Népszava, 2016. április (143. évfolyam, 76-101. szám)

2016-04-30 / 101. szám

4 SZÉP SZÓ 1 I­I 2016.április 30., szombat 1 H 9 Nagy tisztesség, nagy felelősség A kormány azt ígérete, hogy helyreállítja a pedagógusok méltóságát. Ezért megszün­tette a tanítás szabadságát, előírta, mit, hogyan, miből taníthatnak. Egy hivatalba ol­vasztotta be az összes iskolát. Egy munkáltatóhoz rendelte az összes pedagógust. El­rendelte a Nemzeti Pedagógus Kar létrehozását, és kötelezővé tette a tagságot. A Pe­dagógusok Sztrájkbizottsága úgy látja, hogy a tanítás szabadsága része a pedagógus méltóságának. Ezért követeli a tanítás szabadságának helyreállítását. A tárgyalások nem vezettek eredményre, tüntetést és egész napos sztrájkot szervezett. SZÜDI JÁNOS A­zt mondják, aki nem akar tanulni, azt nem lehet kényszeríteni rá. Ezért nem kell emelni a tankötele­zettség idejét. Tizenhat évesen menjen, aki menni akar az utcára iskolai vég­zettség, szakképzettség nélkül. Kell a közmunkás az új kormányzati földbir­tokosok latifundiumán. De miért nem akar tanulni a gyerek? A gyerek, akinek természetes hozzáállása az élethez a kí­­váncsiskodás. Mert kiölik belőle ezt az igényt. Ki a „gyilkos”? Az iskola. Az is­kola, amelyik nem a gyermeki vágyak kielégítésére törekszik, hanem a hata­lom által diktált elvárásoknak szeretne megfelelni. Nem azt keresi, hogy mi a fontos a gyereknek. Sőt! Általában arra kíváncsi, mit nem tud a nebuló. Az is­kolát, a pedagógust nehéz felmenteni a felelősség alól. Nehéz, de van némi alap­ja annak, hogy más a fő felelős. Az állam a mindenható Nálunk hagyomány, hogy az oktatás­nak az a fontos, amit az uralkodó elvár. Igaz, volt valamivel több, mint két évti­zed - 1985-től 2010-ig - arra, hogy a ka­szárnyaiskola átalakuljon olyan intéz­ménnyé, amelyben nem kap hascsika­­rást a gyermekek jó része, ha arra gon­dol, hogy másnap dolgozatot kell írnia vagy ki kell állnia a tábla elé felelni. Sok pedagógus nem jött rá arra, hogy értel­miségi mivoltát nem lehet annál jobban megbecsülni, mint hogy felhatalmazást, bizalmat kap munkájának, munkaide­jének megtervezéséhez, tanítási mód­szereinek megválasztásához, az alkal­mazott tankönyvek kiválasztásához. Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher. Együtt kell működni a szülővel. El kell fogadni, hogy a gyermek is em­ber. Jogai vannak. Partner, nem aláren­delt személy. Nyitott, befogadó iskola. Egyéni tanulási útvonal minden gyer­meknek. Kollektív gondolkodás. Mind­ez nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher. Ez már a múlt. Az állam mindent lenyúlt. Felfalta az oktatást szőröstül­­bőröstül. Átvállalt mindent, mindenki­től. A siránkozó önkormányzati testüle­teknek nem kell már törni a fejüket, mi­ből fizetik ki tanáraikat. Nem kell zse­bükbe nyúlni, hogy fejlesszék iskoláju­kat. Nem kell lemondaniuk az aszfalto­zásról, hogy számítógépet vegyenek a tantermekbe. Nincs már gondjuk az ok­tatással. Ők csak működtetnek. Az ál­lam dönt, utasít, elvár és ellenőriz. Az önkormányzat meg működteti az állam iskoláit. Felel azért, hogy legyen WC- papír. Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher ez is. Hol van már az önkor­mányzatiság? Füstté vált az is. Az állam az iskolákat beolvasztotta egy hivatalba. Az állam kötelező tanter­veket adott ki, amelyek nem biztosíta­nak mozgásteret a pedagógusnak. Az állam megszüntette a tankönyvpiacot. Az állam felszámolta a szakmai szolgál­tatásokat nyújtó pedagógiai intézeteket. Az állam zsákutcás képzéssé alakította át a szakképzést. Az állam kiépítette az oktatási rendőrséget, a tanfelügyeletet. Ebben a rendszerben nem kell, nem sza­bad gondolkodni. A hivatal engedel­mes. Aki engedelmes, az boldogul. Aki engedelmes, az nem felelős. Aki enge­delmes, az végrehajt, nem gondolkodik. Nincs felelősség, nincs