Népszava, 1991. november (119. évfolyam, 256–281. sz.)

1991-11-30 / 281. szám

NÉPSZAVA 199­1. NOVEMBER 3­0., SZOMBAT A szőlőt nem lehet becsapni — mondja a gyöngyös­patai gazda, Deák László, új borpincéjében. A hatva­nadik éve fölött járó, ám tevékeny férfi jól tudja, mit beszél. A bizonyos négy évtizedben is túlnyomórészt magángazda volt: saját, illetve bérelt földeken ter­mesztette a szőlőt, majd préselte a mustot, adta el „a hegy levét”, a mátraalji bort. Megtanulta, hogy a nö­vény meghálálja a gondoskodást, s észrevéteti azt is, ha elhanyagolják. A váraljai pincesoron Deák gazda volt a legfrissebb: már két éve elkezdte egy pincefoga­dó kialakítását. A Mátraalja nagyobb pincészetei kis­sé lassúbbak voltak: csak e hetekben láttak hozzá a borvidék feltámasztásához, s a privatizáció folyamatá­ban, új részvénytársaság szervezéséhez. FORR­A BOR Már készült olyan bélyeg­sorozat a honi borvidékek­ről, amelyből a Mátraaljai kifelejtették ... Nem vélet­lenül. Az előző rendszer több alakja és szervezete tett meg mindent a végből, ahogy ezt a területet elsor­vassza, s egyszerűen kiradí­rozza a magyar bortérkép­ről. Jól érzékelteti a törekvést a gyöngyösi pincegazdaság nevének átalakulása. A hí­res vállalatot ötven eszten­dővel ezelőtt még Gyön­­gyös-Tokajhegyaljai Pince­­gazdaságnak hívták. Aztán jött a pártállam a maga vármegyerendszerével, s a cég neve előbb Gyöngyös- Egervidéki, majd váratlan fordulattal Eger-Gyöngyös­­vidéki Pincegazdaság lett. Ez sem nyerte el azonban igazán a vármegyeháza tet­szését, így a vállalat neve „Eger-Mátravidéki Borgaz­dasági Kombinátként” for­rott ki. S hogy Gyöngyös teljesen elfelejtődjön, a cé­get az „Egervin” fantázia­névvel bokrétázták föl... Még Gyöngyösön is ez a név ékesítette a borforgalmi központ falát egészen a kö­zelmúltig, a helyiek nem kis bosszankodására. Ám az országos folyama­tok az itteni eseményeket is felgyorsították. — Ahogy szóba került az Egervin privatizációja, rá­ébredtünk, ahogy azonnal cselekednünk kell, nehogy végleg elússzon a gyöngyösi pincegazdaság lehetősége — érzékelteti a helyzetet Ke­resztes György, gyöngyösi polgármester. Az önkormányzat konzul­tációra hívta össze a helyi állami gazdaság, a helyi tsz, a Gyöngyösi Mezőgazdasági Főiskola, az országban első­ként itt megalakult Borter­melők Egyesülete, a helyi gazdakör és az egri közpon­tú mamutvállalat képvise­lőit. Az államigazgatási kez­deményezés egy társaság megalapítását célozta — mint szerződéstervezetükben olvasható —, „a gyöngyösi bor jó hírének helyreállítá­sa érdekében ...” Először kft.-t alapítanak, majd eb­ből teljesedik ki még a kö­zeljövőben a „Gyöngyösi Bor Részvénytársaság” — tudni meg Székács György ügyvédtől. Ámde mit szól ehhez a megyeszékhely? — sejlik föl a kérdés, az előző évtizedek beidegződései nyomán. — Eger támogatja a ma­mutvállalat lebontását — közli nem kis meglepetésre Kovács István, az Egervin üzemvezetője. — A központ is belátja, hogy szét kell választani a két borvidéket. A mátraaljai gazdáktól nem lehet elvárni, hogy pénzt, bort adjanak a távoli Eger­nek, miközben azt sem tud­ják, kik és milyen szándék­kal gazdálkodnak az érté­kekkel. Mindenki látni akar­ja, mi lesz a pénze sorsa, és bele akar szólni a dönté­seikbe. A központ nagylelkűségé­nek természetesen megvan a magyarázata. Az utóbbi év­tizedek „fejlesztéspolitiká­ja” nyomán ma már csak egri bormárkák ismerősek Nyugaton. Az exportpiacra csak Egerből nyúlnak a kapcsolatok szálai. Az önál­lósodó Mátraalja tehát a jövőben is Egerre lesz utal­va. Az Egerbe „központosított” palackozás nyomán a belföl­di piacon is a megyeköz­pont a favorit — a Mátra­­aljával szemben. Épp az eg­ri palackozás tette lehetővé korábban, hogy a Mátra­alja remek szőlőiből is „eg­ri” néven hozzák forgalom­ba a borokat. Így váltak is­mertté országszerte, s így felejtődtek el lassan az ősi gyöngyösi borok: a Rizling­szilváni, az Olaszrizling, a Piros Tramini, a Musat Ottonel, a Cabernet, a Char­­donnay és még egy sor za­matos ital.. . Ma már az érvényes bortörvény tiltja a más termőhelyen nőtt sző­lők elszállítását és a belő­lük készült bor keverését. A központ nagylelkűségét ez is indokolja: immár nincs miről lemondania. — Nem véletlen, hogy ma már kevesen tudják kimon­dani a Chardonnay nevét: sardoné — említ gyakor­lati nehézséget Kovács Ist­ván. — Ezért inkább nem is kérik ezt a fajtát. Épp­úgy, mint a Louvignont, a Semillont, a Pinot Gries-t. A külföldiek viszont elsőként épp ezeket keresik! A lecke a helyi Mező­­gazdasági Főiskolának is feladatott, ők dolgozzák ki az rt.-alapítás konkrét gaz­dasági programját. Örömmel teszik ezt, hiszen az elmúlt évtizedek a tanintézmény sorsát is megkeserítették: van mint túllépniük. — Még 1963-ban kezdtem itt tanítani a borászatot — emlékezik vissza Orbán László 58 éves tanár. — Az innen kikerült szakemberek az ország minden részében megbecsülést szereztek, örömmel fogadták őket a gazdaságok. Aztán váratla­nul elvitték innen a bo­rászképzést ... Ezt a változást nem a me­gyeszékhelyről, hanem a fő­városból rendelték el. Or­bán László, aki a szakma egyik országos hírű ásza­ként volt kény­telen az üzem­gazdaságtanra átnyergelni, nem szívesen emlékezik vissza a hetvenes évek eme fordulatára. Másoktól tud­ni meg, hogy amikor egy pártember kényszerűen el­hagyta a mezőgazdasági mi­niszteri széket, utolsó dönté­seként magával vitte Kecs­kemétre — galbonavidékre — a borászképzést Gyöngyös­ről ... A nagy hírű gyön­gyösi főiskolát pedig Gö­döllő fennhatósága alá lök­ték ... E sanyarú kor szerencsé­re már a végéhez közele­dik, újabban megint folyik borászképzés — igaz, csak szű­kebb keretek közt — a Sár-hegy alatti főiskolán. Ezt már Gyuris Árpádtól, a főiskola tanüzemének veze­tőjétől, szakmérnökétől tud­ni meg. — Örömünkre, a Földmű­velésügyi Minisztérium is támogatja, hogy az Egervin itteni eszközei kerüljenek gyöngyösi kezelésbe, s a helyi pincegazdaság váljon le — mondja a tanárember, kinek magának is van sző­leje, pincéje Sólymoson. — Fontos, hogy az új szerveze­­­ti formában már senki ne érezze magát kiszolgálta­tottnak. Ki kell seprűzni az alá­rendeltség emlékét is — jut eszébe a látogatónak, aláereszkedve a főiskola be­tonpincéjébe, ahol a borsep­rőt fejtik éppen az új bo­rászhallgatók. Hatalmas, aj­tós hordók, finomító-, tisztí­tóberendezések szolgálják az alapos képzést, ezeket át­mentette a főiskola a nehéz bő évtizeden. Ők sem tudták azonban megőrizni a szőlőültetvények egy részét, amelyek a válto­zásoknak áldozatul estek az eltelt időkben. Ma a nap­fényes domboldalak egy ré­szén gyümölcsösök húzód­nak. Ellen­ben sok szőlőt te­lepítettek „le”, sí­k területek­re. A könnyebb