Népszava, 2007. december (134. évfolyam, 280-303. szám)

2007-12-15 / 292. szám

ZEP Szó A NÉPSZAVA kulturális és társadalomkritikai melléklete 2007. DECEMBER 15., SZOMBAT Benedek Szabolcs, Koltai Tamás, R. Székely Julianna írása 4., 8. oldal Az angyalok Budaörsön borítékban járnak - Látogatóban Vargáéknál A csodavárás jogos igény 2. oldal 2. oldal Stockhausen, avagy az akusztikus „hangzavar" A Szép Szó megjelenését a Kelemen Gyula Alapítvány támogatja Nyissuk meg fülünket a sokkal nagyobb boldogságra! Várkonyi Tamás W ~W~olnap lesz, hogy százhuszonöt éve szá­­m­ü­letett Kodály Zoltán, a magyar zenetör­­t­­­ténet egyik legnagyobb hatású alakja. Ma is hírhedett zenésze a világnak, s noha nem olyan népszerű, mint Puskás Öcsi, mégis ha egy valamelyest tájékozott külföldinek azt mond­juk, Bartók, nagy valószínűséggel azt a választ kap­juk, hogy Kodály. Az ember első gondolata az, hogy életműve Magyarországon nem szorul ismertetésre. Sokáig legalábbis így volt. írásaiból egy-egy tömör gon­dolat hamar jeligévé vált, s ezek a köztudatba is bekerültek, az utóbbi egy-két évtizedben azonban kiüresedtek. S az általa elindított nagyszerű folya­matok is - némely területen legalábbis - mintha megrekedtek volna. Több fontos területen tett le alapköveket. Ezek egyikén-másikán már vagy mo­numentális épület magasodik - vagy romhalmaz. Nem ünneprontás ez, hiszen egy évforduló önma­gában még nem biztos, hogy ünnep. Főleg akkor nem, ha a szellemi hagyaték olyan sokrétű, mint Kodály esetében, s egyik szegmense olyan kényes téma, mint az ezredforduló Magyarországának is­kolai ének-zene oktatása. Kodály hagyatéka, céljai, kezdeményezései ma nem népszerűek; ha élne, ak­kor sem lennének azok. Pedig a magyar zenekul­túra egyik kulcsfigurája volt, mindig a saját kora előtt járt, s még olyan nagy elméknek is útjelzőül szolgált bizonyos tekintetben, mint Bartók Béla. A nagy pályatárs úgy írt Kodályról 1918-as önélet­rajzában, mint akinek „éleslátása és ítélőképessége nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott” számára a zene minden terén. Negyven éve, Kodály temetésén Szabolcsi Bence e szavakkal kezdte búcsúztatóját: „Szálfa dőlt ki közülünk, utolsó a nagy szálfák között, utolsó óriása annak a nemzedéknek, mely a századforduló idején s az utána következő évtizedekben megváltoztatta Ma­gyarország szellemi arculatát. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla nemzedéke volt ez, a te­remtőké és felfedezőké, a faltörőké és a sziklabon­tóké. De mindannyiuk közül bizonyára egyik sem „költötte úgy a milliókra dús élte kincsét”, mint Kodály Zoltán, Berzsenyinek, Kölcseynek, Vörös­­martynak és Aranynak ez a megkésett „zeneköltő testvére”. Ma bizonyára kevesen tudnak azonosul­ni Kodály filozófiájával, amelynek szellemében életét a magyar zenekultúra felvirágoztatásának szentelte. Úgy gondolta, „a zene múlhatatlan része az egész emberi műveltségnek”. A népdalgyűjtés­től hosszú úton jutott addig a felismerésig, hogy egy országot kell megmozgatnia és átalakítania eszméinek megvalósításához. Eszméje pedig, mint azt Bartók halálának tizedik évfordulóján (1955- ben) egy rádió-előadásában megfogalmazta, ez volt: „Eleinte csak az elveszett régi dallamokat kerestük. De látva a falu népét, az ott kallódó sok tehetséget és friss életerőt, feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” Tevékenységi körei egymással szoros össze­függésben álltak, tudományos munkásságának középpontját mégis a magyar népzene kutatása jelentette. Ebbe csatornázta be irodalomtörténeti, nyelvészeti, nyelvművelő, zenetörténeti kutatása­it, megfigyeléseit, eredményeit. Először 1905-ben járt gyűjtőúton, hogy egy - akkor még nem ki­halófélben levő - ősi népi kultúrát, ezt a ma már felbecsülhetetlen értékű régészeti leletegyüttest megmentse és hozzáférhetővé tegye. E célra adta ki 1906-ban a Bartókkal közösen jegyzett olasz magyar népdalt, amelyek révén a századforduló polgárai először találkozhattak autentikus - ek­kor még zongorakísérettel ellátott - népdalokkal. 