Népszava, 1991. április (119. évfolyam, 76–100. sz.)

1991-04-02 / 76. szám

NÉPSZAVA 1991. ÁPRILIS 2., KEDD Gorbacsov bírál Politisáló hadsereg kell! ..Veszélyes ellenzék” Az oroszországi vezetés, a hatalmára törő ellenzék erőteljes bírálata jellemezte a szovjet államfő szombati beszédét, amelyet a hadsereg pártvezetőinek értekezletén mondott, s amelynek szövegét tegnap tette közzé a Pravda. Mihail Gorbacsov egyértelműen értésre adta, hogy a szovjet fegyveres erők depolitizálása a mai körülmények között elképzelhetetlen, ez a hadsereg széteséséhez vezetne. A szovjet elnök, nyilván válaszként az oroszországi népképviselő-kongresszuson is elhangzott bírálatokra, kijelentette: az országot sújtó válság leküzdése érdekében haladéktalanul meg kell valósítani azt a minimumprogramot, amelyet a miniszteri kabinet rövidesen elő fog terjeszteni. Részletesen taglalva a szovjet társadalomban és politikai életben továbbra is monopolhelyzetet betöltő kommunista párt kilátásait, annak a véleményének adott hangot, hogy az SZKP-nak „nagy esélyei vannak nemcsak pozíciói megőrzésére, hanem vezető szerepének megszilárdítására" is. Ehhez azonban az szükséges, hogy a párt napról napra bebizonyítsa: képes kedvezően befolyásolni a dolgok menetét, elősegíteni a társadalom stabilizációját. Az elnök — mintegy saját helyzetét is erősítendő — kifejtette: az ország vezetése megkülönböztetett figyelmet fordít a hadseregre, nem becsüli alá szerepét, s biztosítani fogja a feltételeket az ország védelmi képességének megőrzéséhez. Értékeli a bolgár kormányfő Sikeres volt a száz nap Stabilizálnak a katonák Kedvezően értékelte kormánya tevékenységének első 100 napját a bolgár miniszterelnök. Dimitar Popov kormányfő tegnapelőtt közel 1 órás televíziós és rádiónyilatkozatban értékelte a múlt év decemberében hivatalba lépett kormányának eddigi tevékenységét. A politikai egyeztető tárgyalások eredményeként megalakult minisztertanács alapvetően két feladatot tűzött maga elé: egyrészt, hogy békésen átvezesse a társadalmat a totalitarista diktatúrából a demokratikus jogállamba, márészt, hogy megindítsa a gazdasági reformot. Emlékeztetett arra, hogy 100 nap alatt a minisztertanács több mint 150 régebbi kormányrendeletet, csaknem 60 utasítást és mintegy félszáz határozatot helyezett hatályon kívül. Emellett 57 új rendeletet, több mint 70 utasítást és határozatot adott ki, kidolgozott 17 törvényjavaslatot, amelyek közül 16-ot a nemzetgyűlés elé terjesztett. Ro Te Vu: Két Korea, egy tagság Mutasson példát a térség! Első ízben nyitottak meg hétfőn ENSZ-értekezletet Dél-Koreában. A világszervezet Ázsiai és Csendesóceáni Gazdasági és Szociális Bizottsága — ESCAP — negyvennyolc tagországa dolgoz ki ajánlásokat a regionális együttműködés gyorsítása érdekében. Ro Te Vu államfő megnyitóbeszédében többek között méltatta országának szerepét a nemzetközi enyhülésben, szólt arról, hogy Szöul rendezte kapcsolatait a kelet-európai országokkal, a Szovjetunióval és képviseleti irodát nyitott Kínában. Mint mondta, az ázsiai térség országainak példát kellene mutatniuk, hogyan tudnak a vallási, faji, ideológiai ellentéteken felülemelkedni, enyhíteni a tehetős és a szegény országok közötti különbségeken. Ro Te Vu szerint erre a legdinamikusabban fejlődő ázsiai—csendesóceáni térségnek minden esélye megvan, hiszen a világtermeléshez máris 50 százalékkal, a világkereskedelemhez 40 százalékkal járul hozzá. (MTI) Európai Közösségek — Genscher haderő is legyen közös! Közös haderőt is fenn fog tartani az Európai