Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)
1985-01-19 / 15. szám
NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 19., SZOMBAT. Forr a munka a fagyos sólyán Az Óbudai Hajó- és Darugyár udvarán élénk az élet, nagy a mozgás. A vizen a jégtörő folyamatosan dolgozik, töri a jeget, mert hamarosan vízre bocsátanak egy szovjet megrendelésre készülő munkahajót. A hajóépítők Március 15. brigádjának vezetője, Putterer Tamás, az udvaron tájékoztat. A kezem merev, a tinta megállt a tollamban, de ő csodálkozik. — Most nincs is hideg, süt a nap. Higgye el, hamar megszokná. Biztos, de inkább beszéljünk a brigádjáról. — Nem vagyunk sokan, mindössze tizenhárman, ebből egy nő és öt lengyel vendégmunkás. Nagyon jól kijövünk egymással. Az az igazság, hogy jelenleg elégedettek vagyunk. Lehet, hogy ezt manapság nem divat mondani, de én mondom, márcsak azért is, mert nálunk se mindig volt így. A tavalyi évünk jól sikerült. Természetesen ehhez többet is kelett tenni. Ez természetes és teszünk is. Vgm-et alakítottunk, naponta a munkaidővel együtt 10—12 órát dolgozunk, de ha kell, többet is. — Nyilván kapnak valami pluszt is? — Hogyne, náthát — mondja nevetve. A szociális ellátást jól biztosítják — folytatja most már komolyan —, de mi nem vesszük igénybe. Reggel hattól kettőig dolgozunk, ebbe nem fér ebédidő. Amit hozunk, azt eszszük, és maradunk még pár órát. Egy biztos, most érdemes dolgozni, mert megfizetik. Putterer Tamás brigádja volt az, amely tavaly felhívást intézett az MHD összes brigádjához. A hármas évforduló tiszteletére. Terven felül plussz egy hajó vízre bocsátására szólítottak. A felhíváshoz a főüzem minden dolgozója csatlakozott, és a hajó hamarosan a szibériai vizeket szeli. Ő maga 35 éve dolgozik a vállalatnál, kisujjában van a szakma és emberei szeretik, követik, ő a hajóépítő főüzem alapszervezeti titkára is. Petrovits Lajos villanyszerelő, a Zalka Máté szocialista brigád vezetője. Közel sem ilyen elégedett, bár az utóbbi félév nem volt rossz. A 16 brigádtagból tavaly 7 vette a vándorbotot, és jobban fizető állást keresett. Szerinte a villanyszerelők nincsenek túlfizetve. Harmincöt éve inasként itt kezdte a szakmát. Most 33 forint az órabére. Igaz, hogy van lehetőség a túlórára, és élnek is vele, de a körülményekhez képest ez kevés. Guzsloványi Mihály a festő részleg Táncsics Mihály szo-ocialista brigádjának tagja. Úgy véli, a ■ brigád nevében beszélhet. — A pénz szerintem is lehetne több, de nem panaszkodunk. Nálunk az a baj, hogy ütköznek a szakmák. Van, amikor késve kapjuk meg a terepet, ilyenkor nagy a hajtás, túlórázunk amenynyit bírunk. Ugyanakkor előfordul, hogy napokig — kicsit túlozva —, de ölbe tett kézzel várjuk a munkát. Mint megtudom, az utóbbi időben csökkent az elvándorlók száma. Az itt dolgozók pedig kezdik gyerekeiknek is ajánlani a gyárat. Tovább menve, „igazi” hajóhoz érünk. Oláh István a 18. számú folyami tolóhajó építésvezetője. Ez is Szibériába kerül, teljesítménye 2400 lóerő, és mintegy 700 tonnás. Mindamellett jégtörésre is alkalmas. A berendezése tökéletes. A legénységi folyosón szauna és zuhanyozófülkék. A szalonban televízió, vetítő és lehet hűtőszekrény. A kormányállásban minden automatizált, olyannyira, hogy akár egy ember is elvezetheti a hajót. Az idő sürget, mennünk kell. Kísérőnk, Hellenport Mihály, a gyár szervező mérnöke a kijárat előtt megállít. Egyik oldalon Széchenyi mellszobra, másikon Leninszobor. Mind a kettőt Bánlaki József csőszerelő készítette a gyárnak. Ezek az emberek szeretik a gyárat, ide nőttek. Ha volt is panaszuk, elsősorban a jobbítani akarás hozta ki belőlük. Arra a kérdésre, hogy miért ragaszkodik immár 35 éve ehhez a helyhez, Petrovits Lajos rám csodálkozik. — Ugyan mit gondolnának rólam, mit követtem el, ha eddig jó volt? Inkább teszünk róla, hogy itt javítsuk az életkörülményeinket, amire még van tíz évem. Kerekes Mária Batha László felvételei Kongresszusi