Népszava, 1986. április (114. évfolyam, 76–101. sz.)
1986-04-10 / 84. szám
6 A hét filmjei FALFÚRÓ H. Sas Judit — az egyik tévéjáték ürügyén — rövidke tanulmányt írt a Mozgó Képekben. Megállapítva, részletezve, hogy a gyesen levő asszony — bármennyire is szereti, gondozza gyerekét — egyre magányosabb. Nem tud mit kezdeni a napokkal. S ez a hiányállapot bizonyos körülmények között neurózishoz vezethet... Ami azt illeti, Szomjas György lakótelepi asszonyai — a presszókban üldögélő kismamák — sajátos módon értelmezik a „gyes-szindrómát”. Legalábbis a lépcsőházi pletykák tanúsága szerint ezek a kismamák szabályos kartellt alakítanak a „magány elviselésére”, illetve a gyors, szerelmi félórák lebonyolítására — fényképalbumokkal, s a titkos üzlethez illő „termelési kódokkal". (Az üzletkötés színhelyén — a presszóban — a férfivendég a fekete mellé kért cukrok számával jelezheti a szőkére, barnára avagy vörösre vonatkozó igényeit.) A tisztes kismamatársaság — állítólag, megint csak a lépcsőházi hírek tanúsága szerint — úgy bukott le, hogy az egyik férj felismerte felesége papucsát a letakart arcú hölgykoszorú pompásmeztelen fotográfiáján ... A kismama-hiányállapot nyomozati anyaga félszavakból — folyosói, fiktív riportokból — szövődik, alakul a filmben. S jól jellemzi — mellékes mese mivoltában is — Szomjas György filmét, képzeléseit, látásmódját, stílusát. Ugyanis Szomjas (aki ezúttal Fekete Ibolyával és Grunwalsky Ferenccel közösen írta a forgatókönyvet) sohasem közli „egyenesben” megfigyeléseit, s a tényeket. Rendszerint kihagyásokkal, szándékolt zaklatottsággal — igazi dokumentumoknak hirdetett, de valójában fiktív riportok közbeiktatásával — mesél. Számítva a nézők fantáziájára, vagy inkább rejtvényfejtő szenvedélyére. (Mert a film végére, kétségtelen, összeáll a kép. Hiánytalanul.Csak türelem kell hozzá.) Mindenesetre a Falfúró című film engem leginkább gyerekkorom egyik kedvelt játékára emlékeztet. Ama bizonyos papír látcsőre, amelyben a színes üvegcserepecskék — kellő rázogatás után — érdekes, fura ábrákká rajzolódnak ... Nos, hát Szomjas mozaik-lapocskáiban is (áttetsző üvegcserepeiben) többféle ábra, életrajzolat rejtezik. Kellő „rázogatás”, rendezgetés után „kiolvashatjuk” a rikítóan színes cserepekből napjaink — a nyolcvanas évek — különböző kuszaságait. A kismamakaland mellett például a vállalkozás, a pénz, a házasság, a szerelem, a munka különböző zavarait. No meg a lakótelepi életforma sajátos neurózisait. Mert Szomjas György zaklatott, s nagyon mai mesetöredéke a blokkházak betonjai között pereg, pletykás, ráérő asszonyok, lilamelegítős gondnokok, szabadon garázdálkodó tinédzserek között, ahol a liftben kifüggesztett „lakbérfizetést”, azonnal átjavítják „lakbérfizetésre", s ahol az egyik feldühödött férj „mélyhűtött csirkecombbal töri ki az ablakot”. S ahol nincs magánéleti titok, mert a vékony betonfalak szüntelenül viszikközvetítik a híreket... Géza, a film főhőse — Bán János találóan tétova, csendes, ügyefogyott férfiúja — amolyan „egyszerű munkás”. Napjait egyforma ritmusban pergeti a gyár, a lakótelepi kétszoba összkomfort, a feleség és a két gyerek között. Ám Géza beleszeret csábos szomszédnőjébe (pont, afféle „rossz asszonyba”), s ráadásul őt is elkapja a vállalkozási láz. (A cseppet sem kreatív, de a lakótelepeken nagyon kifizetődő falfúrást választja.) S ez a két esemény alaposan felkavarja, megzavarja kicsit unalmas, egyforma mindennapjait. „Ez egy mulatságos film — írja előzetesében Szomjas György. — Olyan képet mutat, amelyikben — reméljük — bárki magára ismerhet. Tapasztalataim szerint az emberek jól szórakoznak, ha a filmben ráismernek az életük groteszk pillanataira. Persze, ha valaki azt gondolná, hogy hülyéskedünk, az téved — mindez halálosan komoly dolog.” Valóban, a film alapolvasata, ha nem is halálosan komoly, de létező, valódi problémákat sugall. (Értékvesztésről, a gyors meggazdagodás kísértéséről, a hagyományos családi élet felbomlásáról, a nehezülő