Közösségek egy közös európai védelmi politika keretében — vélekedett vasárnap a Deutschlandfunk rádióállomásnak adott nyilatkozatában a német külügyminiszter. Hans- Dietrich Genscher szerint a közös nyugat-európai haderő létrehozása nem kérdőjelezné meg a jelenlegi nyugati szövetségi rendszer parancsnoki struktúráját. Genscher arra buzdította Németország közös piaci partnereit, hogy fogadják el az európai integráció elmélyítésére, az Európai Unió létrehozására vonatkozó német ajánlatot. Ez szerinte segíthetne leküzdeni Európa megosztottságát, erősíthetné a közép- és keleteurópai reformokat. (MTI) retében szépreményű keleteurópai hírlapírókat okítson. Itt, Amerikában kellett rájönnünk arra, hogy egy „vidéki” újság nem feltétlenül szűk látókörű és provinciális. A Cape Cod Times a maga ötvenezer körüli példányszámával nem a New York Times ugyan, de így is 30—50 oldal naponta, hétvégeken meg vagy 150, tömve a helyi szupermarketek hirdetéseivel, az áruházak — „csak most, egy napig" — rendkívüli kedvezményeket ígérő ajánlataival. A Cape Codiak 80 százaléka a helyi lapot olvassa, s ezzel az aránnyal lekörözték a közeli nagyváros patinás sikerlapját, a Boston Globe-ot! A helyi újságot mindenki inkább a magáénak érzi. Pedig valóban nem köldöknézegető, még ha hetente egy dupla oldalon tudósít is a környékbeli kézfogókról. (Ki látott még enynyi bávatag ifjú párt , vajon az esküvői képek mindenütt a világon ilyen reménytelenül banálisak?) A lap, meglepő részletességgel kitekint a világra, önálló véleményt mond a nemzetközi politika nagy kérdéseiről, igaz, az Egyesült Államokban a világpolitika sokszor húsba vágó belpolitikának számít. De gondolnak Kelet- Európára is, s nem azért, mert ez az utóbbi időben divatos téma volt. A Cape Cod Times mellett természetesen tucatnyi más amerikai újságot, magazint böngészünk végig naponta. Bámulatosan naprakészek, bővelkednek a hírekben. Még saját hazánkról is olvashattunk néha-néha, igaz, ehhez rendkívüli eseményeknek kellett történnie. De ördög tudja miért, csak a sokhetes késéssel ide érkező magyar lapok hírei érintenek bennünket személyesen. Reménykedve próbálunk kiolvasni a sorok közül valami biztató jelet, felfedezni végre valamiféle ígéretes kibontakozás kezdeteit, mindhiába. Nézzük az egymással versengő, ám egyformán kimért és objektív, profi tévéhíradókat itt Amerikában, de igazán bosszankodni csak az otthonin tudnánk. Válogathatnék (elméletileg) vagy ötven csatorna szappanoperái, könnyfacsaró sorozatai, nevetőgéppel aláfestett, vidám, történetei között. Elég ritkán tesszük, mert nem szeretnénk mindig akkor nevetni, amikor a szánkba rágják, mert nehezen tudtuk megszokni az unásig ismételgetett reklámokat. (Legérthetetlenebbek a gyógyszerhirdetések, nincs is annyi fejfájós és náthás beteg egész Amerikában, mint amennyi tablettát itt ötpercenként a nagyérdemű figyelmébe ajánlanak.) Az utóbbi évek tömény politizáló magyar tévéműsorai után sokáig úgy éreztük, mintha légüres térbe kerültünk volna. Mit nem adtunk volna eleinte egy cipzárlehúzós jó kis éjféli Napzártáért! Csak a maratoni öböl-tudósítások megindulása után kezdtük megint otthon érezni magunkat ... Állok a tengerparton és a büdös, füstös kőbányai lakótelepre gondolok, otthonunkra. Várnám anyám reggeli telefonját, hogy megbeszéljük az előző nap lényegtelen semmiségeit. Nagynénémre gondolok, aki 1956-ban családjával Svájcba szaladt, s egész életében azon siránkozott, hogy nem foszlós a kenyér, halszagú a csirke, s nem olyan csípős a paprika, mint