Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)

2004-06-12 / 136. szám

SZÉP SZÓ 2004. JÚNIUS 12., SZOMBAT NÉPSZAVA 19 Meg akarják bénítani a fundamentalisták a sivatagi királyság olajtermelését A terror fenyegetésében él Arábia A Nyugat voltaképpen mind a mai napig csodálkozik a szaúd-arábiai iszlám terro­rizmuson: mit akarhatnak még az ottani fundamentalisták, amikor a szaúdi polgár életét amúgy is a muzulmán hit legszigorúbban értelmezett elvei szabályozzák? És mégis: Oszama bin Laden Szaúd-Arábiából szabadult rá a világra és onnan indult a szeptember 11 -i merénylők zöme is. Az iszlám terrorizmus nem csak hogy léte­zik az arab országban, de egyre jobban fenyegeti­ is a világot - nem utolsósorban annak olajellátását. Május 29-én Hobarban, ebben a kelet­­szaúdi olajvárosban négy, katonai egyenruhába öltözött terrorista megtá­madta az Arab Petroleum Investment cég székházát, majd megállított egy autóbuszt, amely éppen kikanyarodott az Oázis nevű, főként nyugatiak lakta házcsoport kapuján. Több utast, köz­tük egy tízéves egyiptomi gyereket megöltek, majd behatoltak a lakóte­lepre. Sok ottani lakost, főleg nyugati olajszakembereket túszul ejtettek. Éj­szaka közülük kilencnek - amiért me­nekülni próbáltak - átvágták a torkát. A rendőrség körülvette azt az épületet, amelyben a terroristák elsáncolták ma­gukat. Másnap reggel három helikop­terből negyven kommandós szállt ki az épület teraszára és megrohamozta a túszejtőket. Ezek egyike sebesülten fogságba esett, a másik három azon­ban - az állítólag szoros katonai kor­don ellenére - el tudott menekülni. A világ azóta is azt kérdi: hogyan? A gyanakvóbbak szerint úgy, hogy a terroristáknak cinkosaik, vagy leg­alábbis szimpatizánsaik voltak a házat körülvevő egyenruhások között, egy jóhiszemű brit lapvélemény szerint vi­szont úgy, hogy a túszok életéért cse­rébe futni hagyták őket. A szaúd-arábiai iszlám terrorizmus első jelentősebb akciója még 1995-ben Rijádban, a fővárosban zajlott le, ami­kor egy, főként amerikai katonai ta­nácsadók által lakott épület elleni po­kolgépes támadás során hat ember meghalt és több mint hatvan megsebe­sült. Azóta egyre sűrűbben követik egy­mást a merényletek és a hatóságok megtorló csapásai. A legnagyobb pert a tavaly májusban, Rijádban, elkövetett öngyilkos akció verte fel, amelynek során 35 ember vesztette életét­­ kül­földiek és szaúdiak vegyesen. Ma ke­vés országot fenyeget annyira az iszlám terror, mint éppen Szaúd-Arábiát. De vajon miért? Mi ellen tiltakoznak a fundamentalisták egy olyan ország­ban, amelyből száműzték az alkoholt, és amelyben a vallási rendőrség a leg­szigorúbban megköveteli a napi ötszöri imát, a nemek elkülönítését, a nők isz­lám öltözetét és autóvezetési tilalmát? Ahol nyilvános helyen kizárólag mu­zulmán vallási szertartást engedélyez­nek, és ahol magánlakásokban is koc­kázatos közös keresztény imára össze­gyűlni? Ahol az ásatások során talált keresztény vagy más, nem muzulmán imahelyek maradványait visszateme­tik, és ha egy mód van rá, eltitkolják? Ahol a repülőtérre érkező Fülöp-szige­­teki vendégmunkások nyakából letépik a keresztet? Annak az országnak a te­rületén, amelyben szigorúan tilos ke­resztény templomot emelni, ám amely ország hatalmas összegeket költött az európai városokban - köztük Rómá­ban, a katolicizmus székhelyén - léte­sített pompázatos mecsetek építésére. S ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy a szaúdi állam szerte a világon a legbigottabb iszlám áramlatokat támo­gatja, akkor megint csak fel kell ten­nünk a kérdést: mi egyebet akarhatnak még a fundamentalisták? Nos, például azt, hogy a vallási szi­gor mindenkire vonatkozzon. Ne csak az utca emberére, hanem a királyi csa­lád mintegy ötezer tagjára is. Mert­hogy ezek fényűző palotáiba egyetlen ellenőr sem jut be, így hát csak találgat­ni lehet, mi zajlik a falak mögött. A hí­resztelések az iszlám elveit lábbal tipró „édes életről”, erkölcsi