Népszava, 2007. december (134. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-15 / 292. szám
ZEP Szó A NÉPSZAVA kulturális és társadalomkritikai melléklete 2007. DECEMBER 15., SZOMBAT Benedek Szabolcs, Koltai Tamás, R. Székely Julianna írása 4., 8. oldal Az angyalok Budaörsön borítékban járnak - Látogatóban Vargáéknál A csodavárás jogos igény 2. oldal 2. oldal Stockhausen, avagy az akusztikus „hangzavar" A Szép Szó megjelenését a Kelemen Gyula Alapítvány támogatja Nyissuk meg fülünket a sokkal nagyobb boldogságra! Várkonyi Tamás W ~W~olnap lesz, hogy százhuszonöt éve számületett Kodály Zoltán, a magyar zenetörtténet egyik legnagyobb hatású alakja. Ma is hírhedett zenésze a világnak, s noha nem olyan népszerű, mint Puskás Öcsi, mégis ha egy valamelyest tájékozott külföldinek azt mondjuk, Bartók, nagy valószínűséggel azt a választ kapjuk, hogy Kodály. Az ember első gondolata az, hogy életműve Magyarországon nem szorul ismertetésre. Sokáig legalábbis így volt. írásaiból egy-egy tömör gondolat hamar jeligévé vált, s ezek a köztudatba is bekerültek, az utóbbi egy-két évtizedben azonban kiüresedtek. S az általa elindított nagyszerű folyamatok is - némely területen legalábbis - mintha megrekedtek volna. Több fontos területen tett le alapköveket. Ezek egyikén-másikán már vagy monumentális épület magasodik - vagy romhalmaz. Nem ünneprontás ez, hiszen egy évforduló önmagában még nem biztos, hogy ünnep. Főleg akkor nem, ha a szellemi hagyaték olyan sokrétű, mint Kodály esetében, s egyik szegmense olyan kényes téma, mint az ezredforduló Magyarországának iskolai ének-zene oktatása. Kodály hagyatéka, céljai, kezdeményezései ma nem népszerűek; ha élne, akkor sem lennének azok. Pedig a magyar zenekultúra egyik kulcsfigurája volt, mindig a saját kora előtt járt, s még olyan nagy elméknek is útjelzőül szolgált bizonyos tekintetben, mint Bartók Béla. A nagy pályatárs úgy írt Kodályról 1918-as önéletrajzában, mint akinek „éleslátása és ítélőképessége nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott” számára a zene minden terén. Negyven éve, Kodály temetésén Szabolcsi Bence e szavakkal kezdte búcsúztatóját: „Szálfa dőlt ki közülünk, utolsó a nagy szálfák között, utolsó óriása annak a nemzedéknek, mely a századforduló idején s az utána következő évtizedekben megváltoztatta Magyarország szellemi arculatát. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla nemzedéke volt ez, a teremtőké és felfedezőké, a faltörőké és a sziklabontóké. De mindannyiuk közül bizonyára egyik sem „költötte úgy a milliókra dús élte kincsét”, mint Kodály Zoltán, Berzsenyinek, Kölcseynek, Vörösmartynak és Aranynak ez a megkésett „zeneköltő testvére”. Ma bizonyára kevesen tudnak azonosulni Kodály filozófiájával, amelynek szellemében életét a magyar zenekultúra felvirágoztatásának szentelte. Úgy gondolta, „a zene múlhatatlan része az egész emberi műveltségnek”. A népdalgyűjtéstől hosszú úton jutott addig a felismerésig, hogy egy országot kell megmozgatnia és átalakítania eszméinek megvalósításához. Eszméje pedig, mint azt Bartók halálának tizedik évfordulóján (1955- ben) egy rádió-előadásában megfogalmazta, ez volt: „Eleinte csak az elveszett régi dallamokat kerestük. De látva a falu népét, az ott kallódó sok tehetséget és friss életerőt, feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” Tevékenységi körei egymással szoros összefüggésben álltak, tudományos munkásságának középpontját mégis a magyar népzene kutatása jelentette. Ebbe csatornázta be irodalomtörténeti, nyelvészeti, nyelvművelő, zenetörténeti kutatásait, megfigyeléseit, eredményeit. Először 1905-ben járt gyűjtőúton, hogy egy - akkor még nem kihalófélben levő - ősi népi kultúrát, ezt a ma már felbecsülhetetlen értékű régészeti leletegyüttest megmentse és hozzáférhetővé tegye. E célra adta ki 1906-ban a Bartókkal közösen jegyzett olasz magyar népdalt, amelyek révén a századforduló polgárai először találkozhattak autentikus - ekkor még zongorakísérettel ellátott - népdalokkal. 