Népszava, 1980. november (108. évfolyam, 257–281. sz.)

1980-11-23 / 275. szám

198­0. november 2­3. Azt mondják, aki nem nyitja ki eléggé a száját, azt félretolják. A halk szavú ember beszéde nem hallik messzire, továbbá a szerénység — noha, szép tulajdonság — nem a leg­szerencsésebb fegyver a vitához, netán a harchoz. Pedig Wittinger Zsuzsan­na, a Parmu­tnyom­óipari Vállalat Kelenföldi Tex­tilgyárának 25 esztendős bizalmija igencsak csen­des lány. Az előkészítő fiatal­­munkása szinte észrevétlenül j­ár-kel a gé­pek között, figyeli, rend­ben zajlik-e minden, jól „viselkedik”-e a mosta­nában oly gyakran kifogá­solható anyag, segít, buz­dít, magyaráz. Senkinek se jut eszébe, hogy meg­jegyezze:­m­, hogy fenn hordja az orrát, pedig mi­lyen fiatal. Ellenkezőleg, Zsuzsanna — tán maga se tudja — bizonyos te­kintélyt élvez. A Jánoshalmáról 1972- ben Pestre került fiatal szakmunkásnő annak ide­jén nem sokat bajlódott saját beilleszkedésével, munkájának kezdeti ne­hézségeivel. Vannak em­berek, akik meglepően rö­vid idő alatt belekevered­nek a köz dolgaiba. Wit­tinger Zsuzsanna is ilyen volt. Hamarosan TT-fele­­lős lett, közben brigádve­zető, s az elmúlt tavaszon egy 36 tagú csoport szak­­szervezeti bizalmijává vá­lasztották. Majd küldött­nek a szakszervezetek XXIV. kongresszusára. — Erre végképp nem számítottam — mondja a lány. — De ha szót kapok a kongresszuson, elmon­dom, hogy a szakmunkás­­tanulók beilleszkedése vál­tozatlanul nagyon nehéz. Valahogy segíteni kell ezen a gondon. Más a munka, más a levegő itt, mint a szakmunkásképző intézetben. A gyerekekre váratlanul teljes leterhe­lés, három műszak vár. Szokatlan számukra a munkatempó, más kor­osztályú emberek közé csöppennek. A munkatár­sak törődése e kezdeti ponton meghatározó! Még a magánéletre is kihat. Sajnos, nem mindenki örül a fiataloknak. Egyik­­másik dolgozónkat zavar­ja, ha foglalkoznia kell a gyerekekkel. Pedig a fia­talok itt tartása kulcskér­dés! Kell a jó szakmun­kás az előkészítőben is, mert nagyon kevesen va­gyunk. Átkanyarodik a felnőt­tek gondjára. Amióta az előkészítőben — éppen a létszámgondok miatt — áttértek a kétgépes mun­kára, akadozik a kiszol­gálás. Az asszonyok így nem akarják elvállalni a munkát. Zsuzsanna — változatlanul halk sza­vakkal, ám szenvedélye­sen — bevisz a gondok sűrűjébe. Van mondani­valója a bérezésről, a mű­vezető magatartásáról és arról, mitől érzi magáé­nak a dolgozó a műhelyt, a gyárat. Hogy honnan tudja 25 évesen? A köz­életi érdeklődésre talán nincs is magyarázat, az ilyesmi veleszületik a hozzá hasonló emberek­kel. Megesett már, hogy af­féle női pletykákba akar­ták bevonni az újsütetű bizalmit. „Láttad, ez ezt csinálta, az meg azt. Az egy forinttal többet keres, pedig ...” Wittinger Zsu­zsanna — becsületére vál­jék — kiállta ezeket a pró­bákat is. Ahogy mondani szokás, ügyesen a helyére tette a dolgot. S volt mer­­sze például azt mondani a gyakran elcsavargó munkatársának, hogy „ha így dolgozol, ne csodál­kozz, ha nem keresel” — Érdekel ez a munka — mondja, beszélgetésünk befejezésének szánva e vallomás felét. H. I. Arról aligha tehet vala­ki,­ hogy korán megőszül. Arról már inkább, hogy arcára mit rajzolnak rá az évek és a vállalt fel­adatok. Ezt tudva is meg­lepett, hogy Fórján Zoltán