züllésről és ész­vesztő pazarlásról szólnak. A funda­mentalistákat felháborítja továbbá, hogy az az ország, amelynek államilag támogatott mecsetjeiben a hitetlen Nyugat ellen prédikálnak, már évtize­dek óta az Egyesült Államok egyik fő közel-keleti támasza. (A másik Izrael.) A szaúdiakat - és messze nem csak a fundamentalistákat - az is bőszíti, ami a palesztinokkal és az irakiakkal törté­nik, de az is, hogy kormányuk minden­nek ellenére kitart az Izraelt védelmező és az Irakot megszálló amerikai szövet­séges mellett. Az iszlamisták gyűlöletét csak fokozta, hogy a szaúdi állam is csatlakozott azon arab országok táborá­hoz, amelyek bizonyos feltételek fejé­ben készek elismerni Izraelt, sőt, elő­terjesztett egy ilyen értelmű béketervet is. A terroristák hosszú ideig az elleni tiltakozásként tálalták akcióikat, hogy az Arab-félsziget „szent földjét” úgy­mond keresztes hódítók csizmája ta­possa. Ez utalás volt azokra az amerikai katonákra, akik az első öbölháború előtt azért érkeztek Szaúd-Arábiába, hogy azt Szaddám Huszeintől megvé­delmezzék. Az amerikai erőket, enged­ve a tiltakozásnak, végül is kivonták az országból. Ma a fundamentalisták már a félsziget „hitetlenektől való teljes megtisztítását” követelik, értve ezeken elsősorban a mintegy 35 ezer, főként az olajiparban dolgozó amerikai civilt. A hobari támadás nyilvánvalóan ezek elijesztésére szolgált. Az iszlám terror fő célja azonban a királyi család ural­mának megdöntése. Ahogy a Financial Times című brit lap a hobari merénylet után megfogal­mazta, a korábban unalmas, ám bizton­ságos Szaúd-Arábia mára „a terroriz­mus televényévé” vált. A hatóságok igazán csak a tavaly májusi öngyilkos akció után kezdték komolyan venni a veszélyt, azóta azonban igen keményen járnak el. A baj csak az, hogy - amint ez más muzulmán országban is lenni szokott - egy elfogott vagy megölt ter­rorista helyébe másik három lép. Ami azt mutatja, hogy a fundamentalizmus­nak széles tábora van Szaúd-Arábiában. E mögött - ismét csak megszokott módon - részben gazdasági okok hú­zódnak meg. A korábban hatalmas szaúdi olajbevételek a terrorizmus ki­alakulásának időszakára - vagyis a ki­lencvenes évekre - alaposan megcsap­pantak. Jellemző adat, hogy míg 1981- ben a szaúdi és az amerikai átlagjöve­delem még egyaránt évi 18 ezer dollár volt, addig a kilencvenes évek végén az amerikai ennek kétszeresére nőtt, a szaúdi viszont 7500 dollárra csökkent. Mégpedig nem csak az olajbevételek csökkenése, hanem a szinte robbanás­­szerű népszaporulat miatt is. Szaúd- Arábiának a hatvanas évek elején hétmillió, a hetvenes évek végén ki­lencmillió lakosa volt, jelenleg pedig mintegy 22 millió. És az iram még csak most lendült neki igazán: a lakosság 85 százaléka 35 évnél fiatalabb. Évről év­re százezernyi fiatal zúdul rá a munka­erőpiacra, állást viszont nem mindenki talál. A munkanélküliek arányát 20 és 30 százalék közé teszik, és Szaúd-Ará­biában már­­ ismét­­ megjelent a sze­génység. Elszabadult a korábban szinte ismeretlen bűnözés, sőt olyan jelensé­gek is felbukkantak, amelyeket éppen e bigottan muzulmán államban várnánk legkevésbé: a prostitúció, a kábítószer- és alkoholcsempészet. Munka persze lenne, csak haza kelle­ne küldeni az országban dolgozó hat­millió külföldit, és a szaúdiaknak el kellene szánniuk magukat azoknak a rosszul fizető, „piszkos munkáknak” az elvégzésére is, amelyeket eddig méltó­ságukon alulinak tekintettek. Erre azonban egyelőre nemigen hajlandók, s az időközben újra megemelkedett olajárak sem kényszerítik erre őket. A munkanélküliségnek azonban - különösen ha az ifjúságot sújtja — nem csak anyagi, de lélektani következmé­nyei is vannak. Százezer-, sőt millió­számra nőnek fel olyan fiatalok, akiket munkahely híján felnőttkorukban is szüleik tartanak el; akik, nem lévén saját jövedelmük, nem gondolhatnak a házasodásra, a családalapításra, és a szigorúan szétválasztott nemek világá­ban természetes szexuális