Népszava, 1975. június (103. évfolyam, 127–151. sz.)
1975-06-01 / 127. szám
1975. június 1 NÉPSZAVA Ilyen lesz a kelenföldi városközpont Szolgáltató- és üzletház — Megkezdődött a mozi és klubkönyvtár építése Szerelve gyorsabb — Nemzetközi Számításteehnikai Oktatási Központ Veszprémnek 50 000 lakosa van, s bizonyára minden építész megijedne, ha azt a feladatot kapná: tervezze meg a várost ellátó létesítményeket. Azok a tervezők, akiknek asztalán új lakótelepeink körvonalai rajzolódnak ki, nap mint nap kerülnek szembe ilyesfajta feladattal, hiszen egyegy lakótelepünk városnyi nagyságú. Kelenföldön például 40 ezer ember él. Az alapfokú ellátást már néhány évvel ezelőtt megoldották, amikor a lakóházak építése befejeződött. Ahhoz azonban, hogy ezek a városméretű lakótelepekre „alvóvárosok” legyenek, ahova csak aludni járnak haza az emberek, mert a bevásárlás, az ügyintézés, a szórakozás a városközponthoz köti őket, megfelelő szintű ellátást kell teremteni. "Ezért épül városrészközpont a Szakasits Árpád út és a Tétényi út sarkán. Zilahi István, a LAKÓTERV építészének tervei szerint A feladat újszerű volt, hiszen nem egy meglevő központot kellett felújítani, mint sok vidéki városunk esetében, hanem üres területet kellett betelepíteni. Ennek a központnak nemcsak létesítményeivel, hanem hangulatával is a városjelleget kell szolgálnia. A központokat a régi városokban úgy hangsúlyozták, hogy a főtérre építették a legmagasabb épületeket. Kelenföldön, ezen a tízszintes lakótelepen fordított módszerhez kellett folyamodni: a központ kétszintes lesz. A létesítmény első részét alkotó ABC-áruház már megnyílt. A szolgáltató- és üzletházat, melyben összesen 26 bolt és felvevőhely, a többi között Patyolat, GELKA, gyermekruhabolt, bizományi kirendeltség, OTP- fiók, virág- és vasüzlet lesz, az idén adják át. Jövőre megépül az étterem, a hozzá csatlakozó eszpresszóval és önkiszolgáló részleggel együtt. Már megkezdődött a 450 személyes mozi és klubkönyvtár építése is. Ebben felnőtt- és gyermekkönyvtár, korszerű nyelvi laboratórium, tánchelyiség, előadóterem és nyolc klubszoba kap helyet, amelyekben az öregek, a barkácsolást és a fotózást kedvelők tölthetik szabad idejüket. Az étterem előtt díszkert lesz, sok zölddel, virággal és hangulatos kis szökőkúttal. A tervezők azt szeretnék, ha ezen a helyen a lakótelep korzója alakulna ki. A központ minden létesítménye elérhető a galériáról is, amelyre a lépcső mellett rámpa is felvezet majd, nagy segítségére a gyerekkocsit toló kismamáknak és a lépcsőt nehezen járó öregeknek. A lakótelep nappali benépesítését szolgálja, hogy ide települ néhány intézmény is, a többi között a Műszeripari Kutató Intézet és a Nemzetközi Számítástechnikai Oktatási Központ. Az arra járók egyébként csodálkozva tapasztalhatják, hogy az építezésen semmi jele a lázas munkának, mindössze néhány fiatalember dolgozik itt. Ez azonban csak a látszat: a városrészközpontot ugyanis olyan acélszerkezetből tervezték, amely könnyen, gyorsan, kevés ember munkájával szerelhető össze a helyszínen. Varga Zsuzsa Szorgalom, akarat és szaktudás Megtakarított percek — öntve A nagyolvasztóból kiszabadított nyersvasfolyam sisteregve rohan a számára megszabott úton. A 60—70 tonnányi, lomhán zubogó tűzáradat szikrázva hagyja el a Lenin Kohászati Művek öntőcsarnokát. Siet az acélműbe, hogy a martinkemencében acélt „főzzenek” belőle. Ebben a műszakban a Mező Imréről elnevezett szocialista brigád dolgozik. A XI. pártkongreszszus első szakaszában elért eredményeik alapján