Népszava, 1991. november (119. évfolyam, 256–281. sz.)
1991-11-30 / 281. szám
NÉPSZAVA 1991. NOVEMBER 30., SZOMBAT A szőlőt nem lehet becsapni — mondja a gyöngyöspatai gazda, Deák László, új borpincéjében. A hatvanadik éve fölött járó, ám tevékeny férfi jól tudja, mit beszél. A bizonyos négy évtizedben is túlnyomórészt magángazda volt: saját, illetve bérelt földeken termesztette a szőlőt, majd préselte a mustot, adta el „a hegy levét”, a mátraalji bort. Megtanulta, hogy a növény meghálálja a gondoskodást, s észrevéteti azt is, ha elhanyagolják. A váraljai pincesoron Deák gazda volt a legfrissebb: már két éve elkezdte egy pincefogadó kialakítását. A Mátraalja nagyobb pincészetei kissé lassúbbak voltak: csak e hetekben láttak hozzá a borvidék feltámasztásához, s a privatizáció folyamatában, új részvénytársaság szervezéséhez. FORRA BOR Már készült olyan bélyegsorozat a honi borvidékekről, amelyből a Mátraaljai kifelejtették ... Nem véletlenül. Az előző rendszer több alakja és szervezete tett meg mindent a végből, ahogy ezt a területet elsorvassza, s egyszerűen kiradírozza a magyar bortérképről. Jól érzékelteti a törekvést a gyöngyösi pincegazdaság nevének átalakulása. A híres vállalatot ötven esztendővel ezelőtt még Gyöngyös-Tokajhegyaljai Pincegazdaságnak hívták. Aztán jött a pártállam a maga vármegyerendszerével, s a cég neve előbb Gyöngyös- Egervidéki, majd váratlan fordulattal Eger-Gyöngyösvidéki Pincegazdaság lett. Ez sem nyerte el azonban igazán a vármegyeháza tetszését, így a vállalat neve „Eger-Mátravidéki Borgazdasági Kombinátként” forrott ki. S hogy Gyöngyös teljesen elfelejtődjön, a céget az „Egervin” fantázianévvel bokrétázták föl... Még Gyöngyösön is ez a név ékesítette a borforgalmi központ falát egészen a közelmúltig, a helyiek nem kis bosszankodására. Ám az országos folyamatok az itteni eseményeket is felgyorsították. — Ahogy szóba került az Egervin privatizációja, ráébredtünk, ahogy azonnal cselekednünk kell, nehogy végleg elússzon a gyöngyösi pincegazdaság lehetősége — érzékelteti a helyzetet Keresztes György, gyöngyösi polgármester. Az önkormányzat konzultációra hívta össze a helyi állami gazdaság, a helyi tsz, a Gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskola, az országban elsőként itt megalakult Bortermelők Egyesülete, a helyi gazdakör és az egri központú mamutvállalat képviselőit. Az államigazgatási kezdeményezés egy társaság megalapítását célozta — mint szerződéstervezetükben olvasható —, „a gyöngyösi bor jó hírének helyreállítása érdekében ...” Először kft.-t alapítanak, majd ebből teljesedik ki még a közeljövőben a „Gyöngyösi Bor Részvénytársaság” — tudni meg Székács György ügyvédtől. Ámde mit szól ehhez a megyeszékhely? — sejlik föl a kérdés, az előző évtizedek beidegződései nyomán. — Eger támogatja a mamutvállalat lebontását — közli nem kis meglepetésre Kovács István, az Egervin üzemvezetője. — A központ is belátja, hogy szét kell választani a két borvidéket. A mátraaljai gazdáktól nem lehet elvárni, hogy pénzt, bort adjanak a távoli Egernek, miközben azt sem tudják, kik és milyen szándékkal gazdálkodnak az értékekkel. Mindenki látni akarja, mi lesz a pénze sorsa, és bele akar szólni a döntéseikbe. A központ nagylelkűségének természetesen megvan a