Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)
1982-02-06 / 31. szám
6 Mecsetépítő kommunisták Leeresztett redőnyök mögött ültünk a vendégszobában. A nappaliban gyűlt össze a család nagyobbik része, mi pedig hármasban beszélgetünk Tawfik Ziyyaddal, Izraelben, arab Názáret kommunista polgármesterével. Kollégámmal együtt gyalog már bejártuk a fél várost, túl voltunk a műemlékeken, a világhírű templomokon, megnéztük a nevezetes „Máriakutat”, s vagy tucatnyit a harminc katedrálisból. Egy órával ezelőtt még kint baktattunk a szűk utcákban, a dombról lezúduló szennyvíz vastag csíkjai mentén. A város kábult volt a délutáni hőségtől, a beszélgetés is lassan indul. A polgármester felesége hangtalanul benyit: finom aprósüteményt és narancslevet, teát, később kávét hoz. Dicsérjük a szíveslátást, de Tawfik Ziyyad nem sok időt hagy az udvariaskodásra. Mikor a család kerül szóba, akkor is politikáról beszél. — Látták a lányomat? Crossingnak neveztük el... Crossing angolul áttörést is jelent. Az elnevezés emlékeztet a hetvenhármas esztendő októberére, amikor az arabok áttörték a Szuezi-csatorna mentén kiépített izraeli védővonalat. De hozzátenném: Crossing az arab nyelvben szimpatikusabban hangzik, mint az angolban. Hinnünk kell neki: Tawfik Ziyyad világszerte ismert palesztin költő, mestere a nyelvnek. Hat szó című verséből idéz most: „Melyik anyától szállt reátok a ciszjordán vidék? a Sinai-félsziget és a Golan? ... Aki más jogát bitorolja erővel, hogy védi meg saját igazát, ha a mérleg idővel ellene billen? (Tótfalusi István fordítása.) — De egyelőre a mérleg még nem billent „ellenük” — állapítjuk meg s a polgármester gyorsan elkészíti a mérleget. Izrael lakosságának tizennégy százaléka arab, de az arab községtanácsok aránya nem éri el a három százalékot sem. Sok palesztinnak nincsen izraeli állampolgársága, köztük olyanoknak sem,akik már 1948, tehát Izrael megalakulása után születtek. Ők az izraeli törvények szerint „örökletes hontalanoknak” számítanak, vagyis semmilyen állampolgárságuk nincsen. A drúz kisebbség tagjain és a beduin törzsek fiataljain kívül arabokat általában nem hívnak be katonai szolgálatra, ám gyermekük születésekor hivatalos segélyt, köztámogatást csak azok kaphatnak, akik leszolgálták a katonaidőt. A tizennégy év feletti arabok általában hat tanévnél valamivel kevesebbet tanulnak végig, a zsidók kilenc és felet. Jelenleg az egyetemi hallgatóknak mindössze három százaléka arab. Kevés az oktató, a tankönyv. 107 izraeli arab település közül hatvanban nincsen orvosi rendelő és egészségügyi ellátás, jó néhány tucatnyi faluból pedig még a villany is hiányzik. — A diszkrimináció és a nemzeti gyűlölködés atmoszférája vesz körül bennünket. A légkör fojtogató. De beszéljünk inkább Názáretről — javasolja a polgármester. A beszélgetést közös városnézéssel kötjük össze. Beülünk a polgármester kocsijába, az építőmunkásból lett poéta-politikus ül a volánnál, ő az idegenvezető. Az autó pár méter után fékez, megállunk egy mini mecsetnél. — Ez a Békemecset, Maszdzsid asz-Szalem. Kommunista pártaktivák rendezték az építkezéshez szükséges gyűjtést, és, persze, szervezték a társadalmi munkát. Arrébb egy parkosított tér mellett állunk meg. — Ez a társadalmi munkások tábora. Amikor utcát építünk, járdát vagy iskolát — kénytelenek vagyunk mozgósítani az érdekelteket. Néha hatszáz ember is dolgozik: itt állítják fel a sátraikat, itt működnek a közkonyhák. Názáret hegyekre-dombokra épült, az utcákat lépcsősikátorok kötik össze egymással. — A cementlépcsőket is társadalmi munkával építjük: mi alig-alig kapunk valamit az államkasszából. Sőt, a hatóságok gyakran lefoglalják az úgynevezett „vakivagyont”, amelyet az iszlám jog szerint közcélokra és jótékonysági akciókra kell fordítani. — Kevés helyen hallottunk mecsetépítő kommunistákról .. — A kommunisták fellépnek a vallási megkülönböztetés ellen. Hiszen a vallási diszkrimináció az egyik formája az állampolgárok közti egyenlőtlenségnek is. A muzulmánok zömmel arabok: amikor pártunk még mecsetépítést is támogat, akkor éppen a nemzeti-állampolgári egyenjogúság eszméjéért száll síkra. A félszázezer muzulmánnak három mecsetje van a városban — a megkülönböztetésre különösen érzékeny arabok gyanakodva méregetik — nem is annyira a zsinagógákat, amelyek a zsidónegyedben vannak, hanem — a különböző gigantikus keresztény katedrálisokat. Római katolikus, görögkeleti és görög katolikus, maronita és egyéb templomok uralják a dombokat. Amikor az erődszerű templomok mellett elhaladunk , le-lefékez a gépkocsi. A polgármester panaszkodik: Nézzék ezeket a monstrumokat! Mintha a levegőt szívnák el tőlünk. Tágas parkok veszik körül a műemlék templomokat — mi pedig nem tudunk területet szerezni a lakás- és iskolaépítéshez. Persze, engedélyt sem nagyon kapunk rá. Izraelben a keresztény közösségek nem túl nagy létszámúak. A templomok mégis működnek, a haldokló idegenforgalom is elsodor ide egy-egy hívő turistacsoportot. Az egyik legnagyobb székesegyházban, a Szent György-katedrálisban, láttam egy misét: tizennyolc holland és amerikai turista állt a süllyesztett mellékoltár mellett. Európai észjárással nehéz lenne megérteni: miért a műemlék templomok területére sóvárognak a názáreti arabok, miért ingerük őket az évszázadokkal — vagy fél évezredekkel — korábban épült templomóriások. De a polgármester megmagyarázza ezt a hellyel-közzel radikális, sajátos és eléggé egyoldalú „antiklerikalizmust”. — Mi itt gettóban élünk. Tízezerszám zsúfolódunk öszsze a számunkra kijelölt tenyérnyi helyen. Parkra, zöldterületre, játszótérre elvétve akadunk. De nézzenek azokra a dombokra! Az előkelő, állami támogatással épült villanegyedben él a nem egészen húszezres létszámú zsidó közösség. — Érintkeznek egymással? — Alig-alig. Mi, arabok, ott, Felső-Názáretben, Natsrat Illitben, csak illegálisan tudunk lakást szerezni. Lakásért, lakóházért a mindenkori ár többszörösét követelik tőlünk, számunkra ez a hűvösen előkelő villanegyed megközelíthetetlen. De „onnan” sem nagyon érezzük a közeledés szándékát. Nekik külön szolgáltatóhálózatuk, üzleti központjuk van, a legszükségesebb érintkezést is igyekeznek a minimálisra csökkenteni. De miféle érintkezés lenne kívánatos és célravezető két olyan közösség közt, amelyből az egyik félszázezres létszámával 7400 dunam területen lakik, a tizennyolcezer felső-názáretinek pedig 34 ezer dunam jut. (Egy dunam alig valamivel több mint kilencszáz négyzetméter.) — És milyenek a perspektívák? — Országosan vagy Názáretben? Egyébként mindenütt úgy véljük: harcolnunk kell mindenfajta diszkrimináció