verseny Kiváló eredménnyel büszkélkedhetnek a felszabadulási és a kongresszusi munkaversenyben a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat olajbányászai. A Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett kollektíva a vetélkedő kezdetekor arra tett ígéretet, hogy a VI. ötéves tervidőszakra előirányzott kőolajtermelést ötvenezer tonnával, a földgázértékesítést több mint másfél milliárd köbméterrel, a gáztermék-értékesítést pedig 340 ezer tonnával túlteljesíti. A munkaverseny januári mérlege szerint eddig a terven felül vállalt kőolajtermelés több mint kétharmadát, a vállalt földgáz-értékesítés hatvan, az egyéb gáztermék-értékesítés 75 százalékát teljesítették. Munkásgyűlés a váci Fortéban Munkásgyűlést tartottak pénteken a váci Forte gyárban. Lengő László igazgató elmondta, hogy a vállalat tavaly sikeres évet zárt. A belföldi megrendelések és a szocialista országokkal szembeni kötelezettségek teljesítése mellett a tervezettnél többet szállítottak tőkés piacokra, összesen 11 millió dollár értékben. A fotóiparban kibontakozó világpiaci verseny megköveteli, hogy a Forte is korszerűsítse termékeit. Ebből a szempontból igen fontos, hogy az idén befejezzék a mostaninál jobb minőségű, nagyobb színhűségű és felbontóképességű fotópapírok gyártását szolgáló 200 millió forintos beruházást. Pest után — Buda ostroma 1945. január 18. sorsfordító nap volt Pest életében. Ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg a magyar fővárosnak a Dunától keletre eső részét. Ez az a nap, amikor Pest teljesen felszabadult, felszabadította Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Finnország és most Magyarország népét is. A halálos gyűrű egyre jobban szorul a fasiszta dúvad fészke, Németország körül, és közeledik a nap, amikor, a szabadságszerető népek vasököllel megadják majd neki az utolsó csapást, és kitűzik Berlinben a győzelem lobogóját. Hála és szeretet száll szívünkből Sztálin marsall, a nagy hadvezér felé. Az ő páratlan hadvezéri talentuma biztosította a fasizmus feletti győzelmet. Az ő bölcs kormányzása tette lehetővé, hogy mi, magyarok, akik annyit vétettünk a szovjet nép és a Vörös Hadsereg ellen, mégis az ő kezükből kaptuk vissza szabadságunkat, az élethez való jogunkat. A magyar nép élni akar ezzel a joggal és szabadsággal. Vissza akarja szerezni helyét a szabadságszerető népek családjában. Azt kívánja, arra törekszik, hogy ismét úgy beszéljenek róla, mint '48-ban, amikor a szabadságért hullatta a vérét, és nem a zsarnokságért. Most is, mint akkor, harcba száll a magyar nép, szent németellenes harcba, és vére hullásával bizonyítja, hogy méltó a szabadságszerető népek testvéri bizalmára. Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (Szabadság, 1945. január 19.) Elérték a Dunát Január 15-én tovább gyarapították eredményeiket a főváros belterülete felé előretörő szovjet csapatok. Jobb szárnyon a 30. lövészhadtest, a 25. gárda lövészhadosztálya áttörte az ellenség Rákos-patak mentén kiépített védelmét a Váci út és a Béke út között, s nehéz harcokban leküzdve a jól telepített műszaki zárakat, kijutott a jelenlegi Dózsa György út vonaláig. A hadtest fő erői ugyanakkor a Nyugati pályaudvar és Rákóczi út közötti szakaszon elérték a Nagykörutat. Január 16-án egy szovjet egység az utolsó rohamot indította a pesti hídfőben maradék erejével védekező ellenség objektumai ellen. A 30. lövészhadtest fő erői a Parlament, a 18. lövészhadtest fő erői pedig az Erzsébet-híd irányában nyomultak előre. A németek most már azért tanúsítottak heves ellenállást, hogy kiküzdjék a Budára való átjutás lehetőségét. A szovjet rohamcsoportok nehéz, ember ember elleni küzdelemben tisztították meg a háztömböket a befészkelt ellenségtől a Margithíd pesti hídfője, a Nagykörút—Baross u. eleje—Kálvin tér—Ferenc József-híd (Szabadság-híd) szakaszon. Január 17-én a németek végső elszántsággal tartották utolsó támpontjukat, hogy az