Népszava, 1984. április (112. évfolyam, 78–101. sz.)

1984-04-18 / 91. szám

6 A Csili és a „Táncsics” Megújuló művelődési otthonok Pesterzsébeten Pesterzsébeten a következő egy-két évben megújul két művelődési otthon épülete. Az egyik a jól ismert, nagy hagyományokkal rendelkező Csili, a másik pedig a Tán­csics. Elkerülhetetlenül szük­séges már a felújításuk. Örömmel hallottuk, hogy a SZOT titkársága a jelenlegi, kétségtelenül nem könnyű gazdasági helyzetben is 17 millió forintot szavazott meg erre a célra, valamint to­vábbi 5 milliót biztosított a következő tervidőszakban. Ehhez adott még 6 milliót a XX. kerületi Tanács. (Pest­erzsébeten évek óta közös igazgatás alatt működnek a szakszervezeti és a tanácsi művelődési házak.) Az induló tőke tehát biz­tosított, a munkálatok ter­e Táncsics Művelődési Ház felújításával kezdik. Azt az első időszakban teljesen be kell zárni, ugyanakkor párhuzamosan a Csiliben csak olyan munkákat végez­hetnek az építők, amelyek bent, a termekben folyó mű­velődési tevékenységet nem zavarják. Amikor pedig dol­gozni kezdenek majd az ot­tani színházterem megfiata­lításán is, a népművelők a kiscsoportos formákat és a kamaratermi rendezvényeket igyekeznek szorgalmazni. De még így is lesz olyan rövidebb szakasza a felújí­tásnak, amikor a Csiliből is ki kell majd menni minden­nel. Úgy tervezik, hogy ak­kor sűrítik majd a szabad­téri rendezvényeket, ha az vének elkészítése is a befe­jezéséhez közeledik. Várha­tóan ebben az évben el is kezdik a felújítást. Teljesen bezárni azonban nem lehet a Csilit, hiszen a kerület­nek, de az egész úgyneve­zett dél-pesti vonzáskörzet­nek legnagyobb és legjelen­tősebb művelődési otthona. Ez évi költségvetése 12,5 mil­lió forint, ebből 5,5 millió a támogatás. A maradó 7 milliót — csak kulturális szolgáltatásokkal! — a fel­újítás közepette is elő kell teremtenie. Milyen elképze­lései és lehetőségei vannak a XX. kerületi Művelődési Ott­honok Igazgatóságának? Ez­zel a kérdéssel kerestük meg Sándor Zoltán igazgatót és Maróti Istvánné igazgatóhe­lyettest, időjárás megengedi, s még több lesz a kihelyezett klub, szakkör, előadás, tanfolyam — hol, mihez van hely és megfelelő körülmény. Sokat segít most az, hogy nem az építkezés miatt kezd­tek gyorsan kapcsolatokat keresni. A művelődési intéz­mények régóta jó együttmű­ködést alakítottak ki a ke­rület gyáraival, üzemeivel, intézményeivel. Tevékenysé­gük mintegy harminc száza­lékát most is az adja, hogy a munkahelyeken szerveznek különböző művelődési for­mákat. Ezek számát kell majd növelni akkor, amikor a Csiliben csöveket, vezeté­keket, födémet, s ki tudja előre még mit cserélnek. A művelődési otthon erő­sen részese a kerület közmű­velődési élete szervezésének, biztosításának. Az általában Mindent meg kell tartani Ebből következik, hogy a szükséges felújítás ideje alatt is, amit csak le­het, mindent meg kell tar­tania jelenlegi tevékenysé­géből. Biztosítani kell a kö­zösségi formákat, nem mond­hatnak le a hagyományok­ról, helyet kell teremteni át­menetileg másutt, különböző együtteseknek, csoportoknak. Például a munkásénekkar­nak, a festőkörnek, a nyug­díjasklubnak, ahol sorban állnak tagságért, olyan ked­velt, lévén ugyanis korláto­zott a befogadóképessége. Vagy ott a három nagy, nemzetközi minősítésű együt­tes: az Astra Bábegyüttes, a Megérdemlik a figyelmet A Hazai Fésüsfonó- és Szö­vőgyár művelődési házával és még néhány hellyel ala­kulnak már az olyan kap­csolatok, hogy valamely for­mában oda át lehet telepí­teni bizonyos tevékenysége­ket. A kerület lakói, dolgozói tehát továbbra is igénybe ve­hetik majd a művelődési, szórakozási, ismeretszerzési lehetőségeket, legföljebb a szokottnál több