Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)
1991-07-01 / 152. szám
NÉPSZAVA 1991. JÚLIUS 1., HÉTFŐ EK—Magyarország A megállapodás csak őszre várható Bár a mostani tárgyalási fordulón is történt előrelépés, immár bizonyos, hogy a júliusi határidő a szerződés szövegének véglegesítésére nem tartható. Pillanatnyilag, a közösség képviselőivel egyetértésben úgy látjuk, hogy októberben válhat teljessé a megállapodás — nyilatkozta a hét végén dr. Juhász Endre, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztériumának főosztályvezetője az MTI tudósítójának. Az Európai Közösség és Magyarország közötti társulási szerződésről folyó tárgyalások magyar delegációjának vezetője az immár hatodik brüsszeli tárgyalási forduló befejeztével értékelte a kialakult helyzetet. Meg kell, hogy mondjam, hogy az Európai Közösség vezető politikusainak azon megnyilatkozásai, amelyekben határozott támogatásukról biztosítják a társulási szerződésben érdekelt közép-európai országokat, kevéssé érzékelhetőek a tárgyalások folyamán — állapítja meg egyebek között. Mindez azonban nem szükségszerűen zárja ki a szerződés jövő év január elsejei életbelépését. Létezik olyan jogi, technikai formula, amely interim megállapodásként, átmeneti jegyzőkönyvvel szabad utat engedhet az időtényező szempontjából fontos folyamatoknak , így mindenekelőtt a kereskedelmi megállapodásban foglaltaknak. Tanácskozás a kisebbségekről Genfben A nemzeti kisebbségek helyzetéről, a kisebbségek jogainak biztosításáról kezdődik ma délután tanácskozás a genfi nemzetközi konferencia-központban, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 35 tagjának részvételével. A csaknem három héten át tartó munkában, amelynek házigazdája Svájc, az európai államok, továbbá az Egyesült Államok és Kanada vezető szakértői vesznek részt, hogy a tavaly novemberben megtartott párizsi csúcsértekezlet határozatának megfelelően, a kisebbségek jogainak meghatározásával, azok biztosításának feltételeivel foglalkozzanak. A magyar delegációt Entz Géza miniszterelnökségi államtitkár vezeti. Az értekezletre, megfigyelőként, számos nem kormányszintű szervezet küldi el képviselőit, köztük a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarok egyes szervezetei is. Július 11-én, Genfben, nagyszabású találkozót tartanak a Kárpát-medencében élő népek nem kormányszintű szervezeteinek képviselői, közös gondjaik megvitatására. Az ENSZ is érdekelt a megoldásban A világszervezet nagy jelentőséget tulajdonít az emberi, ezen belül a kisebbségi jogok biztosításának. Ezt nyilatkozta munkatársunknak Jan Martenson, ENSZ-főtitkárhelyettes elutazása előtt. Ezért nagy várakozással tekintenek a ma kezdődő genfi tanácskozás, s a témakörrel összefüggésben, a Magyarországgal való együttműködés elé. Kérdésünkre, hogy a kisebbségek ügye kaphat-e akkora nemzetközi súlyt, mint amekkorát általában az emberi jogok kaptak, az ENSZ vezető munkatársa így válaszolt: — Biztos vagyok benne, hogy igen, hiszen az emberi jogokhoz hozzátartoznak a kisebbségi jogok is. Az enyhülés térhódításával, a nemzetközi helyzet javulásával ezzel a problémával is szembe kell néznie az államok közösségének, és meg kell találni a megnyugtató megoldást a kölcsönös bizalom szellemében. (kocsi) Ma temetik a Varsói Szerződést (Folytatás az 1. oldalról) Iyen szerepet játszott Magyarország a Varsói Szerződés feloszlatásában? — Úgy hiszem, kiemelkedő szerepet — mondta Antall József. Ismét történelmi eseménynek lehetünk tanúi, s lehetnek tanúi Prága lakói is, ahol szembeötlő a biztonsági készültség. A napfényben fürdővárosban, a Károly-hídon