Népszava, 1976. augusztus (104. évfolyam, 181–205. sz.)
1976-08-07 / 186. szám
1976. augusztus 7. Bella István MEGTALÁLJ VERS Mert szívemet élesre fentem, de csak magamba merítettem, hát forgolódik menthetetlen, mint a halál az emberekben. Mellemből ha ki merném húzni valaki mást kéne leszúrni, megkéselni, de mindegy most már, isten leszek, vagy döglégyzsandár. Élek, s a halálra gyanakszom, itthogy ő is, mert ő is asszony, s ha magam agyammal föltalaltam, halálom is meghalhatatlan. Félek, még azt is túl kell élnem, hogy kilöki szívemet vérem, s a fényes kés — sírva, surrogva — megáll a vaskérger csillagokba. Kalász Márton ANYÁM Beröppen anyám s ideül. Rég nem ér készületlenül. Apródad volt, elég neki, ha madártest hozzáviszi. Nem kérdem, merről látogat. Nézem lappal a madarat. Hogy eképp már szólok vele — a szeme hanggal van tele. Enyém ténnyel. Nem untalan jelenlétű még madaram. Száll, senkije épp senkinek. De majd kis fiúja leszek. Tónagy Sándor SZABAD SZOMBAT Kötélre aggatott, lebbenetlen ég — — A várva várt délelőtt még el sem kezdődik, máris véget ér, annyi a dolog. A férfi, aki reggel óta autót szerel, piszkos ruhában a kocsi alá mászik, hogy szemügyre vegye a fenéklemezt, először alig lát valamit, aztán hunyorogva, kényelmetlenül a szűk égbolt alatt kapargatni kezdi a valamikori, valahovai utak felfröcskölt, kővé keményedett sarát. Az asszony, átölelve gyorsan az illatos, ropogó ruhákat, végigsuhog a tenyérnyi udvaron, míg odabentről, a homályos konyha távolából lassan kigömbölyög a rádió déli harangszava. Már meg is állapodtak? Nem odamenni! Azt mondják, errefelé ez a szokás. Eszembe jut az otthon, a Duna, meg minden. A Dunán még alig ringatóztam, de ott el se adott, meg meg se vett senki. És én, ma és itt, elkeltem. Erről két ember tud, Kanári-Katrin, Basa és én még csak sejtem. Eszembe jutsz, te is. Legyél itt! Védj meg! Szükségem van rá, és közöld velük, légy szíves, majd, ha fagy! Katrin megollózza az arcom, és hogy legyek okos, de ez egy olyan csinos fiú. És nehogy azt mondjam, hogy nem, mert őszerinte jól fogok járni. Idejön ez az almazöld dáma, és fogja magát és elad! Különben miért lenne neki olyan fontos, hogy én okos leszek-e ebben a kérdésben, vagy sem? Megállapodik Basával, hogy holnap este legyen szerencséje a szállodánkban, mert én okos leszek. Én meg csak nézek, hogy hát ez már meg mi a csoda, ez itt így szokás? És mit képzel Kanári? Ma: Másnap este van. Figyelj, minden el van rendezve, általam is! Indulhat a színdarab. Jó mulatóst, kedves Katrin, ebből te nem eszel! Vacsora után: Azt mondja valaki, hogy a hús, amit ettünk, teve volt. Le, a hallba! A tévé egy folytatásos amerikai filmet közvetít, valamelyik admirális életéről. A hall köves, a mennyezet faburkolatú és itt sötét van, csak a tévé világít, meg a receptióból beszűrődő fények. Figyelek. A filmet. Lőnek. Jobbról is, meg balról is lőnek. Rohamra! — kiabálhat valaki, mert utána ezer apró alak fut ki a képernyőre és mind lőni kezd. Mellettem ül a többi magyar is. Azok is ugyanolyan üveges tekintettel bámulják a számunkra értelmetlen rohamot, mint én. Szemben, a receptionél megjelenik kiöltözve: a tegnapi Rusztem. Ezek tényleg nem hülyéskedtek, ez lejött. Most mi lesz? Semmi. Nagy semmi! Rusztem odajön: „Guten Tag!” Semmi. Én úgy teszek, mintha érdekelne a roham a tévében. A képernyőn most mutatnak egy hatalmas, kövér alakot, díszegyenruhában. Kidagad a hasa, majd elzuhan. Rusztem megújrázza a jóestéjét németül, de erre sem kap választ. A receptionél ott hegyes Okomadám, a török londiner. Nagy, fekete golyószemekkel figyeli hol a tévét, hol az egész halk. Ide is idebámul. Azért neveztem el Okémadámnak, mert akárhányszor észrevesz, mindig csak azt hajtogatja: Okémadame? Én rá vágom, hogy nan, és menj már valahovába és akkor mindig bánatosan elmegy. Okémadámnál szokott lenni rózsaszín gladiólusz, ezt tartogatni