Népszava, 1980. november (108. évfolyam, 257–281. sz.)
1980-11-23 / 275. szám
1980. november 23. Azt mondják, aki nem nyitja ki eléggé a száját, azt félretolják. A halk szavú ember beszéde nem hallik messzire, továbbá a szerénység — noha, szép tulajdonság — nem a legszerencsésebb fegyver a vitához, netán a harchoz. Pedig Wittinger Zsuzsanna, a Parmutnyomóipari Vállalat Kelenföldi Textilgyárának 25 esztendős bizalmija igencsak csendes lány. Az előkészítő fiatalmunkása szinte észrevétlenül jár-kel a gépek között, figyeli, rendben zajlik-e minden, jól „viselkedik”-e a mostanában oly gyakran kifogásolható anyag, segít, buzdít, magyaráz. Senkinek se jut eszébe, hogy megjegyezze:m, hogy fenn hordja az orrát, pedig milyen fiatal. Ellenkezőleg, Zsuzsanna — tán maga se tudja — bizonyos tekintélyt élvez. A Jánoshalmáról 1972- ben Pestre került fiatal szakmunkásnő annak idején nem sokat bajlódott saját beilleszkedésével, munkájának kezdeti nehézségeivel. Vannak emberek, akik meglepően rövid idő alatt belekeverednek a köz dolgaiba. Wittinger Zsuzsanna is ilyen volt. Hamarosan TT-felelős lett, közben brigádvezető, s az elmúlt tavaszon egy 36 tagú csoport szakszervezeti bizalmijává választották. Majd küldöttnek a szakszervezetek XXIV. kongresszusára. — Erre végképp nem számítottam — mondja a lány. — De ha szót kapok a kongresszuson, elmondom, hogy a szakmunkástanulók beilleszkedése változatlanul nagyon nehéz. Valahogy segíteni kell ezen a gondon. Más a munka, más a levegő itt, mint a szakmunkásképző intézetben. A gyerekekre váratlanul teljes leterhelés, három műszak vár. Szokatlan számukra a munkatempó, más korosztályú emberek közé csöppennek. A munkatársak törődése e kezdeti ponton meghatározó! Még a magánéletre is kihat. Sajnos, nem mindenki örül a fiataloknak. Egyikmásik dolgozónkat zavarja, ha foglalkoznia kell a gyerekekkel. Pedig a fiatalok itt tartása kulcskérdés! Kell a jó szakmunkás az előkészítőben is, mert nagyon kevesen vagyunk. Átkanyarodik a felnőttek gondjára. Amióta az előkészítőben — éppen a létszámgondok miatt — áttértek a kétgépes munkára, akadozik a kiszolgálás. Az asszonyok így nem akarják elvállalni a munkát. Zsuzsanna — változatlanul halk szavakkal, ám szenvedélyesen — bevisz a gondok sűrűjébe. Van mondanivalója a bérezésről, a művezető magatartásáról és arról, mitől érzi magáénak a dolgozó a műhelyt, a gyárat. Hogy honnan tudja 25 évesen? A közéleti érdeklődésre talán nincs is magyarázat, az ilyesmi veleszületik a hozzá hasonló emberekkel. Megesett már, hogy afféle női pletykákba akarták bevonni az újsütetű bizalmit. „Láttad, ez ezt csinálta, az meg azt. Az egy forinttal többet keres, pedig ...” Wittinger Zsuzsanna — becsületére váljék — kiállta ezeket a próbákat is. Ahogy mondani szokás, ügyesen a helyére tette a dolgot. S volt mersze például azt mondani a gyakran elcsavargó munkatársának, hogy „ha így dolgozol, ne csodálkozz, ha nem keresel” — Érdekel ez a munka — mondja, beszélgetésünk befejezésének szánva e vallomás felét. H. I. Arról aligha tehet valaki, hogy korán megőszül. Arról már inkább, hogy arcára mit rajzolnak rá az évek és a vállalt feladatok. Ezt tudva is meglepett, hogy Fórján Zoltán komolysága mindössze 35 esztendő tapasztalataiból táplálkozik. Az orosházi üveggyár beállító olvasztója kevés mosolyú, megfontolt ember, elismert munkás és az iparágban is számon tartott közéleti személyiség. Kilenc társadalmi funkciója van, melyek közül csupán kettőt említenék: gyári főbizalmi, és az iparági szakszervezet központi vezetőségének tagja. Ízig-vérig viharsarkinak tartja magát, ami számára azt jelenti, hogy szűkebb és tágabb környezetében azon kell fáradoznia: tűnjön el végképp a tájegységet és szellemi elmaradottságot egyaránt magában foglaló jelző. Valamiféle küldetéstudat magyarázza, hogy a soknál is többet vesz magára. Mint ahogyan bizonyára az sem véletlen, hogy az építők kongresszusán felszólalásának a munkásművelődés és a munkássá válás volt a témája, sőt ha módot kap