mindennapokról.) Az is bizonyos, hogy a Falfúró története rengeteg ötletet, mulatságos, groteszk pillanatot, helyzetet, találó-kiemelkedő színészi játékot tartogat. (Andorai Péter házigondnoka — maga a folyton leselkedő, mindenbe beleszóló, örökösen okvetetlenkedő Gondnok. Szirtes Ági — a feleség szerepében — imár-már a tökélyig fokozza a családanya elviselhetetlen elégedetlenségét. Szatler Renáta — amatőr létére — csupa csáb, a csábos szomszédnő szerepében. Újlaki Dénes — micsoda nagyszerű színész! — tökéletes lakótelepi „Gyula”.) De, mert most következik a kritikák hagyományos „de”-je, a Falfúró „mélyfúrásait” — jobbára eltakarja, elfedi a rendezés szándékos szertelensége. A túlzás. A már-már elviselhetetlenségig fokozott képi, hangi vibrálás. Grunwalsky Ferenc vibráló, vágtázó — a videokliptechnikáját, modorát, fényjátékát követő — képei egy idő után már idegesítően rohamozzák, fárasztják a szemet. Ugyanígy: a lakótelepi zaj (az ajtó-csapdosás, a kukacsattogás, az őrjítő-átszűrődő magnószólók, a lépcsőházban visszhangzó liftsurrogás, az ébresztőórák hajnali berregése) az első öt percben még találó, érdekes. De fél óra múltán is minden azonos hangerőben, hangnemben csattog. S ez már elviselhetetlen, gyötrően zavaró... Természetesen, ha Szomjas György a rejtvényfejtés szórakoztató (néha nagy türelmet igénylő) játékai mellett, a nézőgyötrést is előre elhatározta — az más! Csakhogy e sorok írója nehezen tűri a mozigyötrelmeket. Kivált, ha ez az „ára” a szórakoztatásnak! Gantner Ilona A csábító szomszédnő: Szatler Renáta Többféle zenéről — lemezen Csínom Palkó — részletek Farkas Ferenc Csínom Palkó című daljátékának Erkel színházi bemutatója 1951 februárjában volt, nem sokkal azután, hogy betöltöttem tizennegyedik életévemet. Kicsit születésnapi ajándékként nézhettem meg tehát a darabot, merthogy nálamnál sokkalta élelmesebb unokabátyámnak sikerült két olcsó jegyet szereznie a bemutatóra. Megszerettem a Csínom Palkót — és ma is szívesen hallgatom, ha módot nyújt rá a rádió. És — gondolom — nem egyedül vagyok így. Avatott mester a daljáték műfajában is tud olyat alkotni, ami nem fakul meg az évtizedek múlásával. A maradandóságot nem mindig a szimfóniák szavatolják. A jó mű minden időben érvényes, bármely kategóriában születik is meg. A daljátéknak egyébként először a rádiós változata készült el. (Akkoriban a Magyar Rádió igen-igen szorgalmazta új magyar zenés játékok létrejöttét.) A Csínom Palkó első hallásra nagy siker volt a hallgatók körében, ezért „röppent át” a színpadra is, méghozzá kurta időn belül. A rádiós ősbemutató szereplői Sárdy János, Németh Marika, Rátonyi Róbert, Képessy József, Gázon Gyula, Ruttkai Éva, Rajczy Lajos, Reményi Sándor, Rozsos István, Lukács Margit és Fellegi István voltak, no, meg a Forrai Kórus, Forrai Miklós igazgatásával. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Lehel György vezényelte. A rendező Rácz György volt. Ennek az előadásnak a részleteit adta ki most a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Jó hallgatni, mert nemes zene. És mert nosztalgiázni is oly jólesik! Népszerű zongoradarabok Van egy előadási darab, amelyet minden zongorázni tanuló leányzó az elsők között sajátít el a nagy mesterek munkái közül: Beethoven Für Elise című bagatellje. Technikailag igen könnyű, mégis mutatós. A mester 1818-ban, tehát negyvennyolc esztendős korában alkotta, amikor a siker újra hozzászegődött ugyan, de a süketség fenyegető réme is ott ólálkodott a kapuja előtt. Tudott már annyit az életről, hogy egyszerű eszközökkel is ki tudja fejezni a mélységeket. Nos, éppen az „egyszerű eszközök” miatt van, hogy komoly zeneművész ritkán vállalkozik a Für Elise előadására. Úgy vélik, hogy virtuozitásuk megmutatására nem alkalmas ez a darab. Pedig a művészt elsősorban nem a virtuozitás teszi, hanem az újrateremtés képessége, az átélés hitelessége. Ebből az egyszerű darabból kicsengetni a rejtett dimenziókat legalább olyan nehéz, mint hibátlanul eljátszani technikailag