odahaza. Csak pár hónapot töltöttem távol otthonról, de ma már nem tudom megmosolyogni ezért. Mert tényleg nem olyan! Tudom, ha hazatérek, ott fogok majd állni a kilencedik emeleti panellakás ablakában, behunyom a szemem és az óceánt látom. Megrészegít a szél ereje, a hullámok morajlása. Nézem a fiamat, aki életében először itt, Cape Codon látta meg a tengert, kiabálunk, ordítunk, bele a szélbe. Hahó, szél, itt vagyunk, a Gépmadár utcából, és hiába igyekszel, mi vagyunk az erősebbek! Elekes Éva Idegen még a jenki hús Nem volt nagy keletje a fél áron árusított amerikai marhahúsnak Japánban, legalábbis az első értékesítési napon nem. Amerikai Holstein típusú marhahús debütált vasárnap a tokiói nagybani piacon, azután, hogy április elsejétől feloldották az amerikai húsok behozatalára eddig érvényben lévő szigorú importkvótát. A japán fogyasztók eddig nem barátkoztak meg a „külföldi hússal” — állítólag több mint százezer tonna halmozódott föl a raktárakban. Kellemetlen kérelem A NATO-szövetségeseknek kellemetlen egyes keleteurópai országok nyílt, vagy burkolt tagfelvételi kérelme, mert a NATO nem akarja elszigetelni a Szovjetuniót és nem akarja provokálni a moszkvai keményvonalas katonai vezetőket — írta a hét végén a Financial Times című londoni napilap. Hoppon maradt politika Kié a parlament? A népé, mondják a honatyák, hiszen úgy gondolják, az első szabad és demokratikus parlamenti válasz- t tásokon százezrek adták le rájuk a szavazataikat. Hinni lehet, de talán nem ártanak most már elgondolkodni azon, hogy egyre többen és mind gyakrabban kérdezik mailjuktól: mi mellett és mi ellen is szavaztam az elmúlt tavaszon? Úgy tűntk, tavaly százezrek sőt milliók tagadtak, amikor voksoltak. Nem tudhatták, kiknek és milyen jövőnek adnak bilizalmat, amikor képviselőiket a T. Házba juttatták. Azt természetesen tudták, hogy a hőn vágyott demokráciának, a piacgaz- s dálkodás megteremtésének ára van, amely lemondást követel mindenkitől. Arra azonban valószínűleg nem gondolt sem az őszülő aggastyán, sem az ifjú titán, hogy az őt szolgálni hivatott képviselőik hatpárti parlamentjében öncélú és meddő viták- nak, politikusok önmutogató és egymást lejárató csatározásainak lesz a tanúja. S a pártcsaták szünetében alig jut idő az átalakulást megalapozó törvények megalkotására. Most már tudják. Milliók érzik, kire- s késztették őket az országos ügyek intézéséből egyre kevesebb közük van saját sorsuk formálásához, róluk, ám nélkülük dönt a hatalom. Pedig ha megkérdezték volna véleményüket, bizonyára nem került volna sor számos olyan intézkedésre, amelyről később kiderült, nem csupán polgárnyomorító, de a törvénytelenség határiyát is súrolja. Törvénysértésről szóló indítványok kerülnek az Alkotmánybírósághoz, s közöttük bőven akad a szakszervezetektől származó is. Ezekből szinte azt a következtetést lehetne levonni: a kormányhatározatok, a parlamenti döntések sorozatossan fricskázzák a munkavállalói érdekképviseleteket, ennélfogva a munkavállalókat. Érvényben lévő jogszabályokat figyelmen kívül hagyva születnek döntések, a honatyák mintha megfeledkeztek volna a hasályban lévő Munka Törvényikönyvéről. Erre gondolhattunk, amikor a kormány kihirdette az utazási kedvezmények megvonásáról szóló rendeletet, vagy a szakszervezeti tagdíjak megadóztatását, hiszen eszébe sem jutott, hogy előtte tárgyaljon az érdekképviseletekkel. Pedig a kérdésre: kié a parlament és a neki felelős kormány, a demokrácia szószólója nem adhat más választ, mint azt, hogy a népé. Az egyre inkább