Népszava, 1992. január (120. évfolyam, 1–26. sz.)

1992-01-04 / 3. szám

NÉPSZAVA 199­2. JANUÁR 4., SZOMBAT A turu­lm­as ember melegségre vágyik A Duna vízszintjétől számítva a két, ki­tárt szárnyú turulmadár 46 méter ma­gasságban emlékeztet az Árpádok ős­anyjának, Emesének isteni látomására, amelyben a reá szálló turul teherbe ej­tette, hogy „dicső királyok szülessenek méhéből”. A turul, mint mondás állat­hős, az élet adója. Tehát nem halálma­dár. De mily különös, a híd turuljai alatt a legmélyebb a budapesti Duna-sza­­kasz, az átlagos 6 métertől eltérően, itt a vízmélység eléri a 8-9 métert is. Az elmúlt három évben huszonhárman mászták meg a Szabadság hidat azzal a tétova szándékkal, hogy meghaljanak. A 23 öngyilkosjelölt közül azonban csu­pán egyetlen ugrott a vízbe. Mert oda­­fönn az élet már fontosabb, mint a ha­lál. Huszonketten remegve várták, hogy leszedjék őket. A turulos huszonhármak elenyésző hányadát teszik ki a magyar­­országi öngyilkosjelölteknek. A különös bűverővel bíró híd mindössze egyetlen zátony abban a terjedelmes szigetcso­portban, ahová meghalni indulnak az életet elviselhetetlennek érzők. Az egykori Ferenc­ József, majd Fővám téri híd építé­sét az 1893. évi XIV. tör­­vénycikkely rendelte el. Az akkori Fővám tér és Sáros­fürdő (Dimitrov tér, Gellért fürdő) között Feketeházy Já­nos II. díjat nyert pályater­ve alapján — Czekelius Aurél és Nagy Virgill építészeti tervezésében — 1894. szep­tember 1-jétől 1896. október 4-éig építették. A háromnyílású, konzolos­­rácstartós szerkezetű vashíd két mederpilléren nyugszik. Középső nyílása 175 méter, parti nyílásai egyenként 78,1 méter hosszúak. Vasszerke­zetét a MÁV Gépgyárban készítették, a hozzá felhasz­nált vas súlya 6102 tonna volt. Építése ötmillió koro­nába került. A Ferenc Jó­­zsef-hidat 1896. október 4-én nyitották meg. 1945. január 17-én ezt is felrobbantották a németek. 1946-­ban Széchy Károly és Hunori Győző építette újjá. A Szabadság hidat 1946. augusztus 20-án adták át a forgalomnak. Eredeti korlá­tait silányabb minőségűek­kel pótolták ekkor, azóta is ezek állnak. A híd hossza 331, szélessége 20,1 méter. A mostani szilveszter ejt követő hajnalon árva férfi kuporgott a Szabadság híd tartószerkezetén, valahol a turulhoz vivő út harmadá­nál. Később, valószínűleg ön­szántából, lemászott onnan, mert sem a tűzoltóknak, sem a mentőknek nem akadt vele dolguk. A sorrend nem véletlen. Mindig a tűzoltó az, aki el­sőként találkozik a hídra kapaszkodott emberrel. Van­nak helyszínek, amelyeket a­­ mentők — eszköz és szak­­képzettség híján — nem tudnak megközelíteni. Vajon milyennek látja a tűzoltó a nagy magasságba menekült, önnön rabságába kényszerült embert? El­szántnak? Ellenségesnek? Reszketőnek? Kétségbeesett­nek? Somkuti Ferenc tűzoltó őrnagy, aki a Fővárosi Tűz­oltó-parancsnokság tűzoltási és mentési szakágának egyik csoportvezetője, sok ilyen arcba belenézett már. Egyik sem hasonlított a másikra, és mindegyik kifürkészhe­tetlen volt. Meséli, van egy állandó „ügyfelük”. Huszonhárom