Népszava, 1990. május (118. évfolyam, 101–126. sz.)
1990-05-19 / 116. szám
NÉPSZAVA 1990. MÁJUS 19., SZOMBAT András azt mondta, a Pigalle-t látni kell, ahogy halottat is látni kell az embernek, legalább egyszer az életben. Egy évvel járt fölöttem a főiskolán. Barátok voltunk. Legalábbis akkor úgy gondoltuk. Négy éven keresztül nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Három évig egy szobában laktunk a kollégiumban. Örökké játszottunk. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy valós helyzetekben — az utcán, a pályaudvaron, az étteremben — képtelen „helyzetgyakorlatokat”, improvizáljunk. Egy ízben elhitettük a Nyugati egyik várótermében várakozó utasokkal, hogy — esztétikai okokból — hamarosan sor kerül a pályaudvar lebontására. Az ő segédletükkel sikerült az egész termet kiüríteni. Máskor a körúton — felváltva — megkértük minden szembejövő — korban kicsit is hozzánk illő — nő kezét. Tizenhat éve Párizsban él. Néha írtunk egymásnak egy rövid levelet, feldobtunk egy képeslapot, de azon kívül, hogy a Rue Riquet 52- ben lakik, családja van, s már nincs a „szakmában”, mást nemigen tudtam róla. Elindulásom előtt írtam neki néhány sort: „Bandikám! Ott leszek idén Nancyban a Színházi Fesztiválon. Utána átugrom néhány napra Párizsba, s — ha nincs ellene kifogásod — Titeket is meglátogatnálak.” A választ már nem tudtam megvárni. Egy horpadt kis Citroennel mentem Nancytól Párizsig. Piros szív volt az oldalára festve. A vezetője — egy huszonéves bolti elárusítónő, Francoise — randevúra ment, többszáz kilométerre, túl Párizson. Neki köszönhettem, hogy még sötétedés előtt megérkeztem. Kitett valahol a külvárosban és húsz perccel később már Andráséknál voltam. A metró útvonalakat hamar kiismertem. Az 1-es, majd a 4-es és 7-es járattal — a sárga vonalon — elmentem a Riquet utcáig, ahol András lakik feleségével és három csemetéjével. Mint később kiderült, a legkisebb tizenkét napos volt akkor. Rögtön láttam, hogy itt nincs sok keresnivalóm. Az asszony nagyon kedves volt, de a „művész úr” hihetetlenül kimért, szinte gyanakvó. Nyilván attól tartott, hogy esetleg ott akarok maradni. Inkább egy vadidegen angol lordhoz méltóan viselkedett, nem pedig úgy, mint egyik magyar a másikkal, aki mellesleg valamikor a barátja volt. Na, sebaj! Fontosnak tartottam közölni, hogy — tényleg — csak néhány napról van szó, aztán — két nehezebbik csomagomat náluk hagyva — azonnal elindultam szállást keresni. Kivettem két napra egy kis szobát a Rue D'Enghienen, egy parányi szállóban, napi hetven frankért, aztán visszamentem Andrásékhoz a csomagjaimért. Most már sokkal kedvesebb volt és mondta, hogy valószínűleg tud nekem szállást szerezni egy parókián Aubervilliersben, ami RER-el körülbelül annyira van Párizstól, mint Budától Aquincum. Majd meglátjuk. Sokáig beszélgettünk, majd megállapodtunk abban, hogy másnap kettő és három között felhívom. Visszatértem a Panzióba. Itt csend volt és nyugalom, és volt itt minden, csak kicsiben: kicsi mosdó, kicsi szappan, kicsi törülköző. Fájt a vállam a sok cipekedéstől, égett a talpam a sok talpalástól, hamar elaludtam. Másnap nyolckor keltem, kicsit kóvályogtam a környéken — St. Denis Strasbourg —, aztán megint a „föld alatt” találtam magam. Csak a Tuilleriák kertjénél bújtam elő. Sütött a nap. Egy hórihorgas néger diák műgalambokat röptetett. Körülöttük sok igazi. Jobbra egy szökőkút duruzsolt, mögötte az obeliszk, távolban a város mozgott, mint egy hatalmas, szelíd, mégis veszélyes titkokat rejtő vadállat. Leültem egy padra és pontosan délben „megebédeltem”. Otthonról hozott napraforgómagot — nap gyöngyét — ettem galambokkal és verebekkel. Ahogy etetnem őket, egyre többen és többen lettek, végül egész madárhad ugrált körül és falta a finom eleséget. Volt közöttük egy verébfióka; örökké kétségbeesetten csivitelt, a csőrét tátogatta és verdesett a szárnyaival. Egy felnőtt veréb — nyilván az anyja — buzgón etette, tömte tátogó csőrébe a magokat. Egy testes, fényes tollú, lila galamb — amolyan vezéregyéniség — mellém szállt a pad támlájára, oldalvást rám nézett és burukkolt, mintha megköszönné az ebédet. „A votre santé!” Jó volt. Hideg vizet ittunk rá. A Tuilleriák kertjéből az Eiffel-toronyhoz mentem — első emeletéről megnéztem a várost felülről —, onnan az Invalidusok dómjába, majd — gyalog — végig a Saint- Germainen, át a Szajnán és — végre — megérkeztem a Notre-Dame hűvös hajójába. Ez olyan, amilyennek elképzeltem. Nem szednek belépőt, nem lepték el a „kufárok”. Az egyik oltárnál egy kórus énekelt. Itt megpihentem. Aztán felhívtam Andrást telefonon: három napra lesz szállásom Aubervilliers-ben, Michel Bailly — munkáspap — parókiáján. Megbeszéltük, hogy este tízkor találkozunk a Place Pigalleon. Délután még a Notre Dame komor csendjében üldögéltem, és éjszaka a Place Pigalle zajos, színes forgatagában csatangoltam régi barátommal bordélyok, pornó-mozik és sex chop-ok között. Emlegettük a Nyugatit, a Nagykörutat, régi játékainkat, de most nem volt kedvünk „improvizálni”. Párizsban finoman megmunkált, egyedi viasz- vagy inkább: műanyag bábuk láthatók a kirakatokban. Mintha valóságos emberek lennének, így eleinte természetesnek tűnt, hogy itt, a Pigalle-on is élethű „nőstények” üldögélnek, ácsorognak az üvegek mögött. Aztán az egyik lassan szájához emelte a cigarettáját. Csak akkor tudatosult bennem, hogy ezek élőlények: „élő hús”, „áru”. András — látva megrökönyödésemet — elmesélte, hogy ő pocsékul érezte magát Párizsban az első hetekben. Színházban sehol nem kapott semmiféle állást. Végül sikerült elszegődnie egy étterembe, konyhai munkára. Amikor kézhez kapta első fizetését, kijött a Pigallera. Napok, hetek óta nem beszélt jóformán senkivel. Egyáltalán nem voltak kapcsolatai. Kétségbeejtő állapotban volt. Hiányzott neki az a bizonyos nagybetűs: HAZA. De lehet, hogy csak a magyar szó, a színház, a régi haverok . . . Egy üveg konyakkal és viszonylag sok pénzzel a zsebében csatangolt itt, ahogy mi most. Csakhogy egyedül. Rettenetesen egyedül. Néha húzott egyet az üvegből, aztán megszólított egy lányt az utcán. Talán Lucy-nek hívták — mesélte András —, már nem emlékszem pontosan. Helyes, kócos kis kurva volt. Mérhetetlen szomorúság ült a szemében, ez hülyített meg. Tudtam, hogy alkudoznom kéne vele, árajánlatot tenni, de valahogy nem jött a számra. Arra kértem, sétáljon velem a városban. De ne itt, másutt, a városban, mint más „rendes” emberek, mint egy szerelmespár. Vette a lapot. Úgy tűnt, örül a javaslatomnak, Jó is volt vele. Jártuk az utcákat, csatangoltunk az éjszakában, minden presszóba, bárba, étterembe bementünk, ettünk, ittunk, amennyi csak belénk fért, kézenfogva, egymást átölelve mentünk, csókolóztunk, tényleg, mint a szerelmespárok. Aztán nem tudom, mi jött rám: — „szavalni” kezdtem. És mit gondolsz mit? Hát természetesen Adyt. Az én menyaszszonyomat mondtam. Mit mondtam, üvöltöttem bele a párizsi éjszakába. Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba. És akkor a lány csitítani próbált, és azt kérdezte: „Qu’est-ce que c’est?” Mondtam, hogy Ady Endre verse. És akkor megkérdezte: ki az az Ady Endre? És akkor elborult az agyam, nem tudtam, hogy mit csinálok, a fejem robbanni készült és a karom meglendült és az öklöm belecsapódott a lány arcába, és ütöttem-vertem, pofoztam szegényt, üvöltve, magyarul káromkodva ... Rendőrök vették ki a kezemből, és jó, hogy kivették, mert különben lehet, hogy ma már gyilkos lennék. Azóta most vagyok először a Pigalle-on, és te vagy az első ember, akinek ezt elmeséltem. Akárhányszor erre a lányra, erre a történetre gondolok, iszonyú szégyent érzek. Jó, hogy végre elmesélhettem valakinek. Ez — talán — felért egy gyónással. Együtt bóklásztunk. Minden bordélyba be akartak rángatni bennünket, a szó szoros értelmében, erőszakosan, már-már tettlegességhez folyamodva. Hiába mondogattam: „Merci, merci, j’aime ma famme” — csak olaj volt a tűzre: röhögtek, vagy trágár megjegyzések kíséretében „lemondtak rólunk”. Az egyik ilyen „invitáló legény” —, nevezzük egyszerűen csak stricinek, s itt a szó nem jelzőként szerepel, csupán szakmájának tárgyilagos és pontos megjelölése — kis kártyát nyomott a markomba, és sehogyan sem akarta elhinni, hogy nem kívánok bemenni „vendéglátóipari egységükbe”, amelynek Cabaret Narcisse a neve és a 9-es szám alatt található. „Souvenir?” —, kérdeztem. „Oui, oui, souvenir.” — bólogatott zavartan, és értetlenül vigyorogva. Aztán odaszólt nekem András magyarul: „Gyere már! Hagyd a fenébe!” Erre szinte elfehéredett és megmerevedett a kis beesett arcú, szmokingos ember, aztán elvörösödött, arckifejezése megváltozott: nyájas csalogatóról gyűlölködő-gúnyossá torzult, úgy rikácsolta felénk szélesen gesztikulálva: „Á! Mádzsár!? Mádzsár! Köszönem szépen! Mádzsár!” — ismételgette önkívületben, és nagyot sújtott a levegőbe dühében, mint aki hiába fáradt. Kedvem lett volna megkérdezni: tudja-e ki volt Ady Endre? András valamit észrevehetett rajtam, mert karon fogott, elrángatott onnan és azt mondta: „Gyere már! Hagyd a fenébe!" Csernák Árpád A PIGALLE-ON Mátyás Ferenc FŐT EMELVE a 80 esztendős Tatay Sándornak Vén szőlősgazda, ki el-elmerengve a szellem s Badacsony magasából tekintsz le a világcsaló fecsegők közé, zokon ne vedd, milyen listákra raknak vagy lökik le onnét becses neved, — vigaszod az legyen, mit munkálkodásod megteremt: tiszta művészeted s hogy nem hiába szórod szét szép pázmányi zengésű magyar beszéddel a lélek magvait, hiszen bölcs műveleted Isten kezével teszed, hogy lássák, mondandód milyen irányzat s hazánk arcát mutasd meg a világnak. Nyitott könyv vagy előttem, régi barátom, ki viharfergeteget gyakrabban láttál, mint kék eget, nem kegyet gyakorol hát, ki föltekint rád, látván megméretett, időt álló munkád, — hiszen, te, ki az örökkévalóságban hiszel s tudod, hogy a könyv a lélekre gyógyír, sejtheted immár miként ragyog majd ott fent homlokodon kétezer után az elkésett posztumusz Kossuth-díj. Zámbó Kornél CIGARETTASZÜNET Bede Anna DÉMONI ÁRNYAK Nem igaz, hogy itt ma nem kell félni. A legszebbik nevet nem lehet kimondani, jelével élni. Széchenyi vagy Kossuth ha jönne újra, settenkedve követnénk suttogva emlegetnénk riadtan összebújva. Van új gyarmatosító, kinek mi kellünk? Mért kísért rabság pokla? Mért nem lehet ragyogva fejünket fölemelnünk? Nem igaz, hogy itt jó álmok várnak. Posványán a mocsoknak sima szálak locsognak. Démoni árnyak. Nehéz út vezet a csillagokig A Vásárhelyi Miklós-jelenség A Tóbiás Áron szerkesztette kötetnek (Szabad Tér Kiadó, 1089.) aligha adhattak volna jobb címet. Az Ellenzékben a mindenkori értelmiségi magatartás jellemzője lehet. Mert ez a fajta „ellenzékiség” az adott hatalommal való