Népszava, 1986. szeptember (114. évfolyam, 205–230. sz.)
1986-09-11 / 214. szám
6 A hét filmjei KÉPVADÁSZOK Ki kell ábrándítanom a nézőket: az új magyar film története — a szlogenekkel, a hirdetési szövegekkel ellentétben — nem azonos a pár évvel ezelőtti képlopás izgalmas, képtelen történetével. De még csak nem is krimi. Bár az első képsorokon feltűnik a Szépművészeti Múzeum sziluettje az állványokon kapaszkodó tolvajocskákkal, a képek is azonosak az ellopott műtárgyakkal, sőt, mi több, az „Athén” bűvszó is elhangzik a történetben (igaz, csak a gyanútlan-ártatlan pópatanuló szájából) — de az egész film az abszurd, képtelen játékok irányába halad, tapogatózik. Abszurd játék? Netalántán paródia? Tulajdonképpen megértem a Szurdi testvérpár szándékát, elképzelését. Végül is az eredeti eset is — maga az abszurditás. Mert volt, van abban valami elképesztő abszurditás, képtelenség, sírni-röhögni való paródiaszín, hogy az ország egyik első múzeumát, a felbecsülhetetlen értékű műkincseket csak néhány teremőr vigyázta. Hasonlóképpen az is az abszurd, képtelen helyzetek (sorsok) sokaságát kínálja, hogy egykét, a szellemi szint legalacsonyabb fokán él, Érd környéki fiatalember úgy lopja el a képeket, hogy fogalma sincs arról, mit jelent a műtárgy szellemi értéke. (Aki végignézte a síró fiúk, szülők bírósági cirkuszát , ugyancsak sírhatott-röhöghetett a tömény együgyűségen, képtelenségeken.) Csakhogy attól még nem lesz abszurd a játék és a helyzet, ha elhatározzuk: „na most csinálunk valami jó kis abszurdot." Beckett, Ionescu, Pinter, Örkény sem puszta perverzitásból kergeti hőseit az abszurd helyzetek sokaságába. Az abszurd játékok legnagyobb mesterei mindig a lehető legreálisabb helyzetből emelik ki a képtelenségeket, amelyek — kellő, önálló írói beállítás, megvilágítás esetén — végtelen számú jelentésréteget alkothatnak. De mondhatok filmes példát is. Hirtelenjében Joszeliáni csodálatos, a Hold kegyeltjei című munkáját említeném. A grúz rendező, pár évvel ezelőtti, Párizsban forgatott filmjében is — micsoda „véletlen összejátszása” a dolgoknak, eseményeknek! — ellopott műtárgyak körül keringenek a hősök. Csakhogy Joszeliáni „megy a gyűrű vándorútra”féle játékában, a képtelen, vibráló, mulatságos helyzetekben — legyen a helyzet bármilyen jelentéktelen, vagy önkényes — egész életek összegeződnek. Mondhatnánk úgy is: a legkisebb, legjelentéktelenebb helyzetben is érzékelhetjük az egész film jellegét, szellemiségét. (Egyébként Joszeliáni filmjét hamarosan láthatják a hazai nézők is.) Szurdi András és Szurdi Miklós közös filmjében viszont csak a „képtelenség” (a valóságtól tökéletesen elvonatkoztatott, üres-értelmetlen képtelenség) a főszereplő. No, meg a bőrönd, amelyet — mint a hasonló típusú, sokszor látott filmekben — mindig, mindenütt, minden helyzetben öszszecserélnek, felcserélnek a többi bőrönddel. S az unalomig ismételt bőröndcserével együtt ide-oda jönnek, mennek, sétálnak, rohannak a filmhősök. Közben természetesen, abszurdosan (paródiásan?) szövegelnek. Ekképpen: „a te kalapod? Igen, a te kalapod? Szóval a te kalapod? Nem, a te kalapod? Akkor nekem adnád az enyém, vagyis a te kalapod ...?” Természetesen a bőröndcsere-variáció — ha más nem is, de mulatságos, szórakoztató lehetne. Ám Szurdiéknál a mulatság — Szalai András kétségtelenül igényes fotografálásában — fáradt, furcsán méla lassúsággá redukálódik. Mintha a rendezők és a színészek is kifáradnának az igencsak hosszadalmas rohangálásban. Mintha a Szurdi testvérpár menet közben, a szellemesség 100-as körtéit átcserélnék 15-ös égőkre... Így aztán még az érdekesnek tűnő jelenet is elhalványodik (például a tanárok élethelyzetét jellemezendő képtelen szituáció, vagy a házasodási, párváltó hercehurca) a pislákoló, gyengécske, írói, rendezői megvilágításban ... „Mindenesetre színészközpontú film” — mondták a szerzők a Mozgó Képek munkatársának. Ami igaz, az igaz: Kern András, Andorai Péter, Hetényi Pál, Fenyő Ervin, Hollósi Frigyes, Gáspár Sándor, s a folyton parókát, ruhát, kocsit cserélő lengyel „tündér”, a gyönyörű Adriana Biedrzynska (akit Udvaros Dorottya hangja magyarít) — mindennel megpróbálkoznak. Mélasággal, bugyutasággal, botorsággal, meg humorral is. De arról nem tehetnek, hogy mindent „kétszer kell mondaniuk”. Hogy minden jelenet — legalább három perccel hoszszabb a kelleténél. Mert a színész — akármilyen tehetséges is — a semmiből nem tud muskátlit csinálni... Ahogy Hitchcock mondta: „A jó filmben a sztár olyan jó lesz, mint akár soha ezelőtt; ha viszont rossz filmben jelenik meg, nem lehet jobb, mintha egy névtelen kezdőt használunk .. Tehát: az új magyar filmben, ha nagyon akarjuk, van valami történet, meg lenne színészi tehetség is — csak éppen nem jött össze, így a Képvadászok, a másfél órás film — egy, két mulatságos pillanatot leszámítva — legalább nyolcvanöt perccel hosszabb a kelleténél. Gantner Ilona Jelenet a filmből Hanglemezfigyelő HUNGAROTON-HETEK Amikor három csomagban megkaptam a Hungaroton hanglemez hetek idei kiadványait, először a mennyiség örvendeztetett meg. Aztán pedig a külcsín: ahogy tizenkilenc esztendős — szintúgy lemezgyűjtő — fiammal sorban szedegettük ki a csomagokból a lemezeket, egyre nagyobb lett a mi szívünknek a gyönyörűsége. A borítók roppant ízlésesek, mutatósak, kifejezetten jó ránézni az ünnepi aktus valamennyi kiadványára. És végül, de nem utolsósorban: meghallgatni is jó ezeket a lemezeket. Technikailag is egyre kevesebb kívánni valót hagynak maguk után, a produkciók művészi színvonala pedig egyenesen dicsekvésre ad okot. A Népszava egy korábbi tudósítása már felsorolta, hogy mi mindennel kedveskedik a zene és az irodalom híveinek a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat ezekben a hetekben. Händel Brockespassiójának, Verdi Macbethjének, Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című egyfelvonásosának, a Bakfark-összkiadásnak, Szvorák Kati népdaléneklésének, Latinovits versmondásának vagy a világirodalom erotikus költeményeinek, nem hiszem, hogy kövezni kellene az útját a közönséghez. Ám a Liszt-év „termékeit” sem kell különösképpen népszerűsíteni: a Don Sanche című ifjúkori opera, a Krisztus című oratórium és Liszt valamennyi szimfonikus költeményének összesített kiadása minden bizonnyal kelendő lesz propaganda nélkül is. És nemcsak azért, mert szeptember 8-adika és október 1-je között lemezenként húsz forintos kedvezményt szavatol a vállalat, hanem mert minden tekintetben vonzó portékákról van szó. Végre ünepelni is megtanulunk. Megfizettük érte a tanulópénzt. Sok volt a kerek évforduló az elmúlt időszakban , Petőfit még agyonünnepeltük, Adyról hol túlozva, hol indokolatlan mértéktartással emlékeztünk meg, Bartók, Kodály, Juhász Gyula és Babits esetében már kezdtük pedzeni az ünneplés mikéntjét, s lám, Liszt Ferenc kettős jubileumát már úgy bonyolítjuk le, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva. A doborjáni számadó fia 1811-ben született és 1886-ban halt meg. Születésének százhetvenötödik, halálának pedig századik évfordulójáról emlékezünk meg tehát. Szeptemberben született és júliusban halt meg. Ez a tény a megemlékezéseket eleve széthúzza egy kicsit az időben, de ezt a gyakorlattá kellene tenni olyan esetekben is, amikor nem dupla