Népszava, 1971. augusztus (99. évfolyam, 180–204. sz.)
1971-08-20 / 196. szám
8 A tapasztalatcsere ebéd után befejeződött. Frank hosszú lábait kinyújtva elheveredett a karosszékben, szemben az ablakkal, hogy láthasson valamit a platánfák megfagyott ágaiból és a verebekből. Kántor az asztal szélén ült — Elmehetnénk hozzám egy üveg borra — szólalt meg. — Feltéve, ha nincs most más programod. Frank előtt megjelent a hideg padlásszoba, ahová az idegenforgalmi hivatal tisztviselője küldte éjszakai szállásra, látta a dupla rézágyat, a falon a hervadt mosolygású gyermekfényképeket, és a csomagját a kiszidolozott rézágy közepének a kráterében. — Meleg is lesz nálad? — kérdezte. — Befűtök, ha akarod. Útközben egy kőhídon mentek át. Frank megállt középen. Lent a mély, árokszerű mederben befagyott patak ,merev jégszalagja vezetett az állomás felé. A víz nem volt szélesebb egy méternél. A magasan feltöltött partok között még ennél is keskenyebbnek látszott. A patak mentén az utcákból gyaloghidak íveltek át. Frank anyja, míg élt, gyakran beszélt erről a patakról, hogy átszeli a várost, és nagyobb zivatarok után a meder színültig megtelik a hegyről lezúduló vízzel. Itt született az anyám, gondolta Frank, és az emlékezet pallóján felbukkant az anyja, száján a merev kis mosollyal, tűnődő arcával, mintha mindig csak a felderíthetetlen dolgok foglalkoztatták volna, és akkor Frank megpróbált a szívében egy kis melegséget ébreszteni a város iránt. Elindult Kántor után, aki a híd végénél nézelődött, s azt gondolta: Igazán megmondhattam volna neki, hogy itt született az anyám, nincs abban semmi. Kántor otthon begyújtott a vaskályhába, majd előkeresett két üres palackot, és lement a pincébe. A lakásból nem hiányoztak a kényelemre és közepes ízlésre valló bútorok, sőt a festmények és a díszek se, a ház mégis gazdátlannak, elhanyagoltnak tűnt. Fél óra múlva már mindent megbeszéltek, amiről napközben megfeledkeztek. Sőt, volt, amire kétszer is visszatértek. Közömbösen ültek a széles hátú heverőn, amire ráfért volna már egy alapos porszívózás. Kántor időnként azért belekezdett valamibe, azután félbehagyta. Úgy tűnt pedig, belül a cselekvés láza feszíti, de az utolsó pillanatban közbejött kis akadályok miatt semmi se sikerül neki. Azt mondták róla: csak az vidítja fel igazán, ha is lehalászhat magának a városban egy két alkalmi vendéget, és otthon alaposan leitatja őket. Frank hallott ezekről a furcsa vendégfogadásokról, de miután Kántort nem ismerte közelebbről, ez inkább nevetségesnek tűnt előtte, mintsem elgondolkoztatta volna. Kántor a mellére szorította a tenyerét, mintha az ujjaival a szívét kereste volna. — Azóta vagyok ilyen, amióta elváltam a feleségemtől — mondta. — Miért? Milyen vagy?Kántor zavartan fölnevetett. — Ilyen ragadós természetű. De nem szeretek egyedül lenni. Ha egyedül vagyok, és jön az este, mintha fulladoznék. — Más nem bánt, csak ez? — Nincs olyan nap, hogy ne történne valami. A szomszédban lakott az öregasszonynál egy lány albérletben. Tegnap aztán értejött egy rendőr, és elvitte. — Mit követett el? — Mit követhet el egy nő? — fújtatott bosszúsan Kántor. — Semmit! Azt mondták rá, hogy pénzért csinálja, de ebből egy szó sem igaz! Mégis kitiltották a városból. Kántor előtt egy kőhhajú, vékony lány képe jelent meg, az arcán sértődöttséggel és egy kevés aggodalommal. — Én pedig utána mentem — folytatta —, és megkerestem az erdészetnél, ahol