komolysága mindössze 35 esztendő tapasztalataiból táplálkozik. Az orosházi üveggyár beállító olvasz­tója kevés mosolyú, meg­fontolt ember, elismert munkás és az iparágban is számon tartott közéleti személyiség. Kilenc tár­sadalmi funkciója van, melyek közül csupán ket­tőt említenék: gyári fő­bizalmi, és az iparági szakszervezet központi ve­zetőségének tagja. Ízig-vérig viharsarkinak tartja magát, ami számára azt jelenti, hogy szűkebb és tágabb környezetében azon kell fáradoznia: tűn­jön el végképp a tájegy­séget és szellemi elmara­dottságot egyaránt magá­ban foglaló jelző. Valami­féle küldetéstudat magya­rázza, hogy a soknál is többet vesz magára. Mint ahogyan bizonyára az sem véletlen, hogy az építők kongresszusán felszólalá­sának a munkásművelődés és a munkássá válás volt a témája, sőt ha módot kap rá, erről szól majd a szakszervezetek XXIV. kongresszusán is. — Már-már rögeszmés módon térek vissza a mű­velődve nevelődés kérdé­séhez. Egyszerűen azért, mert úgy gondolom, ez épp olyan alapvető dolog, mint a termelés, és a ha­tékonyság. A­mi van a fe­jekben eldönti, mi van a zsebben, és hol tart az or­szág. De kezdem a saját házunk táján. A mi gyá­runk négyszázféle ter­méket állít elő. Sok auto­mata géppel, és igen sok kisközségből bejáró dol­gozóval. Kétségtelen, hogy bizonyos idő után el lehet sajátítani a manuális, a gondolkozást nem igény­lő rutint. Akkor is, ha nem sorakoznak az oklevelek és a bizonyítványok ott­hon a szekrényben. Csak­hogy a rutin egyre kevés­bé elég. És ezt olyan em­ber mondja, aki a bőrén tapasztalta, mit jelent fel­nőni egy mesterséghez, és mit jelent azon fáradozni, hogy netán még több is legyek annál, amit csiná­lok. A gyár, az egykori és a mai Orosháza büszkesége 1963-ban indult. Fórján Zoltán vasöntőként lépte át a küszöbét és iskolák sorát végezte el azóta azért, hogy értsen a kép­lékeny és törékeny üveg­hez. És amit sem kőmű­ves édesapjától, sem var­ró édesanyjától sem szak­mai tanítómestereitől nem tudott megtanulni, azt ál­matlan töprengések sora adta. „Munkássá akkor válik az ember, ha nagyon érti a szakmáját. De ezzel együtt is csak akkor tel­jes, ha — mint az üveg­csiszoló az üveget — csi­szolja önmagát és a kö­zösségi élet részese, alakí­tója.” — Nézze, én tudom, hogy kevés időt töltök a lányaimmal, és nyilván a feleségem is jobban örül­ne, ha csendes kézimun­­kázásait sűrűbben hagy­hatná abba a közös prog­ramok miatt. De a mun­ka becsületéhez az is hoz­zátartozik, hogy most pél­dául az építőanyag-ipari szakközépiskolába járok. Még egy év van vissza. Tudja, nem szeretném, ha azt mondanák rám, bort iszom és vizet prédikálok. Ezért is tanulok. Sajnos, még az a felfogás a jel­lemző, amelyik az értéket csak a földdel, a háztáji­val, a nevelt jószággal, vagyis hát a pénzzel méri. Tudom, ez nem orosházi specialitás, és azt is tu­dom, hogy szükség van a mini gazdaságok termé­nyeire. De azt is tudom, hogy az ilyen egysíkú „töl­­tekezési” forma átmeneti jelenség, és a gazdasági vezetőknek a tömegszer­vezetek képviselőivel együtt mindent meg kell tenniük azért, hogy a be­járó dolgozók műveltségi szintje, mégha lépésről lé­pésre is, de emelkedjen. Fórján Zoltán átlag munkásnak tartja magát. Én viszont azt gondolom, nem lehet őt átlagmércé­vel mérni. Mert