Népszava, 1971. június (99. évfolyam, 127–152. sz.)
1971-06-01 / 127. szám
1971. június 1 Országjárás, üdülés Az „öregekről” való gondlolkodásnnak számtalan egyéb tényét sorolták fel beszélgető partnereink. Rendszeresen szerveznek körükben a többi között országjáró autóbuszkirándulásokat. Jártak már mmI NÉPSZAVA Ma is nélkülözhetetlenek És ment a levél: „Viszszavár a gyári család. Mindenkor megvan a helyed a gyárban. Sajnos, jelenleg lakást nem tudunk biztosítani. De bizonyára van Pesten rokonod, ahol ellakhatsz. S ha már itt vagy, egyebekkel is többet tudunk segíteni rajtad, ha a szükség úgy kívánja A Magyar Kábelművek nyugdíjas bizottsága írta e sorokat egyik öreg szaktársuknak, aki több mint hat éve hagyta abba a munkát, s akkor Keszthelyre költözött. Nemrég felesége elhunyt. És most... Nem is annyira a hatezer forintra lenne szüksége, hanem egyre inkább érzi a gyár, a gyári kollektíva iránti honvágyat — derül ki leveléből. A húzógépek, a gyorsan pergő orsók és sodrógépek munkamuzsikájára vágyik, ami évtizedeken át nélkülözhetetlen eleme volt megszokott életének. Siklóson, Egerben, Sopronban, Kőszegen, Debrecenben és másutt is. Balassagyarmati és szegedi gyáregységük meglátogatása is hosszú ideig volt beszédtéma a nyugdíjasok körében. — Évente általában negyvenen üdülünk díjtalanul a balatonfüredi üdülőnkben — újságolja Gajda Ferenc. — Ha valaki a házastársát is magával hozza, akkor 508 forintot fizet két hétre, amit a nyugdíjas bizottság még 220 forinttal kiegészít. — Miből fedezik a költségeket? — Évente mintegy 130 ezer forinttal gazdálkodunk — válaszolja Farkas József. — Százezer forint körüli összeget kapunk a nyereségrészesedésből, 14 ezret a szakszervezeti bizottság ad, a többi pedig a visszamaradt tagdíjból származik. A Magyar Kábel Művek balatonfüredi üdülője A gyár vezetői beszámolnak Fröcklik Frigyes, aki a levelet Keszthelyről írta, egyike azoknak, akik a felszabadulás után a romokból újjáépítették a gyárat. Talán annyival tett többet az átlagembereknél, hogy tagja volt az első üzemi bizottságnak. Ugyanúgy, mint Gajda Ferenc és Farkas Jó■zsef is, akik jelenleg a gyári nyugdíjas bizottság elnöki, illetve titkári tisztét töltik be. Velük és Kiliti Dénes szb-titkárral beszélgetünk a nyugdíjasokkal való törődésről. — Nyugdíjasaink többsége ma is jelentős részt vállal a termelőmunkából — jegyzi meg Kiliti Dénes. — Nemcsak a hatezer forintért járnak be, hanem egy kicsit úgy is, mint a gyár tulajdonosai. Termelő tevékenységükön túl sok javaslatuk, észrevételük is nagyon hasznos a kollektívának. A mintegy 350 nyugdíjas nem szakadt el a gyártól. Ennek érdekében persze igen sokat tesznek a vállalat vezetői és társadalmi szervei. Mintminden évben, az idén áprilisban is megtartották a nyugdíjasok találkozóját, ahol a gyár vezetői— az öregek megvendégelésén kívül — beszámoltak a termelés helyzetéről, s egyben arról is, hogy miben kérik az időszakik segítségét. Havi nyugdíj-kiegészítés Újszerű és jelentős juttatásuk a nyugdíjkiegészítés. A nyugdíjas bizottság évente megtárgyalja, hogy kiknek adnak és milyen összegben egyévi időtartamra kiegészítést. Elsősorban azok jönnek számításba, akik 25, 30 vagy 40 évet dolgoztak a vállalatnál. A kiegészítés mértéke havi 100—300 forint. A nyugdíjkiegészítés igen nagy segítséget jelent a legjobban rászorultaknak. De ez egyben egy kicsit olyan is, mint a törzsgárda, a gyár iránti hűség elismerése. Persze ezen, s az előbbieken kívül a nyugdíjasok jogosultak a gyár minden létesítményének az igénybevételére is. A közel lakók ugyanúgy részt vesznek az üzemi étkeztetésben, mint régen.A lágymányosi halásztanyán, a római parti, a szegedi ésa balassagyarmati víkendtelepeken mindenkor szívesen látott vendégek a nyugdíjasok. E helyeken ugyanúgy elvárják őket, mint a gyárban, ahol a vállalat vezetői szerint ma sem nélkülözhetik sokoldalú, gazdag tapasztalatukat. Taray László Hová