Népszava, 1990. június (118. évfolyam, 127–152. sz.)
1990-06-28 / 150. szám
NÉPSZAVA 1990. JÚNIUS 28., CSÜTÖRTÖK A dél-afrikai munkavállalásról — feketén-fehéren Hat hónapig biztosítás nélkül Amikor az év elején dél-afrikai kezdeményezésre Budapestre látogatott Roelof Frederik (Pik) Botha, a Dél-afrikai Köztársaság külügyminisztere, a kétoldalú tárgyalásokon szóba került, hogy az ottani szakképzett munkaerőgondok enyhítésére a kormány szeretne kelet-európai munkásokat hívni az országba. Meg kívánják könnyíteni a bevándorlásokat, így például az állami szinten, nagyobb csoportokban való utazásnál Dél-Afrika fizetné a repülőjegyet — de csak oda. Az „egyéni” utazásoknál (10—15 ezer magyar származású állampolgár él ott) ez a kedvezmény már nem lenne, és az elhelyezkedési lehetőség is bonyolultabb. Az érdeklődő magyar munkavállalók mind ez ideig nem kaptak pontos információkat, sőt elbizonytalanodtak a különböző hírek hallatára. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult a Nyugaton megjelenő West Magazin „toborzója”, továbbá az itthoni, egymásnak gyakran ellentmondó tájékoztatás a sajtóban, televízióban és a rádióban. Tegnap először nyílt alkalom, hogy hiteles információkhoz juthassanak a Dél- Afrikában munkát keresni szándékozók. Hazánkba látogatott ugyanis (első ízben) a dél-afrikai fémipari szakszervezetek küldöttsége: Brian Fredericks, John Gomomo, John Erwin, Fred Saules, valamint társaságukban Robert Steiert, a nyugatnémet fémipari szakszervezetek képviselője. Megbeszéléseket folytatott velük Szegő Andrea, az MSZOSZ alelnöke, Paszternák László, a Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke, valamint Hódi Zoltán alelnök. A vendégek beszámoltak a nem problémamentes gazdasági helyzetről, az apartheid elleni küzdelemről, a kormány reformtörekvéseiről. Hangsúlyozták: a jelenlegi kormány csak átmenetinek tekinthető, a valóban demokratikus átalakulásig. Intézkedéseit tehát ilyen értelemben kell fogadni. A delegációval való találkozás alkalmával, a Népszava munkatársának kérdéseire a vendégek részletes felvilágosítást adtak a már említett problémákra. Nehéz lenne azokat „fehéren-feketén” kezelni — jóllehet ilyen szempontok is jelentkeznek. Fontos tudni, hogy a keleteurópai bevándorlók egy társadalmilag is átmeneti állapotban lévő országba érkeznek, ahol nem sok hivatalos garancia biztosítja számukra a zavartalan megélhetést. Tény, hogy — miután fehér bőrűek — ugyanazért a munkáért magasabb fizetést kapnak, mint fekete bőrű társaik. S ez képezi a konfliktusok egyik forrását. A magasabb fizetés a munkaadók szerint azért jár, mert hat hónapig semmiféle társadalombiztosításban (szociális juttatásban) nem részesülhetnek a bevándorlók. Csakhogy fél év elteltével (amikor már jár bizonyos szociális juttatás) a magasabb fizetés is megmarad, így szükségképpen bérfeszültség lép fel fehérek és feketék között. Ekkor jelentkezik a másik bonyodalom. Tudniillik a bevándorolt kelet-európai munkás — akarva, akaratlanul — egyfajta értelemben az apartheidpolitika eszközévé válik. (A „bennszülött” fehér munkások szintén nagyobb bért kapnak, mint a feketék.) Tehát bármennyire is szimpatikus egy kelet-európai munkás Dél-Afrikában, nem biztos, hogy a feketék jó szívvel fogadnák. Ez érthető is. Előfordult például, hogy angol és nyugatnémet bevándorolt szakmunkások jobbnak látták — egy idő elteltével — otthagyni munkahelyüket. Ha volt pénzük, akkor visszatérhettek hazájukba. Ha nem, akkor növelték a 4 milliós munkanélküli-sereget. És minthogy a kormány az ilyen személyeket nem tekinti munkanélkülinek, következésképpen segélyt sem folyósít számukra. A dél-afrikai szakszervezeti küldöttek rámutattak: bár igen nagy szükség volna jól képzett szakmunkásokra, ha azok mégis munkanélkülivé válnának, semmilyen állami támogatásra nem számíthatnak. A rendszernek csak addig van szüksége rájuk, amíg foglalkoztatja őket. Ennek a körülménynek tehát politikai vetülete is van. Ha pedig valamilyen oknál fogva elhagyják munkahelyüket, akkor ugyancsak politikai „szerephez” jutnak — de már ellenkező előjellel. A lényeg: a fekete bőrű munkások nem titkolják, hogy a bevándorlók elveszik előlük a kenyeret. Talán ezért mondták dél-afrikai vendégeink, hogy a mostani időszakban nem szerencsés vállalkozás a bevándorlás. Csak a későbbi, demokratikusabbá vált helyzetben lenne ennek reális értelme. Akkor majd az angol nyelvtudású, jól képzett szerszámkészítőket, gépészmérnököket és számítógép-szakembereket szívesen várják a Dél-afrikai Köztársaságban. (Jankovszky) Kollégákkal fröccsözünk a főváros egyik legolcsóbb, de még elviselhető kocsmájában. Vagyunk elegen, mindenki fontosnak tartja, hogy tapasztalatai átadásának több tanúja is legyen. De nem erőszakoskodunk a szóért, mindenki megkapja, ki