önmaga emelte átlag fölé saját emberi mércéjét. Sz. I. NÉPSZAVA Mit mutat a Jobban járt az, aki nem hagyta magát meggyőzni. Fizeti a kevés lakbért és kedvezményesen kapja az áramot. not. Dorogon a régi kolónia­­épületeket négy-négy csa­lád lakja. Az utca eleji rozzant épület egyik ré­sze Vicsai Sándor tulaj­dona. Megvette a bányá­tól. — Sajnos, hagytam ma­gam rábeszélni — méltat­lankodik. — Nem elég, hogy jócskán megfizettet­ték velem, a tulajdonjog megszerzésével még az áramtarifa-kedvezményt is elvesztettem. Mennyi­vel jobban járt az, aki nem hagyta magát meg­győzni. Fizeti a kevés lak­bért, és­ kedvezményesen kapja az áramot. Mint például ugyanen­nek az épületnek a túlsó sarkában lakó Szőke Im­re. őt nem érdekelte a tu­lajdonjog, így most ha­vonta 27 forint lakbért fi­zet, és az áramot is ol­csóbban­­kapja. — A Dorogról felvil­lantott példa sajnos csak egy a több ezer közül — fogad a bányászszakszer­vezetben Korompay Pé­ter közgazdasági osztály­­vezető. — Sokan fordul­nak hozzánk az áramked­vezmény miatt, valameny­­nyien azt kérdezik: mi az oka annak, hogy a szén­bányászok különböző árat fizetnek a háztartási vil­lamosenergiáért? A kér­désre nem tudunk elfo­gadható magyarázatot ad­ni, de helytelenítjük, ho­gy a szénbányászokat ily­ mó­­don megkülönböztetik. Az eltérő és megkülön­böztető ára­mtarifa fog­lalkoztatja a bányászokat. Még a szakszervezet kö­zelmúltban megtartott kongresszusán is szóba hozták, és magyarázatot várnak rá. Ezért Kovács Lászlóhoz, a Nehézipari Minisztérium közgazda­­sági főosztályvezetőjéhez fordultunk, hogy választ kérjünk. — A szénbányászok áramtarifa-kedvezménye több évtizedes tájékoz­tat a főosztályvezető­k, még abból az időből való, amikor az erőművek a szénbányavállalatok tu­lajdonában voltak. Ter­mészetbeni juttatásként kapták és kapják ma is az olcsóbb áramot, de csak azok, akik a válla­lattól kapták, illetve kap­ják a lakást. Legyen az akár bérlőkijelölési jogon, akár másként. Kezdetben ingyen világíthattak, árammérőt sem szereltek fel. Később csekély áta­lányt, majd kedvezményes díjat fizettek. Amikor a 10 ezer bá­nyászlakás építése meg­kezdődött, még bonyolul­tabbá vált a helyzet. Akik a bányától kaptak lakást, azok az áramtarifa-ked­vezményt is élvezték, akik a tanács révén jutottak hajlékhoz, azok eles­tek ettől a kedvezmény­től. Most tehát gyakori, hogy ugyanabban az új házban az egyik szénbá­nyász kedvezőbb helyzet­ben van a másiknál. — A rendelet szelleme nem változott — indokol­ja a fura helyzetet Kovács László. — A kedvezmé­nyes villamosenergia még­is közérzetrontó tényező­vé vált, mert tulajdon­képpen szociálpolitikát csináltunk belőle. Az egész kedvezményt akkor kellett volna megszüntet­ni, amikor az erőművek és a szénbányák külön­váltak. De akkor nem szüntet­ték meg. Most viszont már dönteni kellene: meg­vonják-e a szénbányá­szoktól az energiakedvez­ményt, vagy kiterjesztik mindenkire? — Én azt hiszem, hogy egy harmadik változatot, pontosabban fogalmazva a változatlanságot kell vá­lasztani. Más szóval, úgy kell alkalmazni a rende­letet, mint a kezdet kez­detén, amikor az erőmű­vek még a bányavállala­tok tulajdonában voltak — mondja Kovács László. Ez viszont szociális igazságtalanságot szül, amit a szénbányászok ne­hezen viselnek el. Egyet