Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)

1985-01-19 / 15. szám

NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 19., SZOMBAT. Forr a munka a fagyos sólyán Az Óbudai Hajó- és Daru­­gyár udvarán élénk az élet, nagy a mozgás. A vizen a jégtörő folyamatosan dolgo­zik, töri a jeget, mert ha­marosan vízre bocsátanak egy szovjet megrendelésre ké­szülő munkahajót. A hajóépítők Március 15. brigádjának vezetője, Putte­­rer Tamás, az udvaron tájé­koztat. A kezem merev, a tinta megállt a tollamban, de ő csodálkozik. — Most nincs is hideg, süt a nap. Higgye el, hamar megszokná. Biztos, de inkább beszél­jünk a brigádjáról. — Nem vagyunk sokan, mindössze tizenhárman, eb­ből egy nő és öt lengyel ven­dégmunkás. Nagyon jól kijö­vünk egymással. Az az igaz­ság, hogy jelenleg elégedet­tek vagyunk. Lehet, hogy ezt manapság nem divat monda­ni, de én mondom, márcsak azért is, mert nálunk se min­dig volt így. A tavalyi évünk jól sikerült. Természetesen ehhez többet is kelett tenni. Ez természetes és teszünk is. Vgm-et alakítottunk, na­ponta a munkaidővel együtt 10—12 órát dolgozunk, de ha kell, többet is. — Nyilván kapnak valami pluszt is? — Hogyne, náthát — mondja nevetve. A szociális ellátást jól biztosítják — folytatja most már komolyan —, de mi nem vesszük igény­be. Reggel hattól kettőig dol­gozunk, ebbe nem fér ebéd­idő. Amit hozunk, azt esz­­szük, és maradunk még pár órát. Egy biztos, most ér­demes dolgozni, mert megfi­zetik. Putterer Tamás brigádja volt az, amely tavaly felhí­vást intézett az MHD összes brigádjához. A hármas év­forduló tiszteletére. Terven felül plussz egy hajó vízre bocsátására szólítottak. A fel­híváshoz a főüzem minden dolgozója csatlakozott, és a hajó hamarosan a szibériai vizeket szeli. Ő maga 35 éve dolgozik a vállalatnál, kisujjában van a szakma és emberei szere­tik, követik, ő a hajóépítő főüzem alapszervezeti titkára is. Petrovits Lajos villanysze­relő, a Zalka Máté szocialis­ta brigád vezetője. Közel sem ilyen elégedett, bár az utóbbi félév nem volt rossz. A 16 brigádtagból tavaly 7 vette a vándorbotot, és job­ban fizető állást keresett. Szerinte a villanyszerelők nincsenek túlfizetve. Har­mincöt éve inasként itt kezd­te a szakmát. Most 33 forint az órabére. Igaz, hogy van lehetőség a túlórára, és élnek is vele, de a körülményekhez képest ez kevés. Guzsloványi Mihály a festő részleg Táncsics Mihály szo-o­cialista brigádjának tagja. Úgy véli, a ■ brigád nevében beszélhet. — A pénz szerintem is le­hetne több, de nem panasz­kodunk. Nálunk az a baj, hogy ütköznek a szakmák. Van, amikor késve kapjuk meg a terepet, ilyenkor nagy a hajtás, túlórázunk ameny­­nyit bírunk. Ugyanakkor elő­fordul, hogy napokig — ki­csit túlozva —, de ölbe tett kézzel várjuk a munkát. Mint megtudom, az utóbbi időben csökkent az elván­dorlók száma. Az itt dolgo­zók pedig kezdik gyerekeik­nek is ajánlani a gyárat. Tovább menve, „igazi” ha­jóhoz érünk. Oláh István a 18. számú folyami tolóhajó építésvezetője. Ez is Szibé­riába kerül, teljesítménye 2400 lóerő, és mintegy 700 tonnás. Mindamellett jégtö­résre is alkalmas. A beren­dezése tökéletes. A legény­ségi folyosón szauna és zu­hanyozófülkék. A szalonban