Népszava, 1976. augusztus (104. évfolyam, 181–205. sz.)

1976-08-07 / 186. szám

197­6. augusztus 7. Bella István MEGTALÁLJ VERS Mert szívemet élesre fentem, de csak magamba merítettem, hát forgolódik menthetetlen, mint a halál az emberekben. Mellemből ha ki merném húzni valaki mást kéne leszúrni, megkéselni, de mindegy most már, isten leszek, vagy döglégyzsandár. Élek, s a halálra gyanakszom, itthogy ő is, mert ő is asszony, s ha magam agyammal föltalaltam­, halálom is meghalhatatlan. Félek, még azt is túl kell élnem, hogy kilöki szívemet vérem, s a fényes kés — sírva, surrogva — megáll a vaskérger csillagokba. Kalász Márton ANYÁM Beröppen anyám s ideül. Rég nem ér készületlenül. Apródad volt, elég neki, ha madártest hozzá­viszi. Nem kérdem, merről látogat. Nézem lappal a madarat. Hogy eképp már szólok vele — a szeme hanggal van tele. Enyém ténnyel. Nem untalan jelenlétű még madaram. Száll, senkije épp senkinek. De majd kis fiúja leszek. Tónagy Sándor SZABAD SZOMBAT Kötélre aggatott, lebbenetlen ég — — A várva várt délelőtt még el sem kezdődik, máris véget ér, annyi a dolog. A férfi, aki reggel óta autót szerel, piszkos ruhában a kocsi alá mászik, hogy szemügyre vegye a fenéklemezt, először alig lát valamit, aztán hunyorogva, kényelmetlenül a szűk égbolt alatt kapargatni kezdi a valamikori, valahovai utak felfröcskölt, kővé keményedett sarát. Az asszony, átölelve gyorsan az illatos, ropogó ruhákat, végigsuhog a tenyérnyi udvaron, míg odabentről, a homályos konyha távolából lassan kigömbölyög a rádió déli harangszava. Már meg is állapodtak? Nem odamenni! Azt mondják, er­refelé ez a szokás. Eszembe jut az otthon, a Duna, meg minden. A Dunán még alig ringatóztam, de ott el se adott, meg meg se vett senki. És én, ma és itt, elkeltem. Erről két ember tud, Kanári-Katrin, Basa és én még csak sejtem. Eszem­be jutsz, te is. Legyél itt! Védj meg! Szükségem van rá, és közöld velük, légy szíves, majd, ha fagy! Katrin megollózza az arcom, és hogy legyek okos, de ez egy olyan csinos fiú. És ne­hogy azt mondjam, hogy nem, mert őszerinte jól fogok járni. Idejön ez az almazöld dá­ma, és fogja magát és elad! Különben miért lenne neki olyan fontos, hogy én okos leszek-e ebben a kérdésben, vagy sem? Megállapodik Basával, hogy holnap este legyen szerencséje a szállodánkban, mert én okos leszek. Én meg csak nézek, hogy hát ez már meg mi a csoda, ez itt így szokás? És mit képzel Kanári? Ma: Másnap este van. Fi­gyelj, minden el van ren­dezve, általam is! Indulhat a színdarab. Jó mulatóst, ked­ves Katrin, ebből te nem eszel! Vacsora után: Azt mondja valaki, hogy a hús, amit et­tünk, teve volt. Le, a hallba! A tévé egy folytatásos ameri­kai filmet közvetít, valame­lyik admirális életéről. A hall köves, a mennyezet faburko­latú és itt sötét van, csak a tévé világít, meg a receptió­­ból beszűrődő fények. Figye­lek. A filmet. Lőnek. Jobbról is, meg balról is lőnek. Ro­hamra! — kiabálhat valaki, mert utána ezer­ apró alak fut ki a képernyőre és mind lőni kezd. Mellettem ül a többi magyar is. Azok is ugyan­olyan üveges tekintettel bá­mulják a számunkra értelmet­len rohamot, mint én. Szemben, a receptionél