Népszava, 2015. április (142. évfolyam, 77-101. szám)

2015-04-11 / 85. szám

Közéletünk mélypontján 4. oldal Vagány fantázia 3. oldal A NÉPSZAVA kulturális és társadalomkritikai melléklete 2015. április 11., szombat Fontos-e a külpolitika? Sokszor olvashatjuk a sommás véleményt, hogy nem érdekli az embereket a kül­politika. A választási kampányokban alig esik szó róla, az emberek inkább arra figyelnek, hogy melyik jelölt, melyik párt mit ígér. Egy olyan országban, ahol négy­­millióan élnek a létminimum körül, ahol több százezer gyermek éhezik, ez természe­tes. Felelőtlen azonban az a politikus, aki nem mutatja be a szoros összefüggést a hazai gazdasági-társadalmi viszonyok, az életkörülmények alakulása és hazánk nemzetközi megítélése között. KOVÁCS LÁSZLÓ A globalizáció korában még a legna­gyobb országok sem hagyhatják fi­gyelmen kívül, hogy miként ala­kulnak nemzetközi pozícióik. Azt meg végképp senki sem gondolhatja komo­lyan, hogy az Európa közepén elhelyez­kedő, sajnos már tízmilliónál is keve­sebb lakosú és a nemzetközi gazdaság élvonalától eléggé távol lévő hazánk számára nem fontos, hogy szövetsége­seink, támogatóink vannak-e többen, vagy azok, akik kritikusan, netán ellen­ségesen tekintenek ránk. A politikusok­nak és a választóknak tudniuk kell, hogy lehet nagyokat ígérni, ám a vonzó ígére­tek teljesítésére nincs esély, ha azt nem segítik, hanem éppen akadályozzák a nemzetközi feltételek. Aki azt hangoz­tatja, hogy az embereket vagy akár sze­mély szerint őt nem érdekli a külpoliti­ka, annak is tudnia kell, hogy mindan­­­nyiunk életét befolyásolja hazánk és a külvilág viszonyának alakulása. A nemzet érdeke? Évtizedek óta külpolitikával foglalkozó politikusként felelősséggel állítom, hogy a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kor­­mány nem kevesebb kárt okozott az or­szág, a nemzet érdekeinek, az itt élő em­bereknek az öncélú külpolitikájával, mint amennyit a demokrácia, a jogálla­miság leépítésével, az unortodox gazda­ságpolitikával, az embertelen egészség­­ügyi és szociálpolitikával, az ország jö­vőjét veszélyeztető oktatáspolitikával. Tette és teszi mindezt úgy, hogy közben álszent módon a nemzeti érdekekre hi­vatkozik, azok érvényesítőjének állítja be magát. Nézzük akkor a magyar külpolitikát a nemzeti érdekek oldaláról. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a nyolcvanas években, amikor Magyarország a Szov­jetunió szövetségi rendszerének része volt, az akkori állampárt, az MSZMP reformpolitikusai a hazai gazdasági és politikai reformokkal párhuzamosan óvatosan elkezdték lépésről lépésre tá­gítani hazánk nemzetközi mozgásterét. Akkor a Kelethez tartoztunk, de a ma­gyar külpolitika a Nyugat felé nyitott. Ma a Nyugathoz tartozunk, és a külpo­litika Kelet, sőt immár Dél felé nyit. Akkor a nyitás iránya a nálunk gazda­sági-társadalmi tekintetben fejlettebb, demokratikus országok felé mutatott. Most viszont a nyitás nálunk kevésbé fejlett és többnyire diktatórikus eszkö­zökkel kormányzott illiberális államok felé irányul. Ez lenne hazánk nemzeti érdeke? Aligha! A nyolcvanas évek nyugati nyitásá­nak köszönhetően meggyorsult Ma­gyarország gazdasági-társadalmi fejlő­dése, zökkenőmenetesebb lett a rend­szerváltás. Hazánk a legelsők között csatlakozhatott olyan fontos intézmé­nyekhez, mint az Európa Tanács, a nemzetközi gazdasági és fejlesztési együttműködést összehangoló OECD, a NATO és az Európai Unió. Magyar­­országot az euroatlanti közösség meg­bízható tagállamának, az Európai Unióban az integráció belső köréhez tartozó, az Unió mélyítését és bővítését támogató országnak tekintették. Ez a megítélés jól szolgálta hazánk nemzeti érdekeit. 