televízió, vetítő és lehet hű­tőszekrény. A kormányállás­ban minden automatizált, olyannyira, hogy akár egy ember is elvezetheti a ha­jót. Az idő sürget, mennünk kell. Kísérőnk, Hellenport Mihály, a gyár szervező mér­nöke a kijárat előtt megál­lít. Egyik oldalon Széchenyi mellszobra, másikon Lenin­­szobor. Mind a kettőt Bán­laki József csőszerelő készí­tette a gyárnak. Ezek az emberek szeretik a gyárat, ide nőttek. Ha volt is panaszuk, elsősorban a job­bítani akarás hozta ki belő­lük. Arra a kérdésre, hogy miért ragaszkodik immár 35 éve ehhez a helyhez, Petro­vits Lajos rám csodálkozik. — Ugyan mit gondolnának rólam, mit követtem el, ha eddig jó volt? Inkább teszünk róla, hogy itt javítsuk az életkörülményeinket, amire még van tíz évem. Kerekes Mária Batha László felvételei Kongresszusi verseny Kiváló eredménnyel büszkél­kedhetnek a felszabadulási és a kongresszusi munkaver­senyben a Nagyalföldi Kő­olaj- és Földgáztermelő Vál­lalat olajbányászai. A Mun­ka Vörös Zászló Érdem­renddel kitüntetett kollektí­va a vetélkedő kezdetekor arra tett ígéretet, hogy a VI­. ötéves tervidőszakra elő­irányzott kőolajtermelést öt­venezer tonnával, a földgáz­értékesítést több mint más­fél milliárd köbméterrel, a gáztermék-értékesítést pedig 340 ezer tonnával túlteljesíti. A munkaverseny januári mérlege szerint eddig a ter­ven felül vállalt kőolajter­melés több mint kétharma­dát, a vállalt földgáz-értéke­sítés hatvan, az egyéb gáz­termék-értékesítés 75 száza­lékát teljesítették. Mu­nkásgyűlés a váci Fortéban Munkásgyűlést tartottak pénteken a váci Forte gyár­ban. Lengő László igazgató elmondta, hogy a vállalat ta­valy sikeres évet zárt. A bel­földi megrendelések és a szocialista országokkal szem­beni kötelezettségek teljesí­tése mellett a tervezettnél többet szállítottak tőkés pia­cokra, összesen 11 millió dollár értékben. A fotóipar­ban kibontakozó világpiaci verseny megköveteli, hogy a Forte is korszerűsítse termé­keit. Ebből a szempontból igen fontos, hogy az idén be­fejezzék a mostaninál jobb minőségű, nagyobb színhűsé­gű és felbontóképességű fo­tópapírok gyártását szolgáló 200 millió forintos beruhá­zást. Pest után — Buda ostroma 1945. január 18. sorsfordító nap volt Pest életében. Ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg a magyar fővárosnak a Dunától keletre eső részét. Ez az a nap, amikor Pest teljesen felszabadult, felszabadította Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Finnország és most Magyarország népét is. A halálos gyűrű egyre job­ban szorul a fasiszta dúvad fészke, Németország körül, és közeledik a nap, amikor, a szabadságszerető népek vas­ököllel megadják majd neki az utolsó csapást, és kitűzik Berlinben a győzelem lobogóját. Hála és szeretet száll szívünkből Sztálin marsall, a nagy hadvezér felé. Az ő páratlan hadvezéri talentuma biztosította a fasizmus feletti győzelmet. Az ő bölcs kormányzása tette lehetővé, hogy mi, magyarok, akik annyit vétettünk a szovjet nép és a Vörös Hadsereg ellen, mégis az ő kezükből kaptuk vissza szabadságunkat, az élethez való jogunkat. A magyar nép élni akar ezzel a joggal és szabadsággal. Vissza akarja szerezni helyét a szabadságszerető népek csa­ládjában. Azt kívánja, arra törekszik, hogy ismét úgy beszél­jenek róla, mint '48-ban, amikor a szabadságért hullatta a vérét, és nem a zsarnokságért. Most is, mint akkor, harcba száll a magyar nép, szent németellenes harcba, és vére hul­lásával bizonyítja, hogy méltó a szabadságszerető népek testvéri bizalmára. Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (Szabadság, 1945. január 19.) Elérték a Dunát Január 15-én tovább gyara­pították eredményeiket a fő­város belterülete felé előre­törő szovjet csapatok. Jobb szárnyon a 30. lövészhadtest, a 25. gárda lövészhadosztálya áttörte az ellenség Rákos-pa­tak mentén kiépített védel­mét a Váci út és a Béke út között, s nehéz harcokban leküzdve a jól telepített mű­szaki zárakat, kijutott a je­lenlegi Dózsa György út vo­naláig. A hadtest fő erői ugyanakkor a Nyugati pá­lyaudvar és Rákóczi út kö­zötti szakaszon elérték a Nagykörutat. Január 16-án egy szovjet egység az utolsó rohamot in­dította a pesti hídfőben ma­radék erejével védekező el­lenség objektumai ellen. A 30. lövészhadtest fő erői a Parlament, a 18. lövészhad­test fő erői pedig az Erzsé­­bet-híd irányában nyomultak előre. A németek most már azért tanúsítottak heves el­lenállást, hogy kiküzdjék a Budára való átjutás lehető­ségét. A szovjet rohamcso­portok nehéz, ember ember elleni küzdelemben tisztítot­ták meg a háztömböket a be­fészkelt ellenségtől a Margit­­híd pesti hídfője, a Nagy­körút—Baross u. eleje—Kál­vin tér—Ferenc József-híd (Szabadság-híd) szakaszon. Január 17-én a németek végső elszántsággal tartották utolsó támpontjukat, hogy az Erzsébet-hídon és a Lánchí­don átmenthessék maradék erőiket és eszközeiket Bu­dára. A szovjet egységek elő­renyomulását nem tudták feltartóztatni. Január 18-án hajnalban a szovjet rohamcsoportok egy­más után számolják fel a németek maradék támpont­jait. Gurgen Makarovics Ap­­karov rohamcsoportja elfog­lalta a Parlament épületét. A szovjet harcosok a hídfő teljes szélességében, gyors ütemben haladtak előre és elérték a Dunát. Ezzel Pest felszabadult. BUDAPEST NÉPE! LrUtUMK­t » ttOTjeleup Atok«­ arról, hol vannak a maknkutt opd­alak­ú hidak. Éráiul eubrrnletel, nacia-án kkancroat maallek cuf. A Virts Hadmil PirudiMkslor. Január 19-én a Margitszi­get északi csücskénél partra szállt egy szovjet rohamcso­port és harcot kezdett a szi­geten védelemre berendezke­dett ellenséges erők megsem­misítéséért. Ugyanezen a na­pon a 37. lövészhadtest a Törökvészi úttól a Farkasré­ti temetőig, a Vörösvári út és Törökvész út között pedig a 75. lövészhadtest kezdte meg az ellenséges védelmi objek­tumok ostromát. Január 20-án a főváros nyugati oldalán az ostrom feltételei még nehezebbek voltak, mint a keleti hídfő­ben. Buda számos magaslatai a Citadella, a Vár és alagút­rendszere, a vastag falú, kö­zépkori építmények, a szűk utcák, kitűnő feltételeket te­remtettek a védelem meg­szervezésére. Malinovszkij marsall frontparancsnok em­bereit azonban nem lehetett megállítani. (Szovjet harci jelentésekből.) Az ostrom után A világtörténelem egyik leggigászibb gonosztette zaj­lott Budapest utcáin. A né­met hadvezetőség, néhány svábból jött magyar becste­len asszisztálása mellett gá­ládul feláldozta a magyar fővárost, csak