megjelenik kiöltözve: a teg­napi Rusztem. Ezek tényleg nem hülyéskedtek, ez lejött. Most mi lesz? Semmi. Nagy semmi! Rusztem odajön: „Guten Tag!” Semmi. Én úgy teszek, mintha érdekelne a roham a tévében. A képernyőn most mutatnak egy hatalmas, kö­vér alakot, díszegyenruhában. Kidagad a hasa, majd elzu­han. Rusztem megújrázza a jóesté­jét németül, de erre sem kap választ. A receptionél ott hegyes Okomadám, a török londiner. Nagy, fekete golyó­szemekkel figyeli hol a tévét, hol az egész halk­. Ide is ide­­bámul. Azért neveztem el Okémadámnak, mert akár­hányszor észrevesz, mindig csak azt hajtogatja: Oké­­ma­dame? Én rá vágom, hogy nan, és menj már valahovába és akkor mindig bánatosan el­megy. Okémadámnál szokott lenni rózsaszín gladiólusz, ezt tartogatni szokta, jobb időkre. Biztos, egyszer majd gazdára is lel a háromnapos, fonnyadt virág, mert a nők annyifélék. A nagyhasút kicipeli két ki­sebb alak és megint lövöldöz­nek. A zene felerősödik, dal­lamtalan, barátságtalanul riasztó zajjá válik. Zúg a hall. Néhány magyar beszélgetni kezd, mert ki a fenét érdekel órákon át ez a vadidegen há­ború, amiről egyáltalán nem derül ki, hogy hol és mikor történt, vagy történik, nem beszélve arról, hogy kik játsz­­szák. De nekem merőn kell bá­mulni a képernyőt, mert Rusztem visszasomfordált a bejárathoz, Okomadámmal al­kudozik valamin és ettől kezdve mind a kettő engem néz. Kezdek félni. A képer­­nyőről elvágtat mindenki. Tá­jak jönnek, gyors egymás­utánban, mindenféle puszták, az emberek mennek lovon is, meg gyalog is, még futnak is. Már megint emeli az egyik a puskáját, kinn pedig Okoma­dám indul meg. Most hála is­tennek, nincsen nála gladió­lusz. Köpenye a bokáját veri. Ettől az egész ember olyan kakaódrapp. Odahajol elém és a mellettem ülő nénitől kérdezi, rám mutatva, hogy: „zürcümüri mudrudo?”, vagy valami ilyesmit, mire a néni belekiabál a csendbe, hogy: „Mit mutogatsz, fiacskám? Nem értem.” (Ha valamit nem értünk, már azt hisszük, hogy az az oka, hogy nem eléggé hangos. A néni valószínűleg ezért kezdett el kiabálni.) — Aszongya, hogy zürücü­m.üdücü, vagy mi, érted te ezt, kislányom? — Nem, nem értem, és ha még egyszer mutogat rám ez az alak, én isten bizony rá­vágok a kezére! Tessék hagy­ni, drága Balatoni néni, majd megunja, nem kell rá vála­szolni, biztosan az érdekli, meddig nézem. Okémadám visszamegy. Rusztem nem győzi, beül té­vét nézni, két székkel arrább. Rusztemet sem érdekli a ro­ham a tévében, hiszen nem ezért jött. Lesz itt buli, ne félj, Rusztem! Na, ma nem fogsz unatkozni! Büntetésből végig kell nézned az egész lö­völdözést, nézd, hogy kitik­kadt a janicsár, vagy ki­­adja­nak már neki vizet! Issza is! Hogy megjósoltam! Én is olyan szomjas vagyok. Tessék nézni, drága Balatoni néni, mennyi vizet megiszik ez a basa, mert biztos, hogy török. — Még ha vizet inna, kis­lányom, de tejet! Ha jól lá­tom, kecsketejet, annak van olyan izéje ... Vagy az is le­het, hogy tevetejet!? — Réztevetejet — gondo­lom én, és rájöttem. Balatoni nénit épp úgy meguntam már, mint ezt az egész admirális­filmet, meg ezt a Katrin-féle Rusztemet. Okomadámmal együtt. Haza kéne menni, be, a szállodába, csak egy