meghúzódott szegény. Biztattam, hogy jöjjön csak vissza, szerzek majd neki egy jó helyet. Szereztem is itt az öregasszonynál. Sötétedés után hoztam be egy ismerősöm kocsiján ... Átjött hozzám a lány egyszer-egyszer, ha nagyon egyedül éreztem magam. Ez volt minden. Könnyen lehet, hogy a szállásadónője, az a vén boszorkány jelentette föl. Frank azt gondolta: szép kis história lehet ez. — Hiányzik. Az a baj, hogy nagyon hiányzik — emelte föl Kántor szomorú tekintetét. — Kényszerítem magamat, hogy másra gondoljak, mégis mindig itt látom. Egyszerűennem tűnik el. Lehet, hogy nevetséges vagyok, de az ágyban mindig maradt utána egy kis erdei szag. Azóta is állandóan érzem ezt a szagot. Frank érezte, hogy nehezülnek benne a nap kemény kis fáradtságai, ráadásul a rizling a bal oldalon kezdte nyomni a fejét. A holtpont volt ez. Kántor tűnődött egy ideig, aztán a negyedik palackból is kitöltötte a maradék bort, és lendületes, de nem valami pontos mozdulatokkal megkereste a szőnyegen, majd nyakon ragadta a két üres üveget. Frank tiltakozóin emelte föl a kezét — Szó se lehet róla! Épp itt az ideje, hogy elmenjek. — Hogyan? Már elmennél? — lepődött meg Kántor. Az üvegeket visszarakta a szoba közepére. Frank felállt. — Az igazság az, hogy él itt a városban egy régi ismerősöm — mondta. — Szeretném őt meglátogatni. Kántor az ágas-bogas csillár alatt pislogott. — Valami nő? — kérdezte. — Nem nő. Az osztálytársam volt. — Mi a neve? Hátha ismerem. Ebben a városban csaknem mindenki ismeri egymást. Frank habozott egy kicsit, majd azt mondta: — Labudek. Labudek Lajos gimnáziumi tanár. Kántor széttárta a kezét és felröhögött. — Nahát, a Labudek? A te osztálytársad volt? — Csak nem ismered? — Én? — kérdezte Kántor a mellére csapva, felrúgta a szőnyegen a két üres palackot. Ide-oda járkált a szobában. — Labudek? A legjobb ismerősöm. Tanár a gimnáziumban, persze ... Postmodo reddetis sacro pia vota poetae, carmina sanati femina virque meo... Most már elhiszed, hogy ismerem? — Betéve tudja Ovidiust — bólintott Frank, és egyszerre maga előtt látta Labudeket, feszes bádogmosollyal, majd lassan elernyedve, mint egy oldalba szúrt ember, aztán a feje a mellére csuklott. — Felhívjuk telefonon — ajánlotta Kántor, és a kovácsolt vasállványról magához húzta a telefont. Mielőtt tárcsázott volna, megkérdezte: — Veled tarthatok? Vagy nem? Lecsúszkáltak a rosszul kivilágított meredek utcán. Labudek az Ezüstbicskában várt rájuk. Egy hosszú asztal végénél nézelődött a borfoltos térítőre könyökölve. Mellette egy ötvenéves formájú ember ült nagykabátban, kerek feje besüllyedt a nyúlprémes gallérba. Frank megállt az ajtóban, és azt gondolta: Talán meg is ölelhetném, ez biztos jólesne neki. Odament Labudekhoz, megállt előtte, s most azt gondolta: Bizony, öregnek látszik, és lehet, hogy én is így nézek ki az ő szemében. Labudek arca rejtélyes volt, s látszott rajta, hogy kissé beivott. A nagykabátos ember a szemét nyomkodta. — Árpa lesz rajta, biztosan. Labudek megvárta, míg a pincér töltögette a poharakat, aztán szomjasan lehajtotta a borát. Nikotinos ujjait Frank karjára kulcsolta. — A családdal öt éve voltam otthon utoljára. Hiába, sokba kerül. Két felnőtt, három gyerek, ez nálunk már egy kis vagyonnak számít. Évente egyszer azért hazamegyek az apámhoz. Este korán lefekszem nála, ahogy régen, gyerekkoromban. Nem nagyon beszélgetünk, csak nézem az öreget, ahogy