lett Illancsfalva? A fiú arcáról csorog a víz. Állva, lobogó gatyában, pitykés mellényben robog a lovak hátán. Mögötte „zúg" a ménes. Aztán a másik két csikóssal együtt lóháton előre jönnek. A ló felágaskodik, a ló letérdel, a ló lefekszik. Hátul ménesdíszlet! Sűrűn kattognak a fényképezőgépek. Egy púderes öreg hölgy a csoport közepén kétszer összeüti a tenyerét: „Das ist schön!” A letiport fű felett por kavarog, míg felkapaszkodnak a vendégek a bricskákra. Irány a bugaci csárda. Kemencével, bugaci gulyással, töltött csirkével, vörösboros marhapörkölttel, lángoló palacsintával, cigányzenével és István bá’val, aki karikás ostorával oltja el a gyertyát, a romantikáért idesereglett vendégek szórakoztatására. Szép lenne? ! Nekem inkább furcsa és szívszorító ez a minden valóságától, éltető elemétől megfosztott csikósbemutató. Egyáltalán az egész pusztai produkció. A ménes kicsi és egyre fogy, hiszen a remek lovakat jó pénzért veszik a látogatók. Kicsi a közelben legelésző szürke színű, hosszú szarvú ,,magyar rideg gulya” is, amelyet idegenforgalmi látványosság céljából terelgetnek a puszta kankalinos, szamárkórós, összeszorult partjai között. A pásztorélet kellékei is siváran, vadonatfrissen árválkodnak a napsütésben. „Szárnyék”, „kivesölő”, „isztrunga”, kunyhó. „Látófa” is volt, erről vigyázta a bojtár a terepet. — Ma még jön egy csoport, lesz egy bemutató — veregeti meg lova nyakát. Tét Imre, a sztár csikóslegényi Nevetséges kis kalapján árvalányhaj lengedez, lábán jelmezéhez nem illő gumicsizma. — Ez nem töri fel a lovak hátát. Az ötösfogatot is ebben hajtom. — Hatéves koromtól ülöm meg a lovat. Itt születtem a pusztán. Ötkor kelek, késő este fekszem. A ménest etetni, itatni, csutakolni kell, közben, néha többször is, bemutató. Állva lovaglás, ménes-meghajtás, lefektetés, vendégek lovagoltatása. 2400 forint a fizetésem. Persze, azért emellé még csurran-cseppen valami. Huszonhat esztendős, Szász István meg, a gulyapásztor hetven. Bugaci őslakost szimatolok benne, ahogy Bojtival, meg Fickóval terelgeti a gulyát. Aztán kiderül, hogy születésre orgoványi. Juhász lenne a mestersége, de Pestet is megjárta, szántott-vetett, kubikolt. Hét esztendeje kötött ki a pusztán. — Békességes, az biztos. Látja, ott messze azt a kalyibát? Ott lakom. Magam főzök, tarhonyát, lebbencst, paprikás krumplit. A gulyával? Nem sok a dolgom. Ez az ős, magyar fajta csak itt van és a Hortobágyon. Kevés-e? A többi ott legel távolabb, a nagyjáráson. Néha elcsatangolnak a borjak után azerdőbe. Ha megvadulnak, megindulnak. Akkor sem ember, sem isten meg nem állítja őket. Derekasan tűz a nap. A nyugati vendégek mögött elült a por, már csak egy iskolás csoport ismerkedik (titkon persze fagylalt után áhítozva) a pusztai romantikával. Dehát puszta ez, valóban? Nevét 600 évvel ezelőtt, Lajos király idejében, birtokosáról, Bugac Balázsról nyerte. A zsombéryos, nádas, szikes, ligetes — termőföldre mindenképpen alkalmatlan terület — jó párszor cserélt gazdát. A török hódoltság alatt török kincstári birtok volt, aztán az Eszterházi, Bohus, Pongrác családok után 1901-ben Kecskemét város tulajdonába került. Értékét elsősorban az állattartás szabta meg: lovakat, szarvasmarhát tartottak, aztán tenyésztettek rajta. Ekkoriban, a 30-as években kezdett híres lenni, országos kiállításokon számtalan nagydíjat nyertek a pusztán nevelt állatok. Így kezdték látogatni, s így kezdtek itt vásárolni a külföldiek. Sok neves vendég járt errefelé: Rabindranath Tagore, lordok és hercegek, aztán mikor a svéd királyi család is eljött látogatóba, végképp „udvarképes” lett a bugaci puszta. Ma lepke alakú település. Bugac nagyközség lett, négy részből, Alsó-, Felső-Monostorból, Kisbugacból és Nagybugacból áll. Harmincezer hold tartozik a határához. Most egy állami gazdaság(a Városföldi Állami Gazdaság üzemegysége), egy téesz, négy szakszövetkezet és egy erdőgazdaság osztozik