Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)
1991-08-03 / 181. szám
14 Sport ••Üssünk bankot! • Ti divat a magyar sportban, hogy a lemondások és ki a kinevezések egymást érik. Persze, lehet, hogy véletlen egybeesés ez, és semmi köze a tehetetlenséghez vagy az elégedetlenséghez. Esete válogatja. De a jelenség arra is enged következtetni, hogy felelőtlenségről van szó. Annak az esetében is, aki lemond, s olykor azok részéről is, akik elvállalják a szóban forgó tisztséget. Mert ki ne tudná, hogy a mai világban már nem állnak rendelkezésre azok az anyagi források, amelyek a múltban gazdagon bugyogtak, s mióta megtörtént a rendszerváltás, egyszerre elapadtak. Ez nem lehet meglepetés senki számára. Aki csak egy kicsit is figyel, annak látnia kell, hogy a jövő útját még nem kövezték ki, s ezért az nagyon rázós. Ha tehát valaki lemond, azt erősíti meg, hogy nem vállalja a nehéz munkát. Ha pedig tisztséget vállal, akkor máris kutathatjuk, vajon mire alapozza derűlátását, amikor a legtöbbenmenekülnek a süllyedő hajóról. Persze, nem hiányoznak a megmentők sem, akik menedzserköntösben lépnek színre, s ígérnek. Milliókat, s aztán várni kell, amíg az a pénz meg is érkezik. Gyakran nagy késéssel vagy soha. De rákérdezni nem illik, ezt a napokban hallottam az egyik sajtótájékoztatón, mert még megsértődhet a „milliomos” támogató. S ha most nem mondok neveket, akkor nem azért teszem, mert félek tőlük, hanem azon egyszerű okból, hogy nem nekik rovom fel a történteket. Azokon kérem számon, akik naivul hisznek, s ezzel bajba döntik egyesületüket, a szakosztályokat, a csapatokat és az egyéni sportolókat is. Mert csak áltatják a versenyzőket, s ez rutinos sportvezetők részéről már más megítélést érdemel, mint a sport segítségével népszerűséget, pontosabban kapcsolatokat és összeköttetéseket kereső üzletemberek esetében. Ne értsen félre senki, mert nem azért emelek szót, hogy a szponzorokat tartsuk távol a sportélettől. Erre a világért se gondolnék, mert hiszen nélkülük ma nem lenne sport. Sajnos, az ország pénzügyi helyzetén felül az illetékes politikusok, miniszterek hozzáállása is sújtja a magyar sportvilágot. S ez ellen védekezni kell minden eszközzel, méga túlzott hiszékenység árán is. De legyen egy józan határ, amelyet tisztán és világosan látni lehet. Ne álljanak meg e beígért „vérátömlesztések” az első adagnál, hanem legyenek folyamatosak, s ne szégyelljük szóvá tenni, ha elmaradnak. Szóval, ne essünk hasra a „bőkezű” adakozók és vállalkozók egyre bővülő csapatával szemben, hanem legyünk nagyon konkrétak! Az élsportot szerte a világban az üzletemberek támogatják. A kormányok máshol sem sokkal megértőbbek, mint nálunk. Igaz, azokban az országokban sok mindenre büszkék lehetnek az állampolgárok, míg nálunk leginkább csak a sportolókra, ők jelenthetik a világmárkát a nagyvilágban. S ha e jelenlegi helyzetben még nem is alakult ki a megbízható hazai pénzvilág, akkor legalább tanuljunk a „Nyugattól”, s mielőtt szponzori meg egyéb kapcsolatokat teremtünk, kérjünk bankgaranciát, mert ez így szokás! S ha ez kedvező, akkor elmondhatjuk — bankot ütöttünk! Vándor Kálmán Veresegyházáról a világhírnévre A „kis Takács” nagy lányai Súlyemelő-szakosztály főpolgármesteri