Erzsébet-hídon és a Lánchídon átmenthessék maradék erőiket és eszközeiket Budára. A szovjet egységek előrenyomulását nem tudták feltartóztatni. Január 18-án hajnalban a szovjet rohamcsoportok egymás után számolják fel a németek maradék támpontjait. Gurgen Makarovics Apkarov rohamcsoportja elfoglalta a Parlament épületét. A szovjet harcosok a hídfő teljes szélességében, gyors ütemben haladtak előre és elérték a Dunát. Ezzel Pest felszabadult. BUDAPEST NÉPE! LrUtUMKt » ttOTjeleup Atok« arról, hol vannak a maknkutt opdalakú hidak. Éráiul eubrrnletel, nacia-án kkancroat maallek cuf. A Virts Hadmil PirudiMkslor. Január 19-én a Margitsziget északi csücskénél partra szállt egy szovjet rohamcsoport és harcot kezdett a szigeten védelemre berendezkedett ellenséges erők megsemmisítéséért. Ugyanezen a napon a 37. lövészhadtest a Törökvészi úttól a Farkasréti temetőig, a Vörösvári út és Törökvész út között pedig a 75. lövészhadtest kezdte meg az ellenséges védelmi objektumok ostromát. Január 20-án a főváros nyugati oldalán az ostrom feltételei még nehezebbek voltak, mint a keleti hídfőben. Buda számos magaslatai a Citadella, a Vár és alagútrendszere, a vastag falú, középkori építmények, a szűk utcák, kitűnő feltételeket teremtettek a védelem megszervezésére. Malinovszkij marsall frontparancsnok embereit azonban nem lehetett megállítani. (Szovjet harci jelentésekből.) Az ostrom után A világtörténelem egyik leggigászibb gonosztette zajlott Budapest utcáin. A német hadvezetőség, néhány svábból jött magyar becstelen asszisztálása mellett gáládul feláldozta a magyar fővárost, csak hogy három héttel később érjen el a háború a birodalom határáig. A „Duna királynője” irtózatos szenvedéseken ment át. Csodálatosan szép arcát éktelen sebek rúzítják. Az utcák a csataterek félelmetes képét mutatják. Beomlott házak, letarolt tetők, kilyuggatott oromfalak, összelőtt lakások, kiégett üzletek és pincék. S mi lett volna még, ha az orosz hadsereg nehéz ostromágyúit is harcba veti, s lakosságra való tekintet nélkül veszi ostrom alá a fővárost. Az orosz hadvezetőség azonban — még parlamentereinek gyalázatos legyilkolása után is — tőle telhetőleg kímélte fővárosunkat. A romok fölött azonban már megindult az élet. A meggyötört lakosság előmerészkedett a pincékből, s az orosz katonaság segítő támogatása mellett hozzálátott a romok eltakarításához. Sápadt, szakállas, megkínzott arcú emberek bújtak ki az utcákra, ahol por, bűz, német hulla, piszok, cserép- és üveghulladékok lepik el a járdákat, leszakadt, összetépett villanyvezetékek halmozódnak egymásra, csontig lemetélt lóhullák a járdaszegélyeken, amiket a kiéhezett lakosság „mért ki” önmagának az ostrom legborzalmasabb napjaiban. Az emberek tétován, a szokatlan fénytől elbódulva tántorognak az utcán a háromhetes pinceélet után. Víz után járnak, élelmiszerek után kutatnak a beomlott lakások épen maradt részeiben. Mások már az új életre készülve a romokat sepergeA Szabadság című napilap összeállította:tik az utcákon, ablakaikat deszkázzák be, lakásukat hozzák rendbe, vagy halottaikat temetik. A parkok és terek kis temetőkké alakultak át, ahol házilag készült, durván ácsolt vagy deszkadarabokból összerótt parányi keresztek alatt pihennek a német barbárság ártatlan magyar áldozatai. A temetés után újra kezdődik az élők harca a kenyérért, amely eltűnt, elfogyott a hosszú ostrom alatt. Sokan élnek azokból a kenyérdarabokból, amelyeket jószívű orosz katonák nyújtanak át a végsőkig kiéhezett lakosságnak. Temérdek költözködő járja az utcákat. Apró batyukba, párnahuzatokba csomagolva cipelik megmaradt ingóságaikat, s vagy lakást keresnek elpusztult otthonuk helyébe rokonnál, ismerősnél, barátnál, vagy azokba a vidéki községekbe vándorolnak vissza, ahonnan a becstelen náci propaganda és erőszak hurcolta el őket. A kép vigasztalan, de nem reménytelen. 