Népszava, 1990. január (118. évfolyam, 1–26. sz.)
1990-01-22 / 18. szám
NÉPSZAVA 1990. JANUÁR 22., HÉTFŐ Ma újabb magyar—osztrák— jugoszláv— olasz megbeszélések Budapesten Egynapos tanácskozást tartanak hétfőn Budapesten a regionális együttműködést folytató négy ország — Magyarország, Ausztria, Jugoszlávia és Olaszország — külügy- és szakminisztériumainak képviselői. Legutóbb november elején — szintén Budapesten — tárgyaltak e négy ország miniszterelnök-helyettesei és külügyminiszterei. Jelenleg Magyarország koordinálja az együttműködést. A hétfői találkozón Kovács László külügyi államtitkár lesz a házigazda, a megbeszéléseken külpolitikai, közlekedési-hírközlési, tájékoztatási és kulturális kérdésekről, továbbá a kis- és középvállalatok együttműködéséről lesz szó. A magyar kormány véleménye szerint elérkezett annak az ideje, hogy a regionális együttműködést kialakító országok ne csak politikai szintű kapcsolatot tartsanak, hanem a szakértők is tegyék meg az első konkrét lépéseket a tényleges együttműködés irányában. A négy ország vezetői fontosnak tartják, hogy az 1990. augusztusában esedékes — Velencében tartandó — miniszterelnöki találkozó ne formális esemény legyen. Olyan elveket kívánnak kidolgozni, amelyek az összeurópai együttműködés szempontjából is hasznosak lehetnek. Az együttműködő országok nyílt államcsoportot alkotnak, új tagokat is készek soraikba fogadni. Legsürgősebb feladatuknak az államcsoport intézményi rendszerének alaposabb kiépítését tartják. (MTI) Drákói határozatok, eljárások egykori IDK-pártvezetők ellen Az egykori NSZEP Politikai Bizottságának valamennyi tagját és póttagját kizárták az NSZEP-MSZP-ből — olvasható a párt vezetőségének maratoni hosszúságú üléséről vasárnap hajnalban kiadott sajtóközleményben. A kizártak között van Egon Krenz, aki az októberi fordulat után néhány hétig a vezető reformpolitikus szerepében tündökölt. A 26 egykori PB-tag éspóttag közül csupán Werner Eberlein és Hermann Axen kapott haladékot. Az előbbi beteg, az utóbbi pedig vizsgálati fogságban van, így meghallgatásukra egyelőre nem kerülhetett még sor. A párt vezetősége egyúttal igazságot szolgáltatott 47 személynek, akiket az Ulbrichtkorszakban sztálinista koncepciók alapján, igazságtalanul hurcoltak meg és zártak ki az NSZEP-ből. Köztük van a ma 82 esztendős Kari Schildewan, akit egy Ulbrichttal támadt vita nyomán 1958-ban „frakciózás” vádjával minden párt funkciójából fölmentettek. A 80 szavazattal, hét tartózkodás és két ellenszavazat mellett elfogadott határozat értelmében a párt a jövőben csak a „Demokratikus Szocializmus Pártja” nevet viseli. Megváltoztatják a párt eddigi jelképét, a vörös zászló előtt egymásba fonódó két kezet, amely a két német munkáspárt 1946 áprilisi fúziójára utalt. Előrehozzák a március közepére tervezett pártkongresszust, ám pontos időpont még nincsen. Az ügyészi szervek Lipcsében eljárást indítottak az NDK jelenlegi pénzügyminisztere ellen — jelentette be vasárnap az NDK legfőbb ügyésze. A tájékoztatás szerint a lipcsei államügyész „hűtlen kezelés” gyanúja miatt kezdeményezett eljárást Uta Nickel asszony ellen. Az államügyészség utasítására vasárnap őrizetbe vettek három egykori vezető NSZEP-politikust. Horst Lindermann, a Népi Kamara egykori elnöke, Wolfgang Junker volt építésügyi minisztert és Kurt Kleinert, a minisztertanács titkárságának egykori vezetője ellen „súlyos sikkasztás és bizalmi pozícióval való visszaélés” miatt folyik eljárás. (MTI) A párt, a gazdaság és a politikai rendszer reformja a napirenden Tanácskozik a JKSZ kongresszussá „A demokratikus szocializmusért és az egységes Jugoszláviáért” jelszóval szombaton az új belgrádi Száva központban