Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-12 / 136. szám
SZÉP SZÓ 2004. JÚNIUS 12., SZOMBAT NÉPSZAVA 19 Meg akarják bénítani a fundamentalisták a sivatagi királyság olajtermelését A terror fenyegetésében él Arábia A Nyugat voltaképpen mind a mai napig csodálkozik a szaúd-arábiai iszlám terrorizmuson: mit akarhatnak még az ottani fundamentalisták, amikor a szaúdi polgár életét amúgy is a muzulmán hit legszigorúbban értelmezett elvei szabályozzák? És mégis: Oszama bin Laden Szaúd-Arábiából szabadult rá a világra és onnan indult a szeptember 11 -i merénylők zöme is. Az iszlám terrorizmus nem csak hogy létezik az arab országban, de egyre jobban fenyegeti is a világot - nem utolsósorban annak olajellátását. Május 29-én Hobarban, ebben a keletszaúdi olajvárosban négy, katonai egyenruhába öltözött terrorista megtámadta az Arab Petroleum Investment cég székházát, majd megállított egy autóbuszt, amely éppen kikanyarodott az Oázis nevű, főként nyugatiak lakta házcsoport kapuján. Több utast, köztük egy tízéves egyiptomi gyereket megöltek, majd behatoltak a lakótelepre. Sok ottani lakost, főleg nyugati olajszakembereket túszul ejtettek. Éjszaka közülük kilencnek - amiért menekülni próbáltak - átvágták a torkát. A rendőrség körülvette azt az épületet, amelyben a terroristák elsáncolták magukat. Másnap reggel három helikopterből negyven kommandós szállt ki az épület teraszára és megrohamozta a túszejtőket. Ezek egyike sebesülten fogságba esett, a másik három azonban - az állítólag szoros katonai kordon ellenére - el tudott menekülni. A világ azóta is azt kérdi: hogyan? A gyanakvóbbak szerint úgy, hogy a terroristáknak cinkosaik, vagy legalábbis szimpatizánsaik voltak a házat körülvevő egyenruhások között, egy jóhiszemű brit lapvélemény szerint viszont úgy, hogy a túszok életéért cserébe futni hagyták őket. A szaúd-arábiai iszlám terrorizmus első jelentősebb akciója még 1995-ben Rijádban, a fővárosban zajlott le, amikor egy, főként amerikai katonai tanácsadók által lakott épület elleni pokolgépes támadás során hat ember meghalt és több mint hatvan megsebesült. Azóta egyre sűrűbben követik egymást a merényletek és a hatóságok megtorló csapásai. A legnagyobb pert a tavaly májusban, Rijádban, elkövetett öngyilkos akció verte fel, amelynek során 35 ember vesztette életét külföldiek és szaúdiak vegyesen. Ma kevés országot fenyeget annyira az iszlám terror, mint éppen Szaúd-Arábiát. De vajon miért? Mi ellen tiltakoznak a fundamentalisták egy olyan országban, amelyből száműzték az alkoholt, és amelyben a vallási rendőrség a legszigorúbban megköveteli a napi ötszöri imát, a nemek elkülönítését, a nők iszlám öltözetét és autóvezetési tilalmát? Ahol nyilvános helyen kizárólag muzulmán vallási szertartást engedélyeznek, és ahol magánlakásokban is kockázatos közös keresztény imára összegyűlni? Ahol az ásatások során talált keresztény vagy más, nem muzulmán imahelyek maradványait visszatemetik, és ha egy mód van rá, eltitkolják? Ahol a repülőtérre érkező Fülöp-szigeteki vendégmunkások nyakából letépik a keresztet? Annak az országnak a területén, amelyben szigorúan tilos keresztény templomot emelni, ám amely ország hatalmas összegeket költött az európai városokban - köztük Rómában, a katolicizmus székhelyén - létesített pompázatos mecsetek építésére. S ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy a szaúdi állam szerte a világon a legbigottabb iszlám áramlatokat támogatja, akkor megint csak fel kell tennünk a kérdést: mi egyebet akarhatnak még a fundamentalisták? Nos, például azt, hogy a vallási szigor mindenkire vonatkozzon. Ne csak az utca emberére, hanem a királyi család mintegy ötezer tagjára is. Merthogy ezek fényűző palotáiba egyetlen ellenőr sem jut be, így hát csak találgatni lehet, mi zajlik a falak mögött. A híresztelések az iszlám elveit lábbal tipró „édes életről”, erkölcsi züllésről