jubileumról van szó. Nem egy-egy díszünnepséggel kellene letudni a dolgokat, hanem tudatosam folyamatosabbá tenni az „ünnepelt” életművének a jelenlétét népének kulturális köznapjaiban. Liszt Ferencet eddig színvonalas koncertekkel, rangos kiadványokkal ünnepeltük. Remélem, most ősszel is, amikor kulminál az ünneplés, megmaradunk ennél a formánál : művekkel emlékezünk elsősorban, nem pedig szónoklatokkal. Persze, érdem szerinti méltó megemlékezések azért szükségeltetnek, de a művek árnyékában — és nem helyettük! A Hungaroton hanglemez hetek kiadványai közül jó néhányat részletesen is ismertetünk majd a következő hónapok folyamán. Talán elnézik nekem, hogy most csak általános örömömnek adtam kifejezést. Baranyi Ferenc DALVÁNDORLÁS Az a szöghajjú, nagy szemű kislány, aki öt évvel ezelőtt a Televízió Röpülj páva versenyén úgy elbájolta énekével a zsűrit és a közönséget, hogy győzelme nem volt kétséges, hál’ istennek, nem veszett el (a Néphadsereg Művészegyüttesének szólistája), sőt, most első nagylemezével áll elénk. Úgy is mondhatnám: e lemez Szvorák Katalin zenei önéletrajza. Szülőföldjéről hozta a szlovákiai magyarság kultúráját, s bizonyára az ily módon „hazaérkezés” ténye készteti arra, hogy a magyar-szlovák, magyar-román dallamváltozatokban az azonosságokat, a párhuzamokat keresse. Bárki mondhatná: Bartók és Kodály óta nincs semmi új ebben a felfogásban, ha nem lettek volna azóta, is hosszan tartó holt idők, s ha nem egy közeli nemzedék öntudatát, hovatartozását, nemzedéki „honfoglalását” fejezné ki. Nem lehet ugyanis pusztán irányzat a műforma hiteles megidézésének igénye (hisz valamennyien tisztázták már magukban ennek lehetetlenségét), az erős archaizáló készség, a „mintha most születne” látszatának keltése, hogy előadásmódjuk ne hasonlítson se a nótázó kocsmai, se a zsakettes, hangversenytermű, beidegződésekhez. Bizonyára az sem véletlen, hogy a népköltés tőlünk időben legmesszebb eső tájait keresik fel, ahonnan olyan dalokat hoznak, amelyek már-imár csak emléknyomoknak nevezhetők komfortosított tudatunkban. Nagyon leegyszerűsítve akár azt is állíthatnám, hogy ők néhányan — akik közé Szvorák Katalin is tartozik — az ifjúság zenei fogyasztásának kritikus egyensúlyi pontján állnak a Nyugatról érkező áramlatokkal szemben (vagymellett? Ki tudja!). Ezért kívánatos, hogy a Dalvándorlás című lemez, Szvorák Katalin és a Vízöntő együttes teljesítménye (további közreműködők: Balogh Kálmán, Kozák József, Szörényi Levente, Eredics Gábor, a Vasas tánckar és az énekvokál) megkapja a méltó szakmai értékelést. De addig is tegyük fel a lemezt, és ne akarjunk semmi mást, mint elhinni, hogy Szvorák Katalin helyettünk énekel. K. J. CSÜTÖRTÖK, 1986. SZEPTEMBER 11. NÉPSZAVA A hét könyvei EURÓPA KÖNYVKIADÓ Égtájak, (öt világrész elbeszélései), Max Gallo: A gyilkosok éjszakája, 1934. június 30., Kálvin János: Az eleve elrendelésről, Albert Manfred : Robespierre, Alekszej Tolsztoj: Nyikita gyermekkora, Daphne Du Maurier: A Mandaley-ház asszonya, Paszkál Gilevszki: A dal élete HELIKON KIADÓ Bessenyei József: A Héttorony foglya (Török Bálint), D. W. Harding: Az őskori Európa, Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós hűtlenségi pere KOSSUTH KÖNYVKIADÓ Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon, Borsod-Abaúj-Zemplén, Egedy Gergely—Tarbay Gabriella: Elnökcsere Manilában, Gellért Gábor: A láthatatlan hatalom, Geréb Sándor—Hajdú Pál: Az ellenforradalom utóvédharca. 