teher. Igaz, nincs tisztesség sem. Nem számít. Nem kell bajlódni a tantervkészítéssel, módszer­tani és egyéb kérdésekkel. A pedagógus hallgat. A pedagógus örül. Lehet buk­tatni már az első évfolyamon. Nem kell bajlódni a szöveges értékeléssel. El lehet távolítani, aki nem oda való, csak ki kell várni, míg eléri a tizenhatodik életévét. A pedagógus örül. Megvásárolták. Hét év után kapott fizetésemelést. A peda­gógus örül. Tudja, nem lehet baja, ha a direktívák szerint jár el. Ha baj van, az állam a felelős. Minden nagyon szép... A hatalom is örül. Úgy érzi, úgy gon­dolja: „Minden nagyon szép. Minden nagyon jó. Mindennel meg vagyok elé­gedve.” Ez az érzés nem is alaptalan. Hol van már a tanítás szabadsága? Hol van már a tanulás szabadsága? Ott, ahol a véleménynyilvánítás joga. Ott, ahol a sajtószabadság. Ott, ahol a jogbizton­ság. Ott, ahol az önkormányzatiság. Ke­rítés, szögesdrót kerítés mögé zárva. Úgy tűnik, sikerült. Sikerült felépíteni a Jó Államot. A Jó Államot, amelyhez a mintát az Ember tragédiájának tizen­kettedik színében leírt falanszterből merítették. Csaknem öt év telt el azóta, hogy az oktatási rendszer működését meghatá­rozó törvényből kimaradt a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyen­lő bánásmód követelménye. Sokáig nem kereste senki. Most lehet, hogy megvál­tozik a szín? Lehet, hogy a szereplők lépnek egyet a tragédiában? Van rá esély, ha az érdekképviseletet ellátó szervezetek ismét fontossá válnak. Van rá esély, ha az érdekképviseletet ellátó szervezetek és az oktatásban dolgozók ismét egymásra találnak? Van már jele az ébredésnek. Van már jele a változás­nak. Van már jele az összefogásnak. Ami biztos, volt már demonstráció. Volt már szolidaritási sztrájk. Volt már egész napos sztrájk. Ami érzékelhető: megfo­galmazódott a rendszer újraszabályozá­sának követelménye, egy új törvény iránti igény. Megfogalmazódott az in­tézmény szakmai, gazdasági, munkajo­gi autonómiája visszaállításának igénye. Megfogalmazódott az az igény, hogy csökkentsék a tanulói terheket, állítsák vissza a tizennyolc éves korig tartó tan­kötelezettséget, a tankönyvválasztás jo­gát. A legnagyobb pedagógus-szakszer­vezet követeli a pedagógus-előmeneteli rendszer újragondolását, az évek óta a bérrendezésből kimaradó segítő sze­mélyzet javadalmazásának emelését, az iskolák kiemelését a hivatali rendszer­ből, a törvényben szabályozott egyezte­tési fórumok visszaállítását.­ ­ Az Úr hangja Valószínűleg messze még a történet vé­ge. Az állami fenntartás megmarad. Csak a formája és kerete változik. A tan­tervi szabályozás megmarad. Talán a ta­nulói óraszámok csökkennek. Talán a szabadon felhasználható tanítási időke­ret megnő. Talán ésszerűsödik a peda­gógusok foglalkoztatási rendje. Talán kapnak valamit azok is, akik több mint fél évtizede semmit sem kaptak. A lé­nyeg, az állam mindenhatósága nem változik. Sok a talány. A legnagyobb mégis az, felismerik-e végre mindazok, akik vesz­tesei e hatalomnak, hogy minél többen kapaszkodnak össze, minél többen lesz­nek tagjai a szakszervezeteknek, azok annál megkerülhetetlenebbé válnak. Ez is kevés ahhoz, hogy az oktatás újra a nemzetet s ne a hatalmat szolgálja. Meg kell hallani az Úr szavát: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Nemcsak meghallani kell ezt a hangot, hanem eszerint kell cselekedni is! Érdemes! A közoktatásban foglalkoz­tatottak és családtagjaik létszáma négy­­százezer embernél is többre becsülhető. A 2016. áprilisi sztrájkot megelőzően 1995 decemberében szervezett a Peda­gógusok Szakszervezete egész napos, or­szágos munkabeszüntetést. 1996 janu­árjában új miniszter vette át az oktatá­sért felelős minisztérium irányítását. 1998-ban kormányváltásra került sor... Nagy tisztesség, nagy felelősség, nagy teher! FOTÓK: NÉPSZAVA

Next