megkezdődött a JKSZ XIV. kongresszusa, amely várhatóan négy napig tart. A tanácskozáson közel 2 millió tag képviseletében mintegy 1600 teljes jogú küldött vesz részt. Külföldi vendégeket nem hívtak meg. Milan Pancsevszki, a KB Elnökség elnöke előadói beszédében rámutatott arra, hogy a kongresszusra mély politikai, társadalmi és gazdasági válság közepette kerül sor. Elismerte, hogy az ország helyzete 1986 óta tovább romlott, s ezért részben a párt vezetését terheli a felelősség, mert ingadozott, hibákat követett el, nem volt elég határozott, s csak részmegoldásokra vállalkozott. Elfogadhatatlannak nevezte azonban azt a vélekedést, amely szerint a bajokért kizárólag a vezetés lenne felelős. Megállapította, hogy a szocializmus jugoszláviai modelljének a tartalékai kimerítűtek, s kijelentette, hogy a JKSZ történelmi sorsforduló előtt áll. A plenáris ülésen hosszadalmas és éles vita alakult ki, amelyből kitűnt, hogy a probléma lényege a JKSZ vezető szerepe tételének további fenntartása, vagy a politikai pluralizmus érvényesítése. Ez a két téma képezi ugyanis a kongresszusi nyilatkozattervezet gerincét. Vasárnap délelőtt a küldöttek három bizottságban tanácskoztak. Figyelmük középpontjában a párt, a gazdaság és a politikai rendszer reformjának kérdései állottak. Négy hónapot ült jogszerűtlen sztrájk miatt Beszélgetés a kanadai kormányalkalmazottak szakszervezeti elnökével Kanada szakszervezeti küldötteit látja vendégül a nemrég újjáalakult Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége. John Fryer, a delegáció vezetője, a kanadai Tartományi Kormányalkalmazottak Nemzeti Szakszervezetének elnöke személyében olyan szakszervezeti politikust tisztelhetünk, aki azon fáradozik, hogy a nemzetközi szakszervezeti mozgalom 1948-as „fekete évét” — amikor is szakadás következett be a szakszervezetek életében — mielőbb a múlt nyomasztó emlékeként tartsák számon. — Azért jöttünk Magyarországra, hogy baráti kezet nyújtsunk itteni kollégáinknak. Úgy gondolom, hogy a világban bekövetkezett változások és a Kelet-Európában zajló reformfolyamatok jó alapot szolgáltatnak a szakszervezetek közeledéséhez. Ezt ki kell használnunk, hiszen megítélésem szerint ma nagyobb szükség van a dolgozók szolidaritására, mint bármikor. De ehhez a szolidaritáshoz meg kell ismernünk egymást, egymás gondjait és eredményeit. — Tudomásom szerint az ön hazájában a közszolgálatban dolgozók szakszervezete nem egységes. Miután a kormányzat nálunk háromszintű, tehát az országos szövetségi kormány mellett létezik a 10 szövetségi kormányszerv és külön szinten dolgoznak a helyi tanácsi szervezetek, a szakszervezet is ennek megfelelően tagozódik. A három szakszervezeti csoportosulásban 770 ezer szakszervezeti tag tömörül. Természetesen az az álmunk, hogy mielőbb megteremtsük az egységet. — Hazánk választások előtt áll. A különböző pártok jelöltjei természetesen választókat kívánnak megnyerni maguknak, amiből az is következik, hogy a több mint 4 millió magyar szakszervezeti tag voksaira is számítanak. Az önök országában hatalmon lévő koalíciós kormánynak milyen kapcsolata van a szakszervezetekkel és milyen a szakszervezetek pártpolitikája? — Ideológiai értelemben, helyi szinten nincs pártpolitizálás. A tartományok és a kormányzat szintjén három párt, a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrácia működik. Ez utóbbiakat nálunk Új Demokrata Pártnak nevezik, mivel a szociáldemokrata elnevezés nem népszerű. A Kanadai Munkás Kongresszus (a szervezet a hazai SZOT-nak felel meg) a szociáldemokratákat támogatja. Országos szinten törvény tiltja, hogy a szakszervezeteink állást foglaljanak a választásokban. — Hogyan sikerül betartani a