hogy három héttel később érjen el a há­ború a birodalom határáig. A „Duna királynője” irtózatos szenvedéseken ment át. Cso­dálatosan szép arcát éktelen sebek rúzítják. Az utcák a csataterek félel­metes képét mutatják. Beom­lott házak, letarolt tetők, ki­lyuggatott oromfalak, össze­lőtt lakások, kiégett üzletek és pincék. S mi lett volna még, ha az orosz hadsereg nehéz ostromágyúit is harcba veti, s lakosságra való tekin­tet nélkül veszi ostrom alá a fővárost. Az orosz hadve­zetőség azonban — még par­lamentereinek gyalázatos le­­gyilkolása után is — tőle tel­­hetőleg kímélte fővárosun­kat. A romok fölött azonban már megindult az élet. A meggyötört lakosság elő­merészkedett a pincékből, s az o­rosz katonaság segítő tá­mogatása mellett hozzálátott a romok eltakarításához. Sá­padt, szakállas, megkínzott arcú emberek bújtak ki az utcákra, ahol por, bűz, né­met hulla, piszok, cserép- és üveghulladékok lepik el a járdákat, leszakadt, összeté­pett villanyvezetékek halmo­zódnak egymásra, csontig le­metélt lóhullák a járdaszegé­lyeken, amiket a kiéhezett lakosság „mért ki” önmagá­nak az ostrom legborzalma­sabb napjaiban. Az emberek tétován, a szo­katlan fénytől elbódulva tán­torognak az utcán a három­hetes pinceélet után. Víz után járnak, élelmiszerek után kutatnak a beomlott la­kások épen maradt részeiben. Mások már az új életre ké­szülve a romokat seperge­­A Szabadság című napilap­ összeállította:­tik az utcákon, ablakaikat deszkázzák be, lakásukat hozzák rendbe, vagy halot­taikat temetik. A parkok és terek kis te­metőkké alakultak át, ahol házilag készült, durván ácsolt vagy deszkadarabok­ból összerótt parányi keresz­tek alatt pihennek a német barbárság ártatlan magyar áldozatai. A temetés után újra kezdődik az élők harca a kenyérért, amely eltűnt, el­fogyott a hosszú ostrom alatt. Sokan élnek azokból a ke­­nyérda­rabokból, amelyeket jószívű orosz katonák nyúj­tanak át a végsőkig kiéhe­zett lakosságnak. Temérdek költözködő jár­ja az utcákat. Apró batyuk­ba, párnahuzatokba csoma­golva cipelik megmaradt in­góságaikat, s vagy lakást ke­resnek elpusztult otthonuk helyébe rokonnál, ismerősnél, barátnál, vagy azokba a vi­déki községekbe vándorol­nak vissza, ahonnan a becs­telen náci propaganda és erőszak hurcolta el őket. A kép vigasztalan, de nem reménytelen. 1849-ben, ami­kor a németek a budai Vár bástyáiról bombázták össze Festet, s­­rombolták szét ga­ládul a Duna-part gyönyö­rű palotasorait, sokan azt hitték, hogy sohasem épül fel többé fővárosunk. És néhány esztendő múl­va Budapest szebb lett, mint valaha volt. Most is ez az akarat he­vít minden magyart. A má­sodik német dúlás sem öli meg a magyar fővárost. A lázas újjáépítő munka, amelynek első nyomait máris lépten-nyomon láthatjuk Bu­dapest utcáin, reményt nyújt arra, hogy aránylag rövid idő alatt kiforrja csúnya sebeit a város, a független, szabad és demokratikus Magyaror­szág fővárosa; szépséges Bu­dapestünk j­anuár 21-i számából.) FODOR LÁSZLÓ Már a Dunánál harcolnak a Vörös Hadsereg katonái A felrobbantott Erzsébet-híd A védőkbe már nem Január 15-én a helyzet Pes­ten tovább élesedik. A Hor­thy Miklós-hidat fel kellett robbantani, a Ferenc József­­híd erősen