szokta, jobb időkre. Biztos, egyszer majd gazdára is lel a háromnapos, fonnyadt virág, mert a nők annyifélék. A nagyhasút kicipeli két kisebb alak és megint lövöldöznek. A zene felerősödik, dallamtalan, barátságtalanul riasztó zajjá válik. Zúg a hall. Néhány magyar beszélgetni kezd, mert ki a fenét érdekel órákon át ez a vadidegen háború, amiről egyáltalán nem derül ki, hogy hol és mikor történt, vagy történik, nem beszélve arról, hogy kik játszszák. De nekem merőn kell bámulni a képernyőt, mert Rusztem visszasomfordált a bejárathoz, Okomadámmal alkudozik valamin és ettől kezdve mind a kettő engem néz. Kezdek félni. A képernyőről elvágtat mindenki. Tájak jönnek, gyors egymásutánban, mindenféle puszták, az emberek mennek lovon is, meg gyalog is, még futnak is. Már megint emeli az egyik a puskáját, kinn pedig Okomadám indul meg. Most hála istennek, nincsen nála gladiólusz. Köpenye a bokáját veri. Ettől az egész ember olyan kakaódrapp. Odahajol elém és a mellettem ülő nénitől kérdezi, rám mutatva, hogy: „zürcümüri mudrudo?”, vagy valami ilyesmit, mire a néni belekiabál a csendbe, hogy: „Mit mutogatsz, fiacskám? Nem értem.” (Ha valamit nem értünk, már azt hisszük, hogy az az oka, hogy nem eléggé hangos. A néni valószínűleg ezért kezdett el kiabálni.) — Aszongya, hogy zürücüm.üdücü, vagy mi, érted te ezt, kislányom? — Nem, nem értem, és ha még egyszer mutogat rám ez az alak, én isten bizony rávágok a kezére! Tessék hagyni, drága Balatoni néni, majd megunja, nem kell rá válaszolni, biztosan az érdekli, meddig nézem. Okémadám visszamegy. Rusztem nem győzi, beül tévét nézni, két székkel arrább. Rusztemet sem érdekli a roham a tévében, hiszen nem ezért jött. Lesz itt buli, ne félj, Rusztem! Na, ma nem fogsz unatkozni! Büntetésből végig kell nézned az egész lövöldözést, nézd, hogy kitikkadt a janicsár, vagy kiadjanak már neki vizet! Issza is! Hogy megjósoltam! Én is olyan szomjas vagyok. Tessék nézni, drága Balatoni néni, mennyi vizet megiszik ez a basa, mert biztos, hogy török. — Még ha vizet inna, kislányom, de tejet! Ha jól látom, kecsketejet, annak van olyan izéje ... Vagy az is lehet, hogy tevetejet!? — Réztevetejet — gondolom én, és rájöttem. Balatoni nénit épp úgy meguntam már, mint ezt az egész admirálisfilmet, meg ezt a Katrin-féle Rusztemet. Okomadámmal együtt. Haza kéne menni, be, a szállodába, csak egy hatalmas udvar választ el tőle. Én nem gondoltam, hogy ez a török itt lesz, most meg hogy induljak át, ilyen későn, egyedül? Utánam jön, amilyen elszánt! Balatoni néniék meg úgy nézik az admirálist, mintha még életükben nem láttak volna televíziót. Mit tudnak nézni annyira rajta? — Ahunni, hogy kievickélt a partra, látod, Boldi!? — böki meg a férjét és kuncogni kezd Balatoni néni. A film tízig tart. Utána kezdik reklámozni a kiválóan habzó Ebru-szappant, meg amit még reklámozni lehet. Az Ebrunál felgyullad a teremben a villany. Balatoni Boldizsár és a felesége még ezt is megnézik, pedig már közelednek a hetvenhez és rég ágyban lenne a helyük. Én is kénytelen vagyok Ebrut nézni. És rettenetesen félek a szakállas töröktől, mert már idegesen toporog, ki-be szaladgál, biztos jeléül annak, hogy engem tegnap a hajón Katrintól tényleg megvett. Az Ebru-hölgy kilép a szappanbuborékok és habfelhők közül, teljes meztelenségében, de semminek nincs jó szaga. Figyelj! Én nem veszek neked semmit, én többet akarok hazavinni, ezt az átrettegett estét, minden nyomorúságával együtt, vajon megérdemled? És most megint másnap van. Sikerült megmenekülni. Szóltam a csoportból néhány embernek, ha"" kísérjenek haza, mert félek, és Rusztemet pedig, ha kötözködne, zavarják világgá. Ügy is lett. Katrin azóta kerüli a szállodánk környékét. Most újra az öreg boltjában keresgélek, öt ujj van rajta, az ujjak végén körmök, a körmökön vörös lakkfesték .. . aztán réztevék, egy egész karaván .. réztevekaraván. réz- Balatoni