Népszava, 1980. február (108. évfolyam, 26-50. sz.)
1980-02-28 / 49. szám
6 Jegyzet Háttérkiállítás Egyre gyakoribb — és örvendetes jelenség —, hogy tablókkal, képekkel, „minikiállításokkal” találkozik a közönség ott is, ahol mindez csak mellékes, és egyszerűen azért van, mert valaki — valakik — kihasználták a kínálkozó lehetőséget. Aluljárókban, színházak előcsarnokában, művelődési házak folyosóin — és az Országos Széchenyi Könyvtár lépcsőfordulójában is. Az előbbieket mindenki, bárki láthatja, az utóbbit — bár nem kiválasztottaknak készül — csak nagyon kevesen. Pedig több figyelmet, nagyobb közönséget érdemelne. A könyvtár törzsközönségén, egyetemistákon, nyugdíjasokon, kutatókon is „túlszaladt” a legutóbbi kiállítás jelentősége. A fővárosi „csőpostára” figyelve sokan megnézhették — és meg is nézték — Balogh Rudolf fotóriporter képeit, bár a tömegkommunikáció ugyanúgy meg sem említette, mint az öszszes előzőt. A méltatlanul elfelejtett művész végigfotografálta a század első négy évtizedét, majd képei száz évvel a születése és harmincöt évvel a halála után néhány tárlóban helyet kaptak egy huzatos közlekedőfolyosón. A körülmények épp csak lehetővé teszik, de egyáltalán nem igénylik — és végképp nem követelik — ezeket a háttérkiállításokat. Miklósi János, a hírlaptár csoportvezetője néhány kollégájával két-három havonta gondoskodik a cseréről. A periferikus funkciót tudomásul véve főként kevésbé frekventált személyekről, periódusokról készítenek kiállításokat, szem előtt tartva az olvasóközönség erőteljesen humán érdeklődését, kihasználva az archívum és környezet adta anyagbőséget. Ez idő tájt a magyar hírlapírás első évszázadából láthatnak dokumentumokat, újságokat, folyóiratokat és képeket a munkaszünetet tartó, dohányzó érdeklődők. És azok, akiknek a Múzeumkertben sétálgatva feltűnik az egyetlen tábla, amely nem is hirdeti, inkább csak nem hallgatja el a kiállítás létezését. A szemérmes háttérben maradást részben értjük. Mint említettük, a hely nemcsak kiállítás rendezésére alig alkalmas, hanem látogatók fogadására is egyre kevésbé. S minthogy végül is könyvtárról van szó, mégpedig olyan könyvtárról, amely jelenleg nem tekinti elsőrendűen fontosnak olvasói számának szaporítását, a túlzott propaganda inkább kényelmetlenségeket szül. De azért agyonhallgatni sem kellene. A közelmúlt irodalmi évfordulóit ez a háttérkiállítás is megünnepelte. A közeljövőben ismét várható néhány. Tavasszal mindig megugrik a múzeumlátogatók létszáma. A szomszédos Nemzeti Múzeumból, a korona mellől nem vezet közvetlen ajtó a könyvtári kiállításra. De néhányszáz méterrel arrébb már igen. (cs. j.) Tárlat Londonban Magyar avantgarde Magyar avantgarde címmel Londonban megnyílt a nyolcak és aktivisták műveinek kiállítása. Az angol főváros egyik legrangosabb kiállítóterme, a Hayward Galéria ad otthont április 7-ig a magyar képzőművészet hosszú évek óta legreprezentatívabb angliai tárlatának. A KKI és a Brit Művészeti Tanács által rendezett kiállítás 240 festmény, akvarell, szobor, plakát, kollázs tükrében mutatja be a magyar képzőművészet kiemelkedő korszakát, 1905 és 1925 között. Könyvvásárlásaink gyorsmérlege A statisztikai átlag szerint az ország minden lakosa 240 forintért vásárolt könyvet tavaly; hazánkban összesen több mint 2 milliárd 453 millió forintot — az elmúlt évinél 7,4 százalékkal többet — költöttek könyvekre. A munkáslakta kerületekben dinamikusabban, mintegy 7 százalékkal, míg a belső — V., VI., VII. — kerületekben mérsékeltebben, 