elszegényedő, létszámában mindösszébb zsugorodó magyarságé, amelynek majdnem fele aktív munkavállaló és többségében szervezizett dolgozó. És nem utolsósorban választópolgár. Lehet, hogy ezen gondolkodtak el azok a parlamenti pártok, amelyeknek ismét bekerült látószögébe a munkavállaló. Az a munkavállaló, aki egy évig kiszorult a T. Házból. Ám ettől még nem szűnt meg létezni. Lehet, hogy eszébe jutott néhány képviselőnek az is, hogy már most nem ártana a jövőre gondolni? Hiszen az érdektelenségbe fulladt időközi választások vereségei jelzésértékűek. Azt kiáltják: közlegények nélkül nem lehet háborút, de még csatát sem nyerni. Megkezdődött hát, amire számítani lehetett. Csatába indultak a legfeljebb másfél százezres tagságot maguk mögött érző parlamenti pártok a milliókat képviselő szakszervezetekért. A januári munkástanács-kongresszuson MDF-es képviselő került a szervezet elnöki posztjára, az elmúlt héten az SZDSZ parlamenti frakciója teremtette meg munkavállalói tagozatát, a KDNP vezetői pedig kijelentették: nyitni kívánnak a munkavállalók felé. A folyamatban azonban megfigyelhető egyfajta diszkrimináció, tudniillik, nem mindegyik szakszervezet tűnik vonzónak a pártok számára. Pedig az esélyegyenlőséget nemcsak hirdetni, de gyakorolni is kellene, és ez mindenkire vonatkozik. Politika? Taktika? Valóságos érdekképviselet a parlamentben? Vagy csupán hiányzik a pártokat segítő gesztus, a szakszervezetek tömegbefolyása? Vagy már megkezdődött a választási küzdelem? Majd kiderül. Mindenesetre tény: a pártállam lebontásának fontos lépéseként megalkotott párttörvény — amely kiszorította a politizálást a munkahelyekről — gyökértelenné tette a pártokat, így hát nem maradhat más választásuk, mint valahogyan ismét bejutni oda, amelynek egyetlen útja a szakszervezetek megnyerése lehet. De a szakszervezetek többsége mintha nemigen hinne az udvarlóinak. Miért is hinne? Arcán érzi még a kemény pofonokat, amelyeket a munkavállalók megvédésekor, a szakszervezeteket sújtó törvénytelenségek feltárásakor, a szabad szervezkedést gátló akarnokok leleplezésekor kaptak. Hogy kié lesz a parlament? Attól is függ, sikerül-e megnyerni a munkavállalói érdekképviseleteket a bent ülő pártoknak. Egy biztos: nem kíváncsi már üres szólamokra a választópolgár, hanem mind határozottabban nyújtja be a számlát, hogy kapott ígéreteit teljesítsék. Mert az lehet, hogy a százezrek egy esztendeje csupán valami ellen szavaztak, de ma már tudják, mit szeretnének. NÓGRÁDI TÓTH ERZSÉBET Bezzeg-példák Hosszú távon bizonyára meglesz a történelmi mentségünk, hogy a kilencvenes évek Magyarországának demokratizálásához, az „átmenet” súlyos gondjainak megoldásához más országok példáiból, eszköz- és fogalomrendszeréből próbáltunk erőt meríteni. Itthoni kapaszkodók híján svéd modellű szociálpolitikát idéztünk vágyakozva, kíváncsian vizsgáltuk a francia, amerikai vagy olasz típusú államfői intézményt, akárcsak a Szajna-parti választási rendszert, összehasonlítva azt a tengerentúlival, s így tovább .. . Most a spanyolországi Moncloa-paktumot vettük elő politikai emlékeink tárából, mintaként állítva azt a jövendő hatpárti egyeztető tárgyalások számára. A hetvenes években a külpolitikai sajtó inkább amolyan érdekes kirándulásra vitte el a magyar olvasót: milyen ámulatba ejtő csodának tűnt a nyugat-európai országok kormánykoalícióinak és ellenzékeinek hadakozása, az iráni forradalom sok-sok fordulata! Aki akkor olvasott a külvilágról, az kedvtelésből tette, mintha a pápuák egykori szexuális szokásainak