Boldizsár... és rézadmirális. rézlövöldözések .. . és ez, ez az egész réztegnap .... rézminden. Az eladó naevén néz, de már ismer, és nem kérdezi, hogy bujuszpikinglis. Én meg gépiesen babrálok, a rezek között, tovább. NÉPSZAVA JOBBÁGYOK - PARASZTOK Szabó István tanulmánykötetéről „Nem hadvezetőkről és hadjáratokról, hódításokról vagy országvesztésekről, politikusokról vagy párttusákról óhajtott írni De tudomásul vette és meggyőződése, hogy ma feltétlenül tudomásulvételt kíván a falu népének jeltelenül folyó, ám kiapadhatatlan történelmi léte. 1968 júliusában, a szerző, életének 70. fordulóján azzal a megnyugvással teszi le a tollat, hogy a falu népének eddig többnyire érintés nélkül maradt nyomait követve, a történelem szerénynek maradó, de gondozást érdemlő tartozását rótta le" — így bocsátotta útjára utolsó könyvét, A középkori magyar falut nem sokkal halála előtt Szabó István, a magyar parasztság történetének legavatottabb szakértője, ezen elrejtőzött történelem voltaképpeni fölfedezője Annyira jellemző egyéniségére e néhány határozott, de a nyelvtani harmadik személy mértékéig szerény mondat, hogy tanítványa, Für Lajos is ezt idézi a legérdekesebb értekezéseket összefogó, most megjelent kötet bevezető tanulmányában. Ha végiglapozzuk a kötetet — melynek fölépítését még maga Szabó István tervezte meg — az első, ami a nem történész olvasónak is azonnal föltűnik: a szerző érdeklődése a korai középkortól a XX. századi kapitalizmusig terjed. Az ilyen hatalmas ívet átfogó történészi pálya — a történetírás történetében napjaink felé haladva — szükségszerűen egyre ritkább, és megvalósítására csak állandóan, megszállottan dolgozó, rendszeres és rendszerező elme lehetett képes. Az ezer évet magában foglaló érdeklődés ellenére vagy inkább következtében Szabó István valamennyi tanulmányára jellemző a nagy mennyiségű eredeti forrásra alapozott, újszerű és lényegre törően megfogalmazott mondanivaló, a fölényes módszertani biztonság, a társtudományok eredményeinek fölhasználása (a jogtörténettől a történeti nyelvészetig). A prédium című tanulmányát például többek között a klasszikus és középkori latin filológiai elemzések következtében valószínűleg csak a korszak ismerői értékelhetik annak, ami: történetírói remeklésnek, viszont a laikus érdeklődőnek vagy az újkor kutatójának is tanulságos meggyőződnie arról a széles és időben messze terjedő egyetemes történeti háttérről, melybe Szabó István a magyar fejlődést, mint mindig, itt is beágyazza A kötetben összeválogatott értekezéseket együtt újraolvasva két — egymásnak ellentmondó — megállapítás is ide kívánkozik. Szabó István tudományos eredményeinek egy része olyan mértékben vált közkinccsé, oly módon lett ismereteink szerves része, hogy már el is felejtkeztünk meglehetős újkeletűségükről, és főképpen arról, hogy kinek is köszönhetjük őket. E gondolatot különösen A nemesség és a parasztság osztályviszonyai a XVI—XVIII. században című tanulmány inspirálja. (Eredetileg Úr és paraszt a magyar élet egységében címmel jelent meg 1941-ben.) A parasztság és a nemesség rétegződését — ma divatos kifejezéssel élve: belső struktúráját — vizsgálja a marxista társadalomkutatás igényeinek megfelelő módszerekkel Soha nem elégszik meg a jogi definíciókkal, meghatározásait itt is a folyamatosan változó gazdasági háttérbe ágyazza, ezért képes a feudalizmus koráról a történelmi igazságnak megfelelő dinamikus képet alkotni. Más tanulmányainak olvasása közben éppen ellenkezőleg az a benyomásunk, hogy eredményei, szemlélete és módszerei nem terjedtek el eléggé egyes problémakörök értelmezésében A magyar parasztság sorsát a reformkorban, valamint a forradalom és szabadságharc időszakában tárgyaló két értekezésére gondolok elsősorban (Kossuth és a jobbágyfelszabadítás; Kossuth állásfoglalása a parasztkérdésekben 1848—1849-ben.) Szabó István tudatosan és nyíltan a parasztság