babrál, reszelget, én meg csak fekszem, és arra gondolok, hogy másnap este milyen nagy út áll előttem, és két nap kell majd, míg az utazást rendesen kialszom. Frank csak nézte Labudeket, csak nézte. Kedveltük egymást, gondolta. S maga előtt látta azt, ami egyszer volt: az uszoda langyosan zöld vizét, mellette volt a futballpálya, piros kabinsor választotta el a medencétől. Ha a fürdőmester este bezárta az uszodát, ők még egyszer beugráltak a vízbe, mártóztak egyet, azután átmásztak a kabinsor kátrányos tetején, be a pályára, és a huzatos pléhtribün alól boldog didergéssel figyelték a nagycsapat edzéseit. Maga előtt látta a téglagyárat, s fönt, a zöld vasút mögött a tojás alakú órát, amely oly sokszor keltett riadalmat bennük, ha tovább maradtak, mint azt otthon megengedték. Az utolsó mozielőadás után egy csapat fiatal nő jelent meg a vendéglőben. A nyomukban kemény, erőszakos hideg hatolt be, rövid szoknyájuk alatt didergett a combjuk. Kántor szemmel követte minden mozdulatukat, miután az asztal fölött sietett odasúgni Franknak: ápolónők a kórházból... A lányok kettesével rendeltek egy-egy üveg sört és egy tányér kocsonyát. A tányérból mind csipegettek. Időnként az asztal fölött összedugták a fejüket és hangosan vihogtak. Tizenegy óra körül Kántor odafordult Frankhoz. — Menjünk? Frank álmos volt, csak intett, hogy rendben van. Az árpaszemű, akinek szemlátomást pirosodott a szemhéja, egész idő alatt a kiöregedett állatok mármár fájdalmas türelmével ült Labudek mellett, s ha szükségesnek látta, elhúzta előle a poharat. Gyöngéd figyelmeztetéssel meglökte Labudek karját. — Megyünk — mondta. Labudek felriadt csöndes álmodozásából. — Mit csinálunk? — Hazamegyünk. — Én csakis akkor megyek — rázta a fejét Labudek —, ha meg tudod mondani nekem, hogy hol lakott Pláton? NÉPSZAVA Thiery Árpád Rövid utazás Az árpaszemű zavartan nevetgélni kezdett, Labudek pedig csak nézte az árpaszeműt, hosszasan, egy kevés megbocsátással a szemében, ahogy a nagyon jelentéktelen emberekre szoktak nézni. — Platon a gimnáziumban lakott — mondta. — A gimnáziumban. — A gimnáziumban, ahol téged egy gyöngéd nézésű nő vár — mondta az árpaszemű szellemeskedve. Labudek lentről fölfelé haladva, majd jobb felől balra végignézett az árpaszeműn. — Szépen mondtad. Nem is néztem ki belőled ezt a finom mondatot. Az Ezüstbicska sarkánál megvárták, míg az árpaszemű alakja eltűnik a mellékutcák mélyében, azután hármasban elindultak a gimnázium felé. Labudeket középre vették. Ha össze akart csuklani, gyorsan a hóna alá nyúltak, és így — legalábbis távolról nézve — mind a hárman elég jó benyomást keltettek. Bár Labudek sűrűn hangoztatta, hogy még az éjszaka folyamán visszamegy az Ezüstbicskába — egész úton csupán egy rendellenesség történt, amikor Labudek neki akart rohanni az állami biztosító kirakatának. A gimnázium kapujában el akarták szedni tőle a kapukulcsot, de Labudek hevesen védekezett. — Adtak száz forintot holnapig, és megkapjátok a kapukulcsot! — kiáltotta. A nagy zajra a gimnázium hátsó kapuja felől előjött Labudek felesége. Elhízott, mosolytalan asszony volt. Megsimogatta a férjét, mondott is valamit neki, majd anélkül, hogy a másik két férfit egyetlen szóra is méltatta volna, gyöngéden eltámogatta Labudekot a mellékbejárat felé. Frank és Kántor ügyetlenül álltak a járda szélén, mintha bűnösök lettek volna. Labudek integetett, de az asszony erélyesen belekarolt, és becipelte