nemrégiben adták át a brigádnak a kongresszusi oklevelet, és elnyerték a Szakma kiváló brigádja kitüntető címet is. S hogy a magas elismerésre mennyire rászolgáltak, azt nemcsak a múlt évi eredményeik bizonyítják, hanem a jelen időszak sikerei is. Az év első negyedére tervezett 126 ezer tonna nyersvas helyett például 127 441 tonnát gyártottak. Márciusban pótvállalást is tettünk — tájékoztat a brigádvezető. — A nagy kapacitású magasolvasztót ugyanis nagyjavítás miatt le kellett állítani. Így a két kisebbel kell ellátni az acélművet. — Eddig semmi baj — kopogja le Paulik Miklós csarnokmester, szocialista brigádtag, aki 10 éve már technikusi oklevelet szerzett, de megmaradt a kohó mellett. — Átlagban a két kisebb kohóból is kihozzuk a napi 950 tonnát. De van olyan nap is, amikor ezer tonna fölé megyünk. Méghozzá úgy, hogy az előírt 65 százalék helyett 71,3 százalék első osztályú. — A brigád jeleskedik az anyagtakarékosságban is — teszi hozzá Hámori József párttitkár. — A tonnánként felhasználható 580 kilogramm kokszból például 4,4 kilogrammot megtakarítottak. Ami egyebek között azért is nagy dolog, mert ennek a számunkra nélkülözhetetlen alapanyagnak emelkedett a világpiaci ára. Mindennek nemcsak a szorgalom és akarat, hanem a szakmai tudás is alapja: a brigád tagjai közül öten már a kohóipari technikusi oklevelet is megszerezték. A brigádvezető, Farkas Pál főolvasztár a szakszervezeti műhelybizottság titkári funkciójával járó teendőket is ellátja, tagja a vállalati szakszervezeti tanácsnak, és marxista-leninista egyetemre jár. A kohóban a nagy súlyú anyagoszlop egyenletesen süllyed. A megolvadt fém, mint megannyi gyöngyszem, hull alá, gyülemlik tonnákká. Közben azonban a salakot el kell távolítani. Ifj. Paulik Miklós a csapolónyílás záródugaszoló gépét készíti elő, hogy készen álljon, ha szükség lesz rá. — A massza nem száradhat bele — magyarázza a kohóipari technikum második évfolyamát végző olvasztár. — Egyetlen tévedés is nagy kárt okozhat. A salak például nem keveredhet a nyersacéllal, mert kiégetheti a salaktálat, amelynek egyetlen betétje 80 ezer forintba kerül. Jó kis masina — teszi hozzá elégedetten. — Azelőtt kézzel kellett elzárni a nyílást. Betyár munka volt, mondhatom... Petrovics István olvasztár próbát vesz az olvadékból. Amikor kihűl, eltöri, és szemre megvizsgálja. Azt mondják, egy gyakorlott olvasztár így is megállapíthatja minőségét. A pontos elemzést természetesen a laboratóriumban végzik, és szükség esetén a megrendelő igénye szerint változtatnak összetételén. A Lenin Kohászati Művek vezetőinek és a megrendelőknek a megelégedését egyaránt kiváltó olvasztárbrigád hírnevet nemrégiben két újítás, vagy inkább munkamódszer is öregbítette. Az egyik lényege, hogy egy fontos alkatrész cseréjének az idejét lényegesen lerövidítették. — Éves átlagban a korábbi 20—20 perc helyett 13 perc alatt végzünk egy formacserét — mondja a brigádvezető. — Ezzel a gyorsított firmacserével egy év alrtt MA ezer forintot sikerült megtakarítani és lényegesen növeltük az üzemórák számát is. A másik módszer lényege a kohó átépítési idejének a csökkentése. Az idősebb Paulik Miklós, aki a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is megkapta, így magyarázza: — A kohó alja egy idő után kikopik, homorú lesz, ahol megáll a nyersacél. Korábban ez az átépítéskor benne maradt, és belefagyott. Ezt hívtuk medvének. Csak robbantással, fáradtságos és lassú munkával tudtuk eltávolítani. Farkas Palival kiszámítottuk, hol kell megfúrni a kohó fenekét, hogy