Népszava, 2004. november (132. évfolyam, 255–279. sz.)
2004-11-13 / 265. szám
4 SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. NOVEMBER 13., SZOMBAT Utolsó versek, utolsó képek „A haldokló Janus Pannonius Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta: így halmozz, nyomorult, kincseket, ócska Vagyont!” (1472) (Tellér Gyula fordítása) A névsor: Janus Pannonius, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Tompa Mihály, Arany János, Komjáthy Jenő, Vajda János, Ady Endre, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, József Attila, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Reményik Sándor, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Szabó Lőrinc, Sík Sándor, Áprily Lajos, Kassák Lajos, Füst Milán, Sinka István, Szilágyi Domokos, Kormos István, Nagy László, Rónay György, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Illyés Gyula, Puszta Sándor, Márai Sándor, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Baka István, Petri György, Orbán Ottó - íme a magyar költészet. A magyar költészet egy-egy darabja egy kötetben. A kiindulást, azaz a válogatás szempontját ekként lehet összefoglalni: „Költőink utolsó verseit egy kötetbe foglalni érdekes és különleges vállalkozás volna” - ez a mondat egy krisztinavárosi gimnázium irodalomóráján hangzott el, Vörösmarty Fogytán van a napod... című versét elemezve. A tanár, Nyáry Zsigmond több alkalommal kimondott gondolata végül megsokszorozta az érettségire készülő osztály lendületét - könyvtárak, könyvespolcok, életművek s ezzel a legnagyobb magyar poéták váltak a fiatalok közeli ismerőseivé, hogy a gyűjtemény méltó búcsúajándék legyen, így magyar költők utolsó verseiből készült válogatás megkerülhetetlen, nagy költemények és az utolsó hetekben készült töredékek különös csillagzataként. Az írások tükrében távozó tekintetek: a költők kései portréi. A teljesség felé - a teljesség igénye nélkül - „míg fénybe nem fullad a tinta...” Az eredményt egy diák, Réti László állította sorba; az összefoglalt kincsek láttán nyilvánvaló, hogy az anyag túlnőtt eredeti szándékán szíves kötetté érett. Az IGEN Katolikus Kulturális Egyesület vállalkozott a kiadvány szerkesztésére, az utolsó verseket kibővítvén az utolsó portrék társaságával. A képeket a Petőfi Irodalmi Múzeum bocsátotta a kiadó rendelkezésére. Ha van értelme gimnáziumba járni, ha van értelme könyvet kiadni, ha van értelme olvasni, ha van értelme lelkesedni, ha egyáltalán van értelme csinálni valamit, akkor egy ilyen kötetért érdemes. Ami csak úgy van, ára meg nincs. B. I. Kép/könyv-tár A legnagyobb magyar „múzeum” Amikor 1957-ben a hazai képzőművészet legkiválóbb (megmaradt) értékeinek gyűjtésére és bemutatására létrejött a Magyar Nemzeti Galéria, az új intézmény képanyagának alapját a Szépművészeti Múzeum korábbi Új Magyar Képtárának mintegy hatezer műalkotása adta. Az azóta eltelt időszak állománygyarapításának köszönhetően ma a MNG XIX-XX. századi gyűjteményének festészeti kollekciója - az intézmény honlapja szerint - mintegy 11 ezer darab művet számlál. Mindezeket a számokat csak azért érdemes felidéznünk, hogy mégis legyen valamelyes összehasonlítási alapunk, amikor azt mondjuk, hogy mostantól egy (részben, de mindenképpen ezzel a most megjelent második kötettel teljessé lett) új kiadványban a magyar festészet 1892-től 1964-ig terjedő, nem egészen háromnegyed évszázadából nem kevesebb, mint pontosan 2469 műalkotást lehet megcsodálni. És bár a csodálat tárgyai között persze ott vannak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének legkiemelkedőbb jelentőségű festményei is, de ez a kétkötetes, összesen csaknem másfél ezer oldalas, nagyalakú album formájában létrehozott „lapozható múzeum” ráadásul annyival több a várbelinél, hogy ebben annak az anyaga mellett még további 69 hazai és határokon túli múzeumnak, valamint 180 magángyűjteménynek az adott korszakból származó legizgalmasabb festészeti kincsei is helyet kaptak. Vagyis ez a válogatás így együtt még soha nem látott teljességében mutatja be a múlt század fordulójától szinte a kortársakig ívelő magyar festészet - szó szerint is színe (és persze formája) - legjavát. A két kötetből az elsőt nagyjából egy év óta már ismerhettük, hiszen akkor jelent meg a Kieselbach Galéria kiadásában a Modern magyar festészet című hatalmas munka első része (1892-1919 - amely azóta elnyerte a 2003-as év Szép Magyar Könyv díját), most pedig itt van a még annál az akkori, ötkilós kiadványnál is testesebb (pontosan 6,68 kilogrammot nyomó), még több (ezúttal több mint másfél ezer) képet tartalmazó folytatás (1919— 1964), teljessé téve ezzel a Kieselbach Tamás művészettörténész-galériás és több mint húsz munkatársa ötévnyi munkájával létrehozott, minden eddigi hasonló vállalkozásnál gazdagabb és teljesebb „tárlatot” a magyar festészet történetéből. Méghozzá egy hihetetlenül izgalmas, nemcsak eddig sok esetben még soha nem látott, eddig ismeretlen képeket is felfedező, de az egyes alkotók, az egyes alkotások közötti művészettörténeti összefüggésekre is rávilágító, a nézőben nemcsak kérdéseket megfogalmazó, de azokat éppen a nagyon is tudatos szerkesztése nyomán jórészt rögtön meg is válaszoló összeállításban mutatva be a - most látható csak igazán, hogy valójában mennyire is - gazdag magyar képzőművészetet. „Mi az alapvető célja a leendő könyvvel?” - kérdezték az album(ok) megjelenése előtt Kieselbach Tamást egy interjúban, amire ő így válaszolt: „Hogy olyan korszakos mű legyen, amelytől kezdve másként tekintenek külföldön a magyar művészetre.” Nos, azt hiszem, nyugodtan elismerhetjük, Kieselbach Tamás elérte a maga elé tűzött „alapvető” célt: a két vaskos kötetnek - és mindenekelőtt persze a bennük foglalt képeknek - a határokon túl remélhetőleg minél szélesebb körben történő megismerése után egészen biztosan máshogyan fognak majd a magyar képzőművészetre tekinteni külföldön. Sőt Kieselbach Tamás szerintem még ennél is többet ért el, ezután a két kötet után ugyanis a magyar művészetre idehaza is másként kell majd tekintenünk, sokkal büszkébben, mint ahogy eddig tehettük. Martos Gábor Szabad lexikon Ez emu: strucchoz hasonló, földön fészkelő, nagytestű madár, amely kedveli a napot, háziasítva meghálálja a szerető gondoskodást. * A kisemu csőrével hosszan kocogtatta belülről a tojás héját, míg az egyszer csak megrepedt, és a kisemu kitotyogott a világba. Volt nagy öröm az emucsaládban. A kisemu volt a második gyermek a famíliában. Emupapa és emumama különösen büszke volt rá. A kisemu már az óvodában kitűnt szorgalmával, figyelmével, udvariasságával. Általános és középiskoláit kitüntetéssel végezte, az egyetemre felvételi nélkül jutott be, mert megnyerte a biológiai tanulmányi versenyt dolgozatával, melynek címe „Az egykor Ausztráliában fészkelő madarak európai adaptációja és hasznosítása” volt. Hamar szerzett két doktorátust (Dr. phil., dr. techn.), és munkába állt egy multinacionális cégnél. A ranglétrán gyorsan emelkedett, egy prezentációja annyira megtetszett a vállalat amúgy rettegett elnökének, hogy hamarosan megtette részlegvezetőnek, majd kelet-európai alelnöknek. Néhány külföldön eltöltött év után a hazai brand első embere lett, nevéhez több fontos újítás fűződik. Időközben szép fészket rakott, maga is családot alapított, s helyes kisemui születtek. Felesége messze földön irigyelt szépség volt, aki nemcsak nagyszerű alakkal, csinos arccal, igéző