éves, ideggyenge fiú. Min­den évben egyszer elindul, hogy bevegye a hidat. A 150 centiméter széles vasív szinte széles ösvényként kí­nálja magát: tessék, tessék, lehet rajtam sétálni! Som­kuti őrnagy jól emlékszik egy esetre, hogy amikor a Budáról startoló fiút már majdnem elérték, az meg­iramodott, s macskaként fel-, majd lefutott a „vas­úton”, meg sem állt Pestig. A hídmászók többsége it­tas. A mámor meg a bú hajtja fel a hídra őket, az­tán mikor lenéznek a hul­lámokba, felébrednek. Már nem akarnak meghalni, csak lejutni, minél előbb lejutni valahogyan. — De vannak virtuskodók is — jegyzi meg Somkuti Ferenc. — Fiatal fiúk, akik meg akarják mutatni, mi­csoda legények. És persze, vannak, akik csak fel akar­ják hívni magukra a figyel­met, kis pátyolgatásra, me­legségre vágynak, melyet odalenn, a „földön” nem kapnak meg valami miatt. A virtusságot igazolandó, hadd említsem meg, hogy még egyetlen nő sem akadt, aki a Szabadság hídról akar­ta volna befejezni az éle­tét... S vajon hogyan lehet visz­­szacsalogatni egy embert a nemlét határáról? A sza­vak és az eszközök együttes erejével. A tűzoltók minden esetben létrákkal és emelő­kosarakkal közelítik meg a bajbajutottat, de mit sem ér a technika lélektani kel­lékek nélkül. — Mit hülyéskedsz? Gye­re le! Ezzel úgysem oldasz meg semmit! — ezek a tűz­oltók kulcsszavai. És persze, a mozdulatok! A centiről centire haladó, araszoló, óvatos közelítés szinte bizto­san elvezet a sikerhez. Ki­próbálták már a krimikből ismert klasszikus cselt is. Cigarettával kínálták a ma­kacs ellenállót, aki egy pil­lanatra megfeledkezve ma­gáról, kinyúlt a füstölniva­lóért. Abban a pillanatban elkapták a kezét. — Hogyan viselkednek a „turulosok”? — A madáron csak két lehetőség van: leugrani vagy egy helyben maradni. De ugrani — szerencsére — az esetek többségében nem ugranak. Lejönni sem akar­nak maguktól, nehogy az emberek gyávának tartsák őket, így hát marad a tűz­oltó feladata. Megfogjuk, és lehozzuk a madárba kapasz­kodókat. Ekkor a páciens már ritkán küzd. Hagyja magát. Egyszer esett meg, hogy valakit bokán kellett rúgni, lépjen már! Köny­­nyebb a dolgunk azokkal, akik „csak” a turulmadarak alatt keresztben átívelő, ösz­­szekötő folyosóig jutnak el. S miközben ilyen esetek­ben a BKV által azonnal áramtalanított hídon leg­alább 20 tűzoltó küszködik egy-egy életért, addig az összeverődött tömeg több­nyire asszisztál a munká­hoz: — Verjétek meg! Lökjétek le! Persze a tűzoltók nem fi­gyelnek oda. Beteszik a ko­sárba a szeretetre éhes sze­rencsétlent, vagy a feltűnni vágyó „hőst”, hogy aztán ta­lajszinten átadják a men­tőknek. 