szükségletei­ket sem tudják kielégíteni. Perspektí­­vátlanok, elkeseredettek. Kontrasztként pedig ott van nekik az elit „édes élete”. Elsősorban ezek a fiatalok fordulnak az iszlamizmus felé és töltik fel a terro­risták sorait. Persze nem csak ők. Oszama bin La­den gazdag vállalkozócsaládból szár­mazik, és nem voltak szegények köve­tőinek, a szeptember 11-i öngyilkos pi­lótáknak a szülei sem. Ezek a művelt és jól szituált fiatalemberek az iszlám kü­lönösen szigorú, bigott irányzatának, a vahabitizmusnak hatása alatt cseleked­tek. Nem valamiféle üldözött kis szek­táról, hanem­­ éppen ellenkezőleg - Szaúd-Arábia hivatalos ideológiájáról van szó. Nevét a XVIII. századi iszlám hitszónoktól, Ibn Abdel Vahabtól kapta. Ő volt az, aki a gyökerekhez való visszatérés jegyében a szaúd-arábiai iszlámot szigorú, korlátozó és bigott vallássá változtatta. Vele szövetkezve hódította meg a Szaúd nemzetség a ha­talmas kiterjedésű félszigetet - az isz­lám bölcsőjét a két szent hellyel, Mek­kával és Medinával együtt - és tette ál­lamvallássá a vahabitizmust. A külföldi szakértők megegyeznek abban, hogy hiába folytatja a királyi család a legkíméletlenebb fegyveres harcot a terrorizmussal szemben, ha nem szárítja ki azt az ideológiai mocsa­rat, amely annak szellemi hátteréül szolgál. A vakbuzgó vahabita vallási vezetőkről és hitszónokokról van szó, akik minden reformot mennydörgő hangon az ördög művének, az iszlám elleni árulásnak neveznek, és akik gát­lástalanul szítják a gyűlöletet a „hitet­len” Nyugat, különösen az Egyesült Államok iránt. S mivel - a legtöbb arab országtól eltérően - e prédikátorok nem valamiféle üldözött irányzatot képvi­selnek, hanem az uralkodó felekezetet, sikerrel monopolizálhatták a vallást és különösen a hitoktatást. A királyi család - néhány bátortalan kísérlettől eltekint­ve - nem is mer fellépni ellenük, hiszen hatalma a vahabitákkal kötött szövetsé­gen alapszik. Nélkülük elvesztené legi­timitását. A már említett szakértők szerint a hatóságok csak akkor fognak erélyesen fellépni a vallási elit ellen, ha az általa inspirált terroristák átlépik a „vörös vonalat” - vagyis, ha megölik a királyi család valamelyik tagját. A kilencvenes évek közepének szaúd-arábiai terroristái még túlnyomó­­részt a másodrendű felekezetként ke­zelt síiták soraiból kerültek ki. Később azonban egyre erősebb lett az al-Kaidá­­nak és vezérének, a szaúdi születésű Oszama bin Ladennek a hatása. Ő nem csak a királyi családdal szembeni ellen­érzéseket, de a szaúd-arábiai törzsek közti régi ellentéteket is igyekezett meglovagolni. Embereit főként szű­­kebb pátriájában, az ország délnyugati részén toborozta, az ott élő, kevésbé királyhűnek számító törzsek körében. Azon 15 szaúdi közül, akik részt vettek a szeptember 11-i New York-i és wa­shingtoni merényletekben, 12 e térség­ből származott. A királyi család - részben a Nyugat, részben pedig liberálisabb alattvalóinak nyomására - reformokkal próbálja meg kifogni a szelet az ellenzékiség vitorlá­jából. Előbb gazdasági korrekciókkal kísérletezett, gondolván, hogy az ke­vésbé bőszíti fel a vahabita keményvo­nalasokat. Megengedték, hogy a külföl­diek földet vegyenek Szaúd-Arábiában (kivéve Mekka és Medina térségét), hogy az olajiparon kívül is befektesse­nek az országban, és hoztak néhány más, a piacgazdálkodás irányába mu­tató intézkedést. Hamarosan kiderült azonban, hogy legalább minimális poli­tikai reformok nélkül nem ússzák meg a dolgot. E reformok mozgatója Abdul­lah trónörökös, aki a beteg Fahd király helyett intézi az ügyeket. Intézkedései nyomán a sajtó némileg szabadabb lett, az igazságszolgáltatás kissé közelebb került a jogállami normákhoz. Abdul­lah tavaly rendeletben biztosított bizo­nyos jogokat a Madzslisz al-Sura nevű, kinevezett tagokból álló testületnek, amely addig csupán tanácsadással fog­lalkozott. A rendelet értelmében a Madzslisz ellenőrizheti a kormányt és törvényjavaslatokat készíthet