1994-98 között a Horn-kor­­mány nem folytatott propagandakam­pányt a keleti nyitásról, de újraépítette a rendszerváltás után visszaesett ma­gyar-orosz gazdasági együttműködést. Ezt 2002 után a Medgyessy-kormány is folytatta, sőt áttörést hajtott végre Kína irányába, és kapcsolatot épített ki egy sor, gazdasági szempontból fontos, har­madik világbeli országgal. Ez jellemez­te a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány külpolitikáját is. Lényeges különbség a jelenlegi kormány keleti nyitásához ké­pest, hogy a szocialista kormányok a gazdasági kapcsolatok kölcsönös elő­nyökkel járó bővítését szorgalmazták, de nem dicsőítették ezen országok te­kintélyuralmi rendszerét, ahogy Orbán Viktor teszi. Szemben Európával A magyar külpolitika kedvezőtlen, az ország nemzeti érdekeivel ellentétes irányváltása a második Orbán-kor­­mány 2010-es hivatalba lépésével kez­dődött. Orbán Viktor, még az ellenzék­ben lévő Fidesz vezéreként, 2009 őszén, Kötcsén mondott beszédében jelölte meg céljának a centrális politikai erőtér kiépítését. Ennek lényege egyetlen nagy kormányzó párt meghatározó szerepe, amely úgymond elég erős ahhoz, hogy fölösleges viták nélkül tudjon dönteni minden fontos kérdésben. A kormányváltást követően meg is kezdődött a demokrácia, a jogállam le­bontása, a demokrácia lényegét jelentő fékek és ellensúlyok rendszerének fel­számolása. Ez az európai uniós érték­renddel, normákkal és szabályokkal el­lentétes belpolitika szükségképpen járt együtt a külpolitikai stratégia megvál­toztatásával. Orbán Viktor ugyanis nyilván tudta, hogy antidemokratikus rendszere hamar szembe fog kerülni az euroatlanti közösség irányvonalával, ezért igyekezett magához ragadni a kez­deményezést. 2010 nyarán, a kormány­­váltás utáni első nagyköveti értekezle­ten azzal a kijelentéssel nyitott, hogy „a Nyugat hanyatlik, kialudt a fáklyája, Keletről fúj a szél”. Ebből kiindulva je­lentette be és minősítette nemzeti érdeknek a keleti nyitást. 2011 nyarán, a következő nagyköveti értekezleten Oroszországot már nem csupán fontos gazdasági partnernek nevezte, hanem szövetségesnek, ami nyilván ellentétes hazánk NATO- és uniós tagságával. Ahogy várható volt, rövidesen min­dennapossá váltak az összeütközések az Orbán-kormány és az uniós intézmé­nyek között. Az Európai Bizottság rend­szeresen szóvá tette a közös értékrend­­szer, normák és szabályok megsértését. Ezekre az Orbán-kormány elutasítással és durva ellentámadásokkal reagált. Ta­gadta a szabályok megsértését, majd kétségbe vonta az Európai Bizottság jo­gát a számonkérésre, amely ezért köte­­lezettségszegési eljárásokat indított ha­zánk ellen. Ezek döntő többsége a kor­mány kényszerű visszavonulásával zá­rult, de sokat rontott Magyarország megítélésén a közösségben. A legsúlyosabb kifogások az alkot­mányt felváltó alaptörvény, a médiatör­vény, az igazságszolgáltatás független­ségének megsértése, általában a demok­rácia és a jogállamiság lebontása miatt merültek fel. Jellemző, hogy a jobbol­dali többségű Európai Parlament há­rom alkalommal marasztalta el a ma­gyar kormányzatot az uniós értékrend és normák megsértése miatt. A magyar magatartás miatt vezettek be egy új mechanizmust, amely az uniós alapértékek megsértését hivatott szank­cionálni. Az Orbán-kormány azzal ér­vel, hogy ezeket a lépéseket valamiféle baloldali összeesküvés mozgatja. Ám ennek ellentmond, hogy nemcsak az Európai Parlamentben van jobboldali többség, de a Tanácsban és a Bizottság­ban is. Az Orbán-kormány érvelését hi­teltelenül az is, hogy az uniós intézmé­nyeken kívül rendszeresen hasonló ki­fogásokat emelt az Európa Tanács és Velencei Bizottsága, valamint az Euró­pai Biztonsági és Együttműködési Szer­vezet is. 2010 óta