1956. november —1957. március, Vásáry István: Az Arany Horda MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ Gyertyán Ervin: A francia kitüntetés, Jánosi György: A szórakozás történelmi funkcióváltozásai, Szalay Lenke: Éjszakai telefonhívás MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Börcsök Mária: Nyuszi-kresz, Dékány András: Kossuth Lajos tengerésze, Halász Zoltán: Romvárosok a sivatagban, Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak. A jó palócok. Beszterce ostroma, Sávoly Mária: így élt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szombathy Viktor: A félhold vándora. Evlia Cselebi csodálatos kalandjai, Birka-firka, Jókai Mór: A Kőszívű ember fiai, Mohás Lívia: Ki tudja, mi a siker?, V. A. Obrucsev: Utazás Plútómiéba, Eduard Szkobeljek: A zöld folyó titka SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Buda ostroma 1686., Gergei Albert: Árgirus históriája, Karinthy Frigyes: így írtok ti. Paródiák, 1—2. Közéletiség, demokrácia, rádió Van-e összefüggés a címben jelzett fogalmak között? Nyilvánvalóan, hiszen éppen erre a hármas kapcsolódásra jöttem rá a rádió folyamatos, sokévi hallgatása közben. Kölcsönhatásokról van szó, egyik a másikra gyakorol befolyást, feltételezi egymást. Az egyszerűség kedvéért az utca emberének, átlagembernek nevezett átlagos rádióhallgató ugyanis a napi információáradat hatása alatt változik, alakul. Nem csupán az figyelhető meg, hogy sokallja a tévéből, rádióból, újságokból rázúduló hírmennyiséget, hanem az is, hogy megtanul szelektálni, igényesen válogatni. Nem „mindent” olvas, néz, hallgat, hanem ízlése és kívánságai szerint. E furcsa minőségi változásnak magam is nem csupán tanúja, de alanya is vagyok, kísérleti alanya, immár vagy harminc éve. Tudom, mikor nyúlok automatikusan a tévé vagy rádió keresőgombjához, hol lapozom fel kedvenc vagy nem kedves újságjaimat, mit nézek félig-meddig, mit hallgatok félfüllel. Vagyis amikor a tömegkommunikációs hatásmechanizmus-kutatók azt mondják, hogy az átlagember „szenved” az információs áradattól, a ránehezedő hírdömpingtől, a valóságban teljesen más a helyzet: képes a felszínen maradni, és nemcsak érdekel, hanem lubickol az információáradatban. Átveszi tempóját, halad a sodrásával, tempózik benne. Sőt, nem kis meglepetésemre tapasztalható, hogy mintegy úrrá is lesz rajta. A tömérdek kommentár, hír, eseménytudósítás, riport fölfejleszti érdeklődését, kiterjeszti befogadási készségét, és többet fogad be, mint föltételezhetnénk. Ismerek családokat, ahol az egyik szobában megállás nélkül szól a tévé, a konyhában a rádió, és a nyugágy mellett, a fotel karfáján tornyosulnak a lapok. E családi munkamegosztásból azt szűrtem le, hogy míg a gyerekek a mesét nézik, a Deltát vagy más ismeretterjesztő műsort figyelnek, a konyhai és egyéb elfoglaltságok mellett a Petőfi rádió zenés délutánja „fut”, a Táskarádió és a Poptarisznya a fiatalok kedvére, majd az Esti magazin után kapcsolódnak be mindannyian a tévéhíradóba — hogy ugyanazt, még egyszer, lássák is.. Ennek az átlagcsaládnak átlagélete sokakéval megegyezik, mert a Patyolatban, kisebb közértekben délutánonként ugyanígy a laza szövésű zenés összeállításokat hallgatják, melyeket csak néha-néha szakít meg riport vagy kommentár. Ennek a hírzápornak a hatása alatt meg is változik a rádióhallgató magatartása. Nem rémül meg, ha mikrofonközelbe kerül, tud véleményt mondani, naprakészen nyilatkozik — hiszen éppen a rádió tanítja meg minderre. Valaha azt tartották, a magyar ember szófukar, kétszer is meggondolja, mikor mit mond. Tessék ma bekapcsolni a tévét és a rádiót — bárki, kapásból — legyen iskolás gyerek, háziasszony vagy nyugdíjas —, előkészítés és előmegbeszélés nélkül képes a nyilvánosság előtti szereplésre. Felelősséggel, meggondoltan. Ha csak az utóbbi hónapok