hatal­mas udvar választ el tőle. Én nem gondoltam, hogy ez a török itt lesz, most meg hogy induljak át, ilyen későn, egye­dül? Utánam jön, amilyen el­szánt! Balatoni néniék meg úgy nézik az admirálist, mint­ha még életükben nem láttak volna televíziót. Mit tudnak nézni annyira rajta? — Ahun­ni, hogy kievickélt a partra, látod, Boldi!? — bö­ki meg a férjét és kuncogni kezd Balatoni néni. A film tízig tart. Utána kezdik rek­lámozni a kiválóan habzó Eb­­ru-szappant, meg amit még reklámozni lehet. Az Ebrunál felgyullad a teremben a vil­lany. Balatoni Boldizsár és­­ a felesége még ezt is megnézik, pedig már közelednek a het­venhez és rég ágyban lenne a helyük. Én is kénytelen va­gyok Ebrut nézni. És rettene­tesen félek a szakállas török­től, mert már idegesen topo­rog, ki-be szaladgál, biztos je­léül annak, hogy engem teg­nap a hajón Katrintól tényleg megvett. Az Ebru-hölgy kilép a szap­panbuborékok és habfelhők közül, teljes meztelenségében, de semminek nincs jó szaga. Figyelj! Én nem veszek ne­ked semmit, én többet akarok hazavinni, ezt az átrettegett estét, minden nyomorúságá­val együtt, vajon megérdem­­led? És most megint másnap van. Sikerült megmenekülni. Szóltam a csoportból néhány embernek, ha"" kísérjenek haza, mert félek, és Ruszte­met pedig, ha kötözködne, za­varják világgá. Ügy is lett. Katrin azóta kerüli a szállo­dánk környékét. Most újra az öreg boltjában keresgélek, öt ujj van rajta, az ujjak végén körmök, a kör­mökön vörös lakkfesték .. . aztán réztevék, egy egész ka­raván .. réztevekaraván. réz- Balatoni Boldizsár... és réz­admirális. rézlövöldözések .. . és ez, ez az egész rézteg­nap .... rézminden. Az eladó na­evén néz, de már ismer, és nem kérdezi, hogy bujuszpikinglis. Én meg gépiesen babrálok, a rezek között, tovább. NÉPSZAVA JOBBÁGYOK - PARASZTOK Szabó István tanulmánykötetéről „Nem hadvezetőkről és had­járatokról, hódításokról vagy országvesztésekről, politiku­sokról vagy párttusákról óhaj­tott írni De tudomásul vette és meggyőződése, hogy ma fel­tétlenül tudomásulvételt kí­ván a falu népének jeltelenül folyó, ám kiapadhatatlan tör­ténelmi léte. 1968 júliusában, a szerző, életének 70. forduló­ján azzal a megnyugvással te­szi le a tollat, hogy a falu né­pének eddig többnyire érintés nélkül maradt nyomait követ­ve, a történelem szerénynek maradó, de gondozást érdemlő tartozását rótta le" — így bo­csátotta útjára utolsó könyvét, A középkori magyar falut nem sokkal halála előtt Szabó Ist­ván, a magyar parasztság tör­ténetének legavatottabb szak­értője, ezen elrejtőzött történe­lem voltaképpeni fölfedezője Annyira jellemző egyéniségére e néhány határozott, de a nyelvtani harmadik személy mértékéig szerény mondat, hogy tanítványa, Für Lajos is ezt idézi a legérdekesebb érte­kezéseket összefogó, most meg­jelent kötet bevezető tanulmá­nyában. Ha végiglapozzuk a kötetet — melynek fölépítését még maga Szabó István tervezte meg — az első, ami a nem tör­ténész olvasónak is azonnal föltűnik: a szerző érdeklődése a korai középkortól a XX. szá­zadi kapitalizmusig terjed. Az ilyen hatalmas ívet átfogó tör­ténészi pálya — a történetírás történetében napjaink felé ha­ladva — szükségszerűen