3,5 százalékkal nőtt az értékesítés. A falun élő emberek közül is mind többen létesítenek otthon házikönyvtárat. Míg a városi üzletekben 1 milliárd 621 millió forintért vásárolt könyvet a lakosság az elmúlt esztendőben, — 8 százalékkal többet, mint korábban —, a falusi könyvesboltokban 8,7 százalékkal nőtt a forgalom. A megnövekedett forgalommal a bolti hálózat fejlődése nem tud lépést tartani, de valamelyest enyhített a gondokon, hogy tizenkét új könyvüzletet adtak át tavaly az országban. SZÍNHÁZI MŰSOROK Operaház: Sztravinszkij: A tűzmadár, R. Strauss: Ez lenne a halál? Sztravinszkij: Le sacre du printemps (Maleczky b. 5. ea., 7) Erkel Színház: André Chénier (9. b. 5. ea., 7) Nemzeti Színház: A konyha (7) Madách Színház: Lóvá tett lovagok (7) Pataki Műv. Ház: A bajnokság éve (7) Reflektor Színpad: Búcsúvacsora (8) Vígszínház: Minden jó, ha vége jó (7) Pesti Színház: Pisti a vérzivatarban (a jan. 24-i jegyek érvényesek, 7) József Attila Színház: Nagytakarítás (7) Operettszínház: Florentin kalap (7) Várszínház: A lovakat lelövik, ugye? (7) Thália Színház: A Mester és Margarita (7) Vidám Színpad: Sem emlék, sem varázslat (7) Bp-i Gyermekszínház: Tom Sawyer kalandjai (du. 3) Marci.: A varázspálca (du. 3) Bábszínház: Népköztársaság útja: Diótörő (du. 3) Jókai tér: János vitéz (de. 10) Játékszín: Egerek és emberek (7) Főv. Nagycirkusz : Szupercirkusz (fél 8) Zeneakadémia: Lux Erika zongoraestje (Zongorab. II/5., fél 8) * A Vígszínház igazgatósága közli, hogy a Pisti a vérzivatarban ma esti előadására a január 24-i jegyek érvényesek! NÉPSZAVA 1980. február 28. A llHlllÉIjr ÍJF][ILM.]ílE[HI .ír 3] HARCMODOR Rokonszenvezem dr. Tóthnéval. A konok, bulldogtermészetű filmhőssel. Még akkor is rokonszenvezem, ha látom, érzem, tudom: „harcmodora” olykor kellemetlenül erőszakos, már-már viszolyogtatóan rámenős. Mert dr. Tóthné pontosan tudja, hogy mit akar. Mert nem önérdekből alkalmazza a hétköznapi (és ismerős) harcmodor különböző eszközeit. A járási főorvosasszony a közért (ez esetben magányos öregek érdekében) rúgja fel az emberi közlekedés-közelítés illedelmes szabályait. Mindenkivel szót akar érteni — és mindig a megfelelő hangnemben. Ha kell, simulékony, ha kell, intrikál, s ha kell, meghunyászkodik, de felhasználja a személyes, családi kapcsolatok lehetőségeit is. Mentségére: nem maga találja ki ezt a sajátos harcmodort. Valójában a környezet erőszakolja rá a formabontó (s tán látszólag tisztességtelen) játékszabályokat. A kisstílű, középszerű-közönyös emberek gyülekezete — ahol is a pozícióféltés, a „mindig megfelelni a felső elvárásoknak” magatartás határolja körül a tetteket. A módszerek ellenére is dr. Tóthné korunk embere. Igazi cselekvő típus. Nem hagyja magát kiütni. Valójában győz is. De addig? A film végére felépül ugyan az öregek szociális otthona , ám dr. Tóthné kissé keserű szájízzel, fásultan-kiábrándultan veszi tudomásul a győzelmet. Mert a szociális otthon építése körüli csatározásokat részletezi Dárday István és Szalai Györgyi közös filmje. Ez az épület — a főorvosasszony kezdeményezésére — a járási szövetkezetek támogatásával, a társadalmi munkára alapozva épülne. Mondom: épülne. Ugyanis elvi támogatókban nincs hiány, de amikor konkrét tettekre (s főként anyagi támogatásra) kerül sor, a helyeslők száma már megcsappan. Ráadásul a megyei vezetés is ellenzi az építkezést. Mert nem ők „találták ki”, mert valaminő „sandaságot” sejtenek a valódi tettek mögött. (Miért támogatja annyira dr. Tóthné ezt az