magyarázata. Az utóbbi évtizedek „fejlesztéspolitikája” nyomán ma már csak egri bormárkák ismerősek Nyugaton. Az exportpiacra csak Egerből nyúlnak a kapcsolatok szálai. Az önállósodó Mátraalja tehát a jövőben is Egerre lesz utalva. Az Egerbe „központosított” palackozás nyomán a belföldi piacon is a megyeközpont a favorit — a Mátraaljával szemben. Épp az egri palackozás tette lehetővé korábban, hogy a Mátraalja remek szőlőiből is „egri” néven hozzák forgalomba a borokat. Így váltak ismertté országszerte, s így felejtődtek el lassan az ősi gyöngyösi borok: a Rizlingszilváni, az Olaszrizling, a Piros Tramini, a Musat Ottonel, a Cabernet, a Chardonnay és még egy sor zamatos ital.. . Ma már az érvényes bortörvény tiltja a más termőhelyen nőtt szőlők elszállítását és a belőlük készült bor keverését. A központ nagylelkűségét ez is indokolja: immár nincs miről lemondania. — Nem véletlen, hogy ma már kevesen tudják kimondani a Chardonnay nevét: sardoné — említ gyakorlati nehézséget Kovács István. — Ezért inkább nem is kérik ezt a fajtát. Éppúgy, mint a Louvignont, a Semillont, a Pinot Gries-t. A külföldiek viszont elsőként épp ezeket keresik! A lecke a helyi Mezőgazdasági Főiskolának is feladatott, ők dolgozzák ki az rt.-alapítás konkrét gazdasági programját. Örömmel teszik ezt, hiszen az elmúlt évtizedek a tanintézmény sorsát is megkeserítették: van mint túllépniük. — Még 1963-ban kezdtem itt tanítani a borászatot — emlékezik vissza Orbán László 58 éves tanár. — Az innen kikerült szakemberek az ország minden részében megbecsülést szereztek, örömmel fogadták őket a gazdaságok. Aztán váratlanul elvitték innen a borászképzést ... Ezt a változást nem a megyeszékhelyről, hanem a fővárosból rendelték el. Orbán László, aki a szakma egyik országos hírű ászaként volt kénytelen az üzemgazdaságtanra átnyergelni, nem szívesen emlékezik vissza a hetvenes évek eme fordulatára. Másoktól tudni meg, hogy amikor egy pártember kényszerűen elhagyta a mezőgazdasági miniszteri széket, utolsó döntéseként magával vitte Kecskemétre — galbonavidékre — a borászképzést Gyöngyösről ... A nagy hírű gyöngyösi főiskolát pedig Gödöllő fennhatósága alá lökték ... E sanyarú kor szerencsére már a végéhez közeledik, újabban megint folyik borászképzés — igaz, csak szűkebb keretek közt — a Sár-hegy alatti főiskolán. Ezt már Gyuris Árpádtól, a főiskola tanüzemének vezetőjétől, szakmérnökétől tudni meg. — Örömünkre, a Földművelésügyi Minisztérium is támogatja, hogy az Egervin itteni eszközei kerüljenek gyöngyösi kezelésbe, s a helyi pincegazdaság váljon le — mondja a tanárember, kinek magának is van szőleje, pincéje Sólymoson. — Fontos, hogy az új szervezeti formában már senki ne érezze magát kiszolgáltatottnak. Ki kell seprűzni az alárendeltség emlékét is — jut eszébe a látogatónak, aláereszkedve a főiskola betonpincéjébe, ahol a borseprőt fejtik éppen az új borászhallgatók. Hatalmas, ajtós hordók, finomító-, tisztítóberendezések szolgálják az alapos képzést, ezeket átmentette a főiskola a nehéz bő évtizeden. Ők sem tudták azonban megőrizni a szőlőültetvények egy részét, amelyek a változásoknak áldozatul estek az eltelt időkben. Ma a napfényes domboldalak egy részén gyümölcsösök húzódnak. Ellenben sok szőlőt telepítettek „le”, sík területekre. A