rá, erről szól majd a szakszervezetek XXIV. kongresszusán is. — Már-már rögeszmés módon térek vissza a művelődve nevelődés kérdéséhez. Egyszerűen azért, mert úgy gondolom, ez épp olyan alapvető dolog, mint a termelés, és a hatékonyság. Ami van a fejekben eldönti, mi van a zsebben, és hol tart az ország. De kezdem a saját házunk táján. A mi gyárunk négyszázféle terméket állít elő. Sok automata géppel, és igen sok kisközségből bejáró dolgozóval. Kétségtelen, hogy bizonyos idő után el lehet sajátítani a manuális, a gondolkozást nem igénylő rutint. Akkor is, ha nem sorakoznak az oklevelek és a bizonyítványok otthon a szekrényben. Csakhogy a rutin egyre kevésbé elég. És ezt olyan ember mondja, aki a bőrén tapasztalta, mit jelent felnőni egy mesterséghez, és mit jelent azon fáradozni, hogy netán még több is legyek annál, amit csinálok. A gyár, az egykori és a mai Orosháza büszkesége 1963-ban indult. Fórján Zoltán vasöntőként lépte át a küszöbét és iskolák sorát végezte el azóta azért, hogy értsen a képlékeny és törékeny üveghez. És amit sem kőműves édesapjától, sem varró édesanyjától sem szakmai tanítómestereitől nem tudott megtanulni, azt álmatlan töprengések sora adta. „Munkássá akkor válik az ember, ha nagyon érti a szakmáját. De ezzel együtt is csak akkor teljes, ha — mint az üvegcsiszoló az üveget — csiszolja önmagát és a közösségi élet részese, alakítója.” — Nézze, én tudom, hogy kevés időt töltök a lányaimmal, és nyilván a feleségem is jobban örülne, ha csendes kézimunkázásait sűrűbben hagyhatná abba a közös programok miatt. De a munka becsületéhez az is hozzátartozik, hogy most például az építőanyag-ipari szakközépiskolába járok. Még egy év van vissza. Tudja, nem szeretném, ha azt mondanák rám, bort iszom és vizet prédikálok. Ezért is tanulok. Sajnos, még az a felfogás a jellemző, amelyik az értéket csak a földdel, a háztájival, a nevelt jószággal, vagyis hát a pénzzel méri. Tudom, ez nem orosházi specialitás, és azt is tudom, hogy szükség van a mini gazdaságok terményeire. De azt is tudom, hogy az ilyen egysíkú „töltekezési” forma átmeneti jelenség, és a gazdasági vezetőknek a tömegszervezetek képviselőivel együtt mindent meg kell tenniük azért, hogy a bejáró dolgozók műveltségi szintje, mégha lépésről lépésre is, de emelkedjen. Fórján Zoltán átlag munkásnak tartja magát. Én viszont azt gondolom, nem lehet őt átlagmércével mérni. Mert önmaga emelte átlag fölé saját emberi mércéjét. Sz. I. NÉPSZAVA Mit mutat a Jobban járt az, aki nem hagyta magát meggyőzni. Fizeti a kevés lakbért és kedvezményesen kapja az áramot. not. Dorogon a régi kolóniaépületeket négy-négy család lakja. Az utca eleji rozzant épület egyik része Vicsai Sándor tulajdona. Megvette a bányától. — Sajnos, hagytam magam rábeszélni — méltatlankodik. — Nem elég, hogy jócskán megfizettették velem, a tulajdonjog megszerzésével még az áramtarifa-kedvezményt is elvesztettem. Mennyivel jobban járt az, aki nem hagyta magát meggyőzni. Fizeti a kevés lakbért, és kedvezményesen kapja az áramot. Mint például ugyanennek az épületnek a túlsó sarkában lakó Szőke Imre. őt nem érdekelte a tulajdonjog, így most havonta 27 forint lakbért fizet, és az áramot is olcsóbbankapja. — A Dorogról felvillantott példa sajnos csak egy a több ezer közül — fogad a bányászszakszervezetben Korompay Péter közgazdasági osztályvezető. — Sokan fordulnak hozzánk az áramkedvezmény miatt, valamenynyien azt kérdezik: mi az oka annak, hogy a szénbányászok különböző árat fizetnek a háztartási villamosenergiáért? A kérdésre nem tudunk elfogadható magyarázatot adni, de helytelenítjük, hogy a szénbányászokat ily módon megkülönböztetik. Az eltérő és megkülönböztető áramtarifa foglalkoztatja a bányászokat. Még a szakszervezet közelmúltban megtartott kongresszusán is szóba hozták, és magyarázatot várnak rá. Ezért Kovács Lászlóhoz, a Nehézipari Minisztérium közgazdasági főosztályvezetőjéhez fordultunk, hogy választ kérjünk. — A szénbányászok áramtarifa-kedvezménye több évtizedes