tanulmányozásában mélyedt volna el szabad idejében. Azután jöttek a nyolcvanas évek, s a külpolitikai témák egyre inkább belső magyar életünk tükrében kaptak jelentőséget, a mi lombikvalóságunk ellentmondásait voltak hivatottak bezzeg-példaként vagy találó hasonlatként hangsúlyozni. Délkelet-Ázsia már nem kuriózumai miatt bilincselt le bennünket, hanem amiatt, hogy gazdasági „csodája” irigylésre méltó iránymutatás volt számunkra. Az algériai kenyérlázadás azért került a külpolitikai rovatok hasábjaira, mert eszünkbe juthattak általa saját áremeléseink (s a tanulság, hogy „máshol se jobb”). Az olasz kormányválságok és maffiasztorik már nem „izgis” történetek voltak csupán, hanem saját magyar viszonyainkat képzeltük beléjük huncut mosollyal. Két évvel ezelőtt, amikor épphogy kidugta fejét a földből zsenge többpártrendszerünk, egy Budapesten járt olasz radikális politikus, Marco Pannella is szükségesnek látta, hogy külső tanulságot szabjon magyar valónk testére. Riadtan hívta fel figyelmünket: ne az olasz vagy a francia típusú többpárti struktúrát válasszuk, mert az tele van demokráciaellenes csapdákkal, korrupciós lehetőségekkel, működésképtelenséggel. Ehelyett lépjünk az angolszász modellű, kétpárti váltógazdálkodás útjára — sulykolta belénk. Pannella úr receptjét persze nem volt okunk elfogadni, mi a saját viszonyainkat véltük jobban ismerni. Úgy gondoltuk, hogy igenis erre a napjainkra kialakult pártszerkezetre van szükségünk. Politikusaink, egész népünk lelke rajta! De a másolás kényszerétől — hiába is tagadnák ezt nemzettudatunk büszke képviselői — a magyar politika nem tudott megszabadulni. A „jó példaként” emlegetett nyugateurópai parlamentarizmusból máris átvettük az összes kedvezőtlen — vagy legalábbis nem feltétlenül üdvözítő — elemet. Olasz módra alakult meg például a választások után összefércelt, nem nép által választott koalíciónk, amely a bűvös számarányoknak tulajdoníthatóan mindent meg tud szavaztatni a törvényhozó testülettel. Van ellenzékünk, mely egyelőre inkább külhonból ellesett szerepet játszik, s kevésbé képvisel bizonyíthatóan szerves, hazai tömegakaratot. Vannak már pártcsatáink, parlamenti káromkodásaink, melyek nem biztos, hogy a társadalom valóságos belső ellentéteit tükrözik. Máris felmerül a kormány megbuktatásának kérdése (egy olasz kormány épp a napokban mondott le, de ez ott nem ritka hír), és több magyar párt máris büszkélkedhet azzal, hogy „identitásválságban”, súlyos „elavultságban” szenved (a nyugat-európai pártok nagy része csak mostanában, hoszszú évtizedek után jutott el idáig). Azt mondják, van sok-sok visszahúzó lobbynk, és javában virulnak már hétpróbás maffiáink. Nem vettük át viszont az „ottani” politika és sajtó csiszolt szakértelmét, a politikusi arcképteremtés apró, de fontos fogásait, a polgárosodás következetes ösztönzését. S persze, nem importálhatjuk egyik pillanatról a másikra (de azért törekedhetnénk rá!) azt az életszínvonalat és szociálpolitikai következetességet, amely még az ottani, viszonylag szerény bérűeket is érdekeltté teszi a valódi demokrácia fennmaradásában. A Moncloa-paktum megszívlelendő példájának feltalálása talán minőségi változást jelez most, ezúttal talán a jót, a valóban össznemzetértékűt fogjuk kiaknázni belőle. Csak el ne szabjuk ezt is! Mert nem lesz könnyű ebben az oda-vissza egyformán elfogult, idejétmúlt frontvonalak mentén kettéhasadt társadalom politikai légkörében egyetértésre jutni abban, itt és most mi tesz jót igazán a megfáradt magyarnak. ... GARZÓ FERENC 3