és észvesztő pazarlásról szólnak. A fundamentalistákat felháborítja továbbá, hogy az az ország, amelynek államilag támogatott mecsetjeiben a hitetlen Nyugat ellen prédikálnak, már évtizedek óta az Egyesült Államok egyik fő közel-keleti támasza. (A másik Izrael.) A szaúdiakat - és messze nem csak a fundamentalistákat - az is bőszíti, ami a palesztinokkal és az irakiakkal történik, de az is, hogy kormányuk mindennek ellenére kitart az Izraelt védelmező és az Irakot megszálló amerikai szövetséges mellett. Az iszlamisták gyűlöletét csak fokozta, hogy a szaúdi állam is csatlakozott azon arab országok táborához, amelyek bizonyos feltételek fejében készek elismerni Izraelt, sőt, előterjesztett egy ilyen értelmű béketervet is. A terroristák hosszú ideig az elleni tiltakozásként tálalták akcióikat, hogy az Arab-félsziget „szent földjét” úgymond keresztes hódítók csizmája tapossa. Ez utalás volt azokra az amerikai katonákra, akik az első öbölháború előtt azért érkeztek Szaúd-Arábiába, hogy azt Szaddám Huszeintől megvédelmezzék. Az amerikai erőket, engedve a tiltakozásnak, végül is kivonták az országból. Ma a fundamentalisták már a félsziget „hitetlenektől való teljes megtisztítását” követelik, értve ezeken elsősorban a mintegy 35 ezer, főként az olajiparban dolgozó amerikai civilt. A hobari támadás nyilvánvalóan ezek elijesztésére szolgált. Az iszlám terror fő célja azonban a királyi család uralmának megdöntése. Ahogy a Financial Times című brit lap a hobari merénylet után megfogalmazta, a korábban unalmas, ám biztonságos Szaúd-Arábia mára „a terrorizmus televényévé” vált. A hatóságok igazán csak a tavaly májusi öngyilkos akció után kezdték komolyan venni a veszélyt, azóta azonban igen keményen járnak el. A baj csak az, hogy - amint ez más muzulmán országban is lenni szokott - egy elfogott vagy megölt terrorista helyébe másik három lép. Ami azt mutatja, hogy a fundamentalizmusnak széles tábora van Szaúd-Arábiában. E mögött - ismét csak megszokott módon - részben gazdasági okok húzódnak meg. A korábban hatalmas szaúdi olajbevételek a terrorizmus kialakulásának időszakára - vagyis a kilencvenes évekre - alaposan megcsappantak. Jellemző adat, hogy míg 1981- ben a szaúdi és az amerikai átlagjövedelem még egyaránt évi 18 ezer dollár volt, addig a kilencvenes évek végén az amerikai ennek kétszeresére nőtt, a szaúdi viszont 7500 dollárra csökkent. Mégpedig nem csak az olajbevételek csökkenése, hanem a szinte robbanásszerű népszaporulat miatt is. Szaúd- Arábiának a hatvanas évek elején hétmillió, a hetvenes évek végén kilencmillió lakosa volt, jelenleg pedig mintegy 22 millió. És az iram még csak most lendült neki igazán: a lakosság 85 százaléka 35 évnél fiatalabb. Évről évre százezernyi fiatal zúdul rá a munkaerőpiacra, állást viszont nem mindenki talál. A munkanélküliek arányát 20 és 30 százalék közé teszik, és Szaúd-Arábiában már ismét megjelent a szegénység. Elszabadult a korábban szinte ismeretlen bűnözés, sőt olyan jelenségek is felbukkantak, amelyeket éppen e bigottan muzulmán államban várnánk legkevésbé: a prostitúció, a kábítószer- és alkoholcsempészet. Munka persze lenne, csak haza kellene küldeni az országban dolgozó hatmillió külföldit, és a szaúdiaknak el kellene szánniuk magukat azoknak a rosszul fizető, „piszkos munkáknak” az elvégzésére is, amelyeket eddig méltóságukon alulinak tekintettek. Erre azonban egyelőre nemigen hajlandók, s az időközben újra megemelkedett olajárak sem kényszerítik erre őket. A munkanélküliségnek azonban - különösen ha az ifjúságot sújtja — nem csak anyagi, de lélektani következményei is vannak. Százezer-, sőt milliószámra nőnek fel olyan fiatalok, akiket munkahely híján felnőttkorukban is szüleik tartanak el; akik, nem lévén saját jövedelmük, nem gondolhatnak a házasodásra, a családalapításra, és a szigorúan szétválasztott nemek világában természetes szexuális