Népszava, 1986. április (114. évfolyam, 76–101. sz.)

1986-04-10 / 84. szám

6 A hét filmjei FALFÚRÓ H. Sas Judit — az egyik té­véjáték ürügyén — rövidke tanulmányt írt a Mozgó Ké­pekben. Megállapítva, rész­letezve, hogy a gyesen le­vő asszony — bármennyire is szereti, gondozza gyere­két — egyre magányosabb. Nem tud mit kezdeni a na­pokkal. S ez a hiányállapot bizonyos körülmények között neurózishoz vezethet... Ami azt illeti, Szomjas György lakótelepi asszonyai — a presszókban üldögélő kismamák — sajátos módon értelmezik a „gyes-szindró­mát”. Legalábbis a lépcsőhá­zi pletykák tanúsága szerint ezek a kismamák szabályos kartellt alakítanak a „ma­gány elviselésére”, illetve a gyors, szerelmi félórák lebo­nyolítására — fényképalbu­mokkal, s a titkos üzlethez illő „termelési kódokkal". (Az üzletkötés színhelyén — a presszóban — a férfivendég a fekete mellé kért cukrok számával jelezheti a szőké­re, barnára avagy vörösre vonatkozó igényeit.) A tisz­tes kismamatársaság — ál­lítólag, megint csak a lép­csőházi hírek tanúsága sze­rint — úgy bukott le, hogy az egyik férj felismerte fe­lesége papucsát a letakart arcú hölgykoszorú pompás­meztelen fotográfiáján ... A kismama-hiányállapot nyomozati anyaga félszavak­ból — folyosói, fiktív ripor­tokból — szövődik, alakul a filmben. S jól jellemzi — mellékes­ mese mivoltában is — Szomjas György filmét­, képzeléseit, látásmódját, stí­lusát. Ugyanis Szomjas (aki ezúttal Fekete Ibolyával és Grunwalsky Ferenccel közö­sen írta a forgatókönyvet) sohasem közli „egyenesben” megfigyeléseit, s a tényeket. Rendszerint kihagyásokkal, szándékolt zaklatottsággal — igazi dokumentumoknak hir­detett, de valójában fiktív riportok közbeiktatásával — mesél. Számítva a nézők fan­táziájára, vagy inkább rejt­vényfejtő szenvedélyére. (Mert a film végére, kétség­telen, összeáll a kép. Hiány­talanul.­­Csak türelem kell hozzá.) Mindenesetre a Falfúró cí­mű film engem leginkább gyerekkorom egyik kedvelt játékára emlékeztet. Ama bizonyos papír látcsőre, amelyben a színes üvegcse­­repecskék — kellő rázogatás után — érdekes, fura ábrák­ká rajzolódnak ... Nos, hát Szomjas mozaik-lapocskái­ban is (áttetsző üvegcsere­peiben) többféle ábra, élet­rajzolat rejtezik. Kellő „rá­zogatás”, rendezgetés után „kiolvashatjuk” a rikítóan színes cserepekből napjaink — a nyolcvanas évek — kü­lönböző kuszaságait. A kis­mamakaland mellett pél­dául a vállalkozás, a pénz, a házasság, a szerelem, a mun­ka különböző zavarait. No meg a lakótelepi­ életforma sajátos neurózisait. Mert Szomjas György zak­latott, s nagyon mai mesetö­redéke a blokkházak beton­jai között pereg, pletykás, ráérő asszonyok, lilamele­­gítős gondnokok, szabadon garázdálkodó tinédzserek között, ahol a liftben kifüg­gesztett „lakbérfizetést”, azonnal átjavítják „lakbér­fizetésre", s ahol az egyik feldühödött férj „mélyhűtött csirkecombbal töri ki az ab­lakot”. S ahol nincs magán­életi titok, mert a vékony be­tonfalak szüntelenül viszik­­közvetítik a híreket... Géza, a film főhőse — Bán János találóan tétova, csen­des, ügyefogyott férfiúja — amolyan „egyszerű munkás”. Napjait egyforma ritmus­ban pergeti a gyár, a lakó­telepi kétszoba összkomfort, a feleség és a két gyerek kö­zött. Ám Géza beleszeret csábos szomszédnőjébe (pont, afféle „rossz asszonyba”), s ráadásul őt is elkapja a vál­lalkozási láz. (A cseppet sem kreatív, de a lakótelepeken nagyon kifizetődő falfúrást választja.) S ez a két ese­mény alaposan felkavarja, megzavarja kicsit unalmas, egyforma mindennapjait. „Ez egy mulatságos film — írja előzetesében Szomjas György. — Olyan képet mutat, ame­lyikben — reméljük — bár­ki magára ismerhet. Tapasz­talataim szerint az emberek jól szórakoznak, ha a film­ben ráismernek az életük groteszk pillanataira. Per­sze, ha valaki azt gondolná, hogy hülyéskedünk, az té­ved — mindez halálosan ko­moly dolog.” Valóban, a film alapolva­sata, ha nem is halálosan komoly, de létező, valódi problémákat sugall. (Érték­­vesztésről, a gyors meggaz­dagodás kísértéséről, a ha­gyományos családi élet fel­bomlásáról, a nehezülő min­dennapokról.) Az is bizonyos, hogy a Falfúró története ren­geteg ötletet, mulatságos, groteszk pillanatot, helyze­tet, találó-kiemelkedő színé­szi játékot tartogat. (Andorai Péter házigondnoka — maga a folyton leselkedő, minden­be beleszóló, örökösen ok­­vetetlenkedő Gondnok. Szir­tes Ági — a feleség szerepé­ben — imár-már a tökélyig fokozza a családanya elvi­selhetetlen elégedetlenségét. Szatler Renáta — amatőr lé­tére — csupa csáb, a csá­bos szomszédnő szerepében. Új­laki Dénes — micsoda nagyszerű színész! — tökéle­tes lakótelepi „Gyula”.) De, mert most következik a kritikák hagyományos „de”-je, a Falfúró „mélyfú­rásait” — jobbára eltakarja, elfedi a rendezés szándékos szertelensége. A túlzás. A már-már elviselhetetlenségig fokozott képi, hangi vibrá­lás. Grunwalsky Ferenc vib­ráló, vágtázó — a videoklip­­technikáját, modorát, fény­játékát követő — képei egy idő után már idegesítően ro­hamozzák, fárasztják a sze­met. Ugyanígy: a lakótelepi zaj (az ajtó-csapdosás, a kuka­csattogás, az őrjítő-átszűrő­­dő magnószólók, a lépcső­házban visszhangzó liftsur­­rogás, az ébresztőórák haj­nali berregése) az első öt percben még találó, érdekes. De fél óra múltán is minden azonos hangerőben, hang­nemben csattog. S ez már el­viselhetetlen, gyötrően zava­ró... Természetesen, ha Szom­jas György a rejtvényfejtés szórakoztató (néha nagy tü­relmet igénylő) játékai mel­lett, a nézőgyötrést is elő­re elhatározta — az más! Csakhogy e sorok írója ne­hezen tűri a mozigyötrelme­ket. Kivált, ha ez az „ára” a szórakoztatásnak! Gantner Ilona A csábító szomszédnő: Szatler Renáta Többféle zenéről — lemezen Csínom Palkó — részletek Farkas Ferenc Csínom Palkó című dal­játékának Erkel színházi bemutatója 1951 feb­ruárjában volt, nem sokkal azután, hogy betöltöttem ti­zennegyedik életévemet. Ki­csit születésnapi ajándékként nézhettem meg tehát a da­rabot, merthogy nálamnál sokkalta élelmesebb unoka­bátyámnak sikerült két ol­csó jegyet szereznie a bemu­tatóra. Megszerettem a Csí­nom Palkót — és ma is szí­vesen hallgatom, ha módot nyújt rá a rádió. És — gon­dolom — nem egyedül va­gyok így. Avatott mester a daljáték műfajában is tud olyat alkotni, ami nem fakul meg az évtizedek múlásával. A maradandóságot nem min­dig a szimfóniák szavatolják. A jó mű minden időben ér­vényes, bármely kategóriá­­ban születik is meg. A daljátéknak egyébként először a rádiós változata készült el. (Akkoriban a Ma­gyar Rádió igen-igen