hozzájárulással Gyengébb nem ide, sportági diszkrimináció oda, a női súlyemelők ismét - immár sokadszor - bizonyítottak: a Várnában megrendezett Európabajnokságon Földi Csilla és Takács Erika százszázalékos teljesítménnyel, három-három aranyéremmel fejezte be a versenyt. Mellettük még többen is érmeket hoztak, így közöttük Takács Mária is, aki két ezüst- és egy bronzéremmel gyarapította a családi éremkollekciót. Bár családi vetélkedést nem hirdettek meg, a tényt nem tagadhatjuk el: női súlyemelésben a veresegyházi Takács család viszi el a pálmát. Takács Marika, az idősebb (jobbról) és l Erika, a fiatalabb nővér immár négy éve rendre a legelső vonalban szerepel a rohamosan fejlődő női súlyemelés hivatalos nemzetközi erőpróbáin. Sokan különcnek, mások összeférhetetlennek, megint mások „ennivaló embereknek” tartják Takácsékat, akik a hetvenes évek végén költöztek Szolnok megyéből Veresegyházára. A sport megszállottja, Takács István mindenáron sportolókat akart nevelni lányaiból; eleinte, 8- 10 évvel ezelőtt, még inkább a dobóatlétika felé kacsingattak. Lányait rendre súlylökőversenyeken indította, miközben rendszeresen dolgoztatta őket az innen-onnan összekunyerált, olykor életveszélyes súlyzókkal. A gondokat csak tetézte, hogy a pincéjük belmagassága kisebbre sikeredett a szükségesnél, így elsősorban a lökésgyakorlatoknál a lányoknak fél szemmel a plafonra is kellett kacsingatniuk. A papa — akit leginkább csak „a kis Takács” néven emlegetnek — szívós, kitartó emberként hajtotta-űzte mind előbbre lányait. S ezért körülöttük gyakran állt a bál. Biztosan bennük is volt hiba, de körülményeik ismeretében ez kétszeresen megbocsátható. Három éve a lányok, atyai vezényszóra, otthagyták az MTK-VM-et, hogy azután az Oroszlányi Bányásznál tűnjenek fel. Edzésekre azonban csak a legritkább esetben utaztak a bányászvárosba, mivel otthon, családi gondjaik megoldásában, későn született öcsikéjük nevelésében is részt kellett vállalniuk. Hiába támadták többen is az edzőpapát emberi és szakmai oldalról egyaránt, Marika és Erika máig is az ő irányításával készül. Az utóbbi fél évben pedig már a BSE sportolójaként érik el a jobbnál jobb eredményeket. Az éremgyártás legújabb állomása, Várna, igazán szép emlék marad a család számára, a sportágnak pedig újabb sikereket jelent Takácsék jóvoltából is. Hazaérkezésük után félnapnyi pihenőt engedélyeztek maguknak, s a délelőtti alvást követően délután már ismét odaálltak a tárcsák mögé. Hányatott pályafutásuk során a BSE-ben végre a legjobban érzik magukat. Külön is jólesik nekik, hogy kizárólag miattuk alakított a BSE női súlyemelő-szakosztályt, amihez a sportköri elnök, Küszkei Ferenc támogatása mellett maga a főpolgármester, Demszky Gábor is hozzájárult. Az immár férjes asszonyok — Erikának nyolc hónapos kislánya is van — a szeptemberi, a németországi Donaueschingenben sorra kerülő világbajnokságon is legalább négy érem begyűjtését ígérik. Ám ez csak a minimum, amit könnyen lehet, hogy túl is teljesítenek. Ismerve a Takács lányok tehetségét és szorgalmát, ezen sem sokan csodálkoznának. Jocha Károly Tíz perc Sárosi Imrével Úszó Európa-bajnokság előtt állunk. S emlékezünk ... Számos olimpiai-, Európa- és országos bajnok