megművelés kedvéért. Igaz, a régi, sűrű soros, sok kézi munkát igénylő szőlőtermesztés már aligha hozható vissza a gyakorlatba. De jó francia példák kínálkoznak, me­lyek szerint meg lehet talál­ni az átmenetet, a középma­gas művelést, mely jó bor­szőlőket eredményez. Baj van a levegővel is: a közeli Gagarin Hőerőmű­re sokat panaszkodnak a gazdák. Kénes füstje — sze­rintük — a borseprőben ki­mutatható nyomokat hagy. Mindamellett meg lehet oldani az ágazat nehézsé­geit. A mennyiség helyett immár a Nyugaton is el­adható jó minőségre kell törekedni. A kevésbé érté­kes fajtákat kivágás helyett átoltással kellene nemesíte­ni — vallja Orbán László —, azaz a gyökérnyakba oltott vessző két-három év múlva már jó termést ad­na, s belőle királyi bor len­ne nyerhető. Királyi emlékeket idéz pár kilométerrel odébb. Gyön­gyöspatán Rácz László 65 éves borosgazda, övé a fa­lu legnagyobb pincéje, amely a­­hagyomány szerint Má­tyás király idejében — mi­kor uralkodónk a környéken a huszitákkal hadakozott — már megvolt. Kemény kőbe vájták a szerteágazó alagút­rendszert a Pipis­ihegyi vé­gen. Szilvám, Szürkebarát, Ottonel forr a böhöm nagy hordókban. — Nincs piac — részlete­zi a helyzetet a gazda. — A tsz csak úgy veszi át a bort, hogy majd akkor fi­zet érte, ha el tudja adni... Magam korábban sem vit­tem a boromat a szövetke­zetbe. Valahogy mindig el­kopik ... Idén is elmene­­get. A szomszédos Tekse Fe­renc gazda éppen Pesten van: egy autóparkolóban árulja borát. Erre is rá­kényszerül ma a bortermelő. A szovjet piac — amely mindent fölszívott — immár nem fizet a magyar boro­kért. — Tetszik a mi borunk a svájciaknak meg a fran­ciáknak is! — közli Nagy Ferenc, a pincegazda, veje. — A nyáron voltak itt, és mondták, hogy ezek a borok jobbak, mint az ottaniak. Pedig az egyikük szakem­ber, palackozója is van. Er­délyből jött rokon fordítot­ta a szavait. Egerből jött rokon Mezei Zoltán, 40 éves marós, a pincegazda másik veje. — Én innen viszem a bort Egerbe, mert ezek a borok jobbak — önti­­ki vélemé­nyét. — Ott olyan nagy az idegenforgalom, hogy min­dent megvesznek ... Már a Szépasszony-völgy se a régi... — Az egri bika elvérzik? — Ezt nem mondanám — rázza fejét a férfi. — So­kan szeretik a Bikavért. Én a fehérborokat kedvelem. A műkedvelő borász az árképzésihez is ért. Soknak találja a 1 9 forintot, ameny­­nyi ma egy parafadugó ára. Kell még az üveg, a palac­kozás is pénzt emészt, és az 40-50 forintos bor máris 90- be, van ahol 180-ba kerül! — Min segítene a Bor Rt.? — Ha segít az értékesítés­ben, akkor az jó lesz, és mink a jóból nem akarunk kimaradni — jelenti be Rácz László gazda. A falu másik végén, a vár­aljai pincesoron másként vé­lekedik Deák László, ő nem száll be az rt.-be. — Én a tsz-ben is csak rövid ideig voltam — mond­ja a még nem egészen elké­szült borfogadójában. — Jobb szeretek magam lenni. Nehéz volt, de valahogy mindig megéltünk. Ebbe a vállalkozásba is csak a családot akarom bevonni. Itt csak az én boraimat árul­juk majd, és remélem, el­fogy. Lent a pincében szorosan sorakoznak a hatalmas, pi­ros bordájú hordók. A szor­gos gazda már lefejtette idei borát. Csöndben forr a nedű. Kilépve a présház ajta­ján, messze ellátni a hegy­oldalból. Szürke, nyirkos az ősz, de azért lassan száll fel a köd a Mátraalján. Szöveg: Molnár Pál Kép: Féner Tamás 9

Next