helyen addig, amíg a két intézmény újjá­varázsolva fogadhatja majd ismét őket. Mint hallottuk, az időben tervező készülődő népművelők munkáját folya­matosan támogatják a kerü­let párt- és tanácsi szervei, valamint a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa. Miközben erre készülnek Pesterzsébeten, párhuzamo­megszokottnál nagyobb mér­tékben dolgozik a lakóterület számára. Csili Kamarakórus és a So­roksári Német Nemzetiségi Táncegyüttes. Mellettük még mások, kisebbek, de ugyan­csak jelentősek. Ezek műkö­dését is mindenképp bizto­sítani kell. Valószínűleg pártkörzetek helyiségeiben, s más helyeken sikerül majd átmeneti otthonra találniuk. De ebben is számítanak az üzemekre, az intézményekre. Az ifjúsági klub idei prog­ramját például már eleve úgy tervezték, hogy rendez­vényeinek egy részét másutt, házon kívül tartják. Afféle körprogramot szerveznek, több gyárban, intézményben,­san folyik a mindennapi munka is. Most például a társ­rendező szervekkel együtt, a X. budapesti báb­játékos majálisra készülőd­nek, amelyik május 11-től három napon át tart. A XX. kerületi Művelődési Ottho­nok Igazgatósága évek óta módszertani központja a fő­városban folyó gyermek- és ifjúsági bábozásnak. Kétségtelenül nehéz körül­mények között kell majd vé­gezniük felelősségteljes mun­kájukat, ha megkezdődik a felújítás. Megérdemlik, hogy a munkálatok egész ideje alatt megkapják majd min­denkitől ugyanazt a figyel­met és segítséget, amit most a tervezés, előkészítés idő­szakában. Mátyás István Kapcsolatok, együttműködés Hyppolit a Játékszínben Mindenki lehet arisztokrata ... de némelyek annak is születnek — körülbelül ezzel a szentenciával zárul a Já­tékszín óriási sikerszériát ígérő legújabb bemutatója, a Hyppolit, a lakáj. (Melynek igen népes a szerzőgárdája: Zolgon István írta az eredeti vígjátékot, Nóti Károly a ma már klasszikus magyar film forgatókönyvét, Eisemann Mihály a csupa sláger zenéjét — és mindezt Vajda Anikó és Vajda Katalin dolgozta át. No meg, persze, a rendező, aki eredendően mégiscsak színész, meg író is— Verebes István.) Ezt az utolsó monda­tot Schneiderné megnyugta­tására természetesen a leg­arisztokratább lakáj, maga Hyppolit mondja — azaz Be­nedek Miklós, egyetlen élő és hús-vér Hyppolitunk. Mert ez az elsöprő, kacagtató víg­játék végső soron erről — a szerzett és született tartásról szól. A tartásról, melyet nem­zedékek képesek elfelejteni. Hát mementó is ez a hab­könnyű három óra. Schneide­­rék egyetlen családi fotója Kabos Gyulát festi: az örök kisember, a csetlésében-bot­­lásában mégis fenséges kis­ember magyar mítoszát. Schneider Mátyás egykori filmbeli alakítóját. Az ő és a Hyppolitot játszó Csortos Gyula jóvoltából szállóigé­vé lettek helyzetek és mon­datok. De most mégsem szel­lemidézés folyik. Nem az úr­­hatnámságon van a hang­súly Verebes előadásában. Hanem a nem elveszítendő méltóságon — legyen szó la­kájról, sofőrről, inasról és nagysóasszonyról akár. Nem a filmet játsszák újra — bár visszaköszönnek mondatok. Nem Kabost és Csortost utá­nozzák — bár a „hagymát eszem hagymával” nemzeti panteonba illő sorainál a mai Schneider, Szacsvay László és Benedek káprázatosan utánozni kezdik a nagy elő­döket. De ez csak pillanatnyi tréfa, ötlet csupán. Mert ötletekben aztán nincs hiány Verebes színpa­dán. Egyetlen pillanatnyi üresjáratot sem enged — és majdnem igazi mélységekig jut el az előadás. Ahogy azt az egykori darabot és filmet is csak hajszál választotta el attól, hogy abszurd tragiko­médiává legyen. Akkoriban magyar írók sokasága vált öntudatlanul — és Európa számára sajnos ma is föl­fedezetlenül — az abszurd előfutárává. Zágon és Nóti hajlamosabbak voltak a happy endes