nevelője, a magyar úszósport egyik újítója és legnagyobb egyénisége, Sárosi Imre idestova húsz éve nyugdíjasként él. A 83 éves mesteredző az utóbbi időkben nem hallatott magáról. Megkérdeztem, miként él, hogyan telnek napjai. — Ismeretes, hogy a nyugdíjasok többsége nem tudja az idejét jól felhasználni. Nálad nincs ilyen probléma ? — Úgy gondolom, hogy jól és hasznosan osztom be a napom. Reggel már fél ötkor a margitszigeti Sportuszodában vagyok, ahol nyugdíjas barátaimmal együtt speciális tornát végzünk. Majd néhány kis tanítványomnak úszásoktatási leckét adok. A napi elfoglaltságom középpontjában a kicsik vannak, akikkel szívvellélekkel és nagy szeretettel foglalkozom. Hatéves korukban pedig mindegyikőjüket átadom egy-egy sportklubnak. — Nem jelent gondot a közlekedésedben, hogy korán reggel még nincs autóbuszjárat? — Átvettem a hollandiai példát, és kerékpáron közlekedem. őszinte bizalommal ajánlhatom mindenkinek ezt az egészséges és élvezetes sportmozgást. — Nem túlzás a te korodban a tornázás mellett még kerékpározni is? — Egyelőre nem érzem annak. Fizikai állapotom kitűnő és jó kondícióban vagyok. — A teljes napot az uszodában töltöd? — Kilenc-tíz óra körül elbúcsúzom az uszodától, és ügyes bajos dolgaimat intézem. A délutáni szieszta után a házbeli nyugdíjasokkal töltöm az időm. Beszélgetünk a múlt eseményeiről és a napi dolgokról, s ha igénylik, szívesen felelevenítem sportélményeimet, az emlékezetes úszóbajnokságokat... — Voltál az idei országos úszóbajnokságon? — Sajnos, az országos úszóbajnokság elveszítette a rangját, a tekintélyét. Kevés a versenyző, és nincs közönség. A bajnokság családias jellegű úszóverseny szintjére süllyedt. Már évek óta nem járok versenyekre. A mi időnkben óriási küzdelem és hatalmas izgalom jellemezte a bajnokságot. Volt is közönség! Rendszerint 5—6 ezer néző drukkolta végig a legjobb hazai úszók vetélkedését. — Beszélgessünk valami kellemesebbről. Milyen terveid vannak? — Változatlanul az utazás az életem éltetője. Ha semmi nem jön közbe, akkor ősszel Krétára látogatok és az év végén az USA-ba utazom, s ott zárom az esztendőt. Az úszósport barátai nevében további jó egészséget, pihenést és kellemes utazást kíván. Bakó Jenő Ki a következő áldozat? Nincs futam, van vita! Ez jellemzi ezekben a napokban a Forma–1 világát. Mansell, miután 8 pontra megközelítette a világbajnok Sennát, pihen a babérjain, s nem fecsérli idejét hangzatos nyilatkozatokkal. Most inkább koncentrál a Hungaroringre. Gondolatban újra és újra végigmegy a pályán, s készíti elő a taktikáját, amelyet ezúttal nagyon pontosan kell kidolgoznia, ugyanis van egy segítőtársa, a volt világbajnok, Alain Prost személyében . . . A francia ugyanis megint összeugrott a brazillal, s hadat üzentek egymásnak. Prost: „Hockenheimben végig akadályozott, nem hagyta, hogy előzzek. Most aztán elég. A következő nagydíjon kivágom a pályáról!” Mire Senna: „Mit nyafog? Megpróbált egyszer előzni, mint egy kezdő. Hagyja már végre abba a siránkozást!”