Népszava, 1992. január (120. évfolyam, 1–26. sz.)
1992-01-04 / 3. szám
NÉPSZAVA 1992. JANUÁR 4., SZOMBAT A turulmas ember melegségre vágyik A Duna vízszintjétől számítva a két, kitárt szárnyú turulmadár 46 méter magasságban emlékeztet az Árpádok ősanyjának, Emesének isteni látomására, amelyben a reá szálló turul teherbe ejtette, hogy „dicső királyok szülessenek méhéből”. A turul, mint mondás állathős, az élet adója. Tehát nem halálmadár. De mily különös, a híd turuljai alatt a legmélyebb a budapesti Duna-szakasz, az átlagos 6 métertől eltérően, itt a vízmélység eléri a 8-9 métert is. Az elmúlt három évben huszonhárman mászták meg a Szabadság hidat azzal a tétova szándékkal, hogy meghaljanak. A 23 öngyilkosjelölt közül azonban csupán egyetlen ugrott a vízbe. Mert odafönn az élet már fontosabb, mint a halál. Huszonketten remegve várták, hogy leszedjék őket. A turulos huszonhármak elenyésző hányadát teszik ki a magyarországi öngyilkosjelölteknek. A különös bűverővel bíró híd mindössze egyetlen zátony abban a terjedelmes szigetcsoportban, ahová meghalni indulnak az életet elviselhetetlennek érzők. Az egykori Ferenc József, majd Fővám téri híd építését az 1893. évi XIV. törvénycikkely rendelte el. Az akkori Fővám tér és Sárosfürdő (Dimitrov tér, Gellért fürdő) között Feketeházy János II. díjat nyert pályaterve alapján — Czekelius Aurél és Nagy Virgill építészeti tervezésében — 1894. szeptember 1-jétől 1896. október 4-éig építették. A háromnyílású, konzolosrácstartós szerkezetű vashíd két mederpilléren nyugszik. Középső nyílása 175 méter, parti nyílásai egyenként 78,1 méter hosszúak. Vasszerkezetét a MÁV Gépgyárban készítették, a hozzá felhasznált vas súlya 6102 tonna volt. Építése ötmillió koronába került. A Ferenc József-hidat 1896. október 4-én nyitották meg. 1945. január 17-én ezt is felrobbantották a németek. 1946-ban Széchy Károly és Hunori Győző építette újjá. A Szabadság hidat 1946. augusztus 20-án adták át a forgalomnak. Eredeti korlátait silányabb minőségűekkel pótolták ekkor, azóta is ezek állnak. A híd hossza 331, szélessége 20,1 méter. A mostani szilveszter ejt követő hajnalon árva férfi kuporgott a Szabadság híd tartószerkezetén, valahol a turulhoz vivő út harmadánál. Később, valószínűleg önszántából, lemászott onnan, mert sem a tűzoltóknak, sem a mentőknek nem akadt vele dolguk. A sorrend nem véletlen. Mindig a tűzoltó az, aki elsőként találkozik a hídra kapaszkodott emberrel. Vannak helyszínek, amelyeket a mentők — eszköz és szakképzettség híján — nem tudnak megközelíteni. Vajon milyennek látja a tűzoltó a nagy magasságba menekült, önnön rabságába kényszerült embert? Elszántnak? Ellenségesnek? Reszketőnek? Kétségbeesettnek? Somkuti Ferenc tűzoltó őrnagy, aki a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság tűzoltási és mentési szakágának egyik csoportvezetője, sok ilyen arcba belenézett már. Egyik sem hasonlított a másikra, és mindegyik kifürkészhetetlen volt. Meséli, van egy állandó „ügyfelük”. Huszonhárom éves, ideggyenge fiú. Minden évben egyszer elindul, hogy bevegye a hidat. A 150 centiméter széles vasív szinte széles ösvényként kínálja magát: tessék, tessék, lehet rajtam sétálni! Somkuti őrnagy jól emlékszik egy esetre, hogy amikor a Budáról startoló fiút már majdnem elérték, az megiramodott, s macskaként fel-, majd lefutott a „vasúton”, meg sem állt Pestig. A hídmászók többsége ittas. A mámor meg a bú hajtja fel a hídra őket, aztán mikor lenéznek a hullámokba, felébrednek. Már nem akarnak meghalni, csak lejutni, minél előbb lejutni valahogyan. — De vannak virtuskodók is — jegyzi meg Somkuti Ferenc. — Fiatal fiúk, akik meg akarják mutatni, micsoda legények. És persze, vannak, akik csak fel akarják hívni magukra a figyelmet, kis pátyolgatásra, melegségre vágynak, melyet odalenn, a „földön” nem kapnak meg valami miatt. A virtusságot igazolandó, hadd említsem meg, hogy még egyetlen nő sem akadt, aki a Szabadság hídról akarta volna befejezni az életét... S vajon