tilalmat? — Egyszerűen. Mivel nálunk a tagdíjat — ami a keresetek 1,25 százaléká — a kormányhivatalokban vonják le az alkalmazottaktól, a kormányzat egyszerűen meggátolja a tagdíjak levonását, ha mi beleszólunk a választásokba. Egyébként ha mint közalkalmazottaknak nem is szabad beleszólnunk a választásokba, tagságunk elvárja, hogy orientáljuk őket. — Milyen eszközeik vannak arra, hogy a kormányzati szervekkel, mint munkaadókkal szemben érvényesítsék a szakszervezeti tagok jogait? — Elsődlegesen az egyeztető tárgyalások, de 10 tartományunk közül hatban létezik a sztrájkjog. Természetesen a sztrájkkal nagyon csínján bánunk, hiszen tudvalévő, ha alkalmazottaink beszüntetik a munkát, megállíthatják a kormányzat működését. Négy évvel ezelőtt volt utoljára egy nagy sztrájk, de a bíróság jogszerűtlennek minősítette, és több szakszervezeti tisztségviselőt, köztük engem is, négy hónapra leültettek. De nemcsak a szakszervezeti vezetők megbüntetése miatt, hanem az állampolgárok szolgálata végett sem tekintjük jó módszernek a jogos követelések sztrájkkal való érvényesítését. Úgy gondolom, hogy e témában is lesz miről tárgyalnunk a magyar közszolgálati dolgozók szakszervezetének vezetőivel (nógrádi) 99 Józsué napjáról írva van. 99 Egy fővárosi intézmény karbantartó villanyszerelője, Ozsváth Ferenc, azt kérdi a minap: „Maga újságíró, tájékozottabb ember, mondja, mi lesz itt? Nem elég, hogy lassan a csillagos égig nőnek a lakbérek, a vízdíj, a világítás, a fűtés, de a közértbe már csak ezresekkel lehet bemenni. Ha van miből. De a fizetésünk nem változott. Már megint a városi munkásság húzza a rövidebbet!” Lipták Pál gazdálkodó egy Békés megyei településen. Azon méltatlankodik, hogy egyre csak felfelé megy a tápok, növényvédőszerek, műtrágyák ára, nem beszélve a szerszámokról, kisgépekről. Most meg drágább lett az energia, meglódult a szállítási költség, nem is beszélve a bankkamatokról. Márpedig egy gazdálkodónak, ha lépést akar tartani, invesztálni kell, de ilyen drága hitelekből? Hol fog mindez megtérülni? A fogyasztóra csak addig lehet a költségeket hárítani, amíg képes megfizetni az árakat, a piacon. S egyre kevésbé képes, illetve egyre többen nem képesek. Mint például a szomszédom, Tóni bácsi, aki pedagógusként több mint másfél évtizede ment nyugdíjba, s gyakran azon füstölög, hogy bezzeg könnyű azoknak, akiknek 20 meg 30 ezer forint a nyugdíjuk. Mondanom kéne, de nem akarom még jobban elkedvetleníteni, hogy neki, sajnos, akkor se jutna több, ha néhány száz vagy ezer nyugdíjastól elvennének. Ilyen helyzetben, amikor a gazdaság egyre fuldoklik az inflációban, a tőke-, az áru- és a teljesítményhiányban, ráadásul a munkanélküliség is itt kopogtat ajtajainkon, amikor alig található olyan társadalmi réteg, amely ne érezné egyre nyomasztóbbnak sűrűsödő gondjait, ugyanakkor a felelős politikai mozgalmak, pártok egyike sem képes a belátható idejű kilábolás perspektíváit felrajzolni, nyilvánvaló tere nyílik az olcsó hangulatkeltésnek. Mi sem könnyebb, mint a feszültségektől meggyötört emberek elkeseredését tovább szítani, a parázsló indulatokat élesztgetni. Meg persze, a szávoli jövőre vonatkozó — ezért számonkérhetetlen — ígéretek fedezetlen csekkjeit nagyvonalúan kiállítgatni. Áhítozhatunk mi a nyugati technikai fejlettségre, akár kikiálthatjuk magunkat az európai szellem letéteményeseinek, ám sajnos, a tapasztalatok egyelőre azt mutatják, hogy Nickelsdorftól keletre nem csupán a nyilvános illemhelyek tisztasága, a nyilvános politikai küzdelmek kulturált volta is hagy kívánnivalót. Hogy mást ne is mondjunk, maradandó hazai szokás a jól ismert címkeragasztás. Meglehetősen átgondolatlanul, bizonyítható tények