nagyobb témáit emeljük ki, hány, de hány riportban szóltak a tehóról, a közértek nyitva tartásáról, a munkahelyi demokráciáról, közügyeinkről. Dadogás nélkül, papír nélkül, újságírót megszégyenítő tájékozottsággal. A 168 órában, a vasárnap reggeli Kopogtatóban, a Szombat délelőttben, a jogi műsorokban, a Válaszolunkban és a többi ismert és kedvelt rádiós műsorban. Óriási a szerepe a rádiónak abban, hogy az emberek mikrofonkészek lettek. A rengeteg riport egyúttal mintát is kínál a modellálásra, példát mutat, hogyan kell (olykor sajnos arra is, hogyan nem kellene) beszélni. A mikrofon nagy közéleti iskolát nyitott. Mindannyian a szó szoros értelmében véve hallgatói vagyunk ennek az iskolának, tanulói a kifejezési módoknak, a demokrácia fórumainak tekinthető műsoroknak. Beszélni nem is olyan nehéz — alakíthatjuk át az egyik kedvelt rádióműsor címét. Falusiak, városiak, ma már meg sem különböztethető rétegek tagjai, értelmiségi, kétkezi dolgozó, fiatalember szólal meg a riporterek kérdéseire, mond olyan válaszokat, amelyek egyéni gondolkodásra vallanak. Sokszor persze fölfedezhetjük a kész nyelvi panelek jelenlétét, a szabványkifejezések, a divatszavak gyakori alkalmazását — de mégis, sok az ízes, egyéni megfogalmazás, az emlékezetes mondat. A demokráciát tanulnunk kell, nincs hosszú hagyománya történelmünkben. A rádió sokat tesz és tehet annak érdekében, hogy a szabad véleménynyilvánításnak még nagyobb teret adjon, hogy az egyéni megszólalásra, a demokratikus közvéleménynek hangot adhasson. A közéletiségre nevelés hasznos fóruma a rádió, nevelő iskolája a demokratizmusnak, a politika tanulásnak. Ezerféle módon oktat: pódium és katedra, szószék és színpad egyszerre, a bátor emberi véleménynyilvánítás, a szabad szólás jogán. Fejleszti gondolkodásunkat, amikor közéletivé formálja az „átlagembert” a maga módján, felelősségteljesen, a szocializmusért folytatott építőmunkában. (hary) A budapesti művészeti hetek televíziós produkciói Több új tévéfilm, drámai produkció, továbbá hangverseny-közvetítés és zenei öszszeállítás gazdagítja a televízió műsorát a budapesti művészeti hetek idején. Az új darabok között lesz Müller Péter Szomorú vasárnap című drámájának tévéváltozata, amelyet október 3-án sugároz a tévé. 10-én láthatják a nézők Katona József Jeruzsálem pusztulása című drámáját, amelyet Spiró György állított színpadra. Katona e történelmi drámájában — a Bánk bán irodalmi előzményében — az idegen elnyomók és a hazafiak szembenállásának, a hatalom és az egyén viszonyának témáját dolgozta fel. A hiteles történelmi háttérre épülő tragédia a televízió és a zalaegerszegi színház közös produkciójában elevenedik meg, rendezője Ruszt József. Vészt Endre 70. születésnapját köszönti az a portréfilm, amelyet október 12-én tűz műsorra a tévé. Az egyórás összeállítás feleleveníti az író életútját és alkotásait. A Radnóti Színpad Szép Ernő és a lányok című nagy sikerű darabjának tévéváltozatát október 22-én sugározzák. Október végén tűzik műsorra a Győri Balett táncoratóriumának, a Jézus, az ember fiának tévéváltozatát. A budapesti zenei hetek nyitóhangversenyének közvetítése mellett külön összeállítással jelentkezik a televízió. Az október 20-i Zenehétfő műsorában egyebek között Mihály András Les Preludeselemzését, valamint a Liszt Ferenc munkásságának magyarországi emlékeiről, és a Liszt-múzeum megszületéséről készült dokumentumfilmet, továbbá a nyolcvanéves Doráti Antallal felvett zenés beszélgetést láthatják-hallhatják a nézők. A zene hétfő stúdióvendége Forrai Miklós, a Liszt Ferenc Társaság főtitkára, Doráti Antal karmester és Batta András zenetörténész.