szor­galmazta új magyar zenés já­tékok létrejöttét.) A Csínom Palkó első hallásra nagy si­ker volt a hallgatók köré­ben, ezért „röppent át” a színpadra is, méghozzá kurta időn belül. A rádiós ősbemu­tató szereplői Sárdy János, Németh Marika, Rátonyi Ró­bert, Képessy József, Gázon Gyula, Ruttkai Éva, Rajczy Lajos, Reményi Sándor, Ro­zsos István, Lukács Margit és Fellegi István voltak, no, meg a Forrai Kórus, Forrai Miklós igazgatásával. A Ma­gyar Rádió Szimfonikus Ze­nekarát Lehel György vezé­nyelte. A rendező Rácz György volt. Ennek az előadásnak a részleteit adta ki most a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Jó hallgatni, mert nemes zene. És mert nosztalgiázni is oly jólesik! Népszerű zongoradarabok Van egy előadási darab, amelyet minden zongorázni tanuló leányzó az elsők kö­zött sajátít el a nagy meste­rek munkái közül: Beetho­ven Für Elise című baga­­tellje. Technikailag igen könnyű, mégis mutatós. A mester 1818-ban, tehát negy­vennyolc esztendős korában alkotta, amikor a siker újra hozzászegődött ugyan, de a süketség fenyegető réme is ott ólálkodott a kapuja előtt. Tudott már annyit az életről, hogy egyszerű eszközökkel is ki tudja fejezni a mélysége­ket. Nos, éppen az „egysze­rű eszközök” miatt van, hogy komoly zeneművész rit­kán vállalkozik a Für Elise előadására. Úgy vélik, hogy virtuozitásuk megmutatásá­ra nem alkalmas ez a darab. Pedig a művészt elsősorban nem a virtuozitás teszi, ha­nem az újrateremtés képessé­ge, az átélés hitelessége. Eb­ből az egyszerű darabból ki­csengetni a rejtett dimenzió­kat legalább olyan nehéz, mint hibátlanul eljátszani technikailag sokkalta komp­likáltabb Liszt-zongoramű­­veket. Cziffra Györgynek nem „derogált” lemezre játszani a Für Elisét, sok más népszerű zongoradarab — Liszt: Sze­relmi álmok, Chopin: E-dúr etűd, Schumann: Álmodozás, Grieg: Pillangó stb . társa­ságában. Két lemeze: A tánc, valamint a Holdfény és álmo­dozás szinte kizárólag csak „slágert” kínál — és a gyűrű mégsem esik le az ujjáról. Régi számok során jó popénekesből az elmúlt két évtizedben kitűnő sanzonénekessé nőtte ki ma­gát. Még régi, könnyedebb dalait is felsőbb osztályba tessékeli át azzal, hogy ma, az eszközök tökéletes birtok­lásával is vállalja őket. Új lemezén a legrégibb számok — Mi fáj, Fehér sziklák stb. — is újnak hat­nak. Nagyon megnőtt ugyan­is Zorán művészi hitele. Lám, a könnyűzenének is lehetnek komoly művészei. Baranyi Ferenc CSÜTÖRTÖK, 198­6. ÁPRILIS 10. NÉPSZAVA Magyar hét Bécsben A két ország rendkívül sok­rétű, baráti együttműködésé­nek jelentőségét hangsúlyoz­ta szerdán Köpeczi Béla mű­velődési miniszter és Herbert Moritz közoktatási és művé­szeti miniszter a sajtó előtt. A miniszterek a hétfőn kez­dődő bécsi magyar hét prog­ramjáról adtak tájékoztatást­­ a magyar kultúra eddig legnagyobb szabású bemutat­kozásáról az osztrák főváros­ban. Herbert Moritz, aki ma­gyar kollégájával Rudolf Kirchschläger államelnök je­lenlétében nyitja meg hétfőn a magyar hetet, igen meleg hangon méltatta a két or­szág, nagyszerű, példás jó­szomszédi viszonyát, amely­nek keretében kitűnően fej­lődnek a kulturális kapcso­latok is. A tíz éve aláírt kul­turális egyezmény alapján többek között az oktatás kü­lönböző területein, színházak között, a