Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)
1991-07-23 / 171. szám
NÉPSZAVA 1991. JÚLIUS 23.,KEDD Festői környezetben idestova 24 éve rendezik meg a Szőnyi István nevével fémjelzett nyári képzőművészeti szabadiskolát Zebegényben, festői környezetben. Az 1967-ben Dániel Kornél festőművész és Végvári Lajos művészettörténész által alapított szabadiskolában az idén 4700 forint a tandíj, két hétre. Jelentkezhetnek rajz-, festő-, kerámia- és tűzzománc osztályra. Esténként neves előadóktól művészettörténetet hallgathatnak. Szívesen jönnek vissza tanítani a volt tanulók, akik ma már neves művészek Gy. Balázs Béla felvételei Felbolydult Székelykeresztúr élete, mióta megérkezett az újabb magyar segélyszállítmány. Útőn, útfélen megfordulnak az ismeretlen arcok után, sokaknak van egy kedves szava az idegenhez. A városka élete azonban ma is olyan zajos, mint más napokon. A főtéren, a Petőfiszoborral szemben kazettaárus bömbölteti magnóját. Asztalán csupa magyar zenei kínálat, körülötte székeken ülve kávét, üdítőt, cigarettát áruló asszonyok hada. Mintha a pesti aluljárókban járnánk, csak itt az áru zöme magyar. Szőke, sötétkék öltönyös fiú kerülget bennünket már jó ideje. Láthatóan nem a kíváncsiság hajítja, inkább beszélni, szóba állni szeretne az idegenekkel. — Gyógyszert tetszettek megint hozni? — szólít meg végül bátortalanul a jó tizenötéves forma regény. Hanghordozása kimért és tisztelettudó, megjelenései szerint akár harmincévesnek is nézhetné az ember. Bánfi Béla hetedikes, és állami gondozott. Szerencsés ember, mondja magáról a fiú a s zavar legkisebb jele nélkül, hiszen kitűnő tanárok között és magyar intézetben tanulhat. Márpedig ezt Erdély más részeiben nem sok gondozott mondhatja el magáról. — Sok segély jött eddig Magyarországról? — kérdezzük Bélát, mire azonnal rábólint. — Igen, természtesen nagyon sok. A forradalom után hozzánk, az intézetbe például Ivanics Géza bácsi járt először. Tetszenek ismerni ? Béla meg sem várva a feleletet, máris sorolni kezdi, hogy ez a pesti bácsi mekkora kamionnal hozott nekik ruhákat, élelmet meg csokoládét, ráadásul a saját pénzéből. Sok gyerek akkor evett életében először valódi csokoládét, addig csak a gyenge minőségű román édességet ismerték. Azóta már Németországból, Svédországból, meg Angolországból is jöttek teherautók, magyarázza Béla, de Bíró doktor szerint is Magyarország küldte a legtöbb gyógyszerszállítmányt. — Mi itt nagyon szeretjük Magyarországot — folytatja szomorúan Béla. — Ha nekem lenne egy fényképezőgépem, mindent lefilmeznék Erdélyben is, mert azt is annyira szeretem. Egyszer felvarrtam a kabátom hajtókájára egy magyar meg egy román nemzetiszínű szalagot, és kézibe tűztem egy jelvényt dísznek. Temesvár, ez állt rajta. Nem vétettem én vele senkinek, mégis leszedették a rendőrök. Béla elhallgat, mert a közeli kapualjból hangos beszéd és üvegcsörömpölés hangja hallatszik. Megállunk előtte, valami kocsmaféle lehet. Az udvar tele való emberekkel, a ház tornáca ízes magyar beszédtől zajos. Gyűrött arcú, alacsony férfi fordul hozzánk. Könnyes szeme körül mély barázdák, arca erősen borostás. Azt mondja, még két nap, csak kettő a világ, aztán kedden, megkapja végre az útlevelét. Elidőzik majd még néhány napot ebben az országban, aztán irány Budapest. — Annyira elmérgesedtek itten a dolgok kérem, hogy már nem érdemes itt élni! — lihegi indulatosan a férfi, majd észbe kapva, hogy ismeretlenül szólította meg az idegeneket, gyorsan bemutatkozik. Fancsali Vilmos, mondja büszkén, ő Tamási ■Aron, a híres író unokaöcscse. Nagyot kortyol az öreg az illatos székely sörből, a hab sokáig megmarad a szőrös arcán. Aztán