ellen. Egyesíteni kell a valóban demokratikus erőket. Most nem az a fontos, hogy a múltbeli sérelmek felemlegetésével fokozzuk a megosztottságot. Ellenkezőleg. Az Izraeli EP éppen azért hozta létre a Demokratikus Front a Békéért és a Haladásért nevű politikai tömörülést, hogy új kezdeményezésekkel lehessen súlyt adni a pozitív, demokratikus céloknak. Pártunk azt ígéri, hogy valóban hidat ver az arab és az izraeli nép közé. — Én hiszek ebben. De láthatja: arab Názáretben nemhogy egy hídhoz, hanem még egy lépcső építéséhez is iszonyú erőfeszítésekre van szükség. Ám mi nem riadunk vissza sem a lépcsőépítéstől, sem a hídveréstől. Krajczár Imre Násárét Ilyen idillinek, békésnek látta a múlt századi arab művész Názáretet, amelynek arab és zsidó szektora gettószerűen elkülönült egymástól, Izrael megalakulása után SZOMBAT, 1982. FEBRUÁR 6. NÉPSZAVA llvisszatér A CIA, az amerikai hírszerző központ visszatér, így lehet röviden összefoglalni azokat az intézkedéseket, amelyek a hírhedt kémszervezet talpraállításáról szólnak. Hosszú időre háttérbe szorult, főleg a Watergatte-botrányban viselt szerepe miatt. A Carter-kormányzat 1978- ban korlátozó intézkedéseket tett a CIA ellen — mind belföldi, mind külföldi vonatkozásban. Csökkent a létszáma, kétezer emberét bocsátották el, 500 millió dollárral kevesebbet szavaztak meg neki. Új lehetőségek korszaka nyílt meg előtte, amikor a Reagan-adminisztráció került hatalomra feszültséget előidézni kívánó programjával és tevékenységével. Ennek a politikának szüksége van a CIA-re, mint kémkedést folytató, felforgatást előkészítő, titkos adatok alapján politikai, katonai és gazdasági elemzéseket készítő szervezetre. Nem véletlen, hogy Reagan elnök William Casey-t nevezte ki a CIA igazgatójává. Főként két okból. 1. A 68 éves New York-i ügyvéd dolgozott már az elhárításban, a második világháború az OSS (Office of Strategic Service — stratégiai szolgálati iroda) európai megbízottja volt Londonban. 2. Ő volt az elnökválasztási hadjárat idején Reagan politikai és pénzügyi felelőse. Az elnök már a jelöltségért folytatott hadjárat idején felfigyelt rá, amikor is Casey Iowa államban nemcsak a pénzügyeket intézte, hanem Reagant olyan tanácsokkal is ellátta, amelyek közrejátszottak abban, hogy végül is megszerezte a Republikánus Párt jelöltségét. 3. Mindehhez hozzátehetjük azt is, hogy Casey rendkívül tapasztalt, minden hájjal megkent üzletember és politikus: eddigi pályafutása során 71 tisztséget töltött be, volt úgy, hogy egyszerre négyet-ötöt. A Carter-féle korlátozások óta a CIA nem dicsekedhetett titkos akciók látványos sikereivel, hiszen terveiről 175 személyt kellett előre informálnia, s több területen meg volt kötve ügynökeinek a keze. Nem ilyen szervezetre van szüksége a Reagan-csapatnak, amelyben különben több CIA-veterán is van, a többi között George Bush alelnök, Frank Carlucci, a Pentagon második embere. Reagan sietett szabályozni a szervezet felépítését és tevékenységi körét. Bővítette mind külföldi, mind belföldi működésének területét. A CIA-t ellenőrző bizottságok számát nyolcról kettőre csökkentette, 174-ről 34-re szállította le a titkos akciókról tájékoztatandó személyek számát. 