történettudomány­ban vált különösen szorossá az együttműködés, amely pe­dagógusok cseréjére is kiter­jed. Moritz miniszter méltatta a Fred Sinowatz kancellár kezdeményezte „Ellentétek párbeszéde” elnevezésű új fórumot, amelynek egyik részvevője Köpeczi Béla. Nagy érdeklődés előzi meg miniszterünk előadásait a budapesti kulturális fórum tanulságairól, illetve a kul­turális politika európai kér­déseiről, hangoztatta Herbert Moritz. Köpeczi Béla kiemelte, hogy a két ország hivatalos együttműködése, cseréje mel­lett milyen örvendetesen bő­vültek a lakosság kapcsolatai is. A magyar kultúráról ez­úttal először nyújtunk ösz­­szefoglaló képet Bécsben — abban a városban, amelynek mindig fontos szerepe volt a magyar művelődésben. A cél a további, még szélesebb együttműködés, egyúttal a még meglevő előítéletek el­oszlatása, a tárgyilagos tájé­koztatás. A hét során a ma­gyar zene- és képzőművészet, irodalmunk, filmművésze­tünk egyaránt bemutatkozik. A miniszter köszönetet mon­dott az illetékes osztrák kor­mányszerveknek a hét közös előkészítéséért, hangoztatva: örömmel várjuk viszonzás­ként a budapesti osztrák he­tet, amely 1987 őszén vagy 1988 tavaszán kerül sorra. Érdeklődést keltett Köpeczi Béla terve arra, hogy a mo­narchia volt államai közös kiállítást rendezzenek a sze­cessziós korszak művészeté­nek egy vagy több ágából — az elgondolást illetékes cseh­szlovák és horvát helyeken is támogatják. Vaculik Margit professzor nagy figyelem közepette szá­molt be a két ország történé­szeinek munkájáról, amellyel kölcsönösen helyesbítették a tankönyvekben talált tévedé­seket, pótolták a hiányokat. Bemutatkozott Varga Imre szobrászművész, akinek szin­te teljes életművéről képet kaphat az osztrák közönség: szobrait a Burggartenben ál­lítják ki. Tájékoztatás hang­zott el a hazánkban talált avar leletek kiállításáról , a tárlat eddig ismeretlen anyagot mutat be szakkörök­nek is. Lensskij Budapesten Jurij Maruszint, a leningrá­­di Kirov Opera rokonszen­ves, fiatal tenoristáját már másodszor hallhatta a buda­pesti közönség, ezúttal nem­csak a Bohéméletben, hanem az Anyeginben és a Simon Boccanegrában is fellépett, ez utóbbiban olyan kiváló partnerekkel, mint Miller Lajos, Pitti Katalin, Begányi Ferenc és Patricio Mendez. — Szívesen lépek föl Bu­dapesten — mondta —, mert ilyen jó társulattal és ilyen magas színvonalú előadások­ban szerepelni, énekelni öröm. Számomra a zene, a munkám minden, az életem értelme. Énekelni, ez soha­sem csak a hangokat jelenti, hanem magát az igazságot, az igazi átélést, az őszintesé­get, hiszen ha az ember nem engedi át a szívén, az egész lényén a zenét, akkor soha­sem juthat el a közönséghez, sohasem hathat rá igazán. Persze ez ma egyre nehezebb — különösen az operában —, az énekesnek borzasztóan sokoldalúnak, univerzálisnak kell lennie, és akkor még mindig ott van a karmester és a rendező, akikkel jól és sikerrel kell együttműköd­nie. Orvos vagy biológus szere­tett volna lenni, majdnem hi­vatásos katona lett, de a hangja végül az egész életét átalakította, pályáját megha­tározta. Olaszországban meg­nyerte a Viotti-versenyt, a bolgár nemzetközi énekver­senyen is az élre került, míg végül elérkezett életében a döntő fordulat: meghívták a milánói Scalába több