szükségleteiket sem tudják kielégíteni. Perspektívátlanok, elkeseredettek. Kontrasztként pedig ott van nekik az elit „édes élete”. Elsősorban ezek a fiatalok fordulnak az iszlamizmus felé és töltik fel a terroristák sorait. Persze nem csak ők. Oszama bin Laden gazdag vállalkozócsaládból származik, és nem voltak szegények követőinek, a szeptember 11-i öngyilkos pilótáknak a szülei sem. Ezek a művelt és jól szituált fiatalemberek az iszlám különösen szigorú, bigott irányzatának, a vahabitizmusnak hatása alatt cselekedtek. Nem valamiféle üldözött kis szektáról, hanem éppen ellenkezőleg - Szaúd-Arábia hivatalos ideológiájáról van szó. Nevét a XVIII. századi iszlám hitszónoktól, Ibn Abdel Vahabtól kapta. Ő volt az, aki a gyökerekhez való visszatérés jegyében a szaúd-arábiai iszlámot szigorú, korlátozó és bigott vallássá változtatta. Vele szövetkezve hódította meg a Szaúd nemzetség a hatalmas kiterjedésű félszigetet - az iszlám bölcsőjét a két szent hellyel, Mekkával és Medinával együtt - és tette államvallássá a vahabitizmust. A külföldi szakértők megegyeznek abban, hogy hiába folytatja a királyi család a legkíméletlenebb fegyveres harcot a terrorizmussal szemben, ha nem szárítja ki azt az ideológiai mocsarat, amely annak szellemi hátteréül szolgál. A vakbuzgó vahabita vallási vezetőkről és hitszónokokról van szó, akik minden reformot mennydörgő hangon az ördög művének, az iszlám elleni árulásnak neveznek, és akik gátlástalanul szítják a gyűlöletet a „hitetlen” Nyugat, különösen az Egyesült Államok iránt. S mivel - a legtöbb arab országtól eltérően - e prédikátorok nem valamiféle üldözött irányzatot képviselnek, hanem az uralkodó felekezetet, sikerrel monopolizálhatták a vallást és különösen a hitoktatást. A királyi család - néhány bátortalan kísérlettől eltekintve - nem is mer fellépni ellenük, hiszen hatalma a vahabitákkal kötött szövetségen alapszik. Nélkülük elvesztené legitimitását. A már említett szakértők szerint a hatóságok csak akkor fognak erélyesen fellépni a vallási elit ellen, ha az általa inspirált terroristák átlépik a „vörös vonalat” - vagyis, ha megölik a királyi család valamelyik tagját. A kilencvenes évek közepének szaúd-arábiai terroristái még túlnyomórészt a másodrendű felekezetként kezelt síiták soraiból kerültek ki. Később azonban egyre erősebb lett az al-Kaidának és vezérének, a szaúdi születésű Oszama bin Ladennek a hatása. Ő nem csak a királyi családdal szembeni ellenérzéseket, de a szaúd-arábiai törzsek közti régi ellentéteket is igyekezett meglovagolni. Embereit főként szűkebb pátriájában, az ország délnyugati részén toborozta, az ott élő, kevésbé királyhűnek számító törzsek körében. Azon 15 szaúdi közül, akik részt vettek a szeptember 11-i New York-i és washingtoni merényletekben, 12 e térségből származott. A királyi család - részben a Nyugat, részben pedig liberálisabb alattvalóinak nyomására - reformokkal próbálja meg kifogni a szelet az ellenzékiség vitorlájából. Előbb gazdasági korrekciókkal kísérletezett, gondolván, hogy az kevésbé bőszíti fel a vahabita keményvonalasokat. Megengedték, hogy a külföldiek földet vegyenek Szaúd-Arábiában (kivéve Mekka és Medina térségét), hogy az olajiparon kívül is befektessenek az országban, és hoztak néhány más, a piacgazdálkodás irányába mutató intézkedést. Hamarosan kiderült azonban, hogy legalább minimális politikai reformok nélkül nem ússzák meg a dolgot. E reformok mozgatója Abdullah trónörökös, aki a beteg Fahd király helyett intézi az ügyeket. Intézkedései nyomán a sajtó némileg szabadabb lett, az igazságszolgáltatás kissé közelebb került a jogállami normákhoz. Abdullah tavaly rendeletben biztosított bizonyos jogokat a Madzslisz al-Sura nevű, kinevezett tagokból álló testületnek, amely addig csupán tanácsadással foglalkozott. A rendelet értelmében a Madzslisz ellenőrizheti a kormányt és törvényjavaslatokat készíthet