előbb, ki később, ki komótosan, ki hebrencsésen fejti ki, mi is ingerli. Aztán megszólal az öreg, társaságunk nem különösebb demokratizmussal megválasztott szóvivője — ugye, hölgyeim és uraim, ez most a módi, ez most a főtitkári és elnöki címnél amúgy is szerényebbnek látszó, ám hatalmat sejtető titulus!? — szóval szóvivőm mondja: „Liftaknába léptünk”. A dolog ijesztő is lehetne, ha nem tudnám, Budapest legélnivágyóbb playboyával ülök szemközt, így önkezű beteljesülésnek még az árnyéka sem vetődik a ki tudja, milyen végkifejletre. Az öreg, a kolléga, persze, panaszkodik az új kormányzat — hm. — szakértelmére. A szakértelem és a rutin hiányát hánytorgatja. Hiányolja a hivatalokban egyébként eddig is hiánycikknek számító rugalmasságot, az ügyintézés folyamatosságában a kezdeményezőkészséget, a megfontolgatás mögött álcázódó hozzánemértést. És ontja a példákat, mértéktartást ez ügyben nem várhatok, mert ha az én példazsákomat szakítanánk fel, akkor se lenne se vége, se hossza a dilettantizmus, a hozzánem értés ábrázolatainak. Amelyeket én gyűjtögetek több mint harminc éve. És ezzel a gyűjteménnyel borzasztó nehéz ám versenyre kelni. Nincs, amit ne tudnék überelni, a parti nem lehet olyan szomorúságos és kilátástalan, hogy egy licitlappal több ne lenne a kezemben. És ezenközben eszembe jut egy réges-régi történet, amit hajdanán Egerben LIFTAKNA mesélt el nekem J. J■ elvtárs. Akkor elvtárs volt, nevét csak azért nem írom ki, mert nem tudom, mi lett vele, nekem mindenesetre elvtársként és úrként egyaránt szimpatikus volt. — Amikor én lettem a jegyző a faluban, a másik, a régebbi még ott volt, tanácsadóként mellettem — kezdte volt J. J. az 1945-ös történetet. — Aztán a régi jegyző elveszítette a mértéket. Amikor melléfogtam, az ügyfelek előtt elkezdett kioktatni. Bírtam egy darabig — vérnyomásmérő ugyan nem volt nálam, de elmehetett volna vagy kétszázig a jelző —, szóval akkor azt mondtam neki: most „konzultálunk”. És bevonultunk a belső helyiségbe, amely nem volt túl nagy, éppenhogy akkora, hogy ki tudtam nyújtani a kezemet egy félreérthetetlen komolyságú pofonra. A megismétlésnek páratlanul kijózanító hatása volt. „Várd meg, amíg a trükkjeidet is megtanulom” — mondottam nekie —, és kénytelen volt megvárni. Ugyanis félt a következő fülestől. Fiatalabb cimboránk itt vetette közbe, hogy talán mégsem a pofozógép a demokrácia szálláscsinálója. Idősebb barátunk nem is gyanakodott ilyesmire, ám fontosnak tartotta megjegyezni: éppenhogy mást akart mondani. Most — úgymond — nincs szükség arra, hogy lépten-nyomon kioktassuk az új hatalom embereit, hogyan is kell késsel és villával enni, mi a helyük és a szerepük az előttük váratlan megnyílt politikai svédasztalnál, sokkal lényegesebb, hogy ők maguk beletanuljanak a rutindolgokba, miközben remélhetően — feladataikat — amúgy erkölcsileg emelkedettebb szinten látják el. Tehát szó sincs itt liftaknáról, ne bántsuk azt, akit hivatástudata és önbizalma közel sodor a nagy szakértelmet és napi politikai adminisztratív rutint is kívánó ügyintézéshez. Ha emiatt nem esett nehezünkre mellőzni a lábadozást a negyvenes évek második felében és később sem, akkor miért tegyük most? Csakugyan. Mi is történt itt a negyvenes esztendők második sodrásában? Ugye, jött a szakérettségi. Csupán a pozitív oldalt emeljük ki: iszonyatos teherbírású gépezet volt ez, amely a „népségből” kiemelte a nép fiát és leányát. De a hetvenes és a nyolcvanas évek politikai infantilizmusa megismételte a suta mutatványt: megint elkezdődött valami ilyesféle, a munkásosztály uralma jegyében érettségi nélkül kerültek be munkásnak minősített gyerekek az egyetemre. Ennyit értek a megelőző évtizedek? Még a favorizált proletariátust sem tudták előkészíteni egy egyetemi felvételire? — Szóval, ilyesfélének ígérkezett az utánpótlás — és ezt ne felejtsék el azok, akik liftaknáról filozofálgatnak. A magunk mögé taszított rezsim nem szánt nekünk jobb jövendő elitet, nem szánt minket jobb sorsra , mint ami a háromelemis pártprogramokból kiszüremlett vezérfonalakból kitűnik. Nem szánt mást, mint a liftakna tartósítását. Most szó sincs liftaknáról. Legfeljebb azért aggódhatunk, nehogy a liftajtó előtt toporgó polgár és funkcionárius, a közönséges és a nem egészen közönséges honpolgár belépjen a „járószékbe” (így nevezi a szakma a liftgépet) — anélkül, hogy meggyőződne róla: padló van előtte, nem pedig mérhetetlen szakadék. Krajczár Imre . Rekormozza a nemrég még könyvsátras teret, a járókelők döbbent tekintetét ... s még ennél is visszacsapóbb füsttel alkotóját. A társult szándék - Sulyok Katalin és Siklós László házaspár felhívó lángolása - a barbár időkig hátrált vissza. Amivel eltér elődeik betűiszonyától: saját „szülötteiket" ítélték hamuhalálra! Kegyes András képriportja