magával a mellékajtón, mint egy olyan zsákmányt, aminek nem annyira örül az ember, mint inkább elrejteni szeretné. — Van egy hősi halottunk — mondta Kántor elszomorodva. Frank hátbavágta. — Ne búsulj! Holnap kiszabadítjuk a nődet! — Holnap? — legyintett Kántor. — Most elmegyünk hozzád. Készítesz valami ennivalót, mielőtt éhen pusztulok, utána adsz egy meleg takarót, holnap aztán bemegyünk a rendőrségre. Kántor bólogatott, s közben törte a fejét. A kapunál, míg a kulcsot csikorgatta a zárban, egy kis aggodalommal megkérdezte: — Tulajdonképpen minek köszönhetem a szívességedet? Frankot melegség árasztotta el. — Világéletemben kedveltem a nőket, és ha szükségük volt rám, nekem egy nap az semmi — mondta vidáman, és egyszerre elképzelte, hogy reggel majd felébrednek agyapjúszagú takarók alatt, a keleti oldalról a hideg nap bevilágít a szobába, a szekrény tetején sorakozó birsalmabefőttekre. Távol, a folyó mentén pedig lapos, fehér ködben úsznak a nagy kiterjedésű erdők, bennük a sok szarvas, vaddisznó és apróvad. Vacsora közben sokáig tűnődött: elmondja-e már, hogy az anyja itt született, ebben a jelentősnek nem mondható, de szeretetre méltó városban. Végül is úgy határozott, hogy ez egyelőre titok marad. Mohácsi Regős Ferenc: Új kenyér 1971. augusztus . Földeák János AZ ÚJONC NYUGDÍJAS A Gellérthegy alatti Duna-part legalsó, száraz lépcsőjén üldögéltünk Surbán Miskával. Ingujjban, a nadrágunk szára térdig fölhúzva, meztelen lábunk a hűsítő vízben. Mellettünk a szandálcipőnk és zoknink, alattunk egy-egy kiolvasott újság, mert nem volt tiszta a lépcső, fölöttünk és mögöttünk a vén Gellérthegy védő árnyéka. Erre a kánikulai üdülésre is Surbán Miska hívta föl a figyelmemet. Már harmadik napja ebédeltem vele a közeli önkiszolgáló étkezdében, lévén két hétre magányos a feleségem vidékre utazása miatt. — Te mit csinálsz estig az ilyen döglesztő melegben? — fakadtam ki, távozóban az önkiszolgálóból. — Ej, ej, látszik, hogy újonc obsivatos vagy, még oktatásra szorulsz, cimbora — mondta lekicsinylően. Hát ez igaz. Még ott tartok, hogy a nap bizonyos részében nem találom a helyemet. Estefelé már más. Akkor a többi nyugdíjas között gyorsabban múlik az idő. Ülünk a park padjain és beszélgetünk. Jelenleg én, az újonc vagyok a legtöbbször téma. Még nem ismerik részletesen a 61 évem történetét. Egymást váltogatva kérdeznek, én meg felelgetek szorgalmasan. Surbán Miska is ott vett pártfogásba, amikor észrevette rajtam, hogy még kezdő nyugdíjas vagyok, így kerültünk össze ebédelni is. Ő ajánlotta az önkiszolgáló étkezőt. Az utcán rágyújtottunk. Én pipára, Surbán Miska cigarettára. Csak utána nyilatkozott: — Ha bizonyos vagy abban, hogy félóráig kibírod gutaütés nélkül, velem jöhetsz. — Hová? — A Dunára. Egy fillérbe se kerül és hűtőzöl. — Én akkor se fürödhetnék a Dunában, ha szabad volna. Tüdőtágulásom van. Úszásra már nem elég a szuflám — magyaráztam neki. — Ha jól emlékszem, nem fürödni hívtalak — okított Surbán Miska. Szeretem az emberek becslési képességét ellenőrizni. Amikor megindultunk a Duna felé, megnéztem az órát. Ezért tudom pontosan, hogy huszonhárom perc múlva már a Duna-part lépcsőjén ültünk és húztuk le a cipőnket... Istenemre, remekül éreztem magam. A lábamat pacskoló hullámocskák hűtése lassan-lassan fölhúzódott a fejemig. Már nem kellett törülgetni a kopasz koponyámat. Annak meg külön örültem, hogy jó távol ültünk a Szabadság-hídtól. Nem