a megolvasztott nyersacél az utolsó kilóig kijöjjön. A fúrás sikerült. Módszerünkkel az egyik kohóból két üsttel, a másikból másfél üsttel csapoltunk. Az újfajta fenékcsapolással gyakorlatilag nem kell többé robbantani a medvét. Az egyenletes kohójárat és a műszerek pontosan jelzik a gyártási technológia szigorú betartását, a Farkas Pál vezette brigád jó munkáját, fegyelmét. Ez utóbbit egyebek között az is igazolja, hogy sem tavaly, sem az idén nem volt táppénzzel járó balesetük. Pedig az ő munkájuk igazán nem tartozik a veszélytelenek közé. Példájuk gyorsan terjed. A Lenin Kohászati Művekben ugyanis nyugodt, kiegyensúlyozott, fegyelmezett, de kemény munka folyik. Esidai PA 21. ÁÉV építi a Semmelweis Orvostudományi Gyetem elméleti tömbjét a Nagyvárad téren. Dudást legmagasabb épületet üeegeiwapéklel^bori^ Petrovics István olvasztár a csapolást figyeli . hevesen irigyelték Ford elnököt, amikor háta mögött a nem éppen dicsőséges vietnami „kapuzárással”, zsebében pedig annak az „új politikának” a tervezetével, amely — az elmúlt hetekben divatossá vált washingtoni szóhasználat szerint — az Egyesült Államok és Nyugat-Európa szövetségének kíván prioritást adni, megérkezett Brüsszelbe, a NATO-csúcsra. Amerika NATO-partnerei közül a Washingtonhoz közelebb állók — mint például Anglia és az NSZK — is legfeljebb a hallgató szolidaritás szerepére vállalkoztak, amikor az amerikai hivatalos körök kínkeserves magyarázgatásokkal próbálták jelentékteleníteni az Egyesült Államokat Indokínában ért újabb csapásokat (amelyek nyilván elkerülhetők lettek volna, ha Washington egyértelmű tanulságokat von le akkor, amikor fegyveres erőinek visszavonására kényszerült, s 1973 elején aláírta a párizsi megállapodásokat). Mások — például Franciaország, amely a NATO-csúcson sem csúcsszinten képviseltette magát, d’Estaing elnök csak ebédelőpartnerként volt hajlandó csatlakozni a többiekhez — egyáltalán nem titkolt kárörömmel fogadták Amerika legújabb Dien Bien Phuját, amit a Don Quijote-i Mayaguez-ügy szinte tragikomikussá tett. A NATO „csendes többsége” pedig a „majd meglátjuk” alapállásában fogadta az amerikai vezetők által ismételgetett sztereotip mondatot (a tv HÉT-ben is hallhattuk) : nem az a lényeg, hogy eddig mi történt, hanem az, hogy reálisan ítéljük meg a jövőt. Ezen természetesen — már ami a reális megítélés szükségességét illeti — nincs sok vitatkozni való: a helyzetmegítélés pontossága az alapja a nemzetközi ■viszonyok hatékony alakításának. Az pedig világérdek, hogy azok, akiknek e politika formálásában megkülönböztetett felelősség jutott — a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak —, ezzel a felelősséggel a tényleges helyzetet józanul értékelve éljenek. Arról, ami az utóbbi időben történt, s arról is, aminek amerikai elképzelések szerint a jövőben történnie kell, sajátos megfogalmazásokat ismerhetett meg a világ. Május 13-án Kissinger tényként állapította meg, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok számos területen fejlődnek, ami megfelel mindkét ország érdekeinek. Alig tíz nappal később Ford ezt úgy határozta meg, hogy „az enyhülés kölcsönösen előnyös az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak”. S mindketten szükségesnek tartották, hogy félreérthetetlenné tegyék: a „Vietnam utáni korszaknak” lesznek új vonásai az amerikai politikában, de az enyhülést illetően is ennek kulcsa a szovjet—amerikai viszony — a helyzet lényege nem változik, a békés egymás mellett élés az egyetlen ésszerű alternatíva. Keserves és