lényegében folyama­tosan kritikus írások jelennek meg az Orbán-kormány politikájáról a nyugat­európai és amerikai vezető lapokban. Elhidegülő barátság Az elmúlt években kedvezőtlenül ala­kult a magyar-amerikai viszony is. 2012-ben Hillary Clinton külügymi­niszter asszony mondott Budapesten kritikus hangú, a demokrácia, a jogál­lamiság, a fékek és ellensúlyok rendsze­rének fontosságát kiemelő beszédet, ta­valy ősszel pedig Bill Clinton korábbi és Barack Obama jelenlegi elnök hasonlí­totta Magyarországot a harmadik világ önkényuralmi rendszereihez. A ma­gyar-amerikai viszony kedvezőtlen ala­kulását jelzi, hogy a magyarországi kor­rupcióra hivatkozva a NAV elnökét és további öt meg nem nevezett magyar kormánytisztviselőt beutazási tilalom alá vontak. Az Egyesült Államok elhi­­degülésének fő oka a jelek szerint Or­bán Viktor személyes kötődése Putyin elnökhöz, a Paks II. bővítés verseny nél­kül történt orosz kézbe adása, továbbá a magyar kormány ellentmondásos vi­szonya az ukrajnai konfliktushoz. Az Egyesült Államok érthető módon rossz néven veszi, hogy míg Magyaror­szág élvezi a NATO-tagság által nyújtott biztonságot, közben Oroszországhoz kö­zeledik. Hasonló ehhez az Európai Unió álláspontja, amely azt rosszalja, hogy miközben Magyarország a közös alapok­ból sok milliárd eurós támogatásokat kap fejlesztési programjaihoz, független­ségére hivatkozva vonakodik tiszteletben tartani a közös értékrendet, betartani a minden uniós tagállamra kötelező nor­mákat, szabályokat. Szövetségeseink ért­hető módon azt sem veszik jó néven, hogy Orbán Viktor tőlük félti Magyar­­ország függetlenségét, ugyanakkor nin­csenek aggályai azzal az Oroszországgal szemben, amely immár egy éve durván megsérti Ukrajna szuverenitását. Lecserélt diplomácia A magyar külpolitika legdicstelenebb korszaka kezdődött az elmúlt év őszén, amikor nemcsak minisztert cseréltek a külügyminisztérium élén, hanem a ve­zető diplomaták jelentős részét is, köz­tük több mint hatvan nagykövetet fel­készületlen és tapasztalatlan, új embe­rekre cseréltek le. Orbán Viktor az idén tavasszal összehívott nagyköveti érte­kezleten nem hagyott kétséget afelől, hogy nincs szükség a korábbi úgymond elit tudásra, elemzőkészségre, az össze­függések alapos ismeretére, csak az „üz­leti dörzsöltségre”. Mindezt mérlegelve joggal mondhat­juk, hogy az elmúlt öt esztendő kül­politikai mérlege siralmas. Súlyos káro­kat okozott Magyarország megítélé­sének, szövetségeseinkhez fűződő vi­szonyunknak, nemzeti érdekeinknek, Orbán Viktort és a hozzá kötődők szűk körét leszámítva valamennyi itt élő em­bernek. A keleti nyitás nem igazolta a kormányzat által hangoztatott várako­zásokat. Egyetlen „haszna”, hogy Orbán Viktornak és politikustársainak az orosz, török, azeri, kazahsztáni veze­tőktől nem kellett szemrehányásokat hallgatniuk a demokrácia, a jogállami­ság, a sajtószabadság magyarországi hiányosságai miatt. A keleti nyitásnál nem többet, inkább még kevesebbet várhatunk a most indított déli nyitástól, hiszen a megcélzott országok döntő többsége elmaradott viszonyai és sze­génysége miatt nem tekinthető komoly gazdasági partnernek. Az időközi választásoknál és termé­szetesen majd 2018-ban a választók­nak ezeket a szempontokat is mérlegel­niük kell. Nem hagyhatják figyelmen kívül azt sem, hogy a Jobbik értékrend­je és politikája valószínűleg még az Or­­bán-rendszernél is nagyobb károkat okozna hazánknak, nemzeti érdekeink­nek, az itt élőknek. Ezt nem feledtetheti Vona Gábornak a közelmúltban váratlanul bejelentett és az előző évek ismeretében teljesen hitel­telen irányváltása sem. Kézfogó az Unióban: Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor fotó: mti/botár Gergely

Next