. A két nagy vetélytárs tehát, úgy tűnik, felpaprikázva ül autóba a Hungaroringen. Igaz, a harag addigra elszállhatna belőlük, de ez már olyan régi keletű, hogy erre nincs remény. Amerre csak járnak, ott mindig szikrák csapnak ki egymás felé. S így lesz ez Mogyoródon is... Az ellentét ugyanis nem a propaganda kedvéért ilyen látványos, hanem „életbevágó” eredete van. Senna a tavalyi világbajnokságon a szó igazi értelmében kilökte a pályáról Prost autóját. S ez nem az első incidens volt kettőjük között, tehát, úgy tűnik, mintha nem csak a győzelemről lenne szó. De ne menjünk ilyen meszsze a következtetésekkel, s elégedjünk meg annyival, hogy komoly harc folyik kettőjük között, s ebből — nevető harmadikként — a bajuszos angol húzhatna igazán hasznot. Egy újabb, sorozatban már negyedik Mansellgyőzelem azt jelenthetné, hogy vasárnap délutántól más a Forma–1 sorrendje, méghozzá tartósan. A brazil világbajnokról azonban azt is tudni kell, hogy nemcsak vakmerő és kihívó, hanem okos is. Most, hogy már nem Prost az első számú vetélytársa, hanem Mansell, lehet, hogy az angol lesz a következő áldozata ... V. K. SZOMBAT, 1991. AUGUSZTUS 3. NÉPSZAVA Steffi Graf ma már tudja jobb a régi?! A tenisz-világranglista második helyezettje, Steffi Graf nem tartozik a szerencsés versenyzők közé. Édesapja love storyja miatt egy évet vesztett a trófeagyűjtésben, majd amikor visszanyerte régi formáját, a női csapatvilágbajnokság döntőjében, a Federation Cupért folyó harcban a válla felmondta a szolgálatot. Egy darabig találgattak, mi történhetett vele, hiszen rá nem jellemző, hogy fizikailag mondja fel a szolgálatot. Rövid ideig tartott csak a találgatás, végül kiderült az igazi ok: új Wilson-ütőt tesztelt a megállapodás értelmében — tétmérkőzésen ! S ezt nem bírta a válla. Hiába kapott nagyon magas tiszteletdíjat, ezzel az ütővel nem tud játszani, viszszatér a régihez. Ez is bizonyítja, nem mindig jó, ami új! S ki „árulta el” Steffit? Hát, bizony, a régi Dunlop „ütője”. A világmárka menedzsere ugyanis szükségesnek érezte, hogy magyarázattal szolgáljon a különleges és kockázatos igényből fakadó sérülésre. „Három prominens játékost veszhettünk el rövid idő alatt, hiszen Chris Evert visszavonult, Capriatit a Prince cég szerződtette, Garrison pedig ez évben Yonnex ütőkkel játszik. Nem maradt más választásunk, mint bármi áron megnyerni Steffi Grafot. S hogy a bemutatkozás nem sikerült, ez szinte törvényszerű ennyi idő után. Boris Becker, amikor áttért az öreg Puma ütőjéről egy másik, megfelelő ütőre, jó néhány fájó vereséget szenvedett” — mondta Hans- Martin Reh, a Wilson cég menedzsere. S hogyan reagált a Dunlop cég a nyilvánosság előtt? „Három hónapon belül a megszokott ütő javított változata Steffi rendelkezésére áll!” Hát ilyen a profi világ... — vr — Itt van a nyár, — hurrá - kényelmesen kocogjunk! Ne álljon csak meg a menet, kedves hölgyem! Igen, önhöz beszélek, tisztelt Rose Macdonald! Hát hogy jön ahhoz, hogy orvos létére így megrémissze az embert a nyár kellős közepén, a szabadság előtti boldog várakozásban? Csak azért, mert ön az egyik leghíresebb londoni klinikán dolgozik, pont ott, ahol az amatőrök sportsérüléseivel foglalkoznak. Szóval, csak ezért elriasztana engem a jó kis szabadidős sportolástól? Kedves doktornő, komolyan gondolja ezt az egészet? Rendben van, készséggel elhiszem önnek, hogy a klinikájukra a nyári hónapokban naponta negyven balfácánt hoznak be a legkülönfélébb