tanulságos leckék sorozata árán jutott el a világhelyzet megítélésében az amerikai adminisztráció addig, hogy belássa: a világméretű „forró háborús” fenyegetés, a szocialista világrendszert provokáló, átfogó hidegháború ideje egyszer s mindenkorra idejét múlt alternatíva. A washingtoni nyilatkozóknak és nyilatkozatoknak van azonban egy másik sajátosságuk is: miközben az enyhülést elkerülhetetlen folyamatnak tekintik, egyszerre „hideget” is fújnak. Ford kifejtette, hogy „az Egyesült Államok most a határozottság új szakaszába lép” és „válaszolni fog minden kihívásra”. Schlesinger amerikai hadügyminiszter ezt a jelszót konkrét tartalommal is megtöltötte, s a NATO katonai erejének hatékonyabbá tételét sürgette, furcsán, éppen ,az enyhülés védelmének" égisze alatt. Ennek jegyében manőverezett a NATO és a francóista Spanyolország szorosabb együttműködésének kialakításán, sőt, próbaléggömbként felbocsátotta a NATO és a dél-afrikai rezsim kapcsolatfelvételének lehetőségét is. Az Egyesült Államok tehát úgy tanult az eddigi leckékből, hogy közben*■ szinte provokálja az újabb leckéket. Ford már úgy érkezett Brüsszelbe, hogy tudatában volt: a NATO hadügyminiszteri értekezlete csak úgy vette be közleményébe a spanyolországi katonai létesítmények amerikai használatát, hogy hangsúlyozták, „az említett megállapodások a NATO keretén kívül állnak”. A dél-afrikai léggömb pedig a vártnál is nagyobbat pukkant: Vredeling holland külügyminiszter a nyilvánosság előtt tartotta szükségesnek kijelenteni, hogy amennyiben a NATO bármiféle katonai kapcsolatot létesít Dél- Afrikával, a holland kormány felülvizsgálja NATO-tagságát, sőt esetleg távozik is a szervezetből. Ez is a világ változása: a NATO berkeiben is érzik, hogy megváltoztak a nemzetközi játékszabályok, belső és külső okok együtt a fokozottabb alkalmazkodást írják elő még azoknak is, akik 10—15 évvel ezelőtt bármilyen szövetségest lelkesen üdvözöltek a Szovjetunióval, a szocialista országokkal szembeni hidegháborúban. Ezek az egymástól elválaszthatatlan, szorosan összefüggő nemzeti és nemzetközi, politikai, társadalmi, gazdasági, katonapolitikai, eszmei-ideológiai tényezők, fwne'virimentt’a« mindinkább odafigyel, s amik együtt alkotják azt, amit úgy szoktunk hívni: erőviszonyok. Az erőviszonyok változása — az, hogy a világban végbemenő folyamatok meghatározó tényezője lett a Szovjetunió, a szocialista közösség, a szocializmus ereje és népszerűsége a világban — kényszerítette a nemzetközi tőkét, s annak vezető erejét, az Egyesült Államokat külpolitikai stratégiájának és taktikájának kritikai felülvizsgálatára az 1960- as évek végén. A szocializmus befolyása, hatása egy olyan eszmerendszer befolyása és hatása, amelynek igaz és igazságos voltát immár a gyakorlat igazolja, politikai, társadalmi, gazdasági, katonai és kulturális hatékonyságát egy világrendszer történelmi kitartása, dinamikus fejlődése és az élet minden területén kifejezésre jutó ereje teszi megkérdőjelezhetetlenné. A Szovjetunió, a szocialista közösség ereje fokozatosan növekedett és ezt a növekedést nem tudta megállítani semmilyen hidegháborús összeesküvés, holott ezekben a provokációkban a II. világháború befejezése után sohasem volt hiány. A szocialista országok elvi-politikai egysége, céltudatos fellépése, hatékony összefogása a nemzetközi erőviszonyok olyan tényezőjévé vált, amelyet a legellenségesebb elvakultsággal sem lehet nem tudomásul venni. A „harmadik világ” sikeres harcának immár a neokolonializmus agyafúrt módszerei ellen is, a