kompromisszu­mokra, kevesebb volt ben­nük az író a mesterembernél — de a nyelv, amelyen be­széltek, Szép Ernő, Szomory és Karinthy nyelve volt még­iscsak. Verebes előadása pil­lanatokra eljut a komédia rettenetéig, az élet abszur­ditásáig , a maradék per­cekben pedig fergeteges, rit­ka ízléssel komponált játékot rohantat. Persze mindenekelőtt szí­nészdarab ez a Hyppolit. Borzasztóan nehéz feladat, ha valaki ki akar lépni a klisék közül. Amitől igazán jó a Já­tékszín előadása — ez szinte mindenkinek sikerül. Szacs­­vay László összes eddigi szo­morú, bölcs és kacagtató bo­hócát összegyúrja chaplini Schneider Mátyásában. Be­csületes, kiszolgáltatott, pipo­­gya, határozatlan , de na­gyon szeretnivaló. Csábítja az élet, csak vállalni ne kell­jen. És mégis: akármilyen kalandba keveredjék is, mindig ugyanaz, mindig ön­maga marad. Talán ezt tisz­teli benne a tartás luciferi bajnoka, Hyppolit is, akit Benedek Miklós fanyarsága, előkelősége, eleganciája és hidegsége tesz vonzóvá. Mindannyiunk vágyálma ő: valaki, aki rosszra (?), a meg­szokottól eltérőre csábít, de a kiút lehetőségét is megte­remti. Tán még a felelősség­ben is osztozna. De nem, azt már nem engedi a tartása , mely szerzett ugyan, de job­ban működik, mint ha vele született volna. Schneiderné figurájában Molnár Piroska a hízásra hajlamos, mindig felkapasz­kodni kész kispolgár őstípu­sát rajzolja meg — megenge­di, hogy kinevessük. Magunk­ból a felismerést is. Régen láttam már ezt a remek clownarcát, pedig egyik legvonzóbb profilja. Ez a clownság hiányzik talán a Terkát játszó Frajt Editből — ez a hiány viszont nehéz helyzetbe hozza partnerét, Gáti Oszkárt, aki pedig jól érzékelteti a született előke­lőség hátránnyá változható előnyeit. És sorban a kabinetalakí­tások: Borbás Gabi palóc szobalánya nem a sablonra épít, hanem arra az elvará­­zsolódásra, amit Hyppolit hoz létre egy természetes ember­ben. Hollósi Frigyes bűbájo­san bumfordi Tóbiása is messzire, a piactéri dobogók bohócaira tekint; elképesz­tően helyes a párosuk. Kel­lemes fölfedezés az ifjú Ma­­káts szerepében Bajor Imre, mintha világéletében ezt a nyelvet beszélte volna, ottho­nosan mozog a poénok és egy levitézlett egzisztencia hatá­rain. Méltó párja ebben Mimi szerepében Várhegyi Teréz, akire évekkel ezelőtt színhá­zat kellett volna már ala­pítani ; ha lenne, aki az ilyen­re odafigyelne. A főtanácsos figuráját Horváth Tivadar adja rutinos charme-mal. Szóval, féltem a Játékszínt — akkora lesz, gondolom, a siker. Ez gyanús is lehet, kel­lemetlen is. De hasznos is. Mert leszoktathat sznob be­idegződésekről, műfajok lené­zéséről, a jó bulvár lebecsü­léséről. Ugyanis mindenki le­het sznob. De némelyek olyan szerencsések, hogy annak is születnek. Bányai Gábor Nagy amerikai lapok , a Los Angeles Times, a Wall Street Journal, a The New York Times és a Boston Globe osztoztak az idei Pu­­litzer-díjak javarészén. A négy újság összesen nyolc dí­jat kapott. Az ezerdolláros díj, amely­ Pulitzer-díjak­ nek erkölcsi értéke jóval meghaladja anyagi jelentősé­gét, egy magyar származású amerikai újságíró és lap­kiadó, Joseph Pulitzer ala­pítványából kerül évente ki­fizetésre a Columbia Egye­tem újságírótanszékének döntése alapján. Az irodalmi Pulitzer-díjak közül William Kennedy nyerte az év legjobb regé­nyéért járó díjat. Díjazott könyvének címe: A vaskosz­tüm. Egy amerikai primitív című verskötetéért kapott dí­jat Mary Oliver. Papp Zoltán emlékére „Felpillantottam a sötétbe, és láttam szegény kis magam, akit a hiúság ideűzött, aztán kinevetett. Szememben szé­gyen égett és bánat." Még diákkoromban került kezem­be, elsőként ez a Joyce-no­­vella, az Arábia, Papp Zoltán fordításában, a fényes