ficamokkal, húzódásokkal, törésekkel. Nagy tisztelettel jelenthetem, hogy ilyen összehasonlító adattal Budapesten nem rendelkezünk, mert a sportolási lázban égő amatőrök számára persze, hogy nem áll rendelkezésre ilyen speciális klinika. Gondolom, mi sokkal kevésbé vagyunk balfácánok, mint a londoniak, no igen, doktornő, mi tudjuk, mi az a tömegsport! Ezért olvasom immár harmadjára is értetlenkedve azt a rengeteg figyelmeztetést, amit ön éppen nekünk, az élsporttól csillagfényévnyire álló földi halandóknak szánt. Akárhogy is böngészem a sorokat, azokból bizony az derül ki, hogy mi, amatőrök, többet ártunk az egészségünknek a sportolással, mint amennyit segítünk szervezetünk fitten tartásához. Súlyos ítélet ez, doktornő! Ön például azt állítja, hogy a kéthetes szabadságra utazó boldogan, ám ész nélkül, minden előkészület híján veti magát a sportolásba. Már hogy-hogy előkészület nélkül? S amíg a polgártárs, mondjuk, befűzi a teniszcipőjét, az semmi?! Ráadásul a teniszről azt írja, hogy az való legkevésbé az amatőröknek, mert annyira egyhangú mozgásra és izommunkára épül, hogy a tapasztalatlanok számára e legtöbb baleseti forrással jár. Kedves Rose! ön nem hallott arról, hogy Magyarországon manapság sikk teniszezni? Akár betonpályán is, ami, ugyancsak ön szerint, egyszerűen hülyeség! Hát biztos nem hallott róla, hogy nálunk meglehetősen sok a betonpálya is, mert akkor nem irkálna ilyeneket, befogadom, azt sem tudja, hogy legújabban golfozni is szeretünk. Erre ön azzal hozakodik elő, hogy a golfozás a teniszezésnél is egészségtelenebb. Igaz, mindkettőn túltesz — persze negatív értelemben — a magyar hódítóútját éppen csak megkezdett fallabda (squash). Rose, ön egyre gyanúsabb... Azért egy csöppnyi káröröm is szorult belém, elemzését olvasva, mert az aerobicláz nálunk is levonulófélben van. Így, köszönjük, tárgytalan a tanács, hogy az aerobic végképp rossz időtöltés, mert levegőtlen teremben igyekeznek a nők egyre többet kipréselni magukból. Férfiasan bevallom, némi derűlátást is tolmácsolhatok aggódó írása után. A kocogásról például megjegyzi, hogy hetente háromszor félóra kiváló, de a lehető legkényelmesebb tempóban kocogjunk, és lehetőleg legyen társunk is, akivel útközben cseveghetünk. No igen, rohanó világunkban majd pont kényelmesen kocogunk! Mellesleg mi már kocogás nélkül sem értünk szót egymással. Az úszást egyértelműen a mennyekbe emeli, akárcsak mifelénk a strandbelépők árait, hogy az élsportolók miatt zárva tartott uszodákról már ne is beszéljek. Kösz, Rose, ez sem jött be... Szóval Rose, nem sok mindent tudok kezdeni az aggódásával. Még jó, hogy nem említi a sörözés melletti kuglizást, vagy a nagyfröccsök közti tollaslabdapartikat! Kicsit már kényelmetlenül is érzem magam, mert jó tanácsát kipróbálva, jogaülésbe csavartam magam (azt írja, a joga megtisztít, minden izmunk „élményekben" részesül), s most így dől rám a tévéből a rengeteg sportközvetítés. Szóval nézem, amit nem csinálhatok. Mert nem vagyok elég fitt. Talán ettől az átkozott ropirágcsálás tévézéstől puhultam el? Persze, most már mindegy. Inkább kikecmergek ebből a jógaülésből, mert ez nagyon nem tetszik. Jaj, a fene egye meg! Hát nem begörcsölt a vádlim! Rose, segítség! Szerdahelyi Csaba