tájékoztat a főosztályvezetők, még abból az időből való, amikor az erőművek a szénbányavállalatok tulajdonában voltak. Természetbeni juttatásként kapták és kapják ma is az olcsóbb áramot, de csak azok, akik a vállalattól kapták, illetve kapják a lakást. Legyen az akár bérlőkijelölési jogon, akár másként. Kezdetben ingyen világíthattak, árammérőt sem szereltek fel. Később csekély átalányt, majd kedvezményes díjat fizettek. Amikor a 10 ezer bányászlakás építése megkezdődött, még bonyolultabbá vált a helyzet. Akik a bányától kaptak lakást, azok az áramtarifa-kedvezményt is élvezték, akik a tanács révén jutottak hajlékhoz, azok elestek ettől a kedvezménytől. Most tehát gyakori, hogy ugyanabban az új házban az egyik szénbányász kedvezőbb helyzetben van a másiknál. — A rendelet szelleme nem változott — indokolja a fura helyzetet Kovács László. — A kedvezményes villamosenergia mégis közérzetrontó tényezővé vált, mert tulajdonképpen szociálpolitikát csináltunk belőle. Az egész kedvezményt akkor kellett volna megszüntetni, amikor az erőművek és a szénbányák különváltak. De akkor nem szüntették meg. Most viszont már dönteni kellene: megvonják-e a szénbányászoktól az energiakedvezményt, vagy kiterjesztik mindenkire? — Én azt hiszem, hogy egy harmadik változatot, pontosabban fogalmazva a változatlanságot kell választani. Más szóval, úgy kell alkalmazni a rendeletet, mint a kezdet kezdetén, amikor az erőművek még a bányavállalatok tulajdonában voltak — mondja Kovács László. Ez viszont szociális igazságtalanságot szül, amit a szénbányászok nehezen viselnek el. Egyet kell értenünk a szakszervezet álláspontjával, miszerint az áramtarifa-kedvezményt nem szabad a tulajdonviszonyokra, vagy újabban él bérlőkijelölési jogra alapozni. A szénfalnál egymás mellett dolgozó, vagy éppenséggel egy házban lakó bányamunkások csak azon az egyforma alapon kaphassanak áramtarifakedvezményt, hogy a bányánál dolgoznak. A szénjárandóságot sem a tulajdonviszonyok alapján adják! Az is kapja a természetbeni juttatást, aki saját maga építette családi házban, vagy a bányától megvett kolóniaházban, esetleg tanácsi rendelkezésű bérlakásban lakik. Egy a fontos: bányász legyen. Az áramtarifa-kedvezményt is csak azon az alapon szabadna adni, hogy szénbányász-e az illető, vagy sem. Zsidai Pál villanyóra ? (Kaiser Ottó fotómontázsa) 7 A szakszervezetek kongresszusának küldötteiMunkásszállók metamorfózisa Csendesen, de A nagy zöld kígyót meg sem kellett szelídíteniük a gyerekeiknek, mert az már szelídítve született. Egy édesanya lepte meg a majd háromméteres rongyhüllővel a kicsiket, akik az összegöngyölt valamit úgy állták körbe, mint a csodát, de az igazi eseményre másnap került sor, amikor az óvónő hozott a boltból több kiló habszivacsot és a 3—4 éves apróságok szeme láttára kitömte a se vége, se hossza állatot. Az öröm azóta is tűnt, hiszen rá lehet ülni, meg lehet lovagolni a jámbor szörnyet. Ennek a százhalombattai óvodának a zöld kígyón kívül egyéb különös ismertetőjegye is van. Mindenekelőtt az, hogy két, hajdanra felvonulási épületnek használt földszintes barakkból alakították át gyermekintézménnyé. Török Kálmánná vezető óvónőnek mégis csupán egyetlen panasza van, hogy szűkös a hely a 210 gyereknek, de az ágyacsikák és a töménytelen játék célszerű tárolásával tulajdonképpen ez sem számít igazi gondnak. Egyébként mindenük megvan, és nem tudnak olyasmit kérni, amit a patronáló szocialista brigádok ne teljesítenének nyomban. A szükség, a kényszer. Ezek a szavak gyakran felbukkantak a tanácsiakkal történt beszélgetésem során. Mégpedig annak megokolása közben, hogy mi indokolja az ideiglenes bölcsődék, óvodák és iskolai napközi otthonok gyarapodását? Százhalombattán ugyanis jelenleg 400 óvodást, 90 bölcsődést és 40 napközis gyermeket átalakított munkásszállókban látnak el, foglalkoztatnak. A tanácselnök, Szekeres József így érvel: — Ebben a városban az átlagéletkor 29 év, és itt esztendőnként 300 gyerek születik. Akik nálunk letelepedtek, egyedül