kell értenünk a szakszervezet álláspont­jával, miszerint az áram­tarifa-kedvezményt nem szabad a tulajdonviszo­nyokra, vagy újabban él bérlőkijelölési jogra ala­pozni. A szénfalnál egy­más mellett dolgozó, vagy éppenséggel egy házban lakó bányamunkások csak azon az egyforma alapon kaphassanak áramtarifa­kedvezményt, hogy a bá­nyánál dolgoznak. A szén­­járandóságot sem a tulaj­donviszonyok alapján ad­ják! Az is kapja a termé­szetbeni juttatást, aki sa­ját maga építette családi házban, vagy a bányától megvett kolóniaházban, esetleg tanácsi rendelke­zésű bérlakásban lakik. Egy a fontos: bányász le­gyen. Az áramtarifa-kedvez­ményt is csak azon az ala­pon szabadna adni, hogy szénbányász-e az illető, vagy sem. Zsidai Pál villanyóra ? (Kaiser Ottó fotómontázsa) 7 A szakszervezetek kongresszusának küldötteiMunkásszállók metamorfózisa Csendesen, de A nagy zöld kígyót meg sem kellett szelídíteniük a gyerekeiknek, mert az már szelídítve született. Egy édesanya lepte meg a majd háromméteres rongyhüllővel a kicsiket, akik az összegöngyölt va­lamit úgy állták körbe, mint a csodát, de az iga­zi eseményre másnap ke­rült sor, amikor az óvó­nő hozott a boltból több kiló habszivacsot és a 3—4 éves apróságok sze­me láttára kitömte a se vége, se hossza állatot. Az öröm azóta is tűnt, hiszen rá lehet ülni, meg lehet lovagolni a jámbor szörnyet. Ennek a százhalombat­tai óvodának a zöld kí­gyón kívül egyéb különös ismertetőjegye is van. Mindenekelőtt az, hogy két, hajdanra felvonulási épületnek használt föld­szintes barakkból alakí­tották át gyermekintéz­ménnyé. Török Kálmánná vezető óvónőnek mégis csupán egyetlen panasza van, hogy szűkös a hely a 210 gyereknek, de az ágyacsikák és a töményte­len játék célszerű táro­lásával tulajdonképpen ez sem számít igazi gond­nak. Egyébként mindenük megvan, és nem tudnak olyasmit kérni, amit a patronáló szocialista bri­gádok ne teljesítenének nyomban. A szükség, a kényszer. Ezek a szavak gyakran felbukkantak a tanácsiak­kal történt beszélgetésem során. Mégpedig annak megokolása közben, hogy mi indokolja az ideigle­nes bölcsődék, óvodák és iskolai napközi otthonok gyarapodását? Százhalom­battán ugyanis jelenleg 400 óvodást, 90 bö­lcső­­dést és 40 napközis gyer­meket átalakított mun­kásszállókban látnak el, foglalkoztatnak. A tanácselnök, Szeke­res József így érvel: — Ebben a városban az átlagéletkor 29 év, és itt esztendőnként 300 gyerek születik. Akik nálunk le­telepedtek, egyedül jöt­tek, következésképpen tá­vol vannak a nagyszülők, nincs, aki besegíthetne az unokák gondozásába, fel­ügyeletük ellátásába. Itt a családalapítás teljes ön­állóságot és anyagi meg­terhelést jelent egy-két gyerekkel, amit csak úgy lehet győzni, hogy az anyukák, amint lehet, jó­val a gyes letelte előtt, visszatérnek a munkahe­lyükre. Egyszóval a fiatalok vá­rosában a nagyüzemek jóvoltából nem a lakás, hanem a gyermekintéz­mény a legfőbb gond. És ha ezzel a gonddal ma­gára marad a tanács, tán még a rolót is lehúzhatta volna. Nem véletlenül került tehát a tanácsi és az üze­mi szociálpolitikai mun­ka középpontjába a gyer­mekek ügye. Mint aho­gyan az sem véletlen, hogy épp a legnagyobb üzemek kínálták fel tál­cán a megoldást. A Dunamenti Hőerőmű Vállalat például 15 darab egys­zintes munkásszálój­á­­nak