1990 nyarán történt utol­jára, hogy nem segíthettek. Akkor a Duna győzött. Jó néhány pszichiáter zár­kózott el attól, hogy az ön­gyilkosoknak eme sajátságos kis csoportjáról szakmai véleményt mondjon. A Ko­rányi Kórház krízis-inter­venciós osztályának adjunk­tusa, dr. Farkas Ágnes vé­leményéből egyebek között az is kiderült, mi magyaráz­za az óvatosságot. Az pél­dául, hogy a pszichiáternek a „turulos” halálnem vá­lasztása nem sztori. Vagy az, hogy az öngyilkossági formák megválasztásáról rengeteg teória van, ám va­lójában egyik sem ad vá­laszt az alapvető kérdésre, a miértre. És tulajdonkép­pen az ezerféle statisztika sem képes rámutatni a lé­nyegre, a magyarországi ha­lálba menekülés nagy mé­reteinek okaira. Ugyanak­kor szakmailag eldöntetlen az is, hogy elmebeteg-e az öngyilkos ember. — Nekem az a vélemé­nyem, hogy az öngyilkossá­gi cselekedeteket nem lehet megítélni a kivitelezés mód­jából. A legegyszerűbb gyógyszerbevétel súlya, ko­molysága épp akkora, mint a hídról való leugrásé. Egy öngyilkosságot soha nem mernék komolytalannak mi­nősíteni. És úgy gondolom, a dolog nem ott kezdődik, hogy a tűzoltók lehoznak va­lakit a turulmadárról, ha­nem ott, hogy egy bajban lévő ember elszánta magát az öngyilkosságra. Vagyis, ő a fontos, nem pedig a kö­rülötte csapott cirkusz. Ő a „szenzáció”, nem pedig a látvány, amit lépésével oko­zott. — Mégis, mivel magya­rázható ön szerint ennek a halálnemnek a választása? Hiszen sokan például elbúj­nak, elrejtőznek a haláluk­kal. — Olyan ez, mint egy las­san elfelejtett tradicionális forma, a kút. Gondoljon ar­ra, hogy eleink bánatukban a kútba ugrottak. Vagy ne­kimentek a nagy víznek. Bu­dapest nagy vize, a Duna, adott. És aki felmászik a Szabadság hídra, a turulhoz, egy igencsak mély kútba ugrik. Én ezt a tradíciót lá­tom tovább élni a hídra mászó öngyilkosoknál. Aztán van még valami: a minta. Hogy így is meg lehet hal­ni. Egy bizonyos, Budapest öngyilkossági formája lett ez, és annyiban specifikus, amennyiben szerintem tradi­cionális. A doktornő egyébként úgy véli, az igazi nagy kérdések megválaszolásával még adós a tudomány. Mert nem tud­juk, miért épp a Monarchiá­hoz tartozó országok — Ausztria, Magyarország, Csehország — kerültek az európai öngyilkos halál lis­táinak élére. Nem tudjuk, mi váltotta ki, hogy 1945 után óriási tempóban emel­kedtek a halálgrafikonok, és az sem világos, hogy a nyolc­vanas években mitől állt be némi csökkenés ezen a területen, és mi a magya­rázata a jelenleg tapasztal­ható stagnálásnak. De arra sincs válasz, hogy ez a po­zitív jelenség tendencia lesz-e vagy sem. — Tudják, kérem — mondja Farkas doktornő —, minket, akik az öngyilko­sokkal, az öngyilkosjelöltek­kel foglalkozunk, ma első­sorban az izgat, hogy a rendszerváltás óta újra az elhallgatás felé tolódik ez a kérdéskör. A lelkileg eleset­tek segítése, sorsa egyre ke­vésbé fontos. Egymás után szűnnek meg például a men­tálhigiénés szervezetek. És azt sem tudom, hogy az 1982 óta eredményesen­­mű­ködő krízis-intervenciós osz­tályokkal mi lesz. De vajon el lehet-e hall­gatni azt, hogy hazánkban évente négy-öt ezer ember lesz öngyilkos? Hogy ez gyakorlatilag annyit jelent: esztendőnként megszűnik egy nagyobb lélekszámú fa­lu. El lehet-e hallgatni azt, hogy az öngyilkossági kísér­leteket az optimista becslé­sek is ennek négy-ötszörö­sére taksálják? Hogy imigyen már az elsők kö­zött vagyunk Európában. De most fordítsunk hátat e sötét dolgoknak. Volt már olyan ember