szocializmus ereje és eszméje egyaránt elismert ,hátországa”, erkölcsi és sokak számára eszmei bázisa is. S a szocialista országokban uralkodó létbiztonság, a szocialista közösség következetes békepolitikája erőforrása azoknak az antiimperialista, demokratikus mozgalmaknak is, amelyek a fejlett tőkésországokban küzdenek a mind súlyosabb gazdasági és társadalmi válság terhei ellen. S a szocializmus ereje fejeződik ki abban is, hogy a békés egymás mellett élés kötelezettségvállalása az Egyesült Államokban túlélt egy olyan krízist, mint a hírhedt Watergate-ügy, az energia- és nyersanyagválság bonyolult hatásrendszerét és — minden jel szerint — a legutóbbi indokínai fiaskót. Az erőviszonyok most, Vietnam stratégiai jelentőségű győzelme után, a NATO déli szárnyának ingadozásakor, a Kuba elleni blokád közvetlen összeomlása előtt a nemzetközi politika minden reális elemzője szerint megint nem éppen az Egyesült Államok javára változtak. Ez kényszeríti arra az amerikai vezetést, hogy ilyből kettős szerepben lépjen fel. A valóságos erőviszonyok szorítják az Egyesült Államokat, a vezető tőkés országokat arra, hogy együtt mérlegelve a külső és belső tényezőket, változatlanul elismerjék a két világrendszer országai közötti békés egymás mellett élés szükségességét. De közben Washington, a nemzetközi nagytőke arra is törekszik — s ez senki előtt sem titok —, hogy a szocializmus térhódítását, az erőviszonyok számára kedvezőtlen eltolódását megpróbálja lelassítani, sőt megállítani. Ezért törekszik Ford és Kissinger is folytatni a tárgyalások politikáját, de ezzel egy időben erősíteni a NATO katonai erejét, megszilárdítani az Egyesült Államok szövetségét a nyugat-európai országokkal, s új neokolonialista típusú kísérletekbe fogni az amerikai befolyás növelésére a „harmadik világban”. A moszkvai Izvesztyija „az enyhülés hétköznapjainak” nevezi a mostani időszakot, amikor megbízható alapja van az enyhülési folyamatnak, s egymást követik azok a diplomáciai akciók és lépések, amelyek arra hivatottak, hogy „megszilárdítsák és továbbfejlesszék mindazt a pozitívumot, amely külpolitikai területen kialakult az utóbbi években”. Ennek jegyében került sor a bécsi Gromiko-Kissinger találkozóra, ennek jegyében folyik a munka a SALT-tárgyalások befejezéséért, az európai biztonsági és együttműködési értekezlet harmadik szakaszának összehívásáért, s erősítették meg, hogy sor kerül Brezsnyev és Ford tervezett idei találkozójára. Ezeken a hétköznapokon folyik arre azért is, hogy útját álljuk azoknak a jól érzékelhető próbálkozásoknak is, amelyek az enyhülést veszélyeztetik. Mert Brüsszelnek — s az ottani amerikai szereplésnek — legalább két tanulsága van. Az egyik: még a NATO vezérkara sem hiszi, hogy az enyhülés tendenciáját most meg lehet állítani. A másik pedig, hogy abban a küzdelemben, ami a tartós békéért folyik, s amit nemzetközi osztályharcnak nevezünk, ilyen körülmények között sincs egy pillanatra sem tűzszünet. A Varsói Szerződés parlamentjeinek május 15-i felhívása ennek tudatában szögezte le, hogy a nemzetközi enyhülés nem alakul ki önmagától, s a népek helyesen értelmezett érdekei követelik meg, hogy fokozzuk tevékenységünket az enyhülés, a biztonság elmélyítéséért és megszilárdításáért. „Felhívunk közös tevékenységre — így fogalmaz a felhívás —, hogy megszilárdítsuk a kölcsönös bizalmat, a békés egymás mellett élés elve:*. erő-" .i’.- és visszafordíthatatlanná tegyük az enyhülési folyamatot.” Van lehetőség újabb sikerekre... Kocsis Tam*« Az enyhülés Miháznapjai