hogyan lehet viszszacsalogatni egy embert a nemlét határáról? A szavak és az eszközök együttes erejével. A tűzoltók minden esetben létrákkal és emelőkosarakkal közelítik meg a bajbajutottat, de mit sem ér a technika lélektani kellékek nélkül. — Mit hülyéskedsz? Gyere le! Ezzel úgysem oldasz meg semmit! — ezek a tűzoltók kulcsszavai. És persze, a mozdulatok! A centiről centire haladó, araszoló, óvatos közelítés szinte biztosan elvezet a sikerhez. Kipróbálták már a krimikből ismert klasszikus cselt is. Cigarettával kínálták a makacs ellenállót, aki egy pillanatra megfeledkezve magáról, kinyúlt a füstölnivalóért. Abban a pillanatban elkapták a kezét. — Hogyan viselkednek a „turulosok”? — A madáron csak két lehetőség van: leugrani vagy egy helyben maradni. De ugrani — szerencsére — az esetek többségében nem ugranak. Lejönni sem akarnak maguktól, nehogy az emberek gyávának tartsák őket, így hát marad a tűzoltó feladata. Megfogjuk, és lehozzuk a madárba kapaszkodókat. Ekkor a páciens már ritkán küzd. Hagyja magát. Egyszer esett meg, hogy valakit bokán kellett rúgni, lépjen már! Könynyebb a dolgunk azokkal, akik „csak” a turulmadarak alatt keresztben átívelő, öszszekötő folyosóig jutnak el. S miközben ilyen esetekben a BKV által azonnal áramtalanított hídon legalább 20 tűzoltó küszködik egy-egy életért, addig az összeverődött tömeg többnyire asszisztál a munkához: — Verjétek meg! Lökjétek le! Persze a tűzoltók nem figyelnek oda. Beteszik a kosárba a szeretetre éhes szerencsétlent, vagy a feltűnni vágyó „hőst”, hogy aztán talajszinten átadják a mentőknek. 1990 nyarán történt utoljára, hogy nem segíthettek. Akkor a Duna győzött. Jó néhány pszichiáter zárkózott el attól, hogy az öngyilkosoknak eme sajátságos kis csoportjáról szakmai véleményt mondjon. A Korányi Kórház krízis-intervenciós osztályának adjunktusa, dr. Farkas Ágnes véleményéből egyebek között az is kiderült, mi magyarázza az óvatosságot. Az például, hogy a pszichiáternek a „turulos” halálnem választása nem sztori. Vagy az, hogy az öngyilkossági formák megválasztásáról rengeteg teória van, ám valójában egyik sem ad választ az alapvető kérdésre, a miértre. És tulajdonképpen az ezerféle statisztika sem képes rámutatni a lényegre, a magyarországi halálba menekülés nagy méreteinek okaira. Ugyanakkor szakmailag eldöntetlen az is, hogy elmebeteg-e az öngyilkos ember. — Nekem az a véleményem, hogy az öngyilkossági cselekedeteket nem lehet megítélni a kivitelezés módjából. A legegyszerűbb gyógyszerbevétel súlya, komolysága épp akkora, mint a hídról való leugrásé. Egy öngyilkosságot soha nem mernék komolytalannak minősíteni. És úgy gondolom, a dolog nem ott kezdődik, hogy a tűzoltók lehoznak valakit a turulmadárról, hanem ott, hogy egy bajban lévő ember elszánta magát az öngyilkosságra. Vagyis, ő a fontos, nem pedig a körülötte csapott cirkusz. Ő a „szenzáció”, nem pedig a látvány, amit lépésével okozott. — Mégis, mivel magyarázható ön szerint ennek a halálnemnek a választása? Hiszen sokan például elbújnak, elrejtőznek a halálukkal. — Olyan ez, mint egy lassan elfelejtett tradicionális forma, a kút. Gondoljon arra, hogy eleink bánatukban a kútba ugrottak. Vagy nekimentek a nagy víznek. Budapest nagy vize, a Duna, adott. És aki felmászik a Szabadság hídra, a turulhoz, egy igencsak mély kútba ugrik. Én ezt a tradíciót látom tovább élni a hídra mászó öngyilkosoknál. Aztán van még valami: a minta. Hogy így is meg lehet halni. Egy bizonyos, Budapest öngyilkossági formája lett ez, és annyiban specifikus, amennyiben szerintem tradicionális. A doktornő egyébként úgy véli, az igazi nagy kérdések megválaszolásával még adós a tudomány. Mert nem tudjuk, miért épp a Monarchiához tartozó országok — Ausztria, Magyarország, Csehország — kerültek az európai öngyilkos halál listáinak élére. Nem tudjuk, mi váltotta ki, hogy 1945 után óriási tempóban emelkedtek a halálgrafikonok, és az sem világos, hogy a nyolcvanas években mitől állt be némi csökkenés ezen a