bazár­ba későn érkező kisfiúról —, hogy örökre agyamba vésőd­jenek zárósorai. Nem sejthet­tem, hogy a fordító is akkor­tájt érkezett — éveket késve — a puszták és gyárak vilá­gából a világirodalom felfe­dező útjaira. Azok közül való volt, akik számára a „Fényes szellők" fúvása tárta széles­re a lehetőségek kapuit. Papp Zoltán műfordítónk, Joyce, Hemingway, Faulkner s az angol nyelvű irodalom kortárs nagyjainak igaz tol­­mácsolója volt. Volt. Tegnap temettük. Új­ra megtapasztaltuk, milyen igaztalanul rövid — még év­tizedekben mérve is — az al­kotásra, az életre szabott időnk. R. N. A hét könyvei EUROPA KÖNYVKIADÓ Fielding: Tom Jones, 1—2. kötet (A Világirodalom Klasszikusai, Új sorozat); Suetonius: A Caesarok élete (A Világirodalom Remekei). MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Gardner: A félszemű tanú esete; Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány (Albatrosz Könyvek); Németh Pál: Hal­ni szótlanul. PANORÁMA Verzár István: Utazások Spanyolországban (Panorá­ma „mini” útkönyvek). MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ V. Binét Ágnes: Gyurka számolni tanul. Lőrincz L. László: A hosszú szafári (Kozmosz fantasztikus köny­vek). TANKÖNYVKIADÓ Állathatározó 1—2. kötet. Gyürey Vera—Honffy Pál: Mozgófénykép (filmelemzé­sek). ZRÍNYI KATONAI KIADÓ Stockwell: Angolai akció (Egy fejezet a CIA történeté­ből). SZERDA, 1984. ÁPRILIS 18. NÉPSZAVA A rádió mellett VIZSGÁLATOK NYOMÁBAN Vizsgálatok nyomában járt Nagy Izabella, aki a népi el­lenőrökhöz beérkező, névvel ellátott, vagy névtelen pana­szok kivizsgálásáról készített riportot. Közgondolkodá­sunk, közmorálunk állapotát jelzik, mint a finom műsze­rek, ezek a bejelentések: hol tapasztalnak igazságtalansá­got, bürokratikus huzavonát, esetleg túlszabályozást, gon­datlanságot, nemtörődömsé­get. Érdekes megfigyelni, hogy társadalmunk fejlődésében az újonnan, felbukkanó je­lenségekre, újszerű fejlődési formákra és eltérésekre előbb figyel föl a közvélemény a maga érzékeny idegrendsze­rével, mint a hivatal, a pa­ragrafus. Megjelentek pél­dául az üdülőszövetkezetek, egy sereg új problémát von­va maguk után. Szabályozták a falusi háztáji gazdaságok­ban a tehéntartás állami tá­mogatását, mégis akadtak, akik duplán tudták lefölözni a hasznot, mert a szabály nem egyértelmű, a nyilván­tartás hiányos. (Csak két pél­dát említek a riportból, de hosszan sorolhatnánk a ha­sonló tapasztalatokat a népi ellenőrök vizsgálataiból.) Sokszor nem igazolódik be a panasz jogossága, sokszor túlzás, félreértés vagy rossz­­indulat diktálja a bejelenté­seket. Mégis, azt mondták a riportban, az alaptalannak bizonyuló panaszokkal is fog­lalkozni kell, hogy meggyő­ződjenek a valós helyzetről. Azt hiszem, a közmorálnak ma már kellene olyan fej­lettségi fokon állnia, hogy megtakarítsa a népi ellen­őrök hiábavaló dolgoztatását, és csakis a jogos észrevéte­lekkel terhelni őket. Vajon mikor jutunk el a demokra­tizmus fejlődésében oda, hogy a bejelentők ne anonim és ne jogtalan bejelentések­kel duplázzák a népi ellen­őrök fontos, felelősségteljes munkáját? A MŰSOR VENDÉGE A MINISZTER Egy másik műsor is sokat profitál a bejelentésekből: a 168 óra „nyitott” stúdiójához folyamatosan érkeznek a le­velek, telefonok, amelyek ki­tűnő alapanyagot szolgáltat­tak már eddig is sok érdekes vitához (pl. a nemrég lezárt olvasókönyvi olvasástanítási módszer kérdéséhez). Ezúttal ismét az oktatás szerepelt hangsúlyosan a műsorban, s maga a művelődésügyi mi­niszter vállalkozott arra, hogy a stúdióban, élő adás­ban válaszoljon a felmerülő problémákra. Azt hiszem, túl nagy szó ez. Hiszen nem hívhatnak a stúdiókba állandó jelleggel minisztereket, állami vezető­ket, akik