több-kevesebb azonosulás mellett is szükséges. A kiváló sajtótörténész és politológus munkássága így tágabb összefüggésrendszerbe kerül. Ezért fedezi föl Németh Lajos az ő tevékenységében és személyiségében a modellszerűséget: „A »Vásárhelyi-image« tehát olyan konfrontációs szférával gazdagodik, amely túlnő egy tudományos ember partikuláris lehetőségein.” A kötet felét kitévő életrajzi művek vallomások is egyben. Sőt, a fogalmi és morális elemek olykor elnyomják az életkülönféle eseményeit, s a beszélgetésnek reflexív, esszéisztikus jelleget adnak. A régi híres confessiókra emlékeztetően így válik az életrajzok közös elemévé az önvizsgálat és a forrásértékű közlés. Nemcsak a maga, hanem generációja nevében is beszél Vásárhelyi Miklós. S közben megvilágosodik az a Közép-Európában jól ismert folyamat, amelyben az illegalitásban, pántgyakorlatban élő értelmiségi politikus előbb reformerré, s ezzel ily módon az uralkodó ideológia ellenzékévé, majd a hatalom előtt a rendszer elleni totális lázadás megtestesítőjévé válik. Hogyan ütközik az értelmiségi léthelyzet a mozgalom, a pártszerűség korlátozó, szűkítő erejével? Hol az a pont, ahol már nem szabad több kompromisszumot, nem lehet a cinkos szerepet vállalni? Ezekről a dilemmákról Vásárhelyi kegyetlen őszinteséggel szól. Minden bizonnyal jobb hangulatban néznénk a jövőbe, ha a közélet porondjántöbb olyan személyiséget látnánk, mint Vásárhelyi Miklós. Büszkén vallja, hogy 1939- ben belép a kommunista pártba, s még 1945 után is hiszi egy ideig, hogy „az igazság és az emberi szabadság nagy ügyét” szolgálja. A marxista, kommunista gyakorlat hibáinak (például az emberi tényező megbocsáthatatlan elhanyagolásának) fölismerése ennek a keserves korszaknak a nagy tanulsága. Az „alapvető betegség” Vásárhelyi-féle jellemzését idézzük: „Hogy funkcionáriussá válhasson, és vezető tisztségekbe juthasson, a kommunista párttagnak legnemesebb emberi erényeiről kell lemondania. Mindenekelőtt arról az igazságkereső szenvedélyről, amely egykor a pártba vezérelte; aztán a személyes bátorságról, az önfeláldozásról, amely az illegalitásban és partizánmozgalomban erőt adott neki ... . A történészeknek és a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönségnek egyaránt izgalmas lehet Vásárhelyi Miklós véleménye. Mi volt 1945? Felszabadulás vagy megszállás? Esetleg mindkettő? Mikor változott meg a kommunista párt stratégiája? Mikor szűnt meg a tolerancia? Mikor jelent meg — a demokratikus módszerek helyett — az erőszak? Mi volt 1956? Minek tulajdonítható az 1957 elején bekövetkezett irányváltás, a terror? Miért kudarc a Szovjetunióban minden reform? A kérdéseket hosszan sorolhatnánk. Az az eseménymenet és elemzés, amit Vásárhelyi az 1953. júniusával kezdődő „első magyar szocialista reformkísérletről” ad, alighanem alapmű ebben a témakörben. Azt mondja egy helyen Vásárhelyi Miklós, hogy 1956 nemcsak demokratikus, hanem szocialista forradalom is volt. Hogy a forradalmárok nem pusztán nyugati mintájú demokráciát akartak, hanem olyan társadalomra gondoltak, amelyben nagyobb a társadalmi igazságosság. Máshol ezt nyilatkozza: „tovább lehet és kell haladni egy olyan rendszer felé, amelyben megvannak az úgynevezett polgári demokrácia nagy előnyei — a gazdasági és politikai szabadság, a pluralizmus, a jog, a piac —, de nincsenek meg a legsúlyosabb hátrányai" ... Per aspera ad astra, így hangzik Vásárhelyi Miklós kedves Seneca-idézete. A Nagy Imre-per utolsó Magyarországon élő vádlottjának életútja pontosan ennek a „nehéz út”-nak a vállalására példa. Olasz Sándor 9