területen, és mi a magyarázata a jelenleg tapasztalható stagnálásnak. De arra sincs válasz, hogy ez a pozitív jelenség tendencia lesz-e vagy sem. — Tudják, kérem — mondja Farkas doktornő —, minket, akik az öngyilkosokkal, az öngyilkosjelöltekkel foglalkozunk, ma elsősorban az izgat, hogy a rendszerváltás óta újra az elhallgatás felé tolódik ez a kérdéskör. A lelkileg elesettek segítése, sorsa egyre kevésbé fontos. Egymás után szűnnek meg például a mentálhigiénés szervezetek. És azt sem tudom, hogy az 1982 óta eredményesenműködő krízis-intervenciós osztályokkal mi lesz. De vajon el lehet-e hallgatni azt, hogy hazánkban évente négy-öt ezer ember lesz öngyilkos? Hogy ez gyakorlatilag annyit jelent: esztendőnként megszűnik egy nagyobb lélekszámú falu. El lehet-e hallgatni azt, hogy az öngyilkossági kísérleteket az optimista becslések is ennek négy-ötszörösére taksálják? Hogy imigyen már az elsők között vagyunk Európában. De most fordítsunk hátat e sötét dolgoknak. Volt már olyan ember is, aki a Szabadság hídon az életadó ősturulnak akart adózni. Ez az ember Újvári László, aki tavaly május 24-én mászott fel a Szabadság hídra, s vetette magát a 46 méter mélységbe. A páratlanbravúr egyben világrekord is. Az 57 éves műugró combnyaktöréssel úszta meg a mutatványt. — Hogyan érzi magát ugrása óta? — kérdeztük otthonában a vékony, sportos kinézetű férfit, akiről azt is tudni illik, hogy eddig az egyetlen magyar Európabajnok műugró. — Remekül! — felelte. — Háromhetes gyógykezelés után eldobtam a mankókat. Azóta is többször ugrottam, de kisebb magasságból, általában 10 méterről, a sportuszodában. Ez amolyan gyakorlás, gyerekjáték az egész. — Már máskor is leugrott a Szabadság hídról? — Igen, 1959-ben. Fogadásból tettem, de az csak egy sima talpas ugrás volt, körülbelül 35 méter magasból.— Tavaly miért vállalkozott az ugrásra? — Virtusból. Meg akartam dönteni a korábbi világcsúcsot, amit egy amerikai férfi ért el 1954-ben. Ő 40 méterről repült le egy hídról a Hudson-folyóba. — Teljesítménye igazán nagyszerű! De nem félt közben? — Nincs ember, aki ne félne. Ezt azonban le kell győzni. Erre gondoltam akkor is, amikor odafent voltam. — S aztán? — Leugrani már könynyebb, mint lemászni. Tehát összpontosítottam, átgondoltam mindent, s zsupsz... Persze, jó előre kiszámítottam, hogy mekkora erővel kell ellöknöm magamat a hídtól, milyen ívben kell repülnöm, s milyen szögben kell érkeznem. Ha mindez nem így történik, biztos a halál. — Hogyhogy? — Ha nem tökéletes az ugrás, az ember teste szinte felrobban a landoláskor. A belső szervei leszakadnak, a bőre szétmállik. Gondoljon bele: 46 méter magasságból mintegy 160 kilométeres sebességgel repül az ember, s a víz akkor olyan, mint a beton. Vagy még rosszabb is. Sokan belehaltak már ilyen ugrásokba. Volt egy magyar származású elődöm, aki ugyanolyan őrült, mint én, s egy ugrás után csigolyatörést szenvedett. Ez Kaliforniában történt 1969-ben. — Gondolt-e valamire repülés közben? — Az egész körülbelül 8 másodpercig tartott. Igazából semmire nem gondoltam, legföljebb arra, hogy minden simán menjen, s vízbe érés után ki kell majd úsznom a partra. — Hogyan tört el a combja? — Esés közben észrevettem, hogy valami kutyatetem úszik a vízen. Tehát egy szaltót kellett csinálnom az utolsó pillanatban, hogy elkerüljem a bajt. De a bal lábamat már nem sikerült teljesen kiegyenesítenem, s ezért nekicsapódott a tetemnek. Mivel a szabály előírja, hogy az ugrás csak akkor érvényes, ha saját erőmből megyek ki a partra, segítség nélkül kiúsztam. Pedig éreztem, hogy eltört a lábam. — Máskor is ugrana meg? — A Szabadság hídról nem, mert a világrekordot már elértem. De a tervek szerint az idei barcelonai olimpiára meghívnak, ahol műugró-bemutató lesz — mintegy 30 méteres magasságból. A nejem nem örül ennek túlságosan, de lebeszélni úgysem tud. Az oldalit írták: horváth—szabó— csarnai—izsák Még a sportoló ugrása is hátborzongató Tűzoltók csalogatják vissza az életbe az öngyilkosjelöltet 9