és a várban, kettesével-hármasával sétálnak e turisták között a rendőrök és a katonák, a város felett pedig időnként helikopterek köröznek. A délutáni és az esti órákban, tegnap egymás után érkeztek a delegációk, amelyeknek vezetői a mai napon aláírják azt a politikai nyilatkozatot, amely szentesíti a Varsói Szerződés utód nélküli feloszlását, s amely egyben pontot tesz Európában a megosztottság évtizedeinek végére is. A tavaly nyáron, Moszkvában megrendezett politikai tanácskozó testületi ülésen még nem lehetett előre látni, oly mértékben felgyorsulnak majd az események, hogy egy év múltán már a szervezet temetésénél asszisztálhatnak a politikusok és az újságírók. Egy éve még a zárónyilatkozat szerint, csak a Varsói Szerződés jellegének és funkcióinak felülvizsgálatát tűzték ki célul a tagállamok. Kisebb-nagyobb huzavona után sikerült az idén márciusban felszámolni Budapesten a VSZ katonai szervezetét, amely után bebizonyosodott, hogy a Varsói Szerződés egésze működésképtelen. Hozzájárultak ehhez az Európában gyorsan változó körülmények is. A Varsói Szerződés ellehetetlenülésével párhuzamosan egyre inkább teret nyer az európai biztonsági és együttműködési folyamat, egy kontinensnyi biztonsági struktúra kialakításának gondolata. Ilyen körülmények között teljesen logikátlan lenne egy olyan — akár katonai, akár politikai jellegű — szervezet fenntartása, amely ellenfélként azt a Nyugat-Európát tüntette fel, amelyhez most térségünk oly nagyon szeretne felzárkózni. Kelet-Közép-Európa problémái ettől persze még tovább élnek. Az új biztonsági struktúra kialakítása sürgető, ennek körvonalai már láthatók. Alapszintjét a volt Varsói Szerződés-tagállamok között megkötött kétoldalú szerződések hálózata adhatja, középső szintjét az olyan regionális együttműködések alkothatják, mint például a visegrádi csehszlovák, magyar, lengyel formula. Végül pedig a felső réteget a majdan létrejövő összeurópai biztonsági rendszer képezi. Eme új korszak felé teszik meg most a kezdő lépéseket a hat állam vezetői a volt keleti blokk végső felszámolásával. Décsi Katalin Közös parlament a Kárpát-medencében? A semleges Közép-Európa nem utópia Beszélgetés Hegedűs Andrással A Magyar Népköztársaság nevében Hegedűs András miniszterelnök írta alá 1955 májusában a Varsói Szerződést — teljes nevén: barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést amely jogi formába öntötte a szovjet birodalom katonai és politikai uralmát Európa keleti felén. Hogyan ítéli meg ma, a Varsói Szerződés (VSZ) megszüntetésekor ennek a katonai tömbnek a szerepét az egykori aláíró, és véleménye szerint mi következhet utána a közép- és keleteurópai térségben? Erről beszélgettünk Hegedűs Andrással. — A Varsói Szerződés előzményeihez tartozik, hogy a második világháború végén egyedül a Vörös Hadsereg szabadította fel a fasizmus alól és szállta meg Európa keleti felét, s ezt a területet — az ismert nemzetközi viszonyok következtében — lényegében a Szovjetunióhoz csatolták. Ettől kezdve ebben a térségben nem volt önálló nemzeti hadsereg, pontosabban a szovjetizált kis országok „néphadseregeit” a szovjet vezérkar alá rendelték, de szabályozatlan módon. Ezt volt hivatva pótolni a Varsói Szerződés létrehozása, amely mintegy „legitimálta” a szovjet katonai jelenlétet Európa keleti felén. Miért pontosan tíz évvel a második világháború európai befejezése után határozta ezt el a szovjet vezetés? — Ennek több oka volt. Egyrészt 1954 végén vették fel az NSZK-t a NATO-ba, s ez a német „imperializmus” feltámadásának rémképét keltette a kelet-európai kommunista vezetőkben, tehát