a földjén. — A legszegényebb emberek telepedtek ide, olcsó volt a telek. De még így se maradtak meg. Tudja, hogy hívták Bugacot régen? — kérdi Lázár György tanácselnök. — Illancsfalva. Mindig elillantak innen az emberek. De csúfolták Rókafalvának. Borovicskának is. A borókafenyvesünk miatt. Ezen a földön semmiféle kultúrnövény nem termett. Most körülnézhet nálunk. Szőlőt telepítettünk, kukorica, gabona nő a földeken, zöldség, paprika, spárga is megterem. Az állami gazdaság vezetője közbeszól: — Látta a nagy gyümölcsöst? Kilencszáz hold. A puszta helyén fekszik, én telepítettem. Csupa alma, jonathán, starking. Száz esztendőben ha akad egy embernek ilyen szép feladat és lehetőség. Hát nekem akadt. Ezért érdemes küszködni, érdemes a pusztán élni. — Most nem ismerne rá a falura — fűzi tovább a szót a tanácselnök. — Én 13 éve kerültem ide, de állítom, ma már jólesik végigmenni rajta. Zsúptetőt mutatóban ha lát, azt is inkább a tanyákon. Mert azt tudni kell, itt még nagy a tanyavilág, a jövedelem nagy részét is ők termelik. Az 5000 bugaci lakos 40 százaléka tanyás él. Hinni és merni kell megváltoztatni ezt a vidéket. Szeretnénk megoldani a belterületi község jobb vízellátását, a két tanyaközpont villamosítását, az ivóvízellátást. A meglevő konzervgyári üzem mellé száz fős ruhaüzemet szeretnénk telepíteni. Gondot okoz az oktatás is. Hat osztatlan tanyai iskola működik és egy központi iskola, a belterületen. A gyerekek érdekében szeretnénk hétközi diákotthont építeni. Mindez persze öt esztendőre való feladat. És a puszta? — Nem sok közünk van hozzá. A ménes a félegyházi Lenin Tsz-é, a gulya és a birkafalka az állami gazdaságé, a csárdát a Hungária Vendéglátóipari Vállalat és az Idegenforgalmi Hivatal működteti. A propaganda-nyomtató artyoscart el se tudjunk olvasni, magyar nyelvű nincs közöttük. De hát az a véleményünk, hogy színesebben, érdekesebben is lehetne csinálni. Épp tanulmányt készítünk, javaslatot adunk, hogy a megkopott színeket felfrissítsük. Szeretnénk, ha természetvédelmi területté nyilvánítanák. Mert a puszta mégiscsak szép. Nyugalma, csöndje igazán érték ebben a rohanó, zajos világban. — A gyerekekre kiváncsi? Okosak és még nem maradnának apjuk mellett a földeken. Szinte mindnyájan szakmát tanulnak. Sinkó Sándor igazgató hellyel kínál: — Harminckét éve itt tanítok. Itt akkor a gazdag is szegény volt. Meg szízlábasan, a testvérek csizmájában jártak iskolába a gyerekek. Most, nincs mezítlábas — már megbocsásson — a cigányok közt se. Régen csak kenyér, szalonna járta uzsonnára, most egész évben nem látok náluk. Egy régi, százholdas gazda fia mesélte épp a minap: egész életükben nem volt annyi befőtt a kamrában, mint most. Itt a belterületen fele ennyi ház volt, de nyolc-tízen laktak benne. Most? Fürdőszobásak és ott tartunk, hogy a pedagógusház lesz a legrozogább. Azért örülök. Magam sem hittem volna ekkora emelkedést. ... Az idegenforgalom elkerüli a falut. Én körülnéztem, bementem a presszóba is. Wurlitzer szólt, öreg parasztok fagylaltot ettek. Jakab Ágnes (MTI Fotó : Járay Rudolf felvétele) 3 Jót akarnak, de ártanak L INTÉZHETNÉM AZZAL, hogy ki- 1-4 járók, közbenjárók mindig voltak. .1—, feltehetően sokáig lesznek is. Mert mi másnak nevezhetném azt a magatartást, amely tettei jogos következményeinek terhe alól akar valakit közbenjárásával mentesíteni? Többnyire a vélt hatalom vagy a barátság, a lekötelezettség pozíciójából. Gondolom, hogy pályatársaim sok — az alábbiakhoz hasonló — példával szolgálhatnak. És tudom, hogy hasonló ..megkeresések” nemcsak a sajtót érik, hanem más fórumokat is. A közelmúltban konkrét panaszok alapján írtam egy anyagias fogorvosról. A cikk jóformán meg sem fogalmazódott bennem, amikor jelentkezett az első telefonáló, aki funkciójára hivatkozva dicsérte az illetőt, mondván: erről az emberről nem lehet rosszat írni, hiszen panasz még sohasem volt ellene. Igaz, ő nem