egyre ritkább, és megvalósítására csak állandóan, megszállottan dolgozó, rendszeres és rendsze­rező elme lehetett képes. Az ezer évet magában fog­laló érdeklődés ellenére vagy inkább következtében Szabó István valamennyi tanulmá­nyára jellemző a nagy mennyi­ségű eredeti forrásra alapo­zott, újszerű és lényegre törően megfogalmazott mondanivaló, a fölényes módszertani bizton­ság, a társtudományok ered­ményeinek fölhasználása (a jogtörténettől a történeti nyel­vészetig). A prédium című ta­nulmányát például többek kö­zött a klasszikus és középkori latin filológiai elemzések kö­vetkeztében valószínűleg csak a korszak ismerői értékelhetik annak, ami: történetírói re­meklésnek, viszont a laikus ér­deklődőnek vagy az újkor ku­tatójának is tanulságos meg­győződnie arról a széles és idő­ben messze terjedő egyetemes történeti háttérről, melybe Szabó István a magyar fejlő­dést, mint mindig, itt is be­ágyazza A kötetben összeválogatott értekezéseket együtt újraolvas­va két — egymásnak ellent­mondó — megállapítás is ide kívánkozik. Szabó István tudo­mányos eredményeinek egy ré­sze olyan mértékben vált közkinccsé, oly módon lett is­mereteink szerves része, hogy már el is felejtkeztünk megle­hetős újkeletűségükről, és fő­képpen arról, hogy kinek is kö­szönhetjük őket. E gondolatot különösen A nemesség és a pa­rasztság osztályviszonyai a XVI—XVIII. században című tanulmány inspirálja. (Erede­tileg Úr és paraszt a magyar élet egységében címmel jelent meg 1941-ben.) A parasztság és a nemesség rétegződését — ma divatos kifejezéssel élve: belső struktúráját — vizsgálja a marxista társadalomkutatás igényeinek megfelelő módsze­rekkel Soha nem elégszik meg a jogi definíciókkal, meghatá­rozásait itt is a folyamatosan változó gazdasági háttérbe ágyazza, ezért képes a feuda­lizmus koráról a történelmi igazságnak megfelelő dinami­kus képet alkotni. Más tanulmányainak olvasá­sa közben éppen ellenkezőleg az a benyomásunk, hogy ered­ményei, szemlélete és módsze­rei nem terjedtek el eléggé egyes problémakörök értelme­zésében A magyar parasztság sorsát a reformkorban, vala­mint a forradalom és szabad­ságharc időszakában tárgyaló két értekezésére gondolok első­sorban (Kossuth és a jobbágy­felszabadítás; Kossuth állás­­foglalása a parasztkérdésekben 1848—1849-ben.) Szabó István tudatosan és nyíltan a paraszt­ság oldaláról szemléli a kér­déskört, mégis elkerüli a tör­ténetietlen, anakronisztkus kérdésfölvetéseket és ítéleteket. Demokratizmusa és humaniz­musa éppen ezáltal válik hite­lessé. Példamutató az a törté­nelmi érzékenység, ahogy a jelzett korszak vitathatatlanul legnagyobb alakjához, Kossuth Lajoshoz közeledik, és a té­nyek szerencsés összejátszása, hogy a történelmi látás csak erősíti benne a személyiségnek szóló tiszteletet. E kölcsönha­tás újabb történeti irodal­munkban — éppen Kossuth kapcsán — nem mindig való­sul meg maradéktalanul, több­nyire a történetiség fogyatékos érvényesülése következtében — de a történelmi személyiség ro­vására. Annál meglepőbb és igazságtalanabb, hogy éppen e tárgykörb­en végzett munkás­sága miatt érték durva táma­dások annak idején a dogma­tikus történelemszemlélet