fedezete nélkül röpködnek vélt, vagy valóságos ellenfelek címére a divatos címkék. Mint például az, hogy X. vagy Y. szociális demagógiával operál. Efajta üzenetet — több feladótól — kapott a szakszervezeti mozgalom is. Mennyi ennek a vádnak a valóságtartalma? Ha nem kívánjuk feleleveníteni — s biztos nem kívánjuk — az állampárt idején megtűrt szakszervezeti gyakorlatot, a „transzmissziós elvet”, vagy a termelési agitációt, a munkaversenyt, akkor nyilvánvaló, hogy a szakszervezetek alapvető feladata a minél magasabb bérek, minél jobb szociális körülmények, minél teljesebb egzisztenciális biztonság kiharcolása a fizetésből élők számára. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a fogyasztói árak gyakorlatilag teljes körű, korlátlan felszabadítása — a termelési támogatások egyidejű megvonása mellett — olyan lépés, amelytől a legelismertebb reformközgazdászok (például Komár János) is óva intettek a magyar valóság ismeretében. Mert milyen is a valóság? Olyan, melyben a piacgazdaság érvényesítése sok tekintetben még csak jámbor óhaj. Ahol a fogyasztókra minden költséget — a szervezetlen, rossz hatásfokú, elavult technikájú munkából eredőket is — képesek áthárítani a sok esetben monopolhelyzetű termelők. Ahol még több csatornából táplálkozik a beszerzés, ott az értékesítőláncok fű alatti kartelljai — lásd az élelmiszer-kereskedelmet — verik fel a fogyasztói árakat. Tudni való, hogy amíg nincs teljes importliberalizálás, pontosabban amíg nem beszélhetünk a forint legalább részleges konvertbilitásáról (aminek eléréséhez sok egyéb mellett a további forintleértékeléssel járó drágulást is el kell szenvedni), addig a behozatal sem képes valódi versenyhelyzetet teremteni. S ennek révén az égnek törő árakat fékentartani. Ugyanakkor, ha a munkabérek tekintetében is a korlát nélküli szabadpiacot, de legalább a hivatalosan kimutatott áremelkedéseket jóval fölülmúló infláció minimális kompenzálást követelik a szakszervezetek, rögvest rájuk sütik a demagógia bélyegét. A másik alapvető szakszervezeti törekvés, hogy az elismert és évtizedek óta hangoztatott, s tovább aligha halogatható szerkezeti átalakítás miatt feleslegessé váló szakmák, képesítések átképzéséhez kiharcolja a szükségesfeltételeket. Ezek lennének azok az „elégedetlenséget szító, teljesíthetetlen követelések”, amit például a minap a Fidesz képviselője a kormány lapjában a szakszervezeteknek felrótt? Éppen a fiatal demokraták ne tudnák, hogy a modern polgári államok politikai munkamegosztásában (is) a szakszervezetek szerepe körömszakadtáig — de legalább a társadalmi ésszerűség határáig — ütni a vasat, hogy tagjaikat minél kevésbé sújtsák az árbér okó, vagy éppen a munkanélküliség hátrányai? Míg a tulajdonosok a kis- és nagyvállalkozók — ha kell, saját pártjaik, érdekképviseleti szövetségeik politikai részvételével — gondoskodnak a gazdaság rentábilis, nyereséget fiadzó működési feltételeiről. Nos, nálunk manapság kicsit mások a körülmények. Furcsa mód az egykori monolitikus, hatalmát vesztett szélsőbal fűttát ígérő szirénhangjai mellett a hiteltelen demagógia harsonáját éppen a jobboldal „váteszei” fújják, ébresztgetve a „magyarokat”, megfeledkezvén arról, hogy ezek az egykori „ébredők” még a nemrég volt állampártnál is végletesebben és végzetesebben leszerepeltek törénelmünk színpadán. Ám az esélytelen szélsőségesek aposztrofálása helyett térjünk vissza azokhoz a józan politikai erőkhöz, amelyek felelösség■ teljesen keresik az adósságválság, az avítt gazdasági szerkezet súlyos örökségéből kivezető utat — még ha más módon is, mint ami a szervezett dolgozók többsége számára rokonszenves. Rájuk gondolva, tisztességes szándékukat nem