elő. A döntés joga természetesen a király kezében maradt. Ugyancsak a reformok közé tartozik, hogy az év végén - történelmében elő­ször - helyhatósági választásokat tarta­nak Szaúd-Arábiában. Az a több mint száz értelmiségi persze, aki tavaly nyílt levélben fordult a trónörököshöz, ennél lényegesen többet követel: azt, hogy a Madzslisz alakuljon át igazi parlament­té, vagyis hogy tagjait ne kinevezzék, hanem a lakosság válassza meg. Köve­telik továbbá a nők választójogát és a nemek elkülönítésének, a mindennapi életet gúzsba kötő merev szabályozás­nak a feloldását. Mindez azonban egyelőre még csak a jövő zenéje. Hi­szen a hatóságok - a vallási vezetés til­takozásától félve - még a nők autó­vezetési tilalmának feloldására sem tudták rászánni magukat. A királyi család - ugyancsak a köz­vélemény nyomásának engedve - lazí­tani próbál a rendkívül szoros szaúdi­­amerikai viszonyon. Ez sem könnyű feladat, jóllehet kölcsönös függésről van szó: a dinasztiának szüksége van az amerikaiak védelmére és fegyvereire, az amerikaiaknak pedig -pontosabban a szaúdi olajtermelésben érdekelt ame­rikai cégeknek­­ szükségük van a vi­lágkészlet egy­ötödét kitevő szaúdi kő­olajra. (Az Egyesült Államok szükség­leteinek nem egészen egyötödét fedezi a sivatagi királyságból, a nyugat-euró­pai országok esetében ez az arány lé­nyegesen nagyobb.) A „függetlenedési” program kereté­ben megnyitották a szaúdi földgázpia­cot a külföldi befektetők előtt, csupán az amerikai cégeket zárták ki belőle. Azon a tényen azonban a királyi család sem tud változtatni, hogy a szaúdi had­sereg fegyverzete szinte teljes egészé­ben amerikai eredetű, s így az még jó darabig rá lesz szorulva az Egyesült Ál­lamok szállításaira. Arról nem is szól­va, hogy végveszély esetén - legyen az kívülről vagy belülről jövő - a herce­gek sem tudnának máshoz fordulni, mint a régi szövetségeshez. Szaúd-Arábia esetében az iszlám ter­rorizmus lényegesen komolyabb ve­szélyt jelent a világ számára, mintha a jelenség más muzulmán országban ütné fel a fejét. Egy, a muzulmán vallás szülőhazájában, a mekkai és medinai szent helyeken végbemenő iszlamista hatalomváltás ugyanis sokkal nagyobb hatással lenne a mohamedán országok­ra, mintha ez más, bármennyire nagy és népes államban következne be. Míg azonban egy ilyen fejlemény egyelőre még valószínűtlennek látszik, azonban fenyeget egy sokkal közvetle­nebb veszély is: a terroristák megbénít­hatják a szaúdi olajtermelést. Ahogy a hobari merénylet is mutatja , pontosan ez a céljuk. Semmivel sem tudnának ugyanis akkora csapást mérni a gyűlölt Nyugatra, mint éppen ezen a módon. És nem is lenne túlságosan nehéz dol­guk: szakértők szerint a hatalmas ki­terjedésű, rendkívül sérülékeny és gyú­lékony olajberendezések már néhány jól irányzott rakétacsapással elpusztít­hatók. Mivel egyelőre az iraki olajra sem lehet számítani, egy ilyen fejle­mény katasztrofális következménnyel járna a világgazdaság számára. Amely­nek minden oka megvan arra, hogy - legyen bármilyen véleménnyel róluk - a szaúdi hercegeknek szurkoljon. Kepecs Ferenc Abdullah, a hatalmat valójában gyakorló trónörökös Szaúd-arábiai kommandósok a hobari terrorakció színhelyén Főbb merényletek 1995. november: egy rijádi pokolgépes akcióban hat ember meghal, hatvan megsebesül. 1996. június: a dahrani amerikai légitámaszpont közelében egy robbanás 19 amerikaival végez. A sebesültek száma több mint háromszáz. 2003. május: egy rijádi merényletben 35 ember veszti életét. 2003. november: Rijád egyik, külföldi muzulmánok által lakott negyedében terrorakció következtében 18 ember m­eghal, 120 megsebesül. 2004. május: a Janbu szaúd-arábiai városban elkövetett merényletben hat külföldi olajszakértő és két szaúdi polgár hal meg. Az amerikai nagykövet a közel-keleti ország elhagyására szólítja fel országa polgárait. 2004. június: a nyílt utcán agyonlövik a BBC televízió munkatársát, kollé­gáját pedig súlyosan megsebesítik.

Next