veszélyeztetve. Wöhler tábornok igyekszik lelket önteni a körülzárt vé­dőkbe. Ám, sok jóval nem tudta biztatni katonáit. Január 16-án Hitler arra kényszerült, hogy Pfeffer- Wildenbruchnak a többször kért cselekvési szabadságot megadja. Ezután a „budapes­ti erőd harcparancsnoka” megindította az előkészüle­teket a hídfő kiürítésére. A harci feltételeket Buda­pesten súlyosbították az arc­vonal mögött rajtaütő, beszi­várgott oroszok és magyar kommunisták. A szűk és ka­nyargós utcák miatt, vala­mint azért, mert a harcok a pincékben és a szennyvízcsa­tornákban folynak, a fő el­ lehetett lelket önteni lenállási vonalat nem lehet többé kijelölni. Január 18-án páncélosok és páncélozott járművek fel­­használása nem lehetséges többé, mert az utcákat elzár­ják a bombatölcsérek és az összeomlott házak törmelé­kei. A nehézfegyvereket nél­külöző gyalogság nem képes a hídfő megtartására. Pestet feladtuk. Január 19-én a budai híd­főben négy védelmi gyűrűt alakítottunk ki. A Sas-he­gyet elfoglaló szovjet erőket sikerült ellenlökéssel vissza­­­­vetni. Egész háztömbök, kü­lönösen hatósági objektumok­­ állnak lángokban. Január 20-án Winckelmann SS-tábornok kéri, hogy a lé­gierő ne csupán a harcászati­ig fontos tüzérségi állásokat bombázza. A saját légierő megjelenése erkölcsi támasz a védők számára. (Német hadműveleti naplóból.) Halálra ítélt Duna-hidak A január 17-ről 18-ra vir­radó éjszaka Budapest tör­ténelmének egyik legször­nyűbb pár órája volt. A még épen maradt Kossuth- és Er­­zsébet-híd és a Széchenyi­­lánchíd tépett karokkal zu­hantak a Duna vizébe. Lestyán Sándor író így em­lékezett a szomorú reggelre: „Január 18-án reggel, ro­mok között, égő, füstölgő há­zak között, gépfegyverkatto­gásban és egy budai mély­­támadás színjátékával a sze­mem előtt, kirohantam a Hídhoz, de már nem volt. Sápadt arcú, borostás állú pincelakó botorkált elő a bank kapuja alól a napvi­lágra, s csak hunyorgott, mert szeme elszokott a fény­től­ ,igen ... Mára virradó­ra ... Odalenn hallottuk a robbanásokat... Úgy négy és öt óra között lehetett... Néz­ze, itt vannak az oroszok ... Miért írták róluk a magyar lapok, hogy rongyosak, me­zítláb harcolnak, mikor ilyen nagyszerű a felszerelésük! A Híd szárny­aszegett sas­madár, két pillérének meg­üvegesedett, halott szemével bámult rám, s a Duna sze­líden mosta friss, vérző se­beit.” Hálával és szeretettel Hálával és szeretettel köszöntjük fővárosunkban a felsza­badító Vörös Hadsereget, amely a náci horda leverésével megszabadított bennünket az elnyomatás és rabság minden borzalmától, és lehetővé tette számunkra, hogy végre sza­badon kezünkbe vehessük sorsunk intézését. Soha nem felejtjük el, hogy a Vörös Hadsereg vérét áldoz­ta a mi népünk szabadságáért is, hogy ágyúinak pusztító tüzével szétverte a szabadságszerető népek bestiális ellensé­gét, a fasiszta reakciót, és ezzel szabad utat nyitott azoknak a demokratikus népi erőknek, amelyek kibontakozása és megerősödése lesz az egyedüli biztos záloga a független, szabad Magyarországnak. 1941. június 22. óta nagy utat tett meg a Vörös Hadsereg. Sztálingrád óta csapást csapásra mérve nemcsak kiverte a Szovjetunió területére betolakodó fasiszta hordákat, hanem

Next