elő. A döntés joga természetesen a király kezében maradt. Ugyancsak a reformok közé tartozik, hogy az év végén - történelmében először - helyhatósági választásokat tartanak Szaúd-Arábiában. Az a több mint száz értelmiségi persze, aki tavaly nyílt levélben fordult a trónörököshöz, ennél lényegesen többet követel: azt, hogy a Madzslisz alakuljon át igazi parlamentté, vagyis hogy tagjait ne kinevezzék, hanem a lakosság válassza meg. Követelik továbbá a nők választójogát és a nemek elkülönítésének, a mindennapi életet gúzsba kötő merev szabályozásnak a feloldását. Mindez azonban egyelőre még csak a jövő zenéje. Hiszen a hatóságok - a vallási vezetés tiltakozásától félve - még a nők autóvezetési tilalmának feloldására sem tudták rászánni magukat. A királyi család - ugyancsak a közvélemény nyomásának engedve - lazítani próbál a rendkívül szoros szaúdiamerikai viszonyon. Ez sem könnyű feladat, jóllehet kölcsönös függésről van szó: a dinasztiának szüksége van az amerikaiak védelmére és fegyvereire, az amerikaiaknak pedig -pontosabban a szaúdi olajtermelésben érdekelt amerikai cégeknek szükségük van a világkészlet egyötödét kitevő szaúdi kőolajra. (Az Egyesült Államok szükségleteinek nem egészen egyötödét fedezi a sivatagi királyságból, a nyugat-európai országok esetében ez az arány lényegesen nagyobb.) A „függetlenedési” program keretében megnyitották a szaúdi földgázpiacot a külföldi befektetők előtt, csupán az amerikai cégeket zárták ki belőle. Azon a tényen azonban a királyi család sem tud változtatni, hogy a szaúdi hadsereg fegyverzete szinte teljes egészében amerikai eredetű, s így az még jó darabig rá lesz szorulva az Egyesült Államok szállításaira. Arról nem is szólva, hogy végveszély esetén - legyen az kívülről vagy belülről jövő - a hercegek sem tudnának máshoz fordulni, mint a régi szövetségeshez. Szaúd-Arábia esetében az iszlám terrorizmus lényegesen komolyabb veszélyt jelent a világ számára, mintha a jelenség más muzulmán országban ütné fel a fejét. Egy, a muzulmán vallás szülőhazájában, a mekkai és medinai szent helyeken végbemenő iszlamista hatalomváltás ugyanis sokkal nagyobb hatással lenne a mohamedán országokra, mintha ez más, bármennyire nagy és népes államban következne be. Míg azonban egy ilyen fejlemény egyelőre még valószínűtlennek látszik, azonban fenyeget egy sokkal közvetlenebb veszély is: a terroristák megbéníthatják a szaúdi olajtermelést. Ahogy a hobari merénylet is mutatja , pontosan ez a céljuk. Semmivel sem tudnának ugyanis akkora csapást mérni a gyűlölt Nyugatra, mint éppen ezen a módon. És nem is lenne túlságosan nehéz dolguk: szakértők szerint a hatalmas kiterjedésű, rendkívül sérülékeny és gyúlékony olajberendezések már néhány jól irányzott rakétacsapással elpusztíthatók. Mivel egyelőre az iraki olajra sem lehet számítani, egy ilyen fejlemény katasztrofális következménnyel járna a világgazdaság számára. Amelynek minden oka megvan arra, hogy - legyen bármilyen véleménnyel róluk - a szaúdi hercegeknek szurkoljon. Kepecs Ferenc Abdullah, a hatalmat valójában gyakorló trónörökös Szaúd-arábiai kommandósok a hobari terrorakció színhelyén Főbb merényletek 1995. november: egy rijádi pokolgépes akcióban hat ember meghal, hatvan megsebesül. 1996. június: a dahrani amerikai légitámaszpont közelében egy robbanás 19 amerikaival végez. A sebesültek száma több mint háromszáz. 2003. május: egy rijádi merényletben 35 ember veszti életét. 2003. november: Rijád egyik, külföldi muzulmánok által lakott negyedében terrorakció következtében 18 ember meghal, 120 megsebesül. 2004. május: a Janbu szaúd-arábiai városban elkövetett merényletben hat külföldi olajszakértő és két szaúdi polgár hal meg. Az amerikai nagykövet a közel-keleti ország elhagyására szólítja fel országa polgárait. 2004. június: a nyílt utcán agyonlövik a BBC televízió munkatársát, kollégáját pedig súlyosan megsebesítik.