jöttek, következésképpen távol vannak a nagyszülők, nincs, aki besegíthetne az unokák gondozásába, felügyeletük ellátásába. Itt a családalapítás teljes önállóságot és anyagi megterhelést jelent egy-két gyerekkel, amit csak úgy lehet győzni, hogy az anyukák, amint lehet, jóval a gyes letelte előtt, visszatérnek a munkahelyükre. Egyszóval a fiatalok városában a nagyüzemek jóvoltából nem a lakás, hanem a gyermekintézmény a legfőbb gond. És ha ezzel a gonddal magára marad a tanács, tán még a rolót is lehúzhatta volna. Nem véletlenül került tehát a tanácsi és az üzemi szociálpolitikai munka középpontjába a gyermekek ügye. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy épp a legnagyobb üzemek kínálták fel tálcán a megoldást. A Dunamenti Hőerőmű Vállalat például 15 darab egyszintes munkásszálójának egyikét. Az épület eredeti értéke 3 millió forint volt. Most, amióta bölcsődévé alakították, a dupláját éri. Társadalmi munkában készültek az átalakítási tervek. A szocialista brigádok esténként, munka után bontották a falakat, építették be a miniatűr mosdókat, alakították ki a fektető- és játszószobákat, a melegítőkonyhát, és az orvosi rendelőt. A vezetőnő, Lelkes Lajosné hiába töpreng, még ha akarna, akkor sem tudna olyan dolgot említeni, ami hiányzik, ami a korszerű csecsemőgondozást akadályozza. A hajdanvolt munkásszállóból három és fél millió forintért minden igényt kielégítő bölcsőde lett. A DHV és a DKV dolgozói mindent megtettek azért, hogy a város legkisebb lakói ebben a szükség szülte intézményiben se találkozzanak a szükséggel. Tóth István, a Hőerőmű vezérigazgatója úgy véli, hogy nincs abban semmi rendkívüli, amit tettek. Kétségtelen, mondhatták volna a tanácsnak, itt az egyik munkásszállónk, mi bérbe adjuk nektek, fizessetek érte esztendőnként negyedmilliót. Ehelyett kezelői joggal átadták a tanácsnak az épületet, megtoldva sok társadalmi munkával és készpénzzel. Miért? A válasz roppant kézenfekvő. A DHV termelési értéke évente 5—6 milliárd forint. Ők ezt a munkát nyugodt, elégedett emberekkel tudják csak elvégezni. Hogy mit adnak a nyugalomhoz? Korszerű termelési körülményeket és összkomfortos létfeltételeket biztosítanak. Lány- és legényszállásaik vannak, illetve házaspári munkásszállójuk, amelyet rövid időn belül követ a vállalati lakáskiutalás. Az ember azt hinné, egy üzemtől nem is lehet elvárni többet. Tóth István vezérigazgató, mégis a többről beszél. — Ostobák lennénk, ha a hétköznapi realitásokkal nem számolnánk. És zsákutcába jutnánk, ha a lakásjuttatásnál önelégülten leállna gondoskodáspolitikánk. A vezérigazgató évekkel előbb kiszámította, hogy ebben az ifjonti városban a fiatal családok épp akkor kerülnek kritikus helyzetbe, amikor a vállalat jóvoltából megkapják az új lakást. Hiszen bútort, mindenféle berendezési tárgyat és háztartási gépeket kell venniük. FIZ ma a legtermészetesebb igényszint. És közben jönnek a gyerekek. Nyakukon az OTP-adósság, rezsijük magasra emelkedik. Az apa fizetéséből és a gyesből alig marad valami. Hát hogyne akarna a fiatalasszony minél előbb munkába állni. Ez a szándék életbevágóan fontos. Egyrészt a családnak, másrészt a munkahelynek. Hiszen szükség van a pénzre, és a dolgos kézre. Ez a kettős szükség viszont csak úgy találkozhat egymással, ha van elegendő bölcsőde és óvoda. A DHV statisztikája szerint az idén a jóléti alap harmadát költötték gyermekintézményekre. És a lakásépítés támogatással együtt 1980-ban egy-egy dolgozóra havonta 1300 forint szociális ráfordítás jutott. Néhányan úgy vélekednek, hogy ez a vállalat egy kicsit már másoknál előbbre jár. A város is. De nem elsősorban azért, mert felveti a gazdagság. Hanem a miatt a gondolkozásmód miatt, ami áthatja a tanácsi és a munkahelyi vezetőket. Meggyőződésem ugyanis, hogy szociális gondjaink megoldásának nincs korszerűbb módja, mint az összefogás. Még akkor is, ha esetenként csak az elfogadható ideiglenes megoldásra futja, mert a véglegesre várni kell. Szabó Iréné (Batha László felvétele)