a munkaidejük fel­tehetőleg valamivel drágább a műsorkészítőkénél. Sza­vuknak súlya van, s egy-egy „igen” vagy „nem” minisz­teri döntésnek számít. A rá­dióstúdió gyors reagálásra késztető világába meghívni egy-egy jelentős személyisé­get csak átgondolt, megfon­tolt esetben szabad. Kétség­telenül tetszetős az ilyenfaj­ta tekintélyek felsorakozta­tása a műsorban, de félő, a közönség visszaél a lehető­séggel, és csip-csup ügyekben is miniszteri hozzászólást vár. SZONDA A tudományos ismeretter­jesztés jól teszi, hogy a szak­területek ismert tudósait kéri fel egy-egy aktuális téma előadására. Neves szakembe­rek közreműködésével for­málódik a Szonda tudomá­nyos magazin arculata is. (Szerkesztő Egyed László és Simonffy Géza.) Olykor — a hallott újdon­ságok hatására — teljesen el­­bizonytlanodom, annyira kö­­vethetetlennek látszik a tu­dományos fejlődés. A leg­utóbbi előadásban a memó­riakártyák sokféle felhaszná­lási lehetőségét ecsetelték, színesen, izgalmasan. És még csak most „fut fel” a számí­tógép nálunk igazán, máshol már a „számítógép-temetők”­­ről beszélnek. Úgy látszik, napjainkban a fantasztikumot nem annyira az irodalom szolgáltatja, ha­nem a tudomány világa, amelybe oly kellemes kirán­dulásokat tehetünk vasárna­ponként a Szonda szakértő útikalauzaival. ÖRÖK ERŐFORRÁSOK A költészet hetének szép rádiós műsorai közt is ki­emelkedett Illyés Gyula val­lomása,, az örök erőforrások. Csaknem tizenhét éve, hogy először hangzott el, s most ez a posztumusz adás mint­egy a költői végrendelet rangjára emelte e megrendí­tő ars poeticát. Illyés talán sehol másutt nem foglalta össze ilyen tömören, hogy mit köszönhet Kölcsey, Vö­rösmarty, s az egész reform­kor „nemzethalállal” viasko­dó eszméinek. S a leginkább megragadó az, ahogyan a költő a pesszimista alapról is csakugyan az erőforrásokig tudott eljutni, s cselekvésre biztató igéket hagyott ránk. A három közreműködő művész, Berek Kati, Latino­­vits Zoltán és Sinkovits Imre bármennyire eltért is egy­mástól alkatban, stílusban, hangszínben, annyira azono­sult Illyés eszméivel, hogy más-más hangon is szinte egyazon módon, egy izzású átéléssel közvetítette kortársi irodalmunk tavaly elhunyt zsenijének immár halhatat­lan verseit. A remek szer­kesztésért Dorogi Zsigmond­­nak jár elismerő köszönet, a rendezésért Balázs János­nak. A rádió kincsestárából, a hangarchívumból előkerült mintegy két évtizedes kiváló műsor remélhetőleg még többször szerez ekkora örö­met, más, újabb generációk­nak. Háry Márta Könyv a Nemzetiért Az Állami Könyvterjesztő Vállalat — elsők között csat­lakozva az új Nemzeti Szín­ház minél gyorsabb felépíté­sét szorgalmazó felhíváshoz — a reprint sorozatában meg­jelenő Széchenyi István: Ma­gyar Játékszínről című kiad­ványának tiszta nyereségét — várhatóan mintegy három­­százezer forintot — felaján­lotta az építkezés javára. A kötet rövid idő alatt, tetsze­tős kivitelben elkészült, s a napokban megkezdődik az árusítása. A Nemzeti Színház — mint az ország első színháza — felépítésének ügye, minden­kor közügy volt. Széchenyi korán felismerte, hogy a ma­gyar nyelv ápolásának ki­váló eszköze a magyar nyel­vű színjátszás, s kidolgozott egy tervet az állandó magyar színház felállítására. E gondolatait foglalja magában az 1832-ben megírt és megje­lentetett Magyar Játékszín­ről című röpirata. Munkájá­ban szorgalmazta a színház mielőbbi felépítését. Széchenyi e könyve viszony­lag kevéssé ismert. Reprint kiadása azonban sosem volt oly időszerű, mint napjaink­ban. A könyvre már eddig is több ezer előjegyzés érkezett be. A kiadvány minden vá­sárlója egyúttal az új színház építésének költségeihez — ha szerény mértékben is — hoz­zájárul.

Next