sokkalta komplikáltabb Liszt-zongoraműveket. Cziffra Györgynek nem „derogált” lemezre játszani a Für Elisét, sok más népszerű zongoradarab — Liszt: Szerelmi álmok, Chopin: E-dúr etűd, Schumann: Álmodozás, Grieg: Pillangó stb . társaságában. Két lemeze: A tánc, valamint a Holdfény és álmodozás szinte kizárólag csak „slágert” kínál — és a gyűrű mégsem esik le az ujjáról. Régi számok során jó popénekesből az elmúlt két évtizedben kitűnő sanzonénekessé nőtte ki magát. Még régi, könnyedebb dalait is felsőbb osztályba tessékeli át azzal, hogy ma, az eszközök tökéletes birtoklásával is vállalja őket. Új lemezén a legrégibb számok — Mi fáj, Fehér sziklák stb. — is újnak hatnak. Nagyon megnőtt ugyanis Zorán művészi hitele. Lám, a könnyűzenének is lehetnek komoly művészei. Baranyi Ferenc CSÜTÖRTÖK, 1986. ÁPRILIS 10. NÉPSZAVA Magyar hét Bécsben A két ország rendkívül sokrétű, baráti együttműködésének jelentőségét hangsúlyozta szerdán Köpeczi Béla művelődési miniszter és Herbert Moritz közoktatási és művészeti miniszter a sajtó előtt. A miniszterek a hétfőn kezdődő bécsi magyar hét programjáról adtak tájékoztatást a magyar kultúra eddig legnagyobb szabású bemutatkozásáról az osztrák fővárosban. Herbert Moritz, aki magyar kollégájával Rudolf Kirchschläger államelnök jelenlétében nyitja meg hétfőn a magyar hetet, igen meleg hangon méltatta a két ország, nagyszerű, példás jószomszédi viszonyát, amelynek keretében kitűnően fejlődnek a kulturális kapcsolatok is. A tíz éve aláírt kulturális egyezmény alapján többek között az oktatás különböző területein, színházak között, a történettudományban vált különösen szorossá az együttműködés, amely pedagógusok cseréjére is kiterjed. Moritz miniszter méltatta a Fred Sinowatz kancellár kezdeményezte „Ellentétek párbeszéde” elnevezésű új fórumot, amelynek egyik részvevője Köpeczi Béla. Nagy érdeklődés előzi meg miniszterünk előadásait a budapesti kulturális fórum tanulságairól, illetve a kulturális politika európai kérdéseiről, hangoztatta Herbert Moritz. Köpeczi Béla kiemelte, hogy a két ország hivatalos együttműködése, cseréje mellett milyen örvendetesen bővültek a lakosság kapcsolatai is. A magyar kultúráról ezúttal először nyújtunk öszszefoglaló képet Bécsben — abban a városban, amelynek mindig fontos szerepe volt a magyar művelődésben. A cél a további, még szélesebb együttműködés, egyúttal a még meglevő előítéletek eloszlatása, a tárgyilagos tájékoztatás. A hét során a magyar zene- és képzőművészet, irodalmunk, filmművészetünk egyaránt bemutatkozik. A miniszter köszönetet mondott az illetékes osztrák kormányszerveknek a hét közös előkészítéséért, hangoztatva: örömmel várjuk viszonzásként a budapesti osztrák hetet, amely 1987 őszén vagy 1988 tavaszán kerül sorra. Érdeklődést keltett Köpeczi Béla terve arra, hogy a monarchia volt államai közös kiállítást rendezzenek a szecessziós korszak művészetének egy vagy több ágából — az elgondolást illetékes csehszlovák és horvát helyeken is támogatják. Vaculik Margit professzor nagy figyelem közepette számolt be a két ország történészeinek munkájáról, amellyel kölcsönösen helyesbítették a tankönyvekben talált tévedéseket, pótolták a hiányokat. Bemutatkozott Varga Imre szobrászművész, akinek szinte teljes életművéről képet kaphat az osztrák közönség: szobrait a Burggartenben állítják ki. Tájékoztatás hangzott el a hazánkban talált avar leletek kiállításáról , a tárlat eddig ismeretlen anyagot mutat be szakköröknek is. Lensskij Budapesten Jurij Maruszint, a leningrádi Kirov Opera rokonszenves, fiatal tenoristáját már másodszor hallhatta a budapesti közönség, ezúttal nemcsak a Bohéméletben, hanem az Anyeginben és a Simon Boccanegrában is fellépett, ez utóbbiban olyan kiváló partnerekkel, mint Miller Lajos, Pitti Katalin, Begányi Ferenc és Patricio Mendez. — Szívesen lépek föl Budapesten — mondta —, mert ilyen jó társulattal és ilyen magas színvonalú előadásokban szerepelni, énekelni öröm. Számomra a zene, a munkám minden, az