az „ostromlott erőd” légkörében logikusnak látszott a szorosabb összefogás. Másrészt 1955 májusában két másik fontos esemény is történt Európa közepén: az osztrák államszerződés aláírása, aminek következtében a Szovjetunió (és a többi megszálló hatalom) kivonta csapatait Ausztriából; majd a szovjet vezetés „Canossa-járása” Jugoszláviában, ahol tulajdonképpen Hruscsovék megkövették Titóékat a velük szemben elkövetett sztálini bűnökért. Ezért a két, bizonyos fokig presztízsveszteséggel járó, bár ésszerű és békülékeny politikai lépésért a szovjet pártvezetés a Varsói Szerződéssel mintegy kompenzálta a saját katonai vezetését, nehogy úgy érezzék a marsallok, hogy a szovjet katonai hegemónia hanyatlóban van. Ez persze csak az én hipotézisem, amire nincs bizonyítékom, de a három esemény időbeli egybeesése nem lehet véletlen. Miután ön aláírta a Varsói Szerződést, mikor változott meg a véleménye róla? — Már az aláírás után röviddel világossá vált, hogy a VSZ szövegével nincs összhangban a gyakorlat. A VSZ-t ugyanis elvben független, szuverén államok kötötték meg, amelyek nem avatkozhattak be egymás belügyeibe. A gyakorlatban kezdettől fogva a szovjet akarat érvényesült mind az egyesített fegyveres erők közös parancsnokságában — a főparancsnok mindenkor szovjet marsall volt —, mind a Politikai Tanácskozó Testületben. A közös fegyveres erők országonkénti elhelyezéséről a szovjetek gyakorlatilag tetszőlegesen dönthettek. Amikor 1968-ban a VSZ csapatai bevonultak Csehszlovákiába, hogy véget vessenek „a prágai tavasznak”, tiltakoztam az intervenció ellen, mert az teljesen jogtalan volt a VSZ szövege szerint is. Nyilvánvalóvá válhatott minden figyelmes ember előtt, hogy a VSZ nemcsak a tagállamok külső támadás elleni védelmére szolgál, hanem a szovjet rendszer fenntartására, az autonóm, demokratikus társadalmi mozgalmak feltartóztatására is. Másfelől, valamiféle stabilizáló szerepet is betöltött a VSZ, amennyiben a kétpólusú világrendszer egyik fő ellensúlyát jelentette (a másikat a NATO), s a stratégiai erőegyensúly talaján elindulhatott az enyhülés, az úgynevezett helsinki folyamat. A kétpólusú világrendszer azonban 1989—1990 folyamán lényegében megszűnt. Ön szerint a VSZ helyén mi fog történni Európa középső régiójában? — Szerintem Magyarországnak elsőrendű érdeke, hogy kiharcolja semlegességét. Nem tartanám szerencsésnek, ha a NATO-hoz csatlakoznánk. Ennél sokkal előnyösebb lenne, ha Ausztria, Svájc, Svédország, Finnország példáját követnénk. A semleges státus kisebb költséggel nagyobb biztonságot eredményezne számunkra. A mi politikai helyzetünk — hasonlóan Ausztriához — nagyon is alkalmassá tesz bennünket a semlegességre, és szerintem ez a Szovjetunió és a nyugati hatalmak érdekét is szolgálná. Vannak, akik szerint a semlegesség nagyhatalmi garanciája helyett inkább az európai ,kollektív biztonsági rendszer létrehozását kellene szorgalmaznunk, mások azonban ezt ma még utópiának tartják... — Ez valóban utópia ma még, de a semlegesség fokozatos kiterjesztésével reális lehetőség lehet. Szerintem Európa közepén rövid időn belül létre lehetne hozni egy stabil semleges övezetet, Skandináviától Közép-Európán át Görögországig, Olaszországig, Spanyolországig. Az amerikai csapatok távozásával a két póluson az angol, francia és az orosz hadsereg tartaná fenn Európában a katonai egyensúlyt, így a többi országban csak minimális fegyveres erőre lenne szükség. A „létezett szocializmus” országainak többségében azonban ma nemigen kedvez a belső helyzet egy középeurópai békés, semleges övezet létrehozásának. — Tény, hogy egyes országokban