1980-ban csak évi egymilliárd dollár volt a hírszerző központ költségvetése, most tízmilliárdra kívánják növelni, hogy a technológiai eszközök modernizálását is elvégezhessék. A jelenlegi létszámot 1982 végére nyolcezerre duzzasztják. A toborzás már megindult. Tízezren jelentkeztek, de nemcsak ezek közül válogatnak. A beszervezők eljárnak egyetemekre, szervezetekhez, klubokba, hogy megfelelő nyelvtudással rendelkező, és a feladatok elvégzésére képes személyeket kiválasszák. Elkészült egy 23 oldalas törvényjavaslat, amely lehetővé tenné, hogy a belföldi rendeltetésű FBI (szövetségi nyomozó iroda) működésével párhuzamosan dolgozzék a CIA. A javaslat egyelőre még Reagan íróasztalán fekszik, mert a sajtó hevesen ellenzi. A CIA ugyanis a vietnami háború idején a hazai kémkedés elhárításán működött. Buzgósága oda vezetett — ezt az akcióját nevezték Operation Chaosnak —, hogy 500 ezer amerikai békeharcost (pacifistát) tettek feketelistára. Az amerikai sajtó ugyan nem támadja a hírszerző központ bővítését, de annál több támadás éri William Casey személyét közvetve és közvetlenül, Max Hügel esetével kezdődött. Ez a New Hampshire-i üzletember Reagan és Casey baráti köréhez tartozik, nyilván ezért nevezték ki a CIA igazgatójának helyettesévé és bízták rá a legfontosabb főosztály, a titkos műveletek irányítását. Ilyen kinevezéskor vizsgálni kell a jelölt múltját, ami hónapokig tart, Hugel esetében körülbelül csak egy hetet vett igénybe, így történt, hogy elhallgatta, miszerint a 60-as években egy elektronikai cég belső embereként üzleti titkokat adott el. Ezt a Washington Post leplezte le. Ez a lap indította el a Watergate-botrányt is. Hugel kénytelen-kelletlen lemondott tisztségéről. Méltó utódot találtak John Stein személyében, aki húsz évig vett részt a CIA kongói és kambodzsai titkos műveleteiben. Bill fel sem ocsúdhatott a kellemetlenségekből, amikor tavaly augusztusban a New York Times egyenesen őt vádolta meg azzal, hogy mint a Lousiana állambeli Multiponics agrár-élelmiszer cég egyik igazgatója elhallgatta a valódi pénzügyi helyzetet, csődspekulációt követett el. Véget sem ért ez a vizsgálat, s néhány hete a The Washington Post jelentkezett újabb váddal, amely szerint Casey 1976-ban az indonéz Pertamina olajtársaság számára adókedvezményt próbált kieszközölni a kormánynál, hogy a külföldi társaságot előnyhöz juttassa. A lobbyzás 1978-ban vezetett eredményre. A The Washington Post a CIA igazgatójának az elmarasztalását sürgette. A szenátusi bizottság, amelyet egyébként a konzervaitív Barry Goldswater vezet, kénytelen foglalkozni ezzel a váddal is. Egyelőre semmi jele annak, hogy Reagan elnök bizalma megrendülne William Caseyben. Elvégre megfelelő embert akart megfelelő helyre. Kóródi József William Casey ORSZÁGOK A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN Ismét szárazság pusztít a Szaharától délre fekvő, úgynevezett Sahel országokban, főként Maliban, Nigerben, Szenegálban, Gambiában, a Közép-afrikai Köztársaságban. Nemcsak ott, hanem Marokkóban is, ahol esőért könyörögnek a mecsetekben, a falusi utcákat imádkozó gyerekek járják a tűző napon, barázdát húznak, s az ablakokból — ez ősi szokás — befátyolozott arcú asszonyok vizet locsolnak az utcára. Maradjunk Marokkónál, ahol az aszály 1980-ban is súlyos károkat okozott, felgyorsult a drágulás, tízezer számra özönlöttek a falusiak a városokba. Ez a körülmény közrejátszott