ismerhetett rám onnan senki. Kikezdené a tekintélyemet, ha , híre terjedne, hogy a Dunában áztatom a lábamat. Ezért is rejtettem a tenyerembe az arcomat, míg a sétahajó elúszott előttünk. Ha valaki már 61 éve él, annak egy sétahajón is lehetnek ismerősei. — Ilyen alapos előmunkálatokat mostanában nem láttam — mondta később Surbán Miska, és egy oldalpillantással jelezte, honnan a tapasztalata. Nem messze tőlünk, ugyancsak lábukkal a vízben, fiatal pár csókolózott. — Nemrég olvastam egyik hetilapunkban, hogy a német tizenévesek hány százaléka ismerkedik övön alul is egymással. Ha nálunk is végeznének ilyen fölmérést, ezeket már az övön aluliak kategóriájába sorolnák — jegyezte meg Surbán, majd elismerő hangon hozzátette: — Gusztusos sonkái vannak a lánynak, mi!?... A miniszoknya jóvoltából én ugyan nem láttam különb „sonkákat”, mint amilyeneket százával látni úton-útfélen, de hallgattam róla. Miért vitatkoztam? Az ízlések különbözőek. — Ha sötétségbe fordul az idő, más kategóriába kerülnek — folytatta Surbán Miska. — Hogy melyikbe, attól függ, hány évesek, mikor kezdték az övön aluli ismerkedést, és hányadiknál tartanak... — Elképeszt a szakértelmed!... — Ne gúnyolódj, cimbora, hanem nézz hátra, a Gellérthegyre! Mert ezek innen, oda mennek ... Évenkint legkevesebb 25—30 centivel nőnek a bokrok ágai. Hogy mennyivel sűrűsödnek, nem tudom. De azt igen, hogy a bokrok között a fiatalok másmás kategóriába kerülnek. Csak mi nem szerkesztünk róluk kimutatást, mint a németek. — Kedvem támadt kilesni, igazad lenne-e? — mondtam. — Nocsak, cimbora, te már ott tartasz, hogy másokra leselkedsz? Kimerült az akkumulátorod? — csúfolódott velem Surbán Miska, de aztán más hangra váltott: — Várnak bennünket a klubban. Ha nem megyünk, azt hinnék, kitört rajtunk valami nyavalya. A klubon a parkunk értendő: a padok, fák, bokrok meg egy félkönyékre támaszkodottan heverő, fehér kőből faragott női akt. — Neked még nem unalmas estéről estére ugyanazt hallani? — kérdeztem csalódottan, amiért megint a parkban fejezzük be a napot. ■— Miattad unalmas, mert tartanak tőled. Újonc vagy még, nem ismernek. De ha kiderül, hogy nem vagy túl a mértékükön, mert még vezérigazgató sem voltál, majd hallani fogod, hogy toltak ki a főmérnökökkel, mint rimánkodott a miniszterük, hogy ne menjenek még nyugdíjba, és mit mondott az Elnöki Tanács elnöke, amikor átadta nekik a kitüntetést. Közben arról is értesülsz, hogy helyükre két embert kellett állítani, mégis akadozik a munka, olyan silány az utánpótlás ... Surbán Miska is évek óta nyugdíjas. Nem akartam megbántani azzal, hogy engem nem érdekelnek az öreges dicsekvések. Inkább hallgattam. De ő megsejthette az okát. — Hallasz majd a hajdani legénykedésükről is! — folytatta kissé derűsebben. — Hogy hány nőt fektettek kétvállra, mi volt hozzá a legjobb módszerük, és hány éves volt a legfiatalabb... — Ajjaj!... — nevettem vissza Surbán Miskára. — S készülj fel arra is, hogy majd nyilatkoznod kell a miniszoknyáról és a forró nadrágról meg a mai legények Rákóczi-hajzatáról... — Mit mondjak, hogy egyetértsenek velem? — Csak azt ne, hogy nem érdekelnek, mert akkor vén szenilisnek tartanak, pedig te vagy közöttünk a legfiatalabb. Mást bármit mondhatsz! Úgyis vitatkozni fognak veled. Mintha fogat húzatni mennék, oly hangulatban ballagtam a park felé. Surbán Miska vigasztalt: — Ne lógasd az orrod, cimbora, ma nem fogsz unatkozni.