hóna­pos továbbképzésre. Itt hét premieren énekelt, megkap­ta a legjobb külföldi énekes­nek járó díjat, de ennek az időszaknak köszönheti Piero Capuccilli, Mirella Freni és Gyaurov barátságát is. A kérdésre, hogy mik a tervei, és mit kíván elérni a pályán, csak ennyit mondott: „Minél többet akarok dolgozni, ha lehet sokáig énekelni és egy­re jobban.” — Hiszek a munkában — mondotta —, mert ez a leg­fontosabb dolog az életben, és csak ezzel lehet bebizonyí­tani, megmutatni, hogy ki vagy. Magamat is, másokat is ezen keresztül ítélek meg, mert­mi más nem érdekel, csak az, ki hogyan dolgozik. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki egész életét a munkájának szenteli, az ál­landóan feszültségben él, nyugtalan, talán egy kicsit zárkózott is. Úgy tűnhet, mintha kevesebb volna ben­ne az életöröm, mint mások­ban, de az életben igazi ered­­­­ményt elérni munka nélkül nem lehet. — Végül is milyen állapot énekelni? — Vannak erre tréfás megjegyzések a szakmában: hogy a hangunk, csak egyszer szólal meg igazán egy évben, akkor is éppen szabadságon vagyunk, vagy hogy az éne­kesnek sokat kell aludnia, sokat kell ennie, és keveset énekelnie. Én azzal értek egyet, amit Battistini, a hí­res olasz baritonista mon­dott: „az énekes hangi for­mája sohasem a fellépések mennyiségétől függ, hanem attól, hogyan készül fel.” Az emberi hang nagyon kényes hangszer, és elég nehéz meg­határozni, hogy miről szól és miről nem. Érezhetem ma­gam kitűnően és ugyanakkor a hangom nem engedelmes­kedik, máskor a munkába is alig tudok elmenni, és cso­dásan szól. Éppen ezért, hogy minden helyzetben hangoz­zon, szóljon az a hang, dol­gozni kell, keményen edzeni, mert ha nincs tréning, miből szülessen eredmény? Lukácsi Margit Legjobb kívánságaim a Népszava olvasóinak cijta cuuum* kenue u&utoA thVc&CjXJLJ/ ‘bZAVA / Győri nyár Az idén június 15. és július 23. között rendezik a győri nyár eseményeit. A csaknem hat hétig tartó eseménysoro­zat gerincét zenei rendezvé­nyek alkotják. Június 15-én például a Győri Leánykar ad Liszt-hangversenyt Szabó Miklós vezényletével a váro­si tanács dísztermében a ze­neszerző születésének 175. és halálának 100. évfordulója alkalmából. Június 20-án a győri ütőegyüttes koncertje lesz a Petőfi Sándor Művelő­dési Központban. Egy héttel később Bizet Carmen című operáját mutatja be a győri Kisfaludy Színház társulata Bor József rendezésében. Jú­nius 29-én a Győri Filharmo­nikus Zenekar Kamara­­együttese szabadtéri koncer­ten mutatkozik be a Liszt Ferenc utcai zenei udvarban. Július 3-án brazil népi együt­tes vendégszerepel a Kisfa­ludy Színházban. A nyári kulturális progra­mokat néptáncbemutatók is színesítik. Július 12-én Győr- Sopron, Komárom, Veszp­rém és Vas megye néptánc­­együttesei­ gálaesten mutat­ják be repertoárjukat a Kis­faludy Színházban. Július 12—13-án táncosok, továbbá a város amatőr színjátszói, zenészei szabadtéri műsoro­kat adnak a város különböző pontjain. A fesztivál a hét­vége egyik leglátványosabb eseménye népművészeti vá­sár lesz július 13-án. Az idei győri nyár új szín­foltjai lesznek a hétvégi tér­zenék a Rába folyó két ága által körülölelt szigeten, a Tolbuhin sétányon, ahol újra felépítik az egykor hangula­tos térzenék színhelyét, a ze­nepavilont.

Next