abban, hogy tavaly júniusban Casablancában zavargás tört ki. Az idei termést csak húsz millió mázsára becsülik a várt negyvenmillió helyett, Marokkónak harmincmillió mázsa gabonát kell importálnia, akárcsak 1980-ban. Tavaly az állatállomány 40 százalékos kárt szenvedett, a magukra hagyott, csontig soványodott barmok éhenpusztultak. Az idén is folytatódik a falvak elnéptelenedése, a hatóságok sem bírságolással, sem bebörtönzéssel nem tudják a városba özönlőket arra kényszeríteni, hogy visszatérjenek. A marokkói földbirtokosok kevésbé érzik meg az időjárás viszontagságait, hiszen öntözőberendezéseik vannak. Sőt, az aszályt kihasználva, felvásárolják a fellahok parcelláit. A kormány ugyan a költségvetés 15 százalékát szánja az aszály elleni küzdelemre, a parasztok azonban nem bíznak ebben, a korábbi rossz tapasztalatok alapján. Sanyarúbb a helyzet a Szaharától délre, ahol a 70-es években mérhetetlen károkat, tízezrek halálát okozta a szárazság. 1981-ben felcsillant a remény, az esős évszak ugyanis májusban szerencsésen kezdődött, esett, mintha dézsából öntötték volna, kizölldeltek a rétek, a vetések, a decemberi és januári aratásra jó kilátások voltak. De az eső olyan hirtelen elállt, amilyen hirtelen megeredt. Szeptemberben és októberben egy csepp sem hullott, pedig akkor kellett volna legjobban az eső. A köles elsárgult, kiveszett, akárcsak — különösen Nigerben és Maliban — a folyók mentén vetett rizs. A mégis megmaradt növényekre sáskafelhők szálltak, felfalták a réteken a füvet is, az állatok táplálék nélkül maradtak. A pásztorok útrakeltek, hogy a sivataggá vált földeken vizet keressenek. A falusiak a kevés számú városokba és környékükre menekültek, ahol viszont csillagászati élelmiszerárak fogadták őket. Maliban például egy kiló rizs ára hússzorosára emelkedett. Akik a szomszédos országokban keresnek menedéket, nem találnak jobb helyzetet. Nem egy ország megakadályozza az „afrikai testvérek” beözönlését, ilyen például a viszonylag jobb helyzetű Nigéria. A szárazságért azonban nemcsak az eget vádolhatják a nyomorgó saheliek. Azokon a helyeken — kevés az ilyen —, ahol abbahagyták az erdőirtást, nem következett be elsivatagosodás. Ilyen vidék Maliban Watagouna tartomány. De néhány kilométerrel távolabb már sivataggá váltak a húsz éve még dús növényzettel borított földek. A szárazság átkával tehát párosul a rablógazdálkodás. Ezeken az állapotokon nyilván nem az imádság segít, ahogy a parasztok és a nomádok hiszik, de az a fajta nemzetközi segély sem, amely némi kenyérgabonát csurrant-cseppent az aszálytól sújtott lakosságnak. Mutatkozik valami felismerés: nem alkalmi élelmiszer-szállítmányok oldják meg az éhhalálal fenyegetettek súlyos helyzetét, hanem kutak fúrása, öntözőművek építése, az erdőirtás megállítása; ha ebben kapnak segítséget, maguk biztosíthatják önellátásukat, s nem kell csak a gyarmati időkben megszokott néhány terményt termeszteni. Az élelmiszersegélyek amúgy is alig jutnak el a címzettekhez. Ennek oka nemcsak a rossz útviszonyokban rejlik, hanem abban is, hogy a küldemények eltűnnek a külföldi adományok megdézsmálásában jártas tisztviselők kezén. A nyomor vámszedőit nem zavarja, hogy a halál árnyéka vetődik a Szaharától délre elterülő országokra. K. J. Az állatok csontig lesoványodva pusztulnak el