oldaláról szemléli a kérdéskört, mégis elkerüli a történetietlen, anakronisztkus kérdésfölvetéseket és ítéleteket. Demokratizmusa és humanizmusa éppen ezáltal válik hitelessé. Példamutató az a történelmi érzékenység, ahogy a jelzett korszak vitathatatlanul legnagyobb alakjához, Kossuth Lajoshoz közeledik, és a tények szerencsés összejátszása, hogy a történelmi látás csak erősíti benne a személyiségnek szóló tiszteletet. E kölcsönhatás újabb történeti irodalmunkban — éppen Kossuth kapcsán — nem mindig valósul meg maradéktalanul, többnyire a történetiség fogyatékos érvényesülése következtében — de a történelmi személyiség rovására. Annál meglepőbb és igazságtalanabb, hogy éppen e tárgykörben végzett munkássága miatt érték durva támadások annak idején a dogmatikus történelemszemlélet képviselői részéről. („Békepártinak” minősítették.) Befejezésül még két tanulmányra szeretnénk fölhívni a figyelmet. Az egyik, A hajdúk 1514-ben a szerző Debrecenhez kötődő helytörténeti kutatásaiból fogant, de megalapozta a hajdúk, e fontos szerepet játszott népelem korai történetére vonatkozó ismereteinket, és új szemponot adott a Dózsa vezette parasztháború társadalmi bázisának elemzéséhez. A jobbágynevek kialakulása című írás pedig — amely az egyébként vitatott népiségtörténeti kutatások mellékterméke — Szabó István sokoldalúságát, nyelvészi fölkészültségét bizonyítja. Az értékes kötetért köszönet illeti a kiadót s az anyag gondozóját, Für Lajost, de az ünneprontás szándéka nélkül meg kell említeni, hogy a sajtóhibák száma, különösen a terjedelmes jegyzetapparátusban zavaróan nagy. (Akadémiai Kiadó) Závodszky Géza Bognár Zoltán: Kerékgyártó 7 Új regényében Molnár Géza látszólag könnyű,súlytalan témát állított középpontba — a családi telekvásárlás és villaépítkezés körüli bonyodalmak derűs rajzát —, de ez a könnyed téma az író humorának gazdag játékával jelenít meg számunkra lényeges gondolatokat. Molnár Géza regényének írói módszere Mikszáthra emlékeztet. A mű cselekményébe szervesen illeszkedő anekdoták, a különc, színes figurák rajza és nem utolsósorban a gúnyos, ironikus, de máris rppektő, megbocsátó humor idézi fel bennünk a nan író ábrázolásmódját. A Villa Tahiban humora ugyanakkor korántsem anakronisztikus: valójában pdig van a regénynek olyan szereplője, amelyik rászolgálna arra, hogy céltáblája legyen a szarkazmus sötétebb, epésebb lövedékeinek. De Molnár Géza mégsem eszményíti hőseit: a telekvásárlásra és villaépítkezésre szövetkező család s az építkezés lázában felvillanó pikareszkfigurák sorában gazdagon tenyésznek az emberi gyarlóságok, hibák. Az ábrázolás legfőbb erénye éppen az, hogy ezt a könnyed témát a család életének mindent elsöprő gondjává és örömévé növesztve, az író ki tudta bontani a mindennapok rohanó tempójában egyszer már megismertetett emberi arcokmögül a másik arcot: a korábban lappangót, elmosódottat. Molnár Gézát természetszerűleg nem az építkezés technikai problémái érdekelték, hanem a nagy családi vállalkozás jellemét átalakító vagy éppen deformáló lélektani hatása. A hivatástudat, házasság, szerelem és emberi alkat összefüggéseiben a legjobban sikerült kibontania az írónak ezt a változást a filmrendező Thegze Iván alakjával. Az író humora — persze még inkább a poentírozó kedve, végletekig élezve a regény ironikus-szatirikus lehetőségeit — a társvállalkozó sógor, Gavallér Aladár figurájának megteremtésével is remekel. Molnár Géza regényében ugyanakkor akadnak a műbe szervesen nem illeszkedő, lényeges problémákat éppen csak felvető részletek. Ilyen részlet például Iván feleségének, Annának a párizsi útját feldolgozó, a házasság konfliktusait a nő szemszögéből felvillantó, de végül is tovább nem gondoló fejezet. Egészében azonban a Villa Tahiban szerencsés ötvözete a realista lélektani és a humoros-szatirikus regénynek. (Szépirodalmi) Czére Béla VILLA TAHIBAN Molnár Géza regényéről