építkezést? Talán családi érdekei fűződnek hozzá? stb.) Bizottságok mennek, jönnek. Kivizsgálás, gáncsoskodás, elbocsátás, s már-már letartóztatás fenyegeti a kezdeményezőket, dr. Tóthnét és a többieket. De „közbelép” a véletlen. Ugyanis a megye másik részében is épül egy szociális otthon, amelynek avatási ünnepségére előre meghívták a tévét is. Kínos ügy, mert a nagy nap közeleg, és az építkezés még csak a kezdeteknél tart. Mit lehet ilyenkor tenni? A megyei vezetők értekezletén megszületik a döntés: a tévéseket „átirányítják” a dr. Tóthné-féle építkezésre. S ettől a pillanattól kezdve megszűnik a gáncsoskodás. Az ellenzők, a támadók — kellő magyarázattal — átlépnek a pártolók táborába... Miért van az, hogy a cselekvő, jó szándékú ember minduntalan elbukik a középszerű vezetés gáncsoskodásain? Miért van az, hogy a látszateredmény, a közszereplés olykor fontosabb, mint a köz ügye, a valóságos tett? — Ilyen és ehhez hasonló problémákat elemez a Harcmodor, Dárday—Szalai közös filmje. Vizsgálódásuk stílusát a nyílt beszéd, a bátor gondolkodás, és a valóságismeret motiválja. Úgy is mondhatnánk: ebben a filmben az ember esélyeit, lehetőségeit, leckéit (magánéleti, közéleti leckéit), társadalompolitikai jelentőségét elemzik. Valójában itt nemcsak cselekvő hőssel, hanem cselekvő filmmel találkozhatunk, amely szinte kényszerítő erővel sugallja a „változtasd meg ezeket a fonák körülményeket” gondolatát. Ilyen értelemben tehát nemcsak bírál, hanem az összefüggések feltárásával, ön- és társadalomismeretre figyelmeztet Dárdayék filmje. Aki dokumentaristaként indult, az játékfilmesként is megőrzi a valóság ismeretét, varázsát s ihletét, így van ez a Dárday—Szalai szerzőpárosnál is. Most is — akárcsak a Jutalomutazásban és a Filmregényben — látszólag szabályos történetet mesélnek, ámde hiteles dokumentumokból rakják össze a cselekmény részleteit. És most is — akárcsak a megelőző filmekben — civileket szerződtetnek a szerepekre. Mégpedig olyan civileket, akiknek életsorsa, szociológiai helyzete pontosan megegyezik az „elképzelt” szereplők életsorsával, konfliktusaival. Ilyenformán úgy tetszik, ezek a hősök szinte a saját életüket (feltételezhető konfliktusaikat) élik a filmvásznon. Természetesen, akadnak buktatók is e módszerben, s ebben a filmben is. Ismerős tétel: a megfigyeléstől (a filmezéstől) már eleve módosul, változik a megfigyelt személy is. Vagyis, ezek a civilek egyik-másik jelenetben tagadhatatlanul önmagukat adják, ám az úgynevezett nehezebb, komplikáltabb helyzetekben (színészi eszközök hiányában) csak leckét ismételnek, betanult szöveget — bántóan hamis hangon, így van ez a Harcmodorban is. A főszerepet alakító — dr. Piri Ida járási orvosnő — elsöprően eredeti. Jobbára hihető minden szava, mozdulata. Rokonszenves, ellenszenves egyszerre. Ám mellette nagyon sok olyan „civil” akad , aki az ügybuzgalom mellett is bántóan civil marad. Mindemellett ez a Dárday-film (operatőr: Kottár Lajos és Pap Ferenc) meglehetősen hosszadalmas, körülményes. Dárday most kevéssé szelektál. Hiányzik a filmből a sűrítés, a kiemelés. Úgy is mondhatnám: Dárday most végképp aláveti magát a spontaneitás uralmának, szinte egy az egyben kívánja prezentálni a valóság mozgásait. És ez nem megy. Egyszerűen azért nem, mert más a valóságos idő — és megint más a művészi idő. Keményebben fogalmazva: a mennyiség, a hosszadalmasság, az aprólékos részletezés önmagában kevés a művészi hitelhez, igényességhez. A szerkesztés, a komponálás is fontos. Kiváltképp