is, aki a Sza­badság hídon az életadó ős­turulnak akart adózni. Ez az ember Újvári László, aki tavaly május 24-én mászott fel a Szabadság hídra, s vetette magát a 46 méter mélységbe. A páratlan­­bra­vúr egyben világrekord is. Az 57 éves műugró comb­nyaktöréssel úszta meg a mutatványt. — Hogyan érzi magát ug­rása óta? — kérdeztük ott­honában a vékony, sportos kinézetű férfit, akiről azt is tudni illik, hogy eddig az egyetlen magyar Európa­­bajnok műugró. — Remekül! — felelte. — Háromhetes gyógykezelés után eldobtam a mankókat. Azóta is többször ugrottam, de kisebb magasságból, ál­talában 10 méterről, a sport­uszodában. Ez amolyan gya­korlás, gyerekjáték az egész. — Már máskor is leugrott a Szabadság hídról? — Igen, 1959-ben. Foga­dásból tettem, de az csak egy sima talpas ugrás volt, körülbelül 35 méter magas­ból.— Tavaly miért vállalko­zott az ugrásra? — Virtusból. Meg akar­tam dönteni a korábbi vi­lágcsúcsot, amit egy ameri­kai férfi ért el 1954-ben. Ő 40 méterről repült le egy hídról a Hudson-folyóba. — Teljesítménye igazán nagyszerű! De nem félt köz­ben? — Nincs ember, aki ne félne. Ezt azonban le kell győzni. Erre gondoltam ak­kor is, amikor odafent vol­tam. — S aztán? — Leugrani már köny­­nyebb, mint lemászni. Tehát összpontosítottam, átgondol­tam mindent, s zsupsz... Persze, jó előre kiszámítot­tam, hogy mekkora erővel kell ellöknöm magamat a hídtól, milyen ívben kell re­pülnöm, s milyen szögben kell érkeznem. Ha mindez nem így történik, biztos a halál. — Hogyhogy? — Ha nem tökéletes az ugrás, az ember teste szin­te felrobban a landoláskor. A belső szervei leszakadnak, a bőre szétmállik. Gondol­jon bele: 46 méter magas­ságból mintegy 160 kilomé­teres sebességgel repül az ember, s a víz akkor olyan, mint a beton. Vagy még rosszabb is. Sokan belehal­tak már ilyen ugrásokba. Volt egy magyar származá­sú elődöm, aki ugyanolyan őrült, mint én, s egy ugrás után csigolyatörést szenve­dett. Ez Kaliforniában tör­tént 1969-ben. — Gondolt-e valamire re­pülés közben? — Az egész körülbelül 8 másodpercig tartott. Iga­zából semmire nem gon­doltam, legföljebb arra, hogy minden simán menjen, s vízbe érés után ki kell majd úsznom a partra. — Hogyan tört el a combja? — Esés közben észrevet­tem, hogy valami kutyate­tem úszik a vízen. Tehát egy szaltót kellett csinálnom az utolsó pillanatban, hogy elkerüljem a bajt. De a bal lábamat már nem sikerült teljesen kiegyenesítenem, s ezért nekicsapódott a te­temnek. Mivel a szabály előírja, hogy az ugrás csak akkor érvényes, ha saját erőmből megyek ki a part­ra, segítség nélkül kiúsztam. Pedig éreztem, hogy eltört a lábam. — Máskor is ugrana meg? — A Szabadság hídról nem, mert a világrekordot már elértem. De a tervek szerint az idei barcelonai olimpiára meghívnak, ahol műugró-bemutató lesz — mintegy 30 méteres magas­ságból. A nejem nem örül ennek túlságosan, de lebe­szélni úgysem tud. Az oldalit írták: horváth—szabó— csarnai—izsák Még a sportoló ugrása is hátborzongató Tűzoltók csalogatják vissza az életbe az öngyilkosjelöltet 9

Next