életem értelme. Énekelni, ez sohasem csak a hangokat jelenti, hanem magát az igazságot, az igazi átélést, az őszinteséget, hiszen ha az ember nem engedi át a szívén, az egész lényén a zenét, akkor sohasem juthat el a közönséghez, sohasem hathat rá igazán. Persze ez ma egyre nehezebb — különösen az operában —, az énekesnek borzasztóan sokoldalúnak, univerzálisnak kell lennie, és akkor még mindig ott van a karmester és a rendező, akikkel jól és sikerrel kell együttműködnie. Orvos vagy biológus szeretett volna lenni, majdnem hivatásos katona lett, de a hangja végül az egész életét átalakította, pályáját meghatározta. Olaszországban megnyerte a Viotti-versenyt, a bolgár nemzetközi énekversenyen is az élre került, míg végül elérkezett életében a döntő fordulat: meghívták a milánói Scalába több hónapos továbbképzésre. Itt hét premieren énekelt, megkapta a legjobb külföldi énekesnek járó díjat, de ennek az időszaknak köszönheti Piero Capuccilli, Mirella Freni és Gyaurov barátságát is. A kérdésre, hogy mik a tervei, és mit kíván elérni a pályán, csak ennyit mondott: „Minél többet akarok dolgozni, ha lehet sokáig énekelni és egyre jobban.” — Hiszek a munkában — mondotta —, mert ez a legfontosabb dolog az életben, és csak ezzel lehet bebizonyítani, megmutatni, hogy ki vagy. Magamat is, másokat is ezen keresztül ítélek meg, mertmi más nem érdekel, csak az, ki hogyan dolgozik. Úgy gondolom, hogy az az ember, aki egész életét a munkájának szenteli, az állandóan feszültségben él, nyugtalan, talán egy kicsit zárkózott is. Úgy tűnhet, mintha kevesebb volna benne az életöröm, mint másokban, de az életben igazi eredményt elérni munka nélkül nem lehet. — Végül is milyen állapot énekelni? — Vannak erre tréfás megjegyzések a szakmában: hogy a hangunk, csak egyszer szólal meg igazán egy évben, akkor is éppen szabadságon vagyunk, vagy hogy az énekesnek sokat kell aludnia, sokat kell ennie, és keveset énekelnie. Én azzal értek egyet, amit Battistini, a híres olasz baritonista mondott: „az énekes hangi formája sohasem a fellépések mennyiségétől függ, hanem attól, hogyan készül fel.” Az emberi hang nagyon kényes hangszer, és elég nehéz meghatározni, hogy miről szól és miről nem. Érezhetem magam kitűnően és ugyanakkor a hangom nem engedelmeskedik, máskor a munkába is alig tudok elmenni, és csodásan szól. Éppen ezért, hogy minden helyzetben hangozzon, szóljon az a hang, dolgozni kell, keményen edzeni, mert ha nincs tréning, miből szülessen eredmény? Lukácsi Margit Legjobb kívánságaim a Népszava olvasóinak cijta cuuum* kenue u&utoA thVc&CjXJLJ/ ‘bZAVA / Győri nyár Az idén június 15. és július 23. között rendezik a győri nyár eseményeit. A csaknem hat hétig tartó eseménysorozat gerincét zenei rendezvények alkotják. Június 15-én például a Győri Leánykar ad Liszt-hangversenyt Szabó Miklós vezényletével a városi tanács dísztermében a zeneszerző születésének 175. és halálának 100. évfordulója alkalmából. Június 20-án a győri ütőegyüttes koncertje lesz a Petőfi Sándor Művelődési Központban. Egy héttel később Bizet Carmen című operáját mutatja be a győri Kisfaludy Színház társulata Bor József rendezésében. Június 29-én a Győri Filharmonikus Zenekar Kamaraegyüttese szabadtéri koncerten mutatkozik be a Liszt Ferenc utcai zenei udvarban. Július 3-án brazil népi együttes vendégszerepel a Kisfaludy Színházban. A nyári kulturális programokat néptáncbemutatók is színesítik. Július 12-én Győr- Sopron, Komárom, Veszprém és Vas megye néptáncegyüttesei gálaesten mutatják be repertoárjukat a Kisfaludy Színházban. Július 12—13-án táncosok, továbbá a város amatőr színjátszói, zenészei szabadtéri műsorokat adnak a város különböző pontjain. A fesztivál a hétvége egyik leglátványosabb eseménye népművészeti vásár lesz július 13-án. Az idei győri nyár új színfoltjai lesznek a hétvégi térzenék a Rába folyó két ága által körülölelt szigeten, a Tolbuhin sétányon, ahol újra felépítik az egykor hangulatos térzenék színhelyét, a zenepavilont.