akkor, ha az élet látszata helyett, az élet, a társadalmi mozgás lényegét kívánjuk megragadni. Gantner Ilona asszony esik áldozatul, hanem az autós házaspár nyugodt élete, harmonikus kapcsolata, sok terve, reménye is. Vagyim Abrasitov szovjet rendező ebből a helyzetből bontakoztatja ki filmjének lélektani, erkölcsi konfliktusait. Talán kissé komótos tempóban, apró mozaikokból, jellemfestő epizódokból építkezik, de hát a lelki folyamatok is lassan érlelődnek, alakulnak. Hősei kellemes körülményekhez szokott, sikeres emberek. Viktor, a férj, jónevű biológus, minden jel szerint szép tudományos karrier vár rá. Ő vezette a gázoló kocsit. Az önvád és az önigazolás késztetésére felkeresi az áldozat családját. Emberileg érthető, hogy ez a látogatás és a házaspár többi kísérlete a szorult helyzetből való kijutást célozza. Bőkezű vendéglátással, a fiatalasszony terhességének szívre ható (ám kitalált) érvével igyekeznek megnyerni a gyászoló család tagjait; vallomásukban hangoztassák az áldozat gyenge látását, a gázoló vétlenségét. A történet második fordulata fokozatosan következik be. Viktor elundorodik az önmentés nem egészen makulátlan eszközeitől. Vállalja inkább a gázolás erkölcsi és jogi következményeit, még ha családi boldogsága, tudományos munkája, pályafutása látja is a kárát. Nem gyilkolt, mégis kioltott egy emberéletet. Bűnhődni akar, egy kicsit a klasszikus orosz regény- és drámahősök módján, tisztára mosni a lelkiismeretét. Börtönbe készül, bőrönddel a kezében megy a bíróságra, ahol bűncselekmény hiányában felmentik. Ahogyan a házaspár elhagyja a tárgyalótermet, úgy tűnik, önmagukat felmenteni nehezebb lesz. A két főszereplő, Oleg Jankovszkij és Irina Kupcsenko alakítása mellett figyelmet érdemelnek a film dramaturgiai funkciót hordozó, életteli epizódjai. V. V. GYORSHAJTÁS A film eredeti, és ta feldúltan, kétségbeesettátóbb címe: Fordulat, ten érkezik moszkvai Egy szerencsétlen, sors otthonába. Az úton elgáfordító pillanat műve, voltak egy vigyázatlanul hogy a remekül sikerült átkelő öregasszonyt. A fekete-tengeri vakációról tragikus, véletlen balhazatérő boldog házaspár esetnek nemcsak az öreg- Örkény István emlékére irodalmi estet tartottak Prágában, a Magyar Kulturális Központ székházában. A tavaly elhunyt író népszerű Csehszlovákiában: Macskajáték című darabja a prágai Nemzeti Színházban már túljutott a 300. előadáson. Kulturális információ a televízióban Áprilisban a Színházi Album tudósít egy februárii bemutatóról. Nem kriti- urcát ad, nem elemez, csak informál. A két időszak k közötti újabb premierek- ite nem jut el, hacsak a k következő számban nem akar még „elmaradotkabb” lenni. 1í A tv-híradó beszámolt egy aznapi kiállítás meg egyit ójáról. Hacsak: nem történt valami olyan fonkos esemény a kül- vagy belpolitikában, ami aznapra kiszorítja (és más alapra használhatatlanná teszi) a kulturális informamációt. Előfordulhat az ellenkezője is: egy esetle ses politikai „uborkaszev son” teret és időt ad mágsodlagos értékű esemé- kelyeknek is — töltsék ki a a harminc percet. n — A tv-híradó kulturá- dlis információit nemigen lehet színvonalhoz kötni — mondja Érdi Sándor, a televízió kulturális főosz- tályának helyettes vezető- je. — Sok egyéb szem- n pont miatt csak limitáltan a van helye ebben a műsor-nban. n És a többiben? Hiszen e kulturális magazinok dél- 7i gában,elég jól vannak „el- eresztve”: Színházi album, * Filmszem, Nézőpont, Mű- ^ vészek Magazin, Zene, ze- z ne, zene... — Ezeknek a műsoroknak valóban alapfeladata a kulturális információ. 