megkérdőjelezve, Kossuth Lajos szavai jutnak az eszembe: „Nem az a kérdés közöttünk: haladjunk-e, avagy megálljunk? miként Józsué napjáról írva van; e kérdést eldönté a Mindenható, midőn a világot megteremtette; és bizony nincs erő, amely a világkerék küllőibe vághasson — nem ez hát a kérdés közöttünk, hanem az, hogy mit és miként? És itt egy magasabb nézőpontra van szükség. Nem mind javítás, ami egyes érdekeknek hízeleg, és tartós csak az, mely igazságon épült, valódi szükségen segített, s a nemzet életéből önként fejlett ki. Ismerni kell tehát a nemzetnek előbb önmagát, és ismernie kell szükségeit; aztán megvitatni célt és eszközöket, dolgot és módokat, minden oldalról, s ha ekkor elkövetkezik a törvényhozás ideje, áldásdús leend mindenik törvény, mert egy-egy szociális meggyőződést mondott ki.” Vajda János Iraki kőolaj Magyarországnak Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt olajfinomítóinak részére rövidesen — várhatóan már január végén — megkezdődik az Iraktól vásárolt kőolaj szállítása az Adria távvezetéken. A tröszt megbízására a Mineralimpex kötött szerződést az iraki partnerrel, mintegy 200 ezer tonna kőolaj behozatalára. A Közel-Keletről hajón érkezik a nyersanyag Jugoszlávia Krk-szigeti kikötőjébe, ahonnan a Yugoszlavenszki Naftavod olajszállító vállalat továbbítja az Adria távvezetéken Magyarországra. Ezen a vezetéken tavaly a magyar fél 1,2 millió tonna szovjet kőolajat tranzisztált Jugoszláviának. Az idén pedig, hosszú ideje — 1980 óta — első alkalommal kerül sor arra, hogy a jugoszláv partner közreműködésével kap a magyar fél olajat a vezetéken. Tavaly kizárólag szovjet kőolajat importáltunk; a szerződést 6 millió 470 ezer tonna olaj beszerzésére kötöttük, ám 150 ezer tonnával kevesebb érkezett. Ennek pótlására természetesen továbbra is igényt tart a magyar fél. Kisorsolták a bemutatkozásokat Mozgalmas volt a vasárnap délelőtt a Minisztertanács Hivatala Kossuth téri helyiségében, ahol a választásra készülő pártok és szervezetek a rádiós, illetve a televíziós bemutatkozásainak időpontjait sorsoltákki. Nem volt igazán könnyű helyzetben a sorsolás technikai lebonyolításával megbízott Rákosi Ferenc, a hivatal munkatársa, ugyanis a január 18-án közzétett felhívásra a mintegy 50 párt és szervezet közül mindössze 39-en jelentkeztek műsoridőért. Miután Rákosi Ferenc bejelentette, hogy 3 független jelölt is részt kért a sorsolásból — amire egyébként nincs lehetőség —, felszólalt a Keletnépe Párt képviselője, azzal, hogy elfoglaltságuk miatt, az utóbbi időben nem olvastak újságot, így nem szereztek tudomást a jelentkezés határidejéről és formájáról, ezért kérte, hogy pártját pótlólag vegyék fel a listára. A kérdésben kibontakozott vita után a Keletnépe Párt biztosítékot kért arra, hogy lehetőséget kap rádiós és televíziós szereplésre, majd bemutatta a bejegyzést tanúsító okmányt és elhagyta a helyiséget. Végül is úgy döntöttek a pártok és a szervezetek képviselői, hogy a később jelentkezők szereplésének lehetőségéről hétfőn döntsön a Pártközi Egyeztető Bizottság. A Magyar Rádió január 24-től február 23-ig a Kossuth adón hétfőtől péntekig, napi négy alkalommal biztosít műsoridőt. A műsorok tartalmát a pártok alakítják ki, ugyancsak az illetékes párt joga, hogy a műsor szereplőit megválassza. Éles vita alakult ki a résztvevők között a televíziós szereplés műsoridejéről is. A Magyar Televíziót képviselő Baló György bejelentette, hogy legkorábban január 29- től sugározhatják a pártok bemutatkozó műsorait, valószínűleg a tv-híradó első kiadását követő műsorblokk után, illetve az esti főműsort követően. Több javaslat is elhangzott, de végül is a televíziósok javaslatát fogadták el. S. A. 3