könnyebb megművelés kedvéért. Igaz, a régi, sűrű soros, sok kézi munkát igénylő szőlőtermesztés már aligha hozható vissza a gyakorlatba. De jó francia példák kínálkoznak, melyek szerint meg lehet találni az átmenetet, a középmagas művelést, mely jó borszőlőket eredményez. Baj van a levegővel is: a közeli Gagarin Hőerőműre sokat panaszkodnak a gazdák. Kénes füstje — szerintük — a borseprőben kimutatható nyomokat hagy. Mindamellett meg lehet oldani az ágazat nehézségeit. A mennyiség helyett immár a Nyugaton is eladható jó minőségre kell törekedni. A kevésbé értékes fajtákat kivágás helyett átoltással kellene nemesíteni — vallja Orbán László —, azaz a gyökérnyakba oltott vessző két-három év múlva már jó termést adna, s belőle királyi bor lenne nyerhető. Királyi emlékeket idéz pár kilométerrel odébb. Gyöngyöspatán Rácz László 65 éves borosgazda, övé a falu legnagyobb pincéje, amely ahagyomány szerint Mátyás király idejében — mikor uralkodónk a környéken a huszitákkal hadakozott — már megvolt. Kemény kőbe vájták a szerteágazó alagútrendszert a Pipisihegyi végen. Szilvám, Szürkebarát, Ottonel forr a böhöm nagy hordókban. — Nincs piac — részletezi a helyzetet a gazda. — A tsz csak úgy veszi át a bort, hogy majd akkor fizet érte, ha el tudja adni... Magam korábban sem vittem a boromat a szövetkezetbe. Valahogy mindig elkopik ... Idén is elmeneget. A szomszédos Tekse Ferenc gazda éppen Pesten van: egy autóparkolóban árulja borát. Erre is rákényszerül ma a bortermelő. A szovjet piac — amely mindent fölszívott — immár nem fizet a magyar borokért. — Tetszik a mi borunk a svájciaknak meg a franciáknak is! — közli Nagy Ferenc, a pincegazda, veje. — A nyáron voltak itt, és mondták, hogy ezek a borok jobbak, mint az ottaniak. Pedig az egyikük szakember, palackozója is van. Erdélyből jött rokon fordította a szavait. Egerből jött rokon Mezei Zoltán, 40 éves marós, a pincegazda másik veje. — Én innen viszem a bort Egerbe, mert ezek a borok jobbak — öntiki véleményét. — Ott olyan nagy az idegenforgalom, hogy mindent megvesznek ... Már a Szépasszony-völgy se a régi... — Az egri bika elvérzik? — Ezt nem mondanám — rázza fejét a férfi. — Sokan szeretik a Bikavért. Én a fehérborokat kedvelem. A műkedvelő borász az árképzésihez is ért. Soknak találja a 1 9 forintot, amenynyi ma egy parafadugó ára. Kell még az üveg, a palackozás is pénzt emészt, és az 40-50 forintos bor máris 90- be, van ahol 180-ba kerül! — Min segítene a Bor Rt.? — Ha segít az értékesítésben, akkor az jó lesz, és mink a jóból nem akarunk kimaradni — jelenti be Rácz László gazda. A falu másik végén, a váraljai pincesoron másként vélekedik Deák László, ő nem száll be az rt.-be. — Én a tsz-ben is csak rövid ideig voltam — mondja a még nem egészen elkészült borfogadójában. — Jobb szeretek magam lenni. Nehéz volt, de valahogy mindig megéltünk. Ebbe a vállalkozásba is csak a családot akarom bevonni. Itt csak az én boraimat áruljuk majd, és remélem, elfogy. Lent a pincében szorosan sorakoznak a hatalmas, piros bordájú hordók. A szorgos gazda már lefejtette idei borát. Csöndben forr a nedű. Kilépve a présház ajtaján, messze ellátni a hegyoldalból. Szürke, nyirkos az ősz, de azért lassan száll fel a köd a Mátraalján. Szöveg: Molnár Pál Kép: Féner Tamás 9