fintorogva, nevetésre húzza a száját, és azt mondja, csúf dolog az, hogy 73 évesen rákényszerül Erdély elhagyására. — De, ha én egyszer elhagyom ezt az országot, többé vissza nem térek! Az öreg tekintete megkeményedik. Tán mondandójának hatását várja, tán a sör volt a szokásosnál erősebb, egy pillanatra elhallgat. Neki most Magyarországon a helye, folytatja nagy levegővétel után. Áron bátyja is azt mondta neki, még az ötvenes években, amikor visszajött Romániába: no, öcsém, nekem azért kellett Magyarországra mennem, mert ott volt a helyem. Egy tisztelettudó unokaöccs mit tehetne ilyenkor egyebet, kérdi kajánul az öreg, hát hallgat az ősökre, és veszi a kalapját. — És meg bírná szokni azt a nagyvárost a csöndes Erdély után? — Meg-e?! Csak megszabaduljak egyszer ebből a nyomorúságból! Itt egy kiló szalámi tavaly még 130 lej volt. Na most, amikor én a háború alatt Kisbéren, Komárom megyében, az 51-es bomba- és lőszerraktárnál szolgáltam, minden szombat este kolbászt kaptunk vacsorára. De az olyan bűn rossz volt, hogy mind az őrkutyáknak löktük. Hát én azt mondom, az különb volt, mint ez a román szalámi, aminek az árát most 280 lejre vitték fel! Lehúztam egy életet a székely népművészetben. Ha kellett, épületasztalos voltam, ha kellett, bútorasztalos, vagy esztergályos. Exportra dolgoztam. És ezek után 2400 lej a nyugdíjam! Hát már akkor tényleg megyek Pestre, ott egy napra megkapok 1500—2000 forintot is. — Miért, mit fog csinálni? — Fafaragó leszek. A helyem is megvan, a nagyobbik fiam, a húgom, meg az öcsém is Pesten van már. Itten már nem bírom erővel, az idegeim felmondták a szolgálatot. Újra nagyot húz a súlyos korsóból az öreg, majd remegő kézzel szűrőtlen cigarettára gyújt. Az ember nem is hinné, hogy nemcsak a neves meseíró közeli rokonával áll szemben, hanem egy nagy reménységű feltalálóval van dolga. Fancsali Vilmos ugyanis élete álmát készül Pesten megvalósítani. Egy játékot szeretne készíteni, ami a bűvös kockához hasonló, és amit maga Székelyfurfangnak nevezett el. — Azért csak könnyebb itt, hogy sok segélyszállítmány érkezik ide, nem? — zökkentjük vissza az öreget. Arca eltorzul, mérgesen lecsapja a poharat. — Hülyék, tiszta hülyék, ha egy iráni értékű segélyt is kidnek Romániának! — kiabálja. — Hát sokan milliárdosak lettek belőle, nemi látják?! A főnökök a javát kiválogatják, egész magángyógyszerraktárakat hoztak létre. A ringyet-rongyot kihányják az embereknek, az értékes holmit meg megtartják. — Az lehet, de mégis sokan ezektől a gyógyszerektől gyógyultak meg. — Mitől? Tudják, mit kérnek Romániában a gyógyszerért? Annyit, hogy nem tudjuk mink azt megfizetni. Három-négyszeres árat kell adni, de nem ám lejben, hanem dollárban vagy schillingben. Nagyot húzna megint az öreg a korsóból, de már üres. Míg cigarettájával bíbelődik, eszünkbe jutnak a székelykeresztúri kórház egyik orvosának szavai. Jakab doktor tehát nem véletlenül beszélt nekünk arról: Erdélyben jobban teszi mindenki, ha hallgat arról, amije van, különben könnyen elvehetik tőle, és ki tudja, ki húz belőle hasznot. Ezek bizony igazi farkastörvények. — Tehát, Vilmos bácsi mindenképp Budapestre akar települni? Pedig ma már nagyon „kemény” viszonyok uralkodtak el ott is. — No, hiszen, nem keményebb ott az élet, mint itt. Mi tudjuk igazán, hogy itten hogy mennek a dolgok. Maguk nem is sejtenek semmit! Nehéz itt magyarnak lenni, de még nehezebb magyarnak megmaradni. És, lássák, egyre többen mennek át az óhazába. Magyarnak maradni. Varjú Frigyes (Vége) Székelyföldi barangolások II. Magyarnak lenni és magyarnak maradni Székelykeresztúr, a magyar sziget Tapolcsányi Éva felvételed Fancsali Vilmos