ismeri, sosem látta, de az érdekelt kerületből kérték meg, hogy hívja fel a szerkesztőség figyelmét erre... Arra, ami történetesen nem is felel meg a valóságnak. De honnan tudhatta volna ezt a telefonáló, aki a szereplőnek soha hírét sem hallotta, aki más valaki közbenjárására emelte fel a kagylót. Más példa: a középiskola vezetősége évek óta kínlódik egy lusta, tehetségtelen, intrikáló kollegával. Súlyos tények alapján fegyelmi vizsgálatot indítottak ellene. Felelősséggel, az ember és vétségei alapos ismeretében. Munkájukat azonban többször megakasztják az avatatlan telefonálók: „...együtt jártunk iskolába, kérlek, igazán rendes fiú volt... Tanítottam az egyetemen, becsületes, jóravaló embert ismertem meg benne ..És így tovább. UGYAN MIT REMÉLTEK a közbenjárók? Vagy mire számított például az a szakszervezeti tisztségviselő, aki ahhoz sem vette a fáradságot, hogy tájékozódjon a riporter üzemi benyomásairól, véleményéről, készülő cikke témájáról, hanem kijelentő módban közölte: „erről az üzemi szakszervezeti bizottságról nem lehet rosszat írni.. . Az írás azóta megjelent. Az az írás is megjelent, aminek az egyik minisztériumból akarták az elejét venni. A telefonáló vezető csak annyit hallott, hogy az újságíró érdeklődik egy valóban nem mindennapi panaszos ügy iránt. És máris sietve tárcsázott, hogy valahogyan eleve megcáfoljon, valamit, ami esetleg valakinek a presztízsét sérti. Olyan valakinek, akinek kérését szégyellte elhárítani. A másik közbenjáró sajnálta volt osztálytársát, a jó tanítványt, a kezes beosztottat, a régi barátot. Vagy nem volt lelkiereje nemet mondani? Esetleg maga csinált presztízskérdést abból, hogy majd ő megmutatja, milyen befolyásos ember ... Többféle szubjektív tényező befolyásolhatja az engedékeny, vagy elvtelen viselkedést. És a hiba gyökere éppen ezekben a tényezőkben keresendő. A szubjektív szempontok mindenek fölé helyezésében. A marxizmus tudományán alapuló gondolkodásmód elvetésében, szubjektivizmussal való helyettesítésében. Hiszen a telefonálók minden kétséget kizáróan tisztességes, jószándékú emberek. Mégis ilyen elvtelen lépésre ragadtatták magukat. Olyan emberek, akik erkölcsösen, szocialista módon élnek, dolgoznak, mégis ennyire elrugaszkodnak elveiktől, énjüktől. Miért? A választ valahol az alapoknál kell keresni. Pontosabban a tudományos megalapozottság hiányánál. A marxil leniai ideológiától annyira idegen szubjektivizmusban. Amely valahogy eképpen nyilvánul meg: ismerem X. orvost, velem mindig kedves volt, tőlem nem kért, nem is fogadott el semmit, X. tehát rendes ember, miit minden körülmények között kötelességem megvédeni. Hasonló szubjektív alapon ítél a volt évfolyamtárs vagy a volt tanár. Eszébe sem jut, hogy egykori barátját meglehetősen egyoldalúan ismeri, azaz ismerte évekkel előbb. MÁS A HELYZET a szakszervezeti tisztviselővel, illetve a minisztériumi vezetővel. Nekik hivatalból kellett volna észrevenniük és megszüntetniük, amit az újságíró panaszok, jelzések alapján észrevett és cikkében kifogásolt. És miután szemet hunytak az üzemi, vállalati munka fonákságai felett, most kötelességüknek érzik azonosítani magukat a hibás módszerekkel, közben bizonygatva a feketéről, hogy fehér. A szubjektivizmus alapján gondolkodók tévedése végzetes. Jót akarnak, de rosszul, tehát kárt okoznak. Felszínes benyomásokra, kapcsolatokra épített mentségeket gyártanak az objektíven kétségbevonhatatlan hibákra, olykor bűnökre is. Igyekezve áthárítani a felelősséget arra, aki tárgyilagosan, tárgyi bizonyítékok alapján bírál — a köz érdekében. Tehát a „lebeszélők” érdekében is. Emberileg olykor nehéz lehet, mégis el kell jutni oda, hogy egymás tevékenységének megítélésében a minimumra szorítkozzék a barátság, a hiúság, a lekötelezettség. Érzelmek, indulatok helyett a tényleges értékek ismerete döntsön. A telefonálók viselkedésében csakúgy, mint az újságíró munkájában. Lukács Mária