útra készen állnak a „misények”. Ez az orosz neve a pilóta nélküli célgép­nek. Pirosra festett gépmadár, bárki megtekintheti — már aki bejut a támaszpont egyik, üzemébe. Itt állítottak ki egy példányt ebből a célgépből is, meg egyet az ugyancsak cél­ként számbajöhető rakéta­típusból. De a Duna—3 és a Duna—­ ma „visényi” vár. Már a kivonulás — amely alatt természetesen autóbuszra szállást kell érteni a rakéta­­lőtér táborvárosában — is ün­nepélyesebb. Ez alatt ne tes­sék díszegyenruhát érteni. Az ünnepélyesség a beszélgetések visszafojtott tónusában rejtő­zik, őrnagyok, alezredesek és katonák összepillantásaiban, amelyekben több a biztatás, mint egy Népstadionra való szurkolóban. Délután van. Éles, a sivata­gon és sztyeppén átfúvó egy­általán nem májusias szél tépi a cserjéket, hordja a homokot. Bent a harcállásponton ugyanúgy zümmög a ventillá­tor, mint a „némák” idején, a lámpafények és zsírceruzával írt számok is azonosak. De az állványokon most áramkörbe kapcsolva állnak a honi légvé­delem ezüstzöld rakétái. Már megtörtént a „rátöltés”, ez a katonák fizikai erejét is igény­be vevő, a gépkocsivezetésben is pontosságot igénylő munka. A lokátorernyők megmoc­cannak. A két óriás nyílvessző ki­röppen a földhányásokkal kö­rülvett állványról. Tíz másod­perc, tizenöt — a röppályák fehér, egymáshoz közeledő csíkjain minden szem. Az egyik csíkon kibomlik a fehér füstfelhő, szétfröccsen, bent az indikátorernyőkön megjelenik a szétlőtt cél ezernyi darabja. Amíg földet nem érnek, mind­egyikbe beleütközik a kisu­gárzott energia, és a darabkák „visszaköszönnek”. Azt mond­ják: „találat!” A katonák nem ezt mond­ják. Mindent mondanak. Egy­más szavába vágnak. A nagy üvegfal mögül kirobban a két kis szovjet katonalány, akik a házigazda parancsnokság hely­zetjelzéseit rögzítették a ma­guk légitérképén. És egyszerre kiáltják: „maradék!”. És aki nem tud oroszul, az is érti: „legények vagytok!”. Másnap, az értékelés nap­ján, amikor az egész munka, törzsé, alegységeké, tiszteké és katonáké megkapja a kiváló minősítést (szóval­­ nem túl­zott a KISZ-titkár...), mind­ez már higgadtabban, de a szemekben még mindig az öröm tiszta fényeivel jelentke­zik. A vizsga megvolt, most már a találkozók órái követ­keznek, itt van egy szibériai rakétás egység, nem messze tőlünk foglalták el a lőálláso­­kat, volt délután, hogy az ő rakétájuk dörejét hallgattuk és célkövetését figyeltük. Al­ezredesük most a magyar in­ternacionalisták és a régi vö­röskatonák közös csatáiról be­szél, kissé rekedten, mert mint megjegyzi, ott, ahonnan ő in­dult el néhány napja, mínusz 7 fok volt. Nagy ország. Az út hazafelé: az élmények megbeszélése. Már otthonos a vonat , és a moszkvai nap, mikor a katona a nagyváros­sal, a történelmi emlékekkel ismerkedik, no meg a GUM áruházzal, ahonnan anyuká­nak és a gyereknek vinni kell valamit, már csak kirándulás. Csap és Záhony közt, a Tisza hídján, újra hullanak a forin­tok és kopejkák a vízbe. Ki­felé jövet is potyogtak: a ha­zatérés reménye a szülőföldre és a visszatérés reménye a ra­kétások nagy kék tantermébe, elővarázsolja a nadrágzsebből az aprópénzt. A hegyek és­ az erdők közt megbúvó lakótelepeken nyílik az ajtó. Megjött a családfő, le­teszi a bőröndöt, szalad a fürdőszobába, lemossa az út porát. Sz. alezredes, egy pesti üzem valamikori textilmestere. R. százados, a tegnapi nyírségi pályamunkás és a többi mind, leül a fotelbe. Csak lenne va­lami jó tv-műsor! Nagyon jó, hogy a képernyő nem indikátorernyő. Hogy nem kereszteződnek rajta azok a baljós csíkok. Nagyon jó, hogy béke van. A „kis kopaszt” körülveszik a barátai. „Milyen volt?” El­mondja. Bizonyára elmegy haza is, ő is, a többi is. Ott nem mondják el. Csak érzik, milyen jó, hogy béke van. " Amíg ők hazalátogatnak, amíg odakint jártak, amíg a „néma” és „éles” célokra lőt­tek, a kerítés akkor is ott fe­szült az égés. Láthatatlanul és biztonságosan. Ők most a tu­lajdon szemükkel látták, mi­lyen biztonságosan. Ez a leg­fontosabb jelentenivaló a ha­zának. Baktai Ferenc Legények vagytok! A nagy vizsga után ­ 1971. június 13

Next