1913-ban Kodály Bartókkal közösen elhatározta: módszeresen kiadja valamennyit. A magyar népzene tára, ez a népzenetudományban azóta is egyedülálló vállalkozás csak 1951-ben indult útjára, akkoriban százezerre rúgott a gyűjtött és lejegyzett népdalok száma. Ekkor már működött a Magyar Tudományos Akadémia általa vezetett Népzenekutató Csoportja, amelynek munkatársai részt vettek a közreadásban. (A munka volumenére jellemző, hogy tizedik, befejező kötete 1997-ben látott napvilágot.) Kodály azonban jól tudta: egy emberöltő kevés ahhoz, hogy létrejöjjön a talán utópisztikus elképzelés, az „újjászületett, művelt Magyarország”. Tanítványokat állított szolgálatba már életében is, hogy elképzelései minél szélesebb körben valósuljanak meg, halála után pedig ők folytassák a megkezdett munkát. Ahogyan egyikük, az egykori Népzenekutató Csoport tagja, Rajeczky Benjamin írta róla: „Élete végén eljutott a hegyi vezetők aszkétaszintjére: félreállt, hogy a mögötte levők lépjenek először a csúcsra, de még akkor is biztosította minden mozdulatukat.” Kodály zeneszerzőként is vaskos életművet hagyott az utókorra. Sosem tartozott az avantgárdhoz, talán az ifjonti éveket leszámítva, amikor Bartókkal karöltve megalakította a - nem sokkal később meg is szűnt — Új Magyar Zene Egyesületét, így, több évtized távolából úgy tűnik, hogy számára a komponálás nem az önkifejezés egyetlen és kizárólagos útját jelentette. Életében az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőként tartották számon nemzetközi körökben is, a Galántai táncokat vagy az amszterdami Concertgebouw megrendelésére született Felszállott a páva-variációkat pedig a mai napig gyakran és szívesen szólaltatják meg külföldi zenekarok is. A Psalmus hungaricus talán csak nyelvi nehézségei miatt került le az országhatáron kívüli koncertrepertoárról. Tanári munkássága nyomán tanítványaiból létrejött az a csoport, amely a magyar népzenén, azon belül is elsősorban az ötfokú hangrendszeren (pentatónián) alapuló stílust művelte. Ez a „Kodály-iskola” a második világháború utáni magyar zeneszerzésnek meghatározó műhelye volt, tagjai pedig a hazai zeneoktatás ellátására bőven írtak pedagógiai jellegű műveket is. A Kodály pedagógiai elképzelései nyomán létrejött alkotások énekkarok százainak, ezreinek jelentettek élvezetes, értékes énekelnivalót. Mert Kodály a húszas években felismerte a szakzenészképzés és a közönségnevelés kettészakítottságának egészségtelen voltát: „1875 óta ontja a Zeneakadémia a jobbnál jobb szakzenészeket. A java külföldre vándorolt, mert itthon nem volt kinek muzsikáljon” — írja egy helyütt. A helyzet ebben a tekintetben ma sem sokkal jobb. Kodály egyik igénye - zenei írásolvasást az iskolákba - ma talán túlzónak tűnik, zenei nevelési módszerét ő maga így írta le röviden: „ének, népdal, mozgó dó”. Vagyis soksok éneklés, mégpedig tiszta forrásból, valamint szolmizáció, amely talán a legegyszerűbb módszer ahhoz, hogy eligazodjon az ember az európai műzene és népzene nagy részében. A nevéhez fűződő módszer - egyesek szívesen hívják inkább filozófiának vagy gondolkodásmódnak - külföldön igen nagy népszerűségnek örvend. E szerint a zenei anyanyelvből - azaz a már kisgyermekkorban belénk ivódott népdalokból - kell kiindulni, amikor a gyermeket zenére tanítjuk. Zenére pedig azért kell tanítani, mert a zene a műveltség megszerzésének egyik eszköze. Ez az elképzelés tökéletesen működött, miután Kodály és tanítványai - elsősorban Ádám Jenő és Kerényi György - kidolgozták és az 1940-es évek végén megjelentették az ezeken az elveken alapuló első ének-zene tankönyveket. Ma azonban már egyrészt azért nem lehet megfelelni ennek az elképzelésnek, mert a gyermekeknek nincs valódi zenei anyanyelvük, másrészt nem a kultúra elsajátíttatása az iskolai nevelés legfőbb célja vagy legalábbis nem a zene segítségével képzeli azt el. Japántól Kínán keresztül Kanadáig és az Egyesült Államokig ma tizenöt külföldi országban működik Kodály-társaság, külföldiek százai jönnek tanulni évente a kecskeméti Kodály-intézetbe, hogy elsajátítsák a módszert és visszatérve hazájukba - mutatis mutandis - a zenei nevelés szolgálatába állítsák. Kodály országában Kodály törekvései részlegesen jártak sikerrel: az ötvenes évek közepe óta egyre nőtt a zenét tanuló gyerekeknek a száma, s ma mintegy százhuszonötezer gyerek tanul zenét. Ez nagyszerű, de az általános iskolai és a gimnáziumi ének-zene oktatás 2007-re elsorvadt. Ma a zene és a zenélés ázsiója jóval kisebb, mint például két évtizede. Kodály is tudta, hogy nem ez az egyetlen üdvözítő út a széphez és a jóhoz. Egyik legkiválóbb tanítványa, Bárdos Lajos szerint „zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”, ő maga pedig így fogalmazott: „Sokan süketen élik le életüket, úgyis boldogok. De miért ne nyissuk meg fülünket sokkal nagyobb boldogságra?”