szemekkel bírt, de mint háziasszony is nagyszerűen megállta a helyét, konyháját messze földön irigyelték. Egy idő után a mi emunk már unta a napi robotot, nem tette boldoggá, hogy sok pénzt keres, és szakmailag nagyot alkothat, így hát önállósította magát, s a maga fejlesztette tojáskeltető, illetve toll-újrahasznosító találmányára alapozott saját kisvállalkozást hozott létre. Természetesen a siker itt is gyorsan beütött, a kétszemélyes cégből hamarosan nagyvállalat lett. Már nemcsak emuknak, de a régi versenyt társ struccoknak is szolgáltattak, szerezve ezzel elég sok ellenséget. Amikor már ez is uncsinak tűnt, átadta a cégét az egyik fiának, és jótékonysági alapítvány szervezésébe fogott. Nehéz sorsú madarak, főleg kakasok által bántalmazott tyúkok és re jpülni már képtelen rétisasok megsegítésén fáradozott, de egy idő után létrehozott egy „pizsamaalapítványt” a lovak és szamarak által hátrányos helyzetbe hozott zebrák megsegítésére. Korán kelt, későn feküdt, mindig látott-fojtott, fészke előtt rendszeresen sorban álltak a támogatásra várók. Még szabadságra sem nagyon ment - arra majd ráérek, ha elfogyott a munka - tréfálkozott. Gyakran szerepelt a társasági lapok címoldalán, jótékonysági bálokra hívták és iskolákba, hogy meséljen a karrierjéről. Aztán egy szép napon elvágták a nyakát, kibelezték, az emuaprólékot különtették a húslevesnek, a mellehúsából sztéket sütöttek áfonyával, a combját pár kúppal szervírozták. Bizonyisten ritka az ilyen jó emu. Dési János Hurka Cigoda Bánffyhunyad (románul Huedin) a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő 1-es számú főút mentén fekszik, Cluj-Napocától majd 50 kilométerre. Kalotaszeg fővárosa, úgy tízezren lakják, ebből már csak háromezer a magyarok száma. A cigodák már messziről látszanak, amikor a Bánffyhunyad/Huedin felé haladó autó az utolsó dombra is felszalad, onnan megpillantható a távolban remegő város, amint meg-megcsillannak a cigodák tetői. Olyan épület, olyan szó, hogy cigoda, nincs. Bár mint látható, hallható, mégiscsak van. Ez a szó egy bravúros képalkotás, tökéletes nyelvi lelemény, ami magán viseli alkotója ironikus zsenijét. A cigoda a „cigány” és a „pagoda” szavak összeolvasztásából született. Azokat az épületeket jelöli, amelyeket cigányok építtettek s amelyek első blikkre pagodára emlékeztetnek. A cigodák tetejét fénylő alumíniumlemezzel borítják. Az alumíniumlemeznek éppen az a funkciója, hogy csillogjon a napsütésben, esőben, ködben, de még havazásban is, mint valami tükör verje vissza a fényt, így a messziről érkezőnek is biztos tájékozódási pontot jelent, ahogy egy világítótorony is a tévelygő hajósnak a nagy sötétségben. Az alumíniumnak - szemben a bádoggal - az az előnye, hogy nem oxidálódik, megőrzi mindenkor a fényességét. S miután az épületek soktornyúak, a tetők bonyolult vonalvezetésűek, ezért bátran mondhatjuk, hogy a tető igazi bádogosremeklés. A csipkézés, a megannyi kanyarulat, kitüremkedés, cikcakk a bádogosmester egészen elképesztő szakmai bravúrja. A középkorban ezért biztos, hogy kitolják a szemét, soha másnak még csak hasonlót se készíthessen. Az épületek tulajdonképpen paloták. Ezt szó szerint kell érteni. Nem villák, nem nagy házak, hanem többségükben 3-4 szintes paloták. Hatalmas lépcsőház fogadja a belépőt, magasra futó lépcsősor vezeti az emeletekre, óriási terek, termek, szobák közé. A cigodáknak azonban van egy közös tulajdonságuk: •« egy-két kivételtől eltekintve nincsenek befejezve. Lakatlanok. Ha belép valamelyikbe az ember, akkor az évek óta félbehagyott építkezés romjain kell keresztülgázolnia. Nyers betonokon és téglafalak között lépked, törmelékhalmokon szökken át, és úgy kell kióvatoskodnia a balkonok szélére, nehogy