1. Csakhogy az események nem igazodnak az adás- 3 naphoz, mi pedig a ritka és kötött jelentkezés miatt nem igazodhatunk az eseményekhez. Az eredménye pedig az, hogy az itt elhangzó, illetve bemutatott információktól a magazinok se frissek nem lesznek, se mozgalmasak. Kite dúl fel egy egy hónappal r ezelőtti premier? A probléma az adott keretek — adások — között megoldhatatlannak láteszik. Nem lenne logikursabb, ha az elkésett infor-j,máció helyett értékelni, de elemezni próbálnának a magazinokban? 1, — A szakmagazinok a profilja — illetve az, hogy kinek készül — nem döntődött el határozottan. Biztosan nem a szakmának, tehát ne elemezzen, hanem bemutasson, fivgyelmet ébresszen. Ezt viszont ne tegye későn, s ha csak így teheti, hát esztérizál egy kicsit. A gyakorlat tehát rossz. A magazinok az aktuali-i tás követelményeinek objektíve képtelenek megfelelni, próbálkoznak hát mindenféle mással. Mivel? ! — Két évig csináltam a | Nézőpontot, alcíme szerint kultúrpolitikai folyóiratot. Eleinte tartottuk magunkat a magazinszerű sokféleséghez, aztán — mivel havonta nem lehet frissnek lenni — állandó aktualitást, nagyobb blokkokat állítottunk össze, például a nyelvtanulásról, a képzőművészeti zsűrizésről. Ez a tematikus jelleg jobb volt, mint az időbeli elmaradottság, de alapvető problémánkat, és a kulturális információ kérdését nem oldotta meg. A szerkesztési zűrzavart a kritika — ha lehet — csak fokozta. Mindegyik adástól mást kért számon — a saját szempontjai szerint joggal. S mit követelt? Csak ennyit: legyen a magazin naprakész, eseményszinten is aktuális, ugyanakkor minőségcentrikus, pergő, érdekes — nézhető ... Lehetetlen követelmények? — Az eddigi keretek között valószínűleg igen. De a keretek változnak. Konkrét megoldást itt és most nem tudok — meg nem is akarok — mondani, egyszerűen azért, mert nem az én feladatom az első tájékoztatás. De a lényeges úgyis az, hogy az előbb említett szempontoknak megfelelően alakul az új műsorok terve. A végeredmény pedig az év második felében már látható lesz. Ritkán van lehetőség arra, hogy egy döntési folyamatba a végeredmény előtt bepillantást nyerjen a nagyközönség. Hogy ne csak egy újabb döntés fényében lássuk indokoltnak a változtatást. Hiszen a dolog természetes logikája végül is a következő: a — közönség reakcióitól sem független — helyzetfelmérés során kiderült, hogy a televízió egy igen fontos feladatának nem, vagy csak igen felemásan felel meg. A néző pedig joggal várhatja el, hogy szabad ideje eltöltésének gyakori partnere — ha már nem mozi, legalább aktuális legyen. Szóljon mindarról, amit tudni kell és érdemes. Alkalmazza és használja ki a kulturális információ többrétegűségét, azaz tájékoztasson és értékeljen egyszerre. A követelmények és a valóság ismeretében a következtetések adottak. Új struktúrájú műsorokra van szükség, a havi szakmagazinok ideje lejárt. Ezekről esik szó manapság a televízió berkeiben. Széles összefogással, nagy belső érdeklődés közepette, a felsőbb vezetés teljes támogatásával alakulformálódik a műsorterv. Kíváncsian és drukkolva várjuk a végeredményt. Cs. .1. Fazekasok Marcaliban A Somogy megyei Marcaliban, a vásárcsarnok kis műhelyében, ahol a városi fazekas szakkör kapott helyet, zománcozott használati tárgyak, égetett edények, szobrok készülnek. Hat gyermek és két felnőtt csoportnak hetente háromszor tart egész napos foglalkozást a szakkör vezetője. Gombai Győzőné (MTI Fotó : Gyertyás László felvétele)