egyikét. Az épület eredeti értéke 3 millió fo­rint volt. Most, amióta bölcsődévé alakították, a dupláját éri. Társadalmi munkában készültek az átalakítási tervek. A szo­cialista brigádok estén­ként, munka után bontot­ták a falakat, építették be a miniatűr mosdókat, ala­kították ki a fektető- és játszószobákat, a melegí­tőkonyhát, és az orvosi rendelőt. A vezetőnő, Lel­kes Lajosné hiába töp­reng, még ha akarna, ak­kor sem tudna olyan dol­got említeni, ami hiány­zik, ami a korszerű cse­csemőgondozást akadá­lyozza. A hajdanvolt munkásszállóból három és fél millió forintért min­den igényt kielégítő böl­csőde lett. A DHV és a DKV dolgozói mindent megtettek azért, hogy a város legkisebb lakói eb­ben a szükség szülte in­tézményiben se találkozza­nak a szükséggel. Tóth István, a Hőerőmű vezérigazgatója úgy véli, hogy nincs abban semmi rendkívüli, amit tettek. Kétségtelen, mondhatták volna a tanácsnak, itt az egyik munkásszállónk, mi bérbe adjuk nektek, fi­zessetek érte esztendőn­ként negyedmilliót. Ehe­lyett kezelői joggal átad­ták a tanácsnak az épüle­tet, megtoldva sok társa­dalmi munkával és kész­pénzzel. Miért? A válasz roppant kézenfekvő. A DHV termelési értéke évente 5—6 milliárd fo­rint. Ők ezt a munkát nyugodt, elégedett embe­rekkel tudják csak elvé­gezni. Hogy mit adnak a nyugalomhoz? Korszerű termelés­i kör­ül­ményeket és összkomfortos létfel­tételeket biztosítanak. Lány- és legényszállásaik vannak, illetve házas­pár­i munkásszállójuk, amelyet rövid időn belül követ a vállalati lakáskiutalás. Az ember azt hinné, egy üzemtől nem is lehet elvárni többet. Tóth Ist­ván vezérigazgató, mégis a többről beszél. — Ostobák lennénk, ha a hétköznapi realitások­kal nem számolnánk. És zsákutcába jutnánk, ha a lakás­juttatásnál önelégül­ten leállna gondoskodás­­politikánk. A vezérigazgató évekkel előbb kiszámította, hogy ebben az ifjonti városban a fiatal családok épp ak­kor kerülnek kritikus helyzetbe, amikor a vál­lalat jóvoltából megkap­ják az új lakást. Hiszen bútort, mindenféle beren­dezési tárgyat és háztar­tási gépeket kell venniük. FIZ ma a legtermészete­sebb igényszint. És köz­ben jönnek a gyerekek. Nyakukon az OTP-adós­­ság, rezsijük magasra emelkedik. Az apa fize­téséből és a gyesből alig marad valami. Hát hogy­ne akarna a fiatalasszony minél előbb munkába áll­ni. Ez a szándék életbe­vágóan fontos. Egyrészt a családnak, másrészt a munkahelynek. Hiszen szükség van a pénzre, és a dolgos kézre. Ez a ket­tős szükség viszont csak úgy találkozhat egymás­sal, ha van elegendő böl­csőde és óvoda. A DHV statisztikája szerint az idén a jóléti alap harmadát költötték gyermekintézményekre. És a lakásépítés támoga­tással együtt 1980-ban egy-egy dolgozóra havon­ta 1300 forint szociális ráfordítás jutott. Néhá­­nyan úgy vélekednek, hogy ez a vállalat egy ki­csit már másoknál előbb­re jár. A város is. De nem el­sősorban azért, mert fel­veti a gazdagság. Hanem a miatt a gondolkozásmód miatt, ami áthatja a ta­nácsi és a munkahelyi vezetőket. Meggyőződésem ugyanis, hogy szociális gondjaink megoldásának nincs korszerűbb módja, mint az összefogás. Még akkor is, ha esetenként csak az elfogadható ideig­lenes megoldásra futja, mer­t a véglegesre várni kell. Szabó Iréné (Batha László felvétele)

Next