korlát hiányában a mélybe zuhanjon. A cigodák apró családi házak mellé épültek, mondhatni, nem is a legjobb környékre, nem a város - ha annak van egyáltalán ilyen? - elit negyedében. Azért ide, mert a szemközti hegyekből anno ideláttak falvaikból a cigányok, nekik ez a környék volt az ígéret földje. A terület meglehetősen lepusztult, szegény emberek lakják, ezért aztán nem meglepő, hogy itt csirke kapirgál a szemétben, a kert végén disznó röfög, koszos gyerekek játszanak az utcán. Viszont a 20 év körüli cigány lányok gyönyörű hímzett blúzban, földig érő tarka szoknyával seprik a port, nyakukban ujjnyi vastag aranylánc, tenyérnyi Ferenc József-medál. A cigodák elsősorban tulajdonosuk dicsőségét, de főleg gazdagságát hivatottak hirdetni. Nem az a lényegük, hogy valaha is elkészüljenek, hogy abban lakjanak, hanem hogy bizonyítsák: vannak. Öncélú emlékművek ezek, mint a Taj Mahal, a gazdagság kivagyi bizonyítékai. S ezt azzal is jelzik, hogy a nekik legelőkelőbbnek számító autó, a Mercedes emblémájának motívumait is felhasználják, ezekkel díszítik a kupolákat, kertkapukat. Átlag úgy 7 milliárd lejbe, körülbelül 45 millió forintba kerülnek. Ami Erdélyben, Romániában elképesztő összeg, vagyon, ennyi pénze - csak egy ilyen emlékműre - halandónak nincs, munkával, de még üzleteléssel sem lehet ezt megkeresni. Hogy mégis miből lesz a román romának ennyi pénze, arról helyben megoszlanak a vélemények. Abban mindenki egyetért, hogy nem tisztességes munkából, merthogy egész nap seftelnek, ügyeskednek, bizniszelnek, a helyiek kész tényként mondják, hogy lopnak és csalnak, kéregetnek, meg mindenféle trükköket eszelnek ki, hogy másoktól pénzt nyúljanak le. Például le j fényképezik a csillogó kupolájú cigodákat, és a színes fényképekkel állítólag végigtarhálják Európa keresztény közösségeit, mondván, hogy templomépítésre gyűjtenek. Vannak, akik azt állítják, hogy uzsorakamatra kölcsönöznek pénzt, ötvenszázalékos hozamra, azonban a városi rendőrkapitány ezen csak nevet, mondván, szegény embertől maximum a szegénységét meg rossz tévét, ócska bútort lehet elzabrálni. Mások azt mondják, hogy a lótartásból, kupeckedésből szerezték a vagyont, de hát ebben a mai motorizált korban ez is valószerűtlen. A rendőrkapitány arra a megoldásra szavaz, hogy a forradalom után a cigányok - élve a szabadság adta lehetőséggel - csapatostul Nyugatra utaztak, az itteniek például Írországba, és amikor asszonyuk, lányuk, nőjük terhes lett, akkor ott meg is szült. Az így világra jött csöppség (a jus soli - a születés helye - elve alapján) automatikusan ír állampolgár lett, s eztán családját megillették és illetik mindazok a segélyek, támogatások, juttatások, amik egyébként minden más ír állampolgárt. Feltehetően önmagában ebből sem tennének szert mesés vagyonra, de ez így együtt - uzsorástul, kupecestül, lejmolástul - meghozta az anyagi sikert. Amely mellé intellektuális vagyontárgyként még az angolnyelv-tudás is jutott nekik. így születtek meg Bánffyhunyadon ezek az engedély nélkül felhúzott és immár el nem tüntethető torzóépületek (bármennyire is reménykedik ebben a város alpolgármestere), amelyek egyszerre őriznek magukon a japán pagodákra, az indiai maharadzsák kastélyaira, az arab kalifák palotáira hasonló jellegzetességeket. Ez a bájos összevisszaság, rumli, zűrzavar végül is szívetlelket melengető romantika, ami szemnek is tetszetős a helyi lepusztultságban. Balkáni az egész, de a szó mediterrán értelmében. Az épületek tehát valódi turistalátványosságok, építészeti unikumok, ezért aztán aki kocsival Kolozsvárra megy, az álljon meg tíz percre Bánffyhunyadon, azaz most pontosabb csak a Huedinen megjelölés, és nézze meg ezeket közelről is. Boros István I