1913-ban Kodály Bartókkal közösen elhatároz­ta: módszeresen kiadja valamennyit. A magyar népzene tára, ez a népzenetudományban azóta is egyedülálló vállalkozás csak 1951-ben indult útjára, akkoriban százezerre rúgott a gyűjtött és lejegyzett népdalok száma. Ekkor már működött a Magyar Tudományos Akadémia általa vezetett Népzenekutató Csoportja, amelynek munkatársai részt vettek a közreadásban. (A munka volumenére jellemző, hogy tizedik, befejező kötete 1997-ben látott napvilágot.) Kodály azonban jól tudta: egy emberöltő kevés ahhoz, hogy létrejöjjön a talán utópisztikus elképzelés, az „újjászületett, művelt Magyarország”. Tanítványokat állított szolgálat­ba már életében is, hogy elképzelései minél széle­sebb körben valósuljanak meg, halála után pedig ők folytassák a megkezdett munkát. Ahogyan egyikük, az egykori Népzenekutató Csoport tag­ja, Rajeczky Benjamin írta róla: „Élete végén eljutott a hegyi vezetők aszkétaszintjére: félre­állt, hogy a mögötte le­vők lépjenek először a csúcsra, de még akkor is biztosította minden mozdulatukat.” Kodály zeneszerző­ként is vaskos életművet hagyott az utókorra. So­sem tartozott az avant­gárdhoz, talán az ifjonti éveket leszámítva, ami­kor Bartókkal karöltve megalakította a - nem sokkal később meg is szűnt — Új Magyar Ze­ne Egyesületét, így, több évtized távolából úgy tűnik, hogy számára a komponálás nem az ön­kifejezés egyetlen és ki­zárólagos útját jelentette. Életében az egyik legna­gyobb magyar zeneszer­zőként tartották számon nemzetközi körökben is, a Galántai táncokat vagy az amszterdami Concertgebouw megren­delésére született Felszállott a páva-variációkat pe­dig a mai napig gyakran és szívesen szólaltatják meg külföldi zenekarok is. A Psalmus hungaricus talán csak nyelvi nehézségei miatt került le az országha­táron kívüli koncertrepertoárról. Tanári munkás­sága nyomán tanítványaiból létrejött az a csoport, amely a magyar népzenén, azon belül is elsősorban az ötfokú hangrendszeren (pentatónián) alapuló stílust művelte. Ez a „Kodály-iskola” a második vi­lágháború utáni magyar zeneszerzésnek meghatá­rozó műhelye volt, tagjai pedig a hazai zeneoktatás ellátására bőven írtak pedagógiai jellegű műveket is. A Kodály pedagógiai elképzelései nyomán lét­rejött alkotások énekka­rok százainak, ezreinek jelentettek élvezetes, ér­tékes énekelnivalót. Mert Kodály a húszas években felismerte a szakzenész­képzés és a közönség­nevelés kettészakított­ságának egészségtelen voltát: „1875 óta ontja a Zeneakadémia a jobbnál jobb szakzenészeket. A java külföldre vándorolt, mert itthon nem volt ki­nek muzsikáljon” — írja egy helyütt. A helyzet ebben a tekintetben ma sem sokkal jobb. Kodály egyik igénye - zenei írás­olvasást az iskolákba - ma talán túlzónak tű­nik, zenei nevelési mód­szerét ő maga így írta le röviden: „ének, népdal, mozgó dó”. Vagyis sok­sok éneklés, mégpedig tiszta forrásból, valamint szolmizáció, amely talán a legegyszerűbb módszer ahhoz, hogy eligazodjon az ember az európai műzene és népzene nagy részé­ben. A nevéhez fűződő módszer - egyesek szívesen hívják inkább filozófiának vagy gondolkodásmód­nak - külföldön igen nagy népszerűségnek örvend. E szerint a zenei anyanyelvből - azaz a már kisgyer­mekkorban belénk ivódott népdalokból - kell kiin­dulni, amikor a gyermeket zenére tanítjuk. Zenére pedig azért kell tanítani, mert a zene a műveltség megszerzésének egyik eszköze. Ez az elképzelés tö­kéletesen működött, miután Kodály és tanítványai - elsősorban Ádám Jenő és Kerényi György - kidol­gozták és az 1940-es évek végén megjelentették az ezeken az elveken alapuló első ének-zene tanköny­veket. Ma azonban már egyrészt azért nem lehet megfelelni ennek az elképzelésnek, mert a gyerme­keknek nincs valódi zenei anyanyelvük, másrészt nem a kultúra elsajátíttatása az iskolai nevelés leg­főbb célja vagy legalábbis nem a zene segítségével képzeli azt el. Japántól Kínán keresztül Kanadáig és az Egye­sült Államokig ma tizenöt külföldi országban mű­ködik Kodály-társaság, külföldiek százai jönnek tanulni évente a kecskeméti Kodály-intézetbe, hogy elsajátítsák a módszert és visszatérve hazájukba - mutatis mutandis - a zenei nevelés szolgálatába állítsák. Kodály országában Kodály törekvései rész­legesen jártak sikerrel: az ötvenes évek közepe óta egyre nőtt a zenét tanuló gyerekeknek a száma, s ma mintegy százhuszonötezer gyerek tanul zenét. Ez nagyszerű, de az általános iskolai és a gimnázi­umi ének-zene oktatás 2007-re elsorvadt. Ma a zene és a zenélés ázsiója jóval kisebb, mint például két évtizede. Kodály is tudta, hogy nem ez az egyetlen üdvözítő út a széphez és a jóhoz. Egyik legkiválóbb tanítványa, Bárdos Lajos szerint „zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”, ő maga pedig így fogalma­zott: „Sokan süketen élik le életüket, úgyis boldo­gok. De miért ne nyissuk meg fülünket sokkal na­gyobb boldogságra?”

Next