1849-ben, amikor a németek a budai Vár bástyáiról bombázták össze Festet, srombolták szét galádul a Duna-part gyönyörű palotasorait, sokan azt hitték, hogy sohasem épül fel többé fővárosunk. És néhány esztendő múlva Budapest szebb lett, mint valaha volt. Most is ez az akarat hevít minden magyart. A második német dúlás sem öli meg a magyar fővárost. A lázas újjáépítő munka, amelynek első nyomait máris lépten-nyomon láthatjuk Budapest utcáin, reményt nyújt arra, hogy aránylag rövid idő alatt kiforrja csúnya sebeit a város, a független, szabad és demokratikus Magyarország fővárosa; szépséges Budapestünk január 21-i számából.) FODOR LÁSZLÓ Már a Dunánál harcolnak a Vörös Hadsereg katonái A felrobbantott Erzsébet-híd A védőkbe már nem Január 15-én a helyzet Pesten tovább élesedik. A Horthy Miklós-hidat fel kellett robbantani, a Ferenc Józsefhíd erősen veszélyeztetve. Wöhler tábornok igyekszik lelket önteni a körülzárt védőkbe. Ám, sok jóval nem tudta biztatni katonáit. Január 16-án Hitler arra kényszerült, hogy Pfeffer- Wildenbruchnak a többször kért cselekvési szabadságot megadja. Ezután a „budapesti erőd harcparancsnoka” megindította az előkészületeket a hídfő kiürítésére. A harci feltételeket Budapesten súlyosbították az arcvonal mögött rajtaütő, beszivárgott oroszok és magyar kommunisták. A szűk és kanyargós utcák miatt, valamint azért, mert a harcok a pincékben és a szennyvízcsatornákban folynak, a fő el lehetett lelket önteni lenállási vonalat nem lehet többé kijelölni. Január 18-án páncélosok és páncélozott járművek felhasználása nem lehetséges többé, mert az utcákat elzárják a bombatölcsérek és az összeomlott házak törmelékei. A nehézfegyvereket nélkülöző gyalogság nem képes a hídfő megtartására. Pestet feladtuk. Január 19-én a budai hídfőben négy védelmi gyűrűt alakítottunk ki. A Sas-hegyet elfoglaló szovjet erőket sikerült ellenlökéssel visszavetni. Egész háztömbök, különösen hatósági objektumok állnak lángokban. Január 20-án Winckelmann SS-tábornok kéri, hogy a légierő ne csupán a harcászatiig fontos tüzérségi állásokat bombázza. A saját légierő megjelenése erkölcsi támasz a védők számára. (Német hadműveleti naplóból.) Halálra ítélt Duna-hidak A január 17-ről 18-ra virradó éjszaka Budapest történelmének egyik legszörnyűbb pár órája volt. A még épen maradt Kossuth- és Erzsébet-híd és a Széchenyilánchíd tépett karokkal zuhantak a Duna vizébe. Lestyán Sándor író így emlékezett a szomorú reggelre: „Január 18-án reggel, romok között, égő, füstölgő házak között, gépfegyverkattogásban és egy budai mélytámadás színjátékával a szemem előtt, kirohantam a Hídhoz, de már nem volt. Sápadt arcú, borostás állú pincelakó botorkált elő a bank kapuja alól a napvilágra, s csak hunyorgott, mert szeme elszokott a fénytől ,igen ... Mára virradóra ... Odalenn hallottuk a robbanásokat... Úgy négy és öt óra között lehetett... Nézze, itt vannak az oroszok ... Miért írták róluk a magyar lapok, hogy rongyosak, mezítláb harcolnak, mikor ilyen nagyszerű a felszerelésük! A Híd szárnyaszegett sasmadár, két pillérének megüvegesedett, halott szemével bámult rám, s a Duna szelíden mosta friss, vérző sebeit.” Hálával és szeretettel Hálával és szeretettel köszöntjük fővárosunkban a felszabadító Vörös Hadsereget, amely a náci horda leverésével megszabadított bennünket az elnyomatás és rabság minden borzalmától, és lehetővé tette számunkra, hogy végre szabadon kezünkbe vehessük sorsunk intézését. Soha nem felejtjük el, hogy a Vörös Hadsereg vérét áldozta a mi népünk szabadságáért is, hogy ágyúinak pusztító tüzével szétverte a szabadságszerető népek bestiális ellenségét, a fasiszta reakciót, és ezzel szabad utat nyitott azoknak a demokratikus népi erőknek, amelyek kibontakozása és megerősödése lesz az egyedüli biztos záloga a független, szabad Magyarországnak. 1941. június 22. óta nagy utat tett meg a Vörös Hadsereg. Sztálingrád óta csapást csapásra mérve nemcsak kiverte a Szovjetunió területére betolakodó fasiszta hordákat, hanem