kép­viselői részéről. („Békepárti­nak” minősítették.) Befejezésül még két tanul­mányra szeretnénk fölhívni­­ a figyelmet. Az egyik, A hajdúk 1514-ben a szerző Debrecenhez kötődő helytörténeti kutatá­saiból fogant, de megalapozta a hajdúk, e fontos szerepet játszott népelem korai törté­netére vonatkozó ismeretein­ket, és új szemponot adott a Dózsa vezette parasztháború társadalmi bázisának elemzé­séhez. A jobbágynevek kiala­kulása című írás pedig — amely az egyébként vitatott népiségtörténeti kutatások mellékterméke — Szabó István sokoldalúságát, nyelvészi föl­készültségét bizonyítja. Az értékes kötetért köszönet illeti a kiadót s az anyag gon­­dozóját, Für Lajost, de az ün­neprontás szándéka nélkül meg kell említeni, hogy a sajtóhibák száma, különösen a terjedel­mes jegyzetapparátusban za­varóan nagy. (Akadémiai Ki­adó) Závodszky Géza Bognár Zoltán: Kerékgyártó 7 Új regényében Molnár Géza látszólag könnyű,­­súlytalan témát állított középpontba — a családi telekvásárlás és vil­laépítkezés körüli bonyodal­mak derűs rajzát —, de ez a könnyed téma az író humo­rának gazdag játékával jele­nít meg számunkra lényeges gondolatokat. Molnár Géza regényének írói módszere Mikszáthra em­lékeztet. A mű cselekményé­­be­ szervesen illeszkedő anekdoták, a különc, színes figurák rajza és nem utolsósorban a gúnyos, ironi­kus, de máris rppek­­tő, meg­bocsátó humor idézi fel ben­nünk a nan író ábrázolás­módját. A Villa Tahiban hu­mora ugyanakkor korántsem anakronisztikus: valójában pdig van a regénynek olyan szereplője, amelyik rászolgál­na arra, hogy céltáblája le­gyen a szarkazmus sötétebb, epésebb lövedékeinek. De Mol­­nár Géza mégsem eszményíti hőseit: a telekvásárlásra és villaépítkezésre szövetkező család s az építkezés lázában felvillanó pikareszkfigurák so­rában gazdagon tenyésznek az emberi gyarlóságok, hibák. Az ábrázolás legfőbb erénye ép­pen az, hogy ezt a könnyed témát a család életének min­dent elsöprő gondjává és örö­mévé növesztve, az író ki tudta bontani a mindennapok rohanó tempójában egyszer már megismertetett emberi arcok­­mögül a másik arcot: a korábban lappangót, elmo­­sódottat. Molnár Gézát természetsze­rűleg nem az építkezés tech­nikai problémái érdekelték, hanem a nagy családi vállalko­zás jellemét átalakító vagy ép­pen deformáló lélektani hatása. A hivatástudat, házasság, sze­relem és emberi alkat össze­függéseiben a legjobban sike­rült kibontania az írónak ezt a változást a filmrendező Theg­­ze Iván alakjával. Az író hu­mora — persze még inkább a poentírozó kedve, végletekig élezve a regény ironikus-szati­rikus lehetőségeit — a társvál­lalkozó sógor, Gavallér Aladár figurájának megteremtésével is remekel. Molnár Géza regényében ugyanakkor akadnak a műbe szervesen nem illeszkedő, lé­nyeges problémákat éppen csak felvető részletek. Ilyen részlet például Iván feleségé­nek, Annának a párizsi útját feldolgozó, a házasság konf­liktusait a nő szemszögéből felvillantó, de végül is tovább nem gondoló fejezet. Egészé­ben azonban a Villa Tahiban szerencsés ötvözete a realista lélektani és­ a humoros-szati­rikus regénynek. (Szépirodal­mi) Czére Béla VILLA TAHIBAN Molnár Géza regényéről

Next