erősödőben vannak a nemzeti, etnikai konfliktusok, sőt elszakadási törekvések. Ha ez a helyzet semlegességgel párosulna, kevésbé lenne veszélyes. De, ha a szemben álló felek fölfegyverzik magukat, és riválisaik ellen katonai szövetségeket keresnek, az destabilizálhatja az egész térséget. Amíg ez a széles semleges övezet nem jön létre Európában, mit tehet Magyarország a válsággócok gyűrűjében? — Elgondolásom szerint, amit nyilván sokan utópiának tartanak, mielőbb létre kellene hozni a Kárpát-medencében egy közös parlamentet, amely a sok évszázados történeti, földrajzi, ökológiai egységet alkotó, közös sorsú és egymásra utalt népeknek a közös képviseleti, törvényhozó és koordináló szervezete lenne. Ebben a közös parlamentben képviseltetnék magukat Magyarország, Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, Vajdaság és Horvátország népei, beleértve a kisebbségeket is. Ezt a tervet azonban sokan úgy értelmeznék, hogy az nem más, mint a történelmi Magyarország visszaállítása... — Ez nem az ezeréves Magyar Királyság és a magyar hegemónia visszaállítása lenne, de nem is a Kossuth- és a Jászi-féle tágabb dunai konföderáció, hanem a Kárpát-medencében élő egyenjogú és egyenrangú népek közös parlamentje, amely rendezné végre közös dolgainkat. Ha elfelednénk végre a régi, valós és vélt sérelmeinket, a kölcsönös előítéleteket és bizalmatlanságot, és a sok száz éves együttélési tapasztalatok, formák és módszerek hasznosításával őszintén törekednénk az együttműködésre gazdasági és kulturális téren, s ha ehhez megteremtenénk a szabadon átjárható határokat, az emberek, az információk, az áruk és szolgáltatások szabad áramlását, cseréjét, akkor szerintem komoly fejlődés indulna a Kárpát-medencében. A semleges, békés, dinamikusan fejlődő Közép-Európa az európai egység és biztonság egyik legfontosabb tartópillére lehet, de csak ha az itt élő népek közösen akarják. Faggyas Sándor 3 HÉTRŐL NYOLCRA Rovatunk minden hétfőn jelentkezik. Neves hazai újságírókat, szakértőket, közéleti embereket kérünk fel, hogy a nyolcadik napon röviden írják meg, mit tartanak fontosnak az elmúlt hét belpolitikai eseményeiből. Kun Miklós Minden változatot ismerni kell 1984 őszén az Egyesült Államokban voltam, így jól emlékszem az amerikai elnökválasztási küzdelem finisére. Ekkor derült ki igazán, hogy Ronald Reagan, az egykori színész csapata mennyire kiváló ismerője az amerikai „népléleknek”. Reagan nem fogalmazott olyan kifinomultan, mint demokrata szenátor ellenfele, aki két alkalommal is felülkerekedett vele szemben a tv-vitában. Már-már elpártolni látszott a szerencse Reagantól, amikor azt javasolta kampányfőnökének: öljenek annyi pénzt, amennyit csak lehet, egy másfél perces reklámfilmbe. Ezen egy félelmetes, barna medve ágaskodott acsarogva a nézőkre, majd megjelent a Reaganre kísértetiesen emlékeztető, harcedzett prérivadász. A medve — a világuralomra törő Szovjetunió jelképe — erre morgolódva ugyan, de elsomfordált. Alig több, mint fél évtized telt el azóta. Ilyen reklámfogásokkal ma senki nem próbálkozna Amerikában, de másutt sem Nyugaton. Sokak szerint közben a medve is szelíd növényevő állattá vált. Múltbeli marásait, agyarának nyomait nem szokás felemlegetni — nem az illendőség, hanem a politikai számítás szabályai okán. Elsősorban azért, mert az odahaza népszerűtlen, de nyugati "jóakarói bizalmát továbbra is élvező Gorbacsov tartja magát a máltai csúcstalálkozón tett ígéreteihez. Sőt kezdeményez is: nemrég tegező levelet intézett Kohl kancellárhoz, a szovjet történelem egyik legemlékezetesebb dátuma, a Szovjetunió elleni német támadás kerek évfordulója előestéjén. Hivatalban lévő kormányfőt megillető tisztelettel fogadta Gorbacsov Moszkvában az őt elsőként — már 1984 decemberében a Nyugat számára — felfedező Thatchert. Az amerikai elnöknél pedig egymásnak adják a kilincset Gorbacsov tanácsadói, akik úgy siránkoznak a Fehér Házban, ahogyan odahaza sohasem tehetnék. Ezekből a mozaikkockákból szép lassan a peresztrojka új szakaszának egyik ,lehetséges, s számunkra is fontossá váló képe rajzolódik ki. A Kremlben most azt várják, hogy éppen a Nyugat zabolázza meg Mihail Gorbacsov radikális-demokratikus riválisait (nem véletlenül jelentette ki az ezt a trendet Washingtonban legutóbb megértő Jelcin, hogy Oroszország számára a belpolitika fontosabb a külpolitikánál), főleg pedig tartsa féken a szovjet birodalomból elszakadni vágyó népeket. E létfontosságú kérdésben ma még beláthatatlan következményekkel (mert modellértékűek!) járhatnak a jugoszláviai polgárháború fejleményei is. Mindazonáltal a Szovjetunióban valóban inkább a belső helyzet alakulása dönti majd el, hogy a polgárháború felé halad-e az ország — hacsak a januári vilniusi sortűz nem éppen annak egy előcsatározása volt. De nem kizárt: a véres események annak bizonyítását szolgálták, hogy a későn beavatkozó Gorbacsov még mindig elég erős a vérontás megállításához, még mindig kézben tartja az eseményeket. Az év első hónapjaiban katasztrofálisan romló nyugati megítélést látván a szovjet elnök mostanában már hallatlan óvatosan vigyáz a világ előtt alakuló reformer image-ára. Ennek is tulajdonítható, hogy az ipari-katonai komplexum és az Alikszmisz ezredes vezette héják iszonyú nyomása ellenére a szovjet vezetés időre kivonta csapatait Magyarországról, és elhagyta Csehszlovákiát is. Ma még keveset gondolunk az új helyzet lélektani és ezen keresztül gazdasági és politikai következményeire. Hiába próbálták néhányan még nemrég is mind a szovjet, mind a magyar sajtóban „új keleti politikát” követelve, akarva-akaratlanul a gyarmatosított nemzet tudatát sulykolni a magyar köztudatba, a „finnlandizációt” propagálva. Azzal érveltek, hogy ha nem félünk a farkastól (pardon, medvétől), jaj nekünk. Ennek a korszaknak, ennek a (legkevésbé sem „új”) politikai hangulatkeltésnek vége — még akkor is, ha Alkszmisz ezredes, sőt Jazov hadügyminiszter is azt jósolja, visszakéreteznek még Kelet-Európa országai a szovjet védelem szárnyai alá a német expanzió elől menekülvén. Mostantól se gazdasági, se politikai, se kulturális döntések meghozatalánál nem lehet hivatkozni arra, mi lesz, ha elzárják az olajcsapot, mozgósítják az itt állomásozó hadosztályokat, leállítják az áruátvételt. Az olaj máshonnan is csordogál, a hadosztályok kivonultak, az áru meg úgyis ott tornyosul a raktárokon a partner fizetésképtelensége miatt. Veszíthetünk viszont, s nem is keveset, ha továbbra is húzzuk a kapcsolatok programmatikus kiépítését a birodalom elszakadóban lévő, félig már független köztársaságaival. Ha nem nevelünk ki elegendő ukránul, litvánul vagy örményül beszélő, a régió történelmi, gazdasági és kulturális valóságát ismerő szakértőt. Ha nem térképezzük fel, milyen potenciális vezetőgarnitúra kerülhet előtérbe a rendkívül képlékeny moszkvai politikai élet útvesztőiben. Ha kikapcsoltatjuk a szovjet televízióadást Magyarországra sugárzó adót, ahonnan elképesztő mennyiségben áramlik a létfontosságú információ. A nyugati világ ma